morocco footprints

Így történt, itt történt

Az érdeklődésre való tekintettel egy technikai bejegyzés következik a marokkói útról. Igyekszem minden olyan részletet megénekelni, amelyek másokat is hozzásegítenek a hasonló élmények begyűjtéséhez. Kezdjük a kijutással.

Az oda-vissza repülőút 33 ezer forintba került. Ennek egyik része (11 ezer valahányszáz) a Budapest-Bergamo wizz járatára ment el, a másik fele meg a Bergamo-Fez ryanairre. Az átszállás nem zökkenőmentes, egy-egy éjszakát le kellett húzni Bergamoban, amit a couchsurfing.org-on keresztül ingyen lehet abszolválni. Ha ez nem megy, akkor a második legolcsóbb szállás a Central Hostel, 35 euróért, de csomóan alszanak a reptéren is. A repjegyekben nincs benne a csomagföladás, így aki 10 kilonál nehezebb pakkal tervezi az oda-vissza utat, annak járatonként vagy 20 eurót kell kicsengetnie.

Miután leszálltam Fezben, az első busszal elindultam a 760 kilométerre lévő Agadirba. A jobb, vagyis a CTM és a Supratours társaságokkal ez 13 órás út, és 250 dirhamba (6000 HUF) kerül. A többi társasággal általában pár órával hosszabb, és valamivel olcsóbb. Az Agadir-Dakla út 1170 km hosszú, odafelé 21, visszafelé 19 óra volt a leggyorsabb járatokkal, a buszjegy ára 350 DH, vagyis 8500 forint.


Itt látható a teljes bejárt út, a sorban következő helyszínekkel:

Fez - ide érkeztem. A modern városrésze meglehetősen új és európai, de nem ezért szokták szereti, hanem a sikátoros-vályogfalas bahiabolt-szerű óvárosa miatt. Rengeteg turista, agresszív narkóárus, és talán itt a legdrágább a szállás (a legolcsóbb, amit taáltam 150 DH, vagyis olyan 3600 HUF egy főre - kettőre ugyanennyi). Előnye, hogy kényelmes méretű, hátránya, hogy egy nap alatt bőven meg lehet unni. Megfelelő mennyiségű hasissal felszerelve több napra is élvezhető, bár az továbbra is rendkívül idegesítő, hogy pontosan kiszámítható, hogy hol mi fog történni.

Agadir - tranzitváros, nem volt időm körülnézni. Mindenki azt mesélte, hogy a package tour-os szervezettutas turistaarcok járnak ide, ennek megfelelően drága és populáris. Azt senki sem említette, hogy kár lenne kihagyni...

Dakla - avagy az Isten háta mögött. A legközelebbi rendes nagyváros vagy ezer kilométerre van, kizárólag annak érdmes idejönnie, aki vagy hónapokra jött Marokkóba, és mindent látni akar, vagy megy tovább Mauritániába. Persze akinek van pénze, az ide is repülhet, és bérelt terepjáróval megnézheti a hajóroncsokat a sivatagban, az osztrigatelepeket meg a lagúnákat. Látnivaló zéró, rohadt erős a szél, emiatt szörfösöknek jó lehet... A mauritán határra a Hotel Sahara elől indulnak a taxik reggelente, 250-350 DH közötti áron. Egy DH az 25 forint, ettől kezdve mindenki számolgasson, vagy váltsa át itt.

Tiznit - Agadirtól 100 km-re délre lévő város, de nem az óceán mellett. Fő előnye, hogy innen megy az egyik út az Anti-Atlaszba, többek között Tafraout felé. Sokat nem láttam belőle, de itt volt a legmelegebb, 38 fok. Szerintem kocsival megér egy-két órát, többet aligha.

Tafraout - Az Anti-Atlasz egyik tündéri kisvárosa. Csak éjszaka voltam itt, azalatt kiderült, hogy kiváló bringatúrák és trekkingek kiindulópontja. Olyan 50 km-es sugarú körben lehet felfedezgetni a tájat, van oázis, kanyon, úgyhogy pár napra tökéletes. Ha nem szaladok bele a béreltautós sztoriba, biztos elverek itt vagy három napot.

Igherm, Tata - csak azoknak, akik kocsival járnak-kelnek. A táj gyönyörű, az emberek kedvesek, de a városok nem hagytak bennem mély nyomot. Egyik olyan, mint a másik.

Foum Zguid - a sivatag felől érkezve az utolsó város (az egyetlen) az Atlasz előtt. Úgy tűnt, hogy elsősorban tranzitváros, bár a környéken barangolva biztosan bele lehet szaladni szép dolgokba.

Agdz - hetente hatalmas piacot tartanak, a környékből ideözönlenek a berber arcok, hogy kereskedjenek. Errefelé, és innentől északnyugatra már megy a fosszíliabiznisz. Nappal állítólag busszal hozzák ide a turisztokat, éjszaka meglehetősen nyugis.

Erg Chebbi - miniszahara Merzouga felé. A homokdűnék 150 méter magasak, de csak pár tucat négyzetkilométernyi homokos területről van szó. A helyiek úgy hívják, játszótér, a kis mérete, és az ebből fakadó biztonságossága miatt. A szállás nem tudom mibe kerül, viszont a homokdűnék lábánál találhatók, ahonnan tevével, dzsippel vagy kvaddal lehet bezúzni a sivatagba. Lehet a homokban aludni helyieknél, sátorban, de sok pénzért ez inkább parasztvakítás, mint autentikus élmény. Még több pénzért meg működik a szexturizmus, egy korábbi bejegyzésben leírt módon.

Erfoud - ötcsillagos szállodák a sivatag szélén, tele nyugatiakkal meg szaúdi turistákkal. Két dolgot lehet itt csinálni: befizetős úttal bemenni a sivatagba, vagy eredeti vagy kamu fosszíliákat vásárolni. Akit egyik sem érdekel, az nyugodtan kihagyhatja.

Marrakes - a legnagyobb, a legidegesítőbb, a legmocskosabb, legbüdösebb - és a legfelkapottabb. Mindenki nézze meg, aztán döntse el, hogy érdemes volt-e. Egy délutántól másnap reggelig bőségesen elég, az esti kajapiac viszont kiváló élmény - egyszer.

Chefchaouen - kék város a Rif-hegységben, mediterrán környezet és végtelen mennyiségű díler és hasis, nagyjából így lehetne összefoglalni. Az óváros UNESCO védett, egy-két napot tökéletesen el lehet verni a meseszerű díszletek között. Azon kívül érdemes túrázni, a THC rajongói pedig gyakorlatilag a végtelenségig nyújthatják az ittlétet. A város amúgy a dzsankiknak lett kitalálva...

Meknesz - az egyik régi főváros, aki még nem látott ilyet, annak tetszetős újdonság, de aki Fez és Chefchaouen után érkezik, annak kevés újat tud nyújtani. Itt gyártanak bort. Összességében azért nem rossz hely, a három hetes túrából kapott három-négy órát, kábé ennyit ért első nekifutásra.

Imilchil - a Fez-Marrakes úton Kenifra és Beni Mellal között van egy útelágaz(ód:)ás, ami keresztül visz az Atlaszon Boumalne du Dades felé. Elsősorban stoppal vagy bérelt kocsival lehet eljutni ide, de a szerencsések kifoghatják a napi egy-két mikrobusz valamelyikét. Maga a város - mily meglepő - teljesen érdektelen, viszont a közelben van két tó, és rengeteg túrát vezetnek a környező hegyekbe. Ha valaki jól bele akar kóstolni az Atlaszba, mindenképpen megér legalább egy átutazást. Télen eszeveszettül hideg van, nyáron pörög az élet errefelé.

Ouarzazate - a kimondhatatlan nevű "varzazat" csodás fekvésű, a környéken van az ország egyik legtutibb szorosa (Boumalne du Dades mellett), meg egy filmstúdió, ahol tucatnyi halivúdi produkciót forgattak már, pl. a Nílus gyöngyét vagy a Kundunt. Kocsival, bringával el lehet verni pár napot...

Essauoira - az egyik legjobb tengerparti város. "Szeles város" a beceneve, fürdeni lehet, csak közben arcon fúj a homokos szél. Decemberi látogatásunk alatt ez ugyan nem volt probléma. Rohadt sok a sirály, a díler és a turista, kell hozzá némi türelem, de egy-két napra hibátlan program. Volt ott egy alkoholbolt, azt nem találtuk meg, és a turistautcán minden kétszer olyan drága, mint mondjuk 20 méterrel arrébb. Már akinek ez számít. Orson Welles itt forgatta az Othellót, teret neveztek el róla.

Nagyjából ennyit érdemes tudni így összegzésként. Még egy pár szó a költségekről. A három hetes út összesen olyan százötvenezer forintba került, de ha mindig lett volna kedvem olcsóbb szállást és kajáldát keresni, és nem a leggyorsabb társaságokkal utazom, és nem iránytaxizok, és nem megyek le Daklába (a buszjegy önmagában elvitt úgy száz dolcsit Feztől) akkor elég lett volna százhúsz is - vagy a százötvenből lehetett volna maradni egy hónapot. Nyáron, több embernek még olcsóbb: a legtöbb szoba kétágyas, amit nekem egyedül kellett kifizetnem néha, valamint jó időben lehet a szállodák tetején matracon aludni olyan 3-5 euró között.

Tipikus baleset a távolságok alábecslése - rohadt nagy az ország. Négy-hatszáz kilométer nem tétel két város között, és ezzel elmegy hat-tíz óra, a tereptől függően. És szerintem tíz-tizenöt napnál kevesebb időre nem nagyon érdemes menni, pont a fentiek miatt.

Ha valamit kihagytam volna, jöhetnek a kérdések. Jó utat!

achtung! achtung!

Admin először beszól


Drága véreim, barátok, olvasók, szörfösök meg mindenki!


Úgy másfél éve pörög ez a blogom, ez alatt örömmel tapasztaltam, hogy azért nem teljesen érdektelen számotokra. Mindenféle extra nyomulás (rádióinterjú nem ér, mert az meló) nélkül kilencezren voltatok eddig kíváncsiak az írásaimra, fotóimra, minden második olvasó vissza-vissza kattintgat időnként. Az eddigi pozitív tapasztalatok alapján úgy döntöttem, becsatornázom magam a mainstream médiába is.

Ennek örömére, meg hogy foglalt legyen a danielfromhungary név, blogot indítottam az indexes blog.hu-n is (http://danielfromhungary.blog.hu). Ide elsősorban az utazós sztorikat teszem fel szépen sorban, némi kis húzással, szerkesztéssel, pontosítással. Tehát nem ugyanennek a blognak lesz a mása, hanem kicsit kivonom mögüle a személyemet, cikkeimet, a ritkán előforduló elemzéseket meg hasonlókat. Nagyjából heti frissítéssel egy évre elegendő anyagom van, ezalatt szép lassan szinkronba hozom a két blogot, két szövegváltozattal. Utána majd meglátjuk mi lesz.

Azért döntöttem a nagyobb nyilvánosság mellett, mert rengeteg pénzt, időt, energiát öltem már ebbe a tevékenységbe, éppen eleget ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Az eddigi visszajelzések pedig egyértelműen arra utaltak, hogy érdemes folytatni, és érdemes még több emberhez eljuttatni. A másik blogra érkezett kommentek is ezt bizonyítják. A másik célom pedig az (volt), hogy még több embernek elmondhassam: van élet Európán kívül, hogy nem Európa, és főleg nem Magyarország a világ közepe, és hogy a világtól nem kell félni, mert bejárható, megismerhető, sőt, szerethető. Még a legszarabb helyeken is.

Ja, és hogy ez mennyiben érint titeket? Semennyiben. Ez a blog továbbra is úgy fog működni, ahogy eddig. Személyes lesz, világ lesz, történet lesz, benne mindenféle olyan írással is, ami csak szegről-végről kapcsolódik a saját utazásaimhoz. Csak a helyzetet akartam tisztázni, ha netán beleszaladtok a blog.hu-s verzióba, tudjátok: az is én vagyok, illetve a kevésbé személyes én.

Üdvözlet mindenkinek,

Daniel(fromHungary)

marrakesh sucks

Téli Afganisztán, nyári riviéra

Az éjjel, és a másnap reggel Imilchiben, és keresztül az Atlaszon hatalmas Afganisztán deja-vu bombát robbantott. Az éjszakai reménytelen fázások, a sapkában-nadrágban alvás, a kopár hegyek, a vályogfalvak, az útszéli nyírfások, a takarókba burkolt emberek meg a vörös sziklák mind a 2006-os téli bamijani túránkra emlékeztettek. A legkisebb falvakban, hóesésben lerobbanások és az órákig a fagyos szélben ácsorgás is ráerősített egy csöppet.

Az Imilchilből való távozásunk minden szempontból tökéletes volt. Előző este többen mondták, hogy reggel nyolc-fél kilenc felé megy mikrobusz keresztül az Atlaszon. Ha el akarunk menni, azt érjük el, vagy marad a stop. Hatalmas alvás után reggel negyed tízkor keltünk, fél tízkor kiballagtunk a pár méterre lévő kis „központba” (vagyis ahol a bolt van, meg egy étterem), és felszálltunk az épp akkor induló kisbuszra. Másfél óra alatt kockára fagytunk volna, de hála a jó kis keleties nagyotmondásoknak, itt nem olyan könnyű lekésni egy járatot.

Szerencsénk volt. Még el sem hagytuk Imilchilt, amikor elkezdett havazni. Az egyik első idei hó lehetett, a táj reménytelenül elhagyott és ködös, forgalom szinte semmi. Nem tudom, sikerült volna-e eljutni stoppal valameddig, és hogy a havazás mennyit lassított volna a forgalmon. Persze simán lehet, hogy semmit, de ennyi fázás után már vágytunk valami melegebbre. Nem volt egyszerű.

Két lehetetlenül mini helyre beszorítva, ölünkben a hátizsákkal négy órát ültünk a jéghideg buszon, ennyi kellett a 160 kilométer megtételéhez az Ouarzazate felé vezető útig – és ebben nincs benne a szerelés okozta kényszerpihenő. A hágó felé tartva ugyanis lerobbantunk egy faluban. Azonnal jött a szaki egy zöld nejlonfóliával meg öt-hat kulccsal és kalapáccsal, és szó nélkül befeküdt a kocsi alá a jeges földre. Fél óra alatt életre rugdosták a régi Mercit, és elindultunk a hágó felé. Fölfelé azért mentünk lassan, mert annyit bírt a motor, lefelé meg azért araszoltunk, mert a sofőr nem merte elengedni a gépet, mert a fék sem volt valami fitt. Pedig az nem árt, ha az egyik oldalon négy-ötszáz métert lehetne lefelé esni, ha épp nem jön össze a precíz kanyar.

A szürke havas tájat a vörös sziklás váltotta, és áthaladtunk Marokkó egyik legmélyebb szorosán. Visszatértünk a turista hangyajáratba, ebbe a szorosba mindenkit elhoznak, aki él és mozog. Aztán fogtunk egy buszt Ouarzazate felé. Sötétedés után értünk oda, és már nem volt kedvünk továbbállni. A tervet is megváltoztattuk: a sok fagyoskodás és buszon ülés után a sivatag helyett valami nyaralásközelibb élményt kerestünk, így esett a választásunk Essaouira-ra az óceán partján. Afrika szeles városának is nevezik, mert olyan erős a szél, hogy általában nem lehet megmaradni a parton. De azért bíztunk benne…

Az ismét ráérős ébredés után azzal szembesültünk, hogy Marrakes, és ezzel Essaouira felé csak két óra múlva indul busz, és az sem a fürge fajtából. Maradni nagyon nem volt kedvünk, úgyhogy más közlekedési forma után néztünk. Így esett a választásunk a helyközi forgalmat lebonyolító grand taxira (a petit taxi a városon belüli eszköz, általában kék vagy piros kis Peugeot, a grand taxi meg szinte mind jópár éves vajszínű Mercedes). Bármennyire is jól hangzik ez a kocsikázás, van két bökkenője. Az egyik az, hogy kizárólag akkor indul, ha megtelik. Ez rendben is van, a világ nagyobbik felén így működik a dolog, a rizikó csak annyi, hogy mi van, ha nem jön össze a hat utas (kettő az anyósülésen, négy hátul). Más helyét kifizetni rohadt drága, egy emberre várni meg idegesítő. Guineában egyszer hat órát vártam, hogy megteljen a bozóttaxi, úgyhogy a veszély reális.

Szerencsére most minden simán ment, egy negyed óra alatt összejött a kompánia és már indultunk is. A másik bökkenő egyébként az előbb említett nyomorgás. Eszterrel beültünk az anyósülésre, így mégis jobb érzés volt összebújni, mint félig egy berber ölébe ülni arra a pár órára… A taxizás anyagilag is megéri, legalábbis minimális veszteség egy pár óra nyereségért cserébe. Amíg a buszjegy ára hetven dirham, plusz még egy ötöst lehúznak a csomagokért, addig a taxi száz dirhamért vitt a kétszáz kilométeres, busszal legalább öt (hat, hét…), ezzel csak négyórás útra – ismét keresztül az Atlasz hágóin. Ezt az utat már megtettem egyszer, de azt éjszaka, most végre csodájára járhattam, mi maradt ki akkor. Hogy a környezet szép, az már természetes, de teljes szivárványhidat még sosem láttam eddig – most meg mindjárt kettőt.

Még világosban értünk Marrakesbe, és ahelyett, hogy a grand taxi nyújtotta időnyereséget kihasználva átültünk volna egy másikba, megint a buszozás mellett döntöttünk. Megint rosszul. Kifogtuk a pályaudvar leglerohadtabb járművét két olyan öreg arccal, hogy abban sem voltunk biztosak, hogy élve eljutnak Essaouira-ba. A százhatvan kilométer négy és fél óra volt a nyílegyenes úton, ötvennél gyorsabban egyszer sem mentünk. A megrakodott teherautók csak előzgettek, más buszok úgyszintén, teljes sötétségben, hidegben, előttem egy harákoló tébécéssel, hátul meg egy síró gyerekkel – szívesen kihagytuk volna.

Essaouira-ban aztán minden megjavult. Először inkább Pakisztánra hasonlított a buszpályaudvar és környéke, de a medinába érve európai formát nyertek a dolgok, kivettünk egy hatalmas szobát a turistarésztől úgy kétszáz méterre, körülöttünk negyedannyira olcsó kajáldákkal, mint a szomszédos utcában. Másnap csak nyaralás. Olyan nyaralás, amit mások is nyaralásnak hívnak. A nap elment sirályfotózással meg kajálással, de mivel mindent bejártunk pár óra alatt, reggel átjöttünk Marrakesbe. Essaouira egyébként a hippikorszakban futott föl, még maga Jimi Hendrix is dorbézolt itt, a város meg tele van helyi gúnyákba bújt nyugati rasztákkal, akik ördögbottal a kezükben járkálnak föl-alá. Értem én, hogy ez egy szubkultúra, de könyörgöm, Bob Marley tényleg halott, és a Hotel California óta nemcsak egy-két sláger született, hanem komplett műfajok bukkantak fel és tűntek el, úgyhogy valami újítás talán beleférne ebbe az életérzésbe.

Nekem eddig Marrakes tetszett a legkevésbé, és ez most sem változott. Pedig kapott elég időt. Összességében nem rossz város, de a már említett idegesítő vonásait egyre jobban megszenvedtük. A fallal bekerített hatalmas medinája egy-két napra biztos romantikus annak, aki most ismerkedik ezzel a kultúrával. De az egész elmondhatatlanul zsúfolt, a méter széles utcákon össze-vissza száguldozó motorok és bringák, iszonyatos fejfájós szmog, mocsok és húgyszag. Mintha Delhi valamelyik lerobbant részét hordták volna ide. Félreértés ne essék, ahol ez az állapot természetes, ott nincs vele gondom, csak ne próbálják nekem csillivilli „romantikus kelet” csomagban eladni, mert az legkésőbb a dekolonizációval örökre véget ért a legtöbb helyen, átadva a helyet a lelakott és túlnépesedett metropoliszoknak. (Akinek van erre ideje, ajánlom, hogy keressen és töltögessen le ötven-száz évvel ezelőtti fotográfiákat Teheránról, Kabulról, Bagdadról, Damaszkuszról vagy Kairóról, csak hogy pár ismertebb helyet említsek – és aztán néhány mostanit. A hanyatlás szembeötlő, még az is sokkal rondább lett, amit azóta sem zúzott háború). Mint Indiában, a Hindusztáni-alföld városaiban, hiába van pár kinyalt utca meg pár szép épület, attól maga az óváros egy hatalmas dzsuva, szeméttelep. A medinán kívül egyébként minden rendezett, tágas, rengeteg új épület, plázaszerű pályaudvar benne McDonaldsszal, Zara, Gucci, de csak ezért kár idejönni.

Hogy spóroljunk egy kicsit, beültünk a medina egy távolabbi csücskében a helyi kispiszkosba kajálni. Ilyen helyen egy-másfél euróból jól lehet lakni. Miután magunkhoz vettünk némi ebédet (egy rántotta, egy mini tányér tazsin meg egy kis tálka babfőzelék kóstolónak, meg egy kóla, meg két tea, amit ilyenkor a ház fizet), a csávó hosszas számolgatás után elkért száztíz dirhamot, vagyis tíz eurót. Kiröhögtük, mondtam neki, hogy ennyi pénzért még Londonban is többet kapok, úgyhogy mit szólna inkább egy reális negyven dirhamhoz. Ezt ő kacagta meg, de azt tisztázunk, hogy ezért az ebédért nem jár annyi. Egyből lement kilencvenre, de akkor Eszter kezdett rá, és mint egy hülyegyereknek, elmagyarázta, hogy Európában nem fán terem a pénz, hogy csak le kelljen szedni, meg egyébként is honnan tudja, hogy nem diákok vagyunk-e, akiknek pont nem kellenek az ilyen lehúzós alakok. Erre engedett még egy tízest. Elővette a dzsoli dzsóker érvet, hogy ez az ő étterme, ezek az ő árai, és annyit kér el a cuccokért, amennyit akar. Ő volt az első ilyen Marokkóban, a kispiszkosban voltak eddig a legtisztességesebbek a népek. A nyolcvan pénz továbbra is irreális volt, úgyhogy miután nem mutattam semmi hajlandóságot, hogy fizessek, megállapodtunk hetvenben, és azzal a mindig megnyugtató tudattal jöttünk el, hogy ez a csávó egész életében ilyen szar alak volt egy ilyen szar helyen, és jobb is, hogy itt marad mi meg nem… Ilyenkor mindig segít a cinizmus, mert erre az arcátlanságra még Gandhi is felemelte volna a mutatóujját. Szóval ilyen dolgok történnek, emellett hiába olvasom, hogy csak 2007-ben kétmilliárd dollárt költöttek Marrakesben turizmusfejlesztésre, mert ebből semmi sem látszik az óvárosban. Legalábbis a luxusszállókon innen.

De azért jó szájízzel fejeztük be a napot: a medina főtere minden este hatalmas konyhává alakul, több mint száz standdal. Az árak mindenhol ugyanazok, legfeljebb az ízek különböznek. Mivel árverseny nincs, minden egyes sátornak saját rikkancsa van, akik kezet megfogva, folyamatosan pofázva vonszolnak a helyre, ha hagyom. Ha viszont leültem valaholvá, attól kezdve nyugi van. Este betoltunk egy tányér csigát, kenyeret, paradicsomszószt, marokkói salátát (paradicsom meg lilahagyma), erőspaprikát, meg egy tányér garnélát olyan öt-hat euróért, előételnek meg lecsúszott pár tányér leves. Marokkóban az extra low budget arcok napi másfél euróból megússzák a kaját, ha ügyesek. Ebbe belefér két kenyér paradicsommal meg sajttal meg egy-két tál leves, vagy mondjuk két nagy szendvics meg egy leves. Mi a két kategória között ugrálunk, van, hogy másfél euróból megoldjuk kettőnk ebédjét, máskor meg valami nyilvánvalóan nem nekünk kitalált helyen pingvinek hozzák a tápot.

Intermezzo: most volt földrengés, eléggé beparáztam. Arra lettem figyelmes, hogy rázkódnak a falak, és leng a laptop kábele. Ha jól emlékszem, csak egy emelet van fölöttünk, és mi sem vagyunk magasan, úgyhogy ha dől a pecó, jó eséllyel túléljük.

Még pár apróság, aztán ájulok. Otthon ugyan általában nem dohányzom, utazás közben azonban rá-rá gyújtogatok. Elsősorban a várakozást rövidíti meg, másrészt a kialvatlanság ellen is jó gyógyír, úgyhogy kicsit feltérképeztem a cigipiacot. Drágák. A Marlboró meg pár európai márka harminc dirham (öt dollár) körül van, a helyi általános, a Marquise (a logóján címer, benne Carpe Diem) 17-20 dirham, de egyszer vettem egy Winston-copy Dunstont is, mindössze tízért, igaz, azt egy félálomban lévő kisgyerektől, úgyhogy lehet, hogy még nem volt képben. Viszont mindenhol lehet szálra kapni. Olyannyira, hogy egy önérzetesebb szál cigi árus nem volt hajlandó eladni nekem egy dobozzal. Arra még talán rá tudtam volna venni, hogy adjon húsz szálat, de ehhez nem volt türelmem. A tömegben a legkönnyebb venni egy szállal, az árusok ugyanis aprópénzt csörgetnek a kezükben, úgy ballagnak fel-alá. Ahol a pénzcsörgés, ott a dohány.

Van itt aztán egy egyelőre rejtélyes szokás, hogy ha összevissza bolyong az ember, időnként rászólnak egy-egy sarkon, hogy amerre megy, az le van zárva. Az nem számít, hogy húszan jönnek abból az irányból, úgyhogy nem is hallgatunk rájuk. Arra az egyre tudok gondolni (miután már láttam), hogy ha a felszólítás hatására másfelé indul az ember, azonnal mellé csapódik a jóakaró, aminek bolt megnézése, pénzkérés, guideolás, vagy hívj meg egy kólára-kávéra típusú lehúzás a vége. Amikor egy kiskölyök nem kapott kólát, még volt benne elég szufla egy fuck you-ra. Azt hiszem, ha visszajövök, maradok a természetnél.

up and down in Morocco

Atlasztól Atlaszig

Az utóbbi napokban néhány napos kerülőt tettem, tettünk az Atlasztól északra. Marrakesben Regine-nél maradtam még egy napot. Mariaval kitaláltuk, hogy béreljünk kocsit, és nézzünk körül a város környéki berber falvakban. Mivel vezetni egyikünk sem tud, megkértük Sidit, az éppen átmeneti alkoholistává váló berber arcot, Regine otthoni segítőjét, hogy jöjjön velünk. Annál is inkább, mert a szülőfalujába mennénk.

Másnap délután beállított egy Dacia Logannal, üres tankkal, félrészegen. Tudtam, hogy nincs jól, mert hajnalig beszélt hozzám franciául, amikor én már órák óta aludtam, közben lecsúszott egy liter vodka egy liter tonikkal felütve. Mindenesetre bevánszorogtunk mögé, ő rálépett a gázra meg a dudára, és folyamatosan magyarázva trükközött a dugóban, de nagy nehezen kijutottunk a városból. Először egy harmincöt kilométerre lévő faluba vitt az egyik nővéréhez. Délutáni reggelink hatalmas omlett meleg kenyérrel, vajjal. Átmegyünk a következő faluba a másik nővéréhez (egy fiú, hét nővérrel – igazi dandy, semmittevő úr), aki egy arganolajat préselő szövetkezetben dolgozik. Elvált nők, özvegyek kalapáccsal törik fel a maghéjat, hogy a benne lévő kicsiny magot összetörjék és kipréseljék. Ebből aztán szezámolajhoz hasonló cucc, meg méz nyerhető ki. Ott is megetettek, sok kenyérrel, amit arganolajba mártogattunk.

Az úttest túloldalán lévő faluban a nagyanyja lakott. Több mint nyolcvan éves, hihetetlenül energikus, legalább 170 magas néni, aki maga sem tudja pontosan mikor is született, csak mosolyogva mondja, hogy nyolcvan már biztosan elmúlt. Kapunk mentateát, majd tíz perccel később megérkezik a harmadik ebéd két órán belül. Ezúttal hatalmas adag csirkés tazsin olivával és krumplival. Már alig bírok enni, de iszonyatosan oltogat, hogy egyek még. Ez berber falu, itt enni kell mindig, őt aztán nem érdekli, hogy nem vagyok éhes. Nagy nehezen elmajszolok még egy kenyeret, mire dobja is elém a következőt. Maria sem áll jobban, de valahogy begyűrjük a nagyját. Mire visszamegyünk az első nővérhez, már mozdulni sem tudunk: három óra alatt három ebéd. De már jön is a negyedik, ezúttal hatalmas tál kuszkusz képében, de itt már végképp föladom. Elcsomagolják és beteszik a kocsiba. Nem lehet szabadulni tőlük.

Eddig úgy adódott, hogy a nagyobb távolságokat csak busszal tettem meg, a vonatot még nem próbáltam. Két drágább, és rengeteg olcsóbb társaság működik, volt szerencsém mindkettőhöz. Amikor eidakor megérkeztem Fezbe, és egyből indultam Agadir felé, az ünnepek miatt kizárólag a drágábbnak számító CTM és a másik, a Supratours indított buszokat, így esélyem sem volt kipróbálni a legalját. A különbség pár tucat dirham meg néhány extra óra buszon ülés. A fent említett két kompánia járatai például 2-3 euróval drágábbak a 8-9 órás Marrakes-Fez útvonalra (így összesen 160 dirham, vagyis olyan 15 euró), de pontosan indulnak, és van menetidejük, amihez tartják is magukat. A buszok emellett tisztábbak, jobbak és kényelmesebbek, ami nem jelenti azt, hogy a térdem nem ér az előttem lévő székhez… Mindezt akkor kezdtem el értékelni igazán, amikor Fez felé jövet kipróbáltam a Bab Allah nevű társaságot. Beállt az éjszakai busz, fölszálltam, majd még egy órát gyűjtögették az utasokat. Végül tizenegy óra lett a nyolc órásra ígért útból, nekem meg rohannom kellett a reptérre Eszter elé. Aztán még párszor megismétlődött a sztori. Ebből is látszik, hogy elszoktam a jó kis végeláthatatlan közép-ázsiai meg pakisztáni buszozásoktól, ahol néha hatórás késéssel indult a napi egyetlen járat, de akkor is rögtön megáll, hogy az esti imát még lenyomják az igazhívőbb utasok. Igaz, akkortájt nagyon ráértem, most meg roppant elfoglalt vagyok:-) Kivettem szállást egy mini családi hostelben közel a városkapuhoz és a buszpályaudvarhoz.

Mivel eddig csak a teljesen kihalt Fezt láttam, rendesen alábecsültem az időmet. Gyalog indultam a belváros felé, mindenhol dugó volt, elkocogtam a vasútállomáshoz. Oda érkeztem busszal a reptérről, gondoltam onnan is indul. A szokásos kör következett: Rendőr: „Innen nem indulnak buszok a reptérre. Menj el ott jobbra föl, és kérdezd meg ott!”. Járókelő 1.: „A tizennyolcas buszra szállj!”. Buszvezető 1.: nem értettem pontosan milyen nyelven (az arab és a francia mellett a spanyol is pörög errefelé), de volt benne egy „sei”, vagyis valami hatos. Járókelő 2.: „A harmincas busz megy a reptérre.” A 13-as busz kallerje: „Ez megy a reptérre, szállj föl!”. No comment.

Az már szinte mellékes, hogy a leglassúbb járatra szálltam, ami befelé húsz perc volt a reptérről, most ötven percig tartott. Vagy százötven iskolás gyerek zúzta egymást a buszon, volt mandarincsata, ablakon kővel bedobás, nagyon hiányzott egy olyan néni, mint a South Parkban az iskolabusz sofőrje. Végül Eszter várt engem, nem lett nagy meglepi.

Kicsit jobban belekóstoltunk Fezbe. Zseniális hely, az idegesítő kereskedőktől, az agresszív dílerektől és az önjelölt guideoktól eltekintve tökéletes. Sőt, időközben rájöttem, hogy ez a hely úgy, ahogy van, tökéletes. Vannak persze hibái, de egyszerűen minden benne van, amiért az ember rákattan az utazásra, és aztán úgy marad. Még csak érlelődő utazóknak a legjobb kezdés, de a sokat látottak is igen élvezhető egyveleget kapnak a keletből (ott nyugaton). Marokkó közel van Európához, pár nap vezetéssel vagy fapados repjeggyel egyszerű idejutni. Napi 20 euróból simán ki lehet jönni szinte az európai sztenderden, ezen kicsit dob a hosszú távú utazás meg az esztelen bevásárlás. Itt ugyanis minden van, komplett városrészek alakultak bahia bolttá országszerte, lámpák, anyagok, ruhák, faeszközök, ékszerek. Aztán minden egzotikus, a vörös városok, a végtelen óceánpart, a hatalmas hegyek, a sivatag. Na, országimázs befejezve, csak éppen igen kellemes meglepetés ért pár közel-keleti meg afrikai ország után. Az általam eddig etalonnak tekintett Szíriánál sokkal fejlettebb, tágasabb, tisztább, jobb az infrastruktúra. Még a legelvetemültebb hegyi utak is aszfaltozottak, mindenhol láttam áramot, a közel-keleti átlagnál évekkel frissebbek az autók még vidéken is, és hihetetlen városfejlesztések vannak mindenfelé. Teljes negyedeket fednek le díszburkolattal, folyamatosan épülnek a szökőkutak, terek, piacok. Az idegesítő dílerekre meg még visszatérek.

Másnap reggel Chefchaouen-be mentünk, a Rif-hegységbe. A hely több szempontból is érdekes. Egyrészt található itt egy útifilmekben mutogatott elképesztően kékre festett óváros. Újabb meseszerű helyszín, ahogy a bokáig érő kapucniban mutatkozó öregurak bandukolnak ebben a tökéletesen homogén városrészben. Szerencsére az egész UNESCO védettség alatt áll, úgyhogy ezt a gusztustalan tökéletességet biztosan megőrzi jó ideig.

Fez is tele volt dílerekkel, de itt más műsort játszanak: itt vannak olyanok is, akik nem dílerek, de alkalomadtán ők is azzá válhatnak. Leszállunk a buszról. Tíz másodperccel később mosolygós fiatal gyerek nyomja: „…a családom hostelje, olcsó, tiszta, van melegvíz. És van egy kis doublezero pollenem is. Hogy az mi? Az, hogy az a legjobb. Zéró-zéró. A namber van. Most nem? Akkor később? Holnap? Talán? A ’nem’-et most a ’holnapra’ mondtad vagy a ’talánra’?” A városkapuban három szakállas arc egyszerre: „something special” … „kif” … „best hash” … „doublezero pollen” … „some pills”. Útközben pár díler gyors ajánlattétele, egy részük rosszarcú, a másik felét meg seggbe kéne rúgni, hogy inkább focizzon. A hostel előtt két „talán”-nak vett „nem” után végső fegyvertényként közöltem, hogy nem szívok. „Hasist se? De van füvem is. Hogy egyáltalán nem? Nem is dohányzol? Hm. Hát, azért welcome.” Majd otthagyott. A recepciónál egy fószer bizalmasan megsúgta, hogy neki van a legjobb, de százötven euró a minimum. A recepciós odaadta a kulcsot, és szólt, hogy nem baj, ha szívunk. Az egyik lekoptatott díler vagy tíz percen át magyarázott nekünk egy kávézóban, hogy akkor most miért nem veszünk, aztán tekert egy spanglit, és odahozta az asztalhoz, hogy akkor most szívunk, vagy mi? Csak jó arcokkal… Ennyi árus még Katmanduban sem volt. Csúnyán le lehet itt ragadni, a hostelünk mellett kisbolt, benne kizárólag kóla, csipsz, keksz és csoki. Tiszta Nepál fíling, csak éppen nyolcezres hegyek helyett kétezresek, mediterrán kiadásban, arab, berber, francia, spanyol és angol (és néha katalán) nyelven, az ázsiai árak másfélszereséért, európai színvonalon, három óra kompozásra a spanyol partoktól.

A város körül a Rif-hegység is megérne egy kört. Chefchaouenből indul egy 30 kilométeres gyalogtúra, a táj mediterrán, kaktuszok, olajfák, pálmák, a sziklás hegyek kétezernégyszáz valahány méterre nyúlnak, az út mentén falvak és földek. Egy díler szerint ez az utolsó jó évük az itteni marihuána-termesztőknek, mert a kormányzat jövőre keményen fel fog lépni ellenük, és állítólag felszámolja a Dél-Európába irányuló kábítószer-kereskedelmet. Az ő családja is termel, még nem tudja, hogy mi lesz. Azon kesereg, hogy ha eltűnik innen a hasis, akkor az itt élők rászoknak az Európából érkező kokainra és heroinra, amitől sokkal rosszabb lesz a helyzet. Elég tipikus „Európa és a világ” tematikájú történet lenne belőle.

Chefchaouenből vissza Fezbe útba ejtettük Mekneszt, de mivel első nekifutásra egyikünknek sem volt szimpatikus, elég gyorsan leléptünk. Rossz sorrendben kezdtünk, Fez és Chefchaouen után már nem sok újat tartogatott – meg mi sem hagytunk elég időt.

Ja, hogy miért lett a cím az Atlasztól Atlaszig? Amikor Eszter megérkezett, már a buszon említette, hogy a hegyeket meg a sivatagot szeretné látni (ilyenkor szoktam mondani, hogy „nem hiába az én csajom”), tehát menjünk délre. Én éppen onnan érkeztem Fezbe, elég alaposan bejártam, legalábbis a rendelkezésre álló időhöz képest. Találtunk egy nekem is új útvonalat egy Imilchil nevű településen keresztül az Atlaszon. Reggeltől a kereszteződésnél stoppolunk, aztán lesz, ami lesz. És egy törülköző is van nálunk.

Másnap megkértük a buszost, hogy tegyen ki egy útkereszteződésnél Imilchil felé. A hegyvidéken mindig könnyű stoppolni, általában az első ember megáll, inkább az a gond, hogy nincs forgalom. Minket a második ember vett föl és elvitt vagy tíz kilométert el-Kseibába. Ott egy gyors reggeli után egy hosszabb fuvarral az Imilchil-Aghbala útkereszteződésig, ahol fél óráig nem jött semmi, majd fölszálltunk egy pickup hátuljára. Páran tudják, hogy a mániákusa vagyok a pickupon a platón való utazásnak, amikor csak lehet, arra vadászok. Legutóbb Albániában a hegyek között sikerült, meg most is. Először kértek érte pénzt Imilchilig, de aztán mondták, hogy félútig elvisznek ingyen, úgyhogy addig mentünk mi is – végül elvittek a faluig száz dirhamért. A táj ismét meglepett. A havas csúcsok felé közeledve a vörös, sárga és szürke hegyek, széles fennsíkok, széles, lapos kiszáradt folyómedrek, vályogfalvak, nyájak és gyér forgalom mind Közép-Ázsiára emlékeztetett, néha meg egyenesen Afganisztánra, pontosabban Bamijan és környékére. Ha egyszer összejön az álommeló (hollywoodi filmekhez helyszínkereső), ide tuti szervezek egy Afganisztános produkciót. A párhuzam Közép-Ázsiával egyébként véget is ér akkor, amikor az emberben tudatosul, hogy itt 150 kilométeren belül okvetlenül történik valami a tájjal – átmegy dombságba, kijut a tengerhez, vagy valami – míg az isztánokban sikerülhet olyan buszozásba belefutni, ahol hétszáz kilométeren át nem sok minden változik. Igaz, az sem ronda.

Imilchiltől 45 kilométerre megálltunk egy kicsi út menti faluban, ott a pickupnak leszedték a bal első kerekét, és komoly kalapálásba fogtak, ami eltartott úgy egy órát. Mivel a nekünk megfelelő irányba egyetlen kocsi sem volt ezalatt – egy mikrobusz beállított ugyan, de tömve volt áruval – mire megszerelték a járgányt, nekünk is mehetnékünk lett, főleg, hogy még világosban akartuk megnézni a tájat az Atlasz belsejéig. A Közép-Ázsia hangulat folytatódott, Imilchil meg aztán szinte bárhol lehetne Afganisztánban. A különbség csak annyi, hogy itt mindenki tud franciául, és gázlámpa helyett energiatakarékos izzók világítanak. Ja, azért gázlámpát is láttam, még tegnap Fezben.

Imilchil minden érdekességét megnéztük kábé negyed óra alatt, az is csak a távolság miatt tartott annyi ideig. A település legfőbb nevezetessége most éppen az volt, hogy itt töltött el kilenc napot Hatodik Mohammed, és ismerkedett az ország bajaival. Úgy tűnik, követem a király urat, amikor Merzouga felé jártam, akkor két héttel előzött meg, most meg már csak négy nappal jár előttem. Azért jó lehet egy ekkora és ilyen jóképű országban hosszú turnéra indulni. Este az étteremben találkoztunk egy nagyon boldog fószerrel, mikuláskabátban, rettenetes mosollyal. Kiderült, hogy vele a falujából egyetlenként szóba elegyedett Mohammed király, és kapott tőle egy kocsit meg némi pénzt. A kocsinak nagyon örült, már mesélte is a nagy tervet: holnap elmegy a legközelebbi városba az autó képéért. Azzal visszajön, kiteszi a falra mutatóba, és elkezd embert keresni, hogy bérbe adja taxinak. Amint megvan az ember, elmegy a kocsiért, átveszi, és megy vissza a faluba a hegyek közé, miközben a taxi szépen hozza neki a pénzt. A legszebb mégis az volt, hogy annak ellenére, hogy tudott franciául, nem tudott olvasni (ez a kombináció erre elég gyakori…), így nekünk mutogatta a belügyminisztérium levelét az autóról. Aztán csörgött a mobilja, és felénk fordította a kijelzőt, hogy ki az. Teljesen kézenfekvő, de még sosem gondoltam bele, hogy az írástudatlanok hogyan használnak mobilt, ha bele sem tudják írni a szám mellé, hogy kié.

Az este felemásan telt. Tulajdonképpen nem volt rossz, csak éppen kétezer-kétszáz méteren vagyunk tengerszint felett, hegyek között, télen. Minden cuccunk rajtunk és rettenetesen hideg van, persze fűtés az sehol sincs, a belehelt szobában is látszik a leheletünk. Eszter csak röhög, hogy jól eljött Afrikába. A fürdés ötlete órákkal ezelőtt majd máskorra tolódott. Legközelebb mégiscsak föladom a csomagom, benne egy liter pálinkával. A vacsorát jól megszívtuk, kértünk és kaptunk levest, az jó volt, de elkövettük azt a hibát, hogy egy befűtetlen konyhában kuszkuszt rendeltünk. De csak azért, mert egyetlen helyen sem lehetett kaját kapni a faluban, részben mert szezonon kívül csomó minden zárva, másrészt meg mindenki otthon eszik. Egy auberge (itt az a hostel/hotel neve) aljában berendezett étteremszerű valamiben hajlandónak mutatkozott két nő, hogy vacsorát készítsen. Azt mondták, egy óra múlva kész a kaja, de megvártuk. Végül két óra lett belőle, és azzal a szöveggel, hogy nekünk a legjobban akarták elkészíteni, meghozták életünk eddigi legszarabb, és egyben legdrágább kuszkuszát. Vizeset, benne Eszternek két húsmentes csirkelábbal, nekem meg egy darab birkahúsnak látszó tárggyal. Kézzel megfogtam, kétszeresére széthúztam, mint egy expandert, és megállapítottam, hogy az egész egy vastag bőrdarab némi hozzá tapadt faggyúval. A túravezető arc, aki meg végig oltogatott minket, hogy milyen jó kaja lesz, otthagytuk. Eleinte akartunk tőle névjegyet, hogy legyen egy kontaktunk, de aztán annyira elegünk lett belőle, hogy csigának sem kellett. Amikor pofátlanul vastagon fogott a tolla a számlát készítve, azon filóztam, hogy biztos azért, mert fél órával korábban véletlenül lerúgtam egy darab kerámiát a kályhájából, amikor a lábamat melegítettem. De azért nem figyeltem oda, mert egy marokkói hírügynökség újságírója készített velünk interjút, hogy minek jöttünk ide. Kiderült, hogy a fotóssal együtt a profi királyi cirkusz részei. Pár nappal a díszes csapat távozás után megjelennek a nevezetes helyszíneken, és riportot készítenek arról, hogy milyen volt a látogatás visszhangja a helyiek között. „Mert ugye ha nincs eredmény, senki sem fog hinni a király szavának.” – hangzott el a lojalista újságíró Musztafa szájából. Hiába, egy nyitott és felvilágosult király bárkit az ujja köré csavar. Mindenesetre szociális projekteket indítottak, ahol a nők tudnak dolgozni, meg iskolákat építettek, de a helyiek azért is örültek a vizitnek, mert ott hagytak némi pénzt az általuk generált forgalmon keresztül. Mára befejezem, szar érzés, hogy már megint sapkában és nadrágban kell aludnom. Persze lehetnénk a tengerparton is, és akkor egész nap a fogam szívnám, hogy biztos nincs is hideg a hegyek között…

along the algerian border

Mese az Atlaszból
Az Anti-Atlasz berber falvain keresztül

A türingiai faszobrász, a mallorcai festőnő meg én. Berber esküvőről berber esküvőre. Asszonyszöktetés a despota berber sivatagi palotájából. Mesék Atlantiszról. Marokkó egyik leghíresebb festőnője vendége voltam Marrakeshben.

Úgy látszik, a két évvel ezelőtt Svájcban megkezdett Kassák-emléktúra Marokkóban folytatódik. A Párizsba gyaloglás után a téma a faszobrász meg én. Még egy ilyen élmény és megtanulom a Ló meghal, a madarak kirepülneket…

Mielőtt bárki sajnálni kezdene az elmaradt mauritániai vonatozás miatt, megnyugtatom: megint jobban jártam – ezúttal sokkal jobban. Annyi minden történt, hogy kénytelen voltam a három-négyszáz évvel ezelőtti regényekhez nyúlni, amikor a címadáson törtem a fejem. A modern Ezeregyéjszaka bonyolult tablójának lettem szereplője, elveszve az emberek, nyelvek és kultúrák bábeli rengetegében. Miközben ezt írom, a kertben lévő tévén, egy Jimmy nevű csatornán franciául megy az X-akták.

Az egész egy szendviccsel kezdődött. Miután három napot folyamatosan úton töltöttem, visszatértem Agadirba. Az útikönyv segítségével megszültem, hogy az Anti-Atlaszban, egy Tafraout nevű kisvárosban pihenem ki az utat, bérelek biciklit és bejárom a völgyet meg a környező kanyonokat.

Agadirban kis híján felrobbantam, amikor reggel 9-kor közölték a buszpályaudvaron, hogy Tafraoutba este 11-kor indul az egyetlen busz. Ha most akarok oda menni, vissza kell taxiznom Tiznitbe, a városba, ahonnan két órával ezelőtt indultam el Agadir felé. Visszataxiztam. Tiznitben meg az derült ki, hogy Tafraoutba egyáltalán nincs taxi, mert az eida miatt minden épkézláb ember az észak-déli irányban, Essouira, Agadir és Casablanca felé szállít utasokat, mert abban van a biznisz. Egy párezres kisvárosba a hegyek közé senki sem megy. Várjak estig, aztán legfeljebb holnap találok valamit, hangzott a helyiek megnyugtató válasza. Inkább elindultam gyalog. Százhét kilométer, ha minden kötél szakad, két nap alatt legyaloglom, de persze erről szó sincs, mert bármilyen járművet gátlástalanul lestoppolok, ami egy kicsit is gyorsabb nálam. De erre esélyem sem volt, a város legszélén találtam egy lerobbant buszt, ami éppen indult – Tafraoutba. És leültem az utolsó szabad helyre.

A százhét kilométert folyamatos menéssel kereken négy óra alatt sikerült megtenni. El lehet képzelni az utat meg a tájat. Igaz, egyszer megálltunk, amíg a busz teljes közönsége bevásárolt az út menti piacon. Az utolsó óra tökéletes sötétségben telt, amikor feljött a majdnem telehold, megvilágította a marsbéli tájat. Ismét az az érzés töltött el, hogy ezért érdemes volt szenvedni.

Tafraoutba hulla fáradtan érkeztem. Gyakorlatilag menni sem volt kedvem, így az első hotelnél megálltam. Arra sem volt erőm, hogy olcsóbb szállást keressek. De azt azért kialkudtam, hogy csak akkor maradok ott, ha szereznek nekem ingyen egy biciklit a következő napokra. Belementek, kifizettem előre három napot, és egy lefekvés előtti utolsó szendvicsért nyakamba vettem a kétszáz méteres belvárost. Miközben a kajára vártam, és a kávémat kortyolgattam, felbukkant egy érdekes fazon. Egy darabig méregetett, majd megszólalt: „Bist Du deutsch?”. Anyád. Ennél rosszabb belépővel nem lehet nálam kezdeni. De azért elkezdtünk beszélgetni. A szokásos körök közben kiderült, hogy ossie a DDR-ből, én meg magyar vagyok, úgyhogy egyből jött a „jóestét kívánok” és társai, mivel fél gyerekkorát a Balatonon meg Budapesten töltötte. Mire kiderült, hogy még a DDR-es időkben jártam egy nagyot Türingiában, ahonnan jött, teljes lett az egyetértés. Megkérdezte, ráérek-e. Hát az attól függ. Elővett egy térképet, és egy perc alatt elmagyarázta, hogy holnap reggel hatkor indul, itt keresztül az Anti-Atlaszon, ott átvágunk az Atlaszba, majd az algériai határ mentén végig a sivatag peremén, majd az Atlasz egyik völgyében Marrakeshbe menne. Nincs kedvem csatlakozni? Ő adja a kocsit meg a benzint, én meg meghívhatom majd néha egy kávéra. Alvás meg majd a kocsiban, vagy ahogy jön. Tisztességes ajánlat. Ismerhettek, természetesen nem volt kedvem hozzá…

Visszarohantam a szállásra, töröltem a foglalást, visszakértem a pénzt, és közben azon röhögcséltem, hogy hat nap alatt négyezer kilométert buszoztam, idejöttem pihenni, és a megérkezésre 10 órával már egy kocsiban fogok ülni, hogy pár nap alatt újabb kétezer kilométert üldögéljek. Ennyi talán még életemben soha… Villon jutott eszembe, meg az, hogy bizony nem csak az akasztott ember érzi, milyen nehéz a feneke.

Reggel hatkor a szállás előtt álltam, rutinosan nem csuktam be magam mögött a kaput, mert ha kiderül, hogy mégsincs ekkora mázlim, ne kelljen a vaskapu döngetésével fölverni a fél házat. Öt percet késett, aminek örültem, hogy mégsem annyira német. A közös utazás szabályait az elején megtárgyaltuk. Ő szobrász, formákat és inspirációt gyűjt a sivatagban. Vagyis majd gyakran megállunk fényképezni, filmezni. Szívemből szólt.

Napfelkelte után négy, bordó anyaggal lefüggönyözött berber lány jelent meg az úton, egyből megálltunk, beszédbe elegyedtünk. Egy elég sajátos, francia-spanyol-arab keveréknyelven elég jól el lehet velük dumálni. Mármint nekem sajátos, mert egyiket sem beszélem, ők természetesen tudnak franciául meg arabul (meg berberül). Fényképezni őket haram, amikor viszont egyikük mutatja a kis kacsóját, hogy mekkora vízhólyag van rajta, és leragasztom, akkor megfogni nem haram. Emiatt persze azonnal hatalmas lesz a szerelem, velem jönne Európába, van-e nekem madam, bébi? Van, persze, próbálom lebeszélni, elég szomorú emiatt, én meg remélem, hogy a következő faluban lévő apja és testvérek később hallanak a sztoriról, mint ahogy áthaladnánk a falun. De azért megad egy telefonszámot, ráírja hogy Leila, hogy várni fog, de ez ilyenkor úgyis csak aznapra szól általában.

Útközben beszélgetünk Gernottal, nemcsak faszobrász, de dolgozik márvánnyal is, emellett egyetemen tanít a szobrászathoz nélkülözhetetlen anatómiát meg mindenféle rajzos-szobros tárgyat. Nálam egy tízessel idősebb művész, az ilyen típusú emberrel élmény minden eszmecsere, mert csomó olyan dolgot tudnak a művészi látásmódról, amit én sohasem fogok. Az utazás gyorsan átmegy szimbolikusba, amikor följön a nap, de még a Hold is látszik egy kőhalom fölött, megszületik az első haiku a kövön lévő Hold árnyékában a benzinivó tevén ülő utazókról. Kezd minden meseszerűvé válni.

Marokkónak a legkevésbé bejárt részén utazunk, a forgalom zéró, turizmus nincs, a falvak nevei a nálunk lévő részletes autóstérképen sem szerepelnek. Fölveszünk egy út szélén stoppoló berber bácsit, meséli, hogy fiatal korában Marseillesben dolgozott, aztán a környékbeli hegyekben harcolt az algériaiak ellen. Egy óra múlva kitesszük egy kisvárosban, majd néhány tucat kilométerrel később egy – valószínűleg földrengés által – lerombolt igen komolyan megépített és erődített városhoz érünk. Neve nincs, lakosa egy tucat, méteres gyíkok, virágzó kaktuszok várnak a romok között. A város szélén egy vádi, kristálytiszta víz csorog a sziklák közül, lefolyik egy kanyonba, amíg be nem issza a homok. Olivát és paradicsomot eszünk piknikezésnél.

Így telik a nap hátralevő része, lassan átérünk az Anti-Atlaszon, a sivatag peremén berber esküvői menetbe futunk. Aztán még egybe. Már sötétedik, amikor fölvesszük Kalifát, a következő stoppost, aki a családjához igyekszik haza. A hegyeken át rövidítünk, egy kobaltbánya mellett kanyarogva feljön a telehold. Egy Agdz nevű városban magunkhoz vesszük eddigi legjobb tanzsinunkat a la berber. A tanzsin helyi kaja, kerámiaedényben megfőznek egy darab jó cupákos húst, körülötte zöldségekkel, krumplival, hagymával, paradicsommal és olivával. Az adag sosem tűnik nagynak, de a hozzá adott langyos kenyérből mellécsúszik még vagy fél kiló. Lassan elalszom, Gernot éjszaka is vezet. Arra kelek, hogy egy falu közepén állunk a tök sötétben, és vagy ötven jólöltözött ember bámul. Egy csoportos berber lánykérésbe futottunk bele, meg ugyanakkor tartott esküvőbe. Egy csapat fiú dobolt meg énekelt, velük szemben meg a csajok táncoltak. Marasztaltak volna, de elég bonyolultan menedzselték a dolgot, én meg közben visszaaludtam, úgyhogy leléptünk. Bementünk a sivatagba kocsiban aludni. A napközbeni harmincöt fok leesett ötre, a telehold a szemembe sütött, de azért jó volt. Éjjel megállt mellettünk egy kocsi, kiszállt egy csávó, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, majd elhúzott. Végül reggelig kocsikáztunk, néha megállva egy-egy ébredező faluban. A sivatag szélén voltunk, az addigi hegyes-sziklás táj helyett jöttek a százhatvan méteres homokdűnék.

Az utolsó lakott településre igyekeztünk, de mivel a homok előbb kezdődött, bementünk egy darabig, hogy előbb járunk egyet a homokban, mielőtt minden forró lesz. A sivatag olyan magányos arcoknak való hely, úgyhogy a tökéletes egyedüllét elérése érdekében szétváltunk egy elhagyottnak tűnt karavánszállás mellől. Amikor két órával később visszatértem, Gernot még el sem indult, sőt nem is láttam. Egy negyvenes és rendkívül alacsony nőt viszont igen, nagyon felindult állapotban. Ő volt Maria. Aztán befutott a barátja, Frank. Maria összevissza magyarázott valamit, hogy velünk jön tovább, és hogy minél előbb induljunk, mielőtt visszajön a berber. Felbukkant valahonnan a német, és valami „kind of kidnapping” fogva tartós sztoriba kezdett. A kocsiban már ott figyelt egy mázsa cucc, elfoglalva a csomagtartót meg majdnem az összes helyet hátul, az egész egy lepedővel letakarva. Maria panaszkodott, hogy fáj a segge, mert éjjel, amikor ki akart mászni a falakon kívülre, le kellett ugrania a tetőről, de leesett, és seggre érkezett. Egyedül volt egy öreg berberrel, aki a hely egyik tulaja, és eléggé beparáztatta, majd bezárta. Most abban reménykedett, hogy a berber csávó nem jön el még egy darabig a faluból a szállásra, és le tud lépni minden cuccával Marrakesbe, a barátja anyjához. Később kiderült, hogy a barátjával felújították a szállást, és valami üzlettársi biznisz is volt a dologban, de az egész egy kicsit homályos maradt. Amiatt nyugodt volt, hogy ismerte a berbert, és tudta, hogy hozzányúlni nem fog, csak paráztatja, de az is elég… Kocsi persze nem volt a sivatagban, a falu taxisa nem merte elvinni őket, aki meg dzsippel megy oda, annak nincs egy félkocsinyi meg plusz egy főnyi helye. A berber persze tudta ezt, és azt is, hogy aligha fog csak úgy lelépni. A legjobbkor értünk oda. Mivel volt előttünk vagy ötszáz kilométer, belehúztunk, csak párszor álltunk meg kávézni. Éjjel értünk Marrakesbe, és Maria meghívott, hogy ha már elhoztuk és ilyen jól elvertük együtt a napot, aludjunk Frank édesanyjánál. Mariáról menetközben meg kiderült, hogy mallorcai festő, aki elsősorban ciciket, faszokat meg seggeket fest, elég szép vonalvezetéssel. Laptopon mentek a képei, közben meg szólt az első Black Sabbath. Naplemente előtt még megterítettünk a sivatagban egy kis olivás-sültkecskés pikniknek. A kecske saját volt, pár napja vágták.

Hajnali egykor egy hetvenhét éves ősz hajú mosolygós néni köntösben, meg egy hatalmas berber integetett az utcán Marrakesben. Frank édesanyja Regine, a francia festőnő, aki évtizedek óta Szenegálban meg Marokkóban él. Éppen hatalmas munkában volt, hoteleknek bérfestett gyönyörű fatáblákat. Hatalmas vacsorával fogadtak, aztán hajnalig beszélgettünk. Másnap ki sem mozdultam a pici udvarból Marrakes egy nyugisabb részében. Gernot hatalmas társat talált. Még útközben csomót mesélt Atlantisz legendájáról, meg hogy az miért érdekli a művészeket. Reginenek egy polcnyi könyve volt erről. A meseszerű sztorik folytatódtak. Nekem meg végre összejött a pihenés, a napi háromszori meleg étkezés, az ágyban alvás meg a beszélgetés-kártyázás-képszerkesztés kombináció kikapcsolódásként.

Visszaemlékezve a februári afrikai kalandokra, eszembe jutott, hogy annak idején jól megkaptam, hogy kicsit rasszista vagyok, amiért azt írtam, hogy amióta elmentek innen a fehérek, minden csak szarabb lett. Meg hogy kár volt olyan gyorsan függetlenedni, előbb megtanulhatták volna, hogyan kell felépíteni egy országot. Megkérdeztem erről Reginet is, aki mégiscsak Nyugat-Afrikában él évtizedek óta, hogy szerinte miért olyan elbaszottak ezek az államok. Ugyanezt válaszolta. Hogy ha a szülői iránymutatás nélkül maradt kisgyerek a saját feje után megy, akkor lehet, hogy örül neki, de mindent megszív, nem tudja, mi van, és zsebpénzre is szorul. Húsz évvel ezelőttről ugyanazokat a hétköznapi korrupciós rendőrös-katonás sztorikat mesélte, amit februárban kipróbáltam párszor. Azt hiszem, érdemes lenne elmélyedni ebben a témában.

Kozben egy kis intermezzo a babeli zavarrol: Regine a berberrel franciaul beszel, Mariaval spanyolul, velem angolul. Maria nemetul beszel Gernottal, meg neha velem is. A berberrel ugy beszelek, hogy Maria az angolt spanyolul magyarazza az egyebkent jol beszelo Reginenek, aki frnaciaul folytatja. A kaja mindig berber, az esti film amerikai, a hirado francia es arab. Egy magyar ugy kellett ide, mint egy falat kenyer.

Marrakesre eddig nem sok időm jutott. Jártunk egyet Gernottal, megnéztük a most zajló Marrakesi Filmfesztivált helyszínét, jó lett volna bemenni, mert Dél-Korea a vendég, de már nem volt pofám megkérni Reginet, hogy szerezzen jegyet – és utólag nézve amúgy sem lett volna időm rá. A medinában a fesztivál miatt hatalmas színpad, shaolin bemutató, koncert, miegymás, közben minden tömve emberekkel. A kis utcácskák szépek, romantikusak, és jó cuccok vannak bennük, de annyit baszogatnak a helyiek, hogy vegyek ezt-azt, meg hogy kóstoljam végig a fűszereit, nézzem meg az árlapot, meg hogy ígérjem meg, hogy később visszamegyek, hogy inkább kihagyom egyelőre. Aki nem baszogat, az viszont mind kedves, még a legrosszarcúbb dzsankival is sikerül jó kedélyű mondatokat váltani. Tegnap ugyanez volt a helyzet a sivatag szélén lévő Erfoudban. Amint fékeztünk a kocsival, már gurult is mellénk bicajjal a fószer, hogy leállítson, hogy hotelt meg éttermet ajánljon. De amint lekoptattuk nagy nehezen, és bementünk a boltba, máris mosolyogva diskurálunk a boltossal, aki cseppet sem akar lehúzni, meg a zöldségessel, aki fél dirhamot is visszaad, ha úgy korrekt.

Marrakesben eddig mindenki megemlítette, hogy mennyit változott az utóbbi évtizedben. A kedves kis parkok és egy-kétszintes villák helyére ötemeletes apartmanházakat húznak helyi meg szaúdi befektetők, a lakásokat meg veszik a gazdag helyiek, a nyugdíjas németek, meg a brit ügyvédek. Szerencsére némelyik épületben van stílus és fantázia, de ennek ellenére sajnálom, hogy korábban nem jártam itt. Azt is sokan említették, hogy Marrakes szexközpont. A gazdag öbölbeliek ide (is) járnak kislányokért, kisfiúkért, rengeteg kupi van mindenfelé. Sőt, a szexturizmus a sivatagi showba is beszállt: a sivatag peremén mindenfelől jönnek szegény lányok a turistáknak fenntartott karavánszállások környékére. Ezekről indulnak ugyanis a sivatagban sátorban alvó romantikus túrák. Ezek többsége a szokásos: tevével bevisznek egy órára a sivatagba, ott alhatsz egy sátorban, reggel meg hazahoznak. Nem tudom, mennyibe kerül, mintha harminc euróról hallottam volna. Nos, ugyanilyen túra viszont belekerül egy százasba, ha abban benne van a hálótárs is. Számomra az volt a meglepő, hogy ez az egyébként rengeteg helyen jelen lévő jelenség itt annyira zavarja a helyieket, hogy egy hosszabb beszélgetésben sosem felejtik el megemlíteni. Regina mesélt egy szép sztorit. Volt itt Marrakesben egy ember, akinek az egyébként fejkendős muszlim felesége egy fekete csadoros nővel állított haza egyszer, hogy az tanítja a Koránra. Ez ment is egy darabig, de egyszer egy balesetben a házban meghalt a csadoros nő. Akiről akkor kiderült, hogy férfi… Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Ma már csak itthon lightoskodunk, holnap meg megyünk pár város környéki faluba a velünk lévő berber arc szüleihez, aztán irány Fez, mert jön Eszter, és kezdődik a közös nyaralás. Ismét egy tökéletes csatlakozás, az itt töltött háromnaposra nyúlt vendégség tett belém némi energiát.