Az elmebeteg kalandok rajongói ezúttal lapozhatnak, egy majdnem polgári nyaralás részletei következnek, természetesen röviden. Semmi komoly túlélés, csak kultúra, némi szesszel.
Már ideje volt kicsit belevetnem magam az európai kultúrába is. Határozottan kényelmes és élvezhető, már el is felejtettem, hogy milyen érzés turistának lenni. Jobban mondva fucking touristnak, mert abból jó sok volt – vagy jó sokan voltunk, de legalább nem mutogattak ujjal a helyiek, hogy jééé, egy fehér. Szerencsére mindenki a hangyajáratokat használja, így kényelmesen lehet teljesen kihalt részeket találni. Meg persze jó kocsmákat. Így aztán a borozás meg a spritzezés (Aperol szódával meg fehérborral, benne narancs és olivabogyó) volt a fő 
program, amibe azért belefért a futurista kiállítás Peggy Guggenheimnél meg egy Leonardo kiállítás. A Szent Márk térre viszont elég volt 2 perc is, beütött a tömegiszony, meg a szalonzene és a keringő iránt érzett olthatatlan utálat, ami galambgyűlölettel párosult.
Az ingázó turistákkal szemben, ha lúd, legyen kövér alapon a belvárosban laktunk. Így aztán sikerült megspórolni a napi 2 óra ingázást, és a végén négykézláb is haza tudtunk (volna) menni. Minden este kommunista buli volt a Rialton. Este kilenctől ska, balkáni és egyéb zenekarok nyomták, miközben igazi sziget-hangulat alakult ki. 
A komcsik aránylag olcsón adták a remek kaját, az ideológiának pedig naplementével vége lett, így csak a Che-pólókat, náciellenes és palesztin zászlókat áruló sátor utalt a dzsembori vörös jellegére, miközben a nemzetközi közönség kulturáltan lerészegedett.
Arra mindig is kíváncsi voltam, hogy épült föl egy város a vízre. Először is kellett hozzá jó sok pénz. Ez mindig is a rendelkezésükre állt, úgyhogy nem volt más dolguk, mint odavinni mindent. Fél Szlovéniát leborotválták, az ottani tölgyeseket és fenyveseket (a vörösfenyő nem rohad szét a vízben, csomó cölöpöt évszázadok óta nem cseréltek ki) meg berakták a víz alá. Még Libanonból is hoztak cédrust, ott meg alig maradt pár darab mutatóba. A gazdagságot a gyarmatokról szedték össze. Ami ma egy turistáknak mutiba való kisváros, az 1100 évig önálló köztársaság volt olyan gyarmatokkal és területekkel, mint Dalmácia, Isztria, az Égei-tenger szigetei, Kréta, Ciprus, Padova, Verona, de még Konstantinápoly kereskedelmi jogai is ide tartoztak egy darabig.
Most nem fogom leírni ide Velence történetét (valaki ajánlhatna egy olvasmányos és értelmesen megírt könyvet ehhez a témához), csak két érdekességet emelnék ki. Az egyik az, hogy itt volt a történelem első gettója, ahova 500 éve beköltöztették a zsidókat – a gettó akkor még annyit tett: vasöntő műhely. A másik cuccra a wikipédián bukkantam: Velencét az 1849-es ostrom alatt érte a történelem első légitámadása. Ekkor személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést. Az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.
Az italozásra visszatérve, a fedősztori a forgalomszámlálás volt. Vagyis hogy azért piálunk a csatorna partján, mert számláljuk a forgalmat. Ez annyira telitalálat volt, hogy kétszer is találkoztunk konkurenciával, vagyis valódi forgalomszámlálóval. Elég stresszes meló, és hogy fokozzuk a stresszt, állandóan ingatlanokat néztünk. 300 ezer euróért már van elfogadható pecó. Úgyhogy most abba is hagyom az írást, megyek dolgozni. Ha jól számolom, 500 havi spórolással megvan a cucc, az meg csak negyven év. Bár alighanem sokkal hamarabb visszatérek, mert kell a kultúra meg a polgári hobbik, még akkor is, ha nektek kevésbé szórakoztató…
