forgotten countries in europe I

Borünnepek Moldovában

Tisztázzuk az elején: Moldova egy ország, Románia és Ukrajna között. Aki nem hiszi, nézze meg a térképen. Magyarország második szomszédja, de szinte mindenki többet tudna beszélni mondjuk a sokkal távolabbi Andorráról. Aki meg már hallott róla, az általában „elektronik supersonik” és „long live space race, long live Moldavia” Zladról, az A38-on is nyomuló Zdob si Zdubról, esetleg a prostikról asszociál. Pedig ennél több van benne…

Egyik reggel arra keltem, hogy még sosem jártam arra. Mármint voltam keleten mindenfelé, megvolt a Balkán színe-java, de úgy Románia keleti fele, Ukrajna meg Moldova teljesen ismeretlen terület. Egy héttel később fapados repített Marosvásárhelyre. Az már majdnem félút, amit negyven perc alatt lenyomtam a tizenkét órás buszozás helyett. Onnan röpke három óra Brassó, ahol egy ötórás esti városnézés után úgy láttam, hogy kinéztem belőle szinte mindent, és kár lenne ott éjszakázni, így éjszakai vonattal Jasiba, magyar nevén Jászvásárba mentem – az idei év egyik legjobb döntése volt. Imádom a sehonnan sehova tartó éjszakai vonatokat, általában egyedül vagyok a vagonban, és szemérmetlenül át lehet aludni az éjszakát, mint ahogy most is történt. Jasiban már csak egy órát kellett várnom a Kisinyovba induló minibuszra, ami hat euróért vitt át a határon – a taxisok harmincért akartak, arra hivatkozva, hogy menjek velük, úgysincs busz. Európát elhagyni is elég körülményes, nagyjából egy órás procedúra volt, hogy kiengedjenek a drága cigi kontinenséről az olcsó cigi országába. A határig csak bóbiskoltam, de amint a moldáv utakra értünk, egyből fölébredtem, annyira rázott a járat. Koldusszegény apró falvakon vezet át az út, mintha egy orosz dokumentumfilmet néznék az ’50-es évek szovjet vidékéről. Az egyetlen figyelemreméltó elem a közkutak barokkosan díszített bádogteteje… Ez a terület még a Szovjetunióban is a legszegényebb rész volt Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság néven.

A kelet-európai hátizsákozással az a baj, hogy Romániában meg Ukrajnában általában nincsenek hostelek, mint ahogy Moldovában sem, így vagy sokat kell keresgélni, hátha mégis van valami olcsó hely, vagy beletörődni a 30 eurós vagy afölötti szállodai szobába. Mivel a keresgélés mellett döntöttem, találtam is egy eldugott házikót a belváros szélén, ahol egy idős házaspár adta ki a dormitóriummá szervezett nagyszobájuk ágyait, mindössze 9 euróért. Nekik jó kis extra bevétel – nyilván illegálisan – nekem meg egy kellemes hely, ahol legalább tudok találkozni pár hasonszőrű arccal, akik adhatnak pár tippet az odesszai meg krími szállásokról. Talán csak az zavart egy kicsit, hogy éjszaka át kellett menni a hálószobájukon, hogy a vécébe férjek, de ez inkább nekik lehetett szar.

Délután kettőkor lecuccoltam, és akkor derült ki számomra, hogy október második vasárnapja van, az éves kisinyovi borfesztivál délutánja. Áldottam a megérzéseim, hogy nem maradtam Brassóban, most aztán várhatnék egy évet erre a csodára. A szálláson összeszedtem a veronai Marcot, és megmutattuk magunkat a fesztiválon. Ettől kezdve kicsúszott a kezünkből az irányítás…

Moldováról azt kell tudni, hogy a bor a húzóágazat. A kereskedelmi bevételek nagyja a borból származik, és több tízezer embert foglalkoztat ez az iparág. A Szovjetunió összes bortermelésének több mint háromnegyede származott innen, és sok tízmillió literes készletek rejlenek a hatalmas pincékben, köztük a világ legnagyobbjában is, de erről majd később. És persze ami a legfontosabb, hogy nem haszontalan lőréről beszélünk, hanem igen jó minőségű borokról, pezsgőkről. Ez aztán rendbe is tett az este hátralévő részére. Amikor megérkeztünk Marcoval, először még csak óvatos kóstolgatásról volt szó. Találtunk egy szimpatikus üveget, kinyittattuk, megkóstoltuk, ízlett, megvettük. Egy euróért. Ettől kezdve nem volt megállás, sorban nyomtuk végig a kínálatot, aztán lettek alkalmi haverok is, aztán meg saslikoztunk, aztán kardoztunk, aztán odajött hozzám egy őrült, a szemembe üvöltötte, hogy „Te magyar vagy!” és odébbállt, végül besötétedett (kívül-belül). Ami annyiból volt problémás, hogy fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén is vagyunk, de azt sem, hogy a szállásunk hol van, mi a neve, vagy mi van a közelében. Illetve már csak nekem nem volt fogalmam, mert Marco valamikor eltűnt útközben, de hogy én hagytam el vagy ő veszett el, arra egyikünk sem emlékezett.

Közvilágítás és a szállással kapcsolatos alapinformációk hiányában próbáltam kapcsolatot teremteni a helyiekkel, ami egész jól sikerült. Megtalált egy arc, hogy mindjárt érte jön egy haverja kocsival, oda majd jól beülök, és addig furikázunk a belvárosban, amíg nem találok valami ismerős helyet, ahonnan hazatalálok. Az ismerős hely meglett, a kocsiból kiszálltam, a telefonom meg kicsúszott a zsebemből, úgyhogy most a szállás megvolt, de a telefon nem. Kénytelen-kelletlen bementem egy kocsmába, ahonnan fölhívattam a telefonom, amit fölvett a kocsis srác, és megbeszéltük, hogy másnap délután visszaadja. Ez sajnos csak másnap délelőtt derül ki számomra, reggel ugyanis nehezen állt össze a mozaik, és úgy ébredtem, mint Ford Ferlaine, amikor kezében egy marék dollárral ébred, hogy „jaj, tehát mégis elfogadtam” (gy.k. egy kissrác haverjától pénzt…). Nekem egy gyűrött cetli volt a kezemben egy telefonszámmal, meg egy cirill betűs névvel: Szerjózsa. Másnap a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben visszakaptam a telefonom. Marco rosszabbul járt, az övé is eltűnt ugyanis. Csak tőle a tömegben kérte el valaki egy hívásra, és azzal a mozdulattal el is vegyült a sötétben. A rendőrök meg csak kiröhögték… Összességében tehát a közbiztonság kiváló. Az igaz, hogy Marco telefonja eltűnt, de az enyém nemcsak hogy eltűnt, de meg is lett.

Másnapra jó kis pincelátogatást terveztem. A Kisinyov melletti Cricovában van a világ legnagyobb pincéje, egy 120 kilométeres darab. Komplett föld alatti város, benne utcákkal, mint Chardonnay avenue és társai, útkereszteződésekkel, közlekedési lámpákkal és egyebekkel. A pincetúrát elektromos kiskocsival vezették, mint egy elbaszott családi hétvégét a Margitszigeten. A rendszer úgy alakult ki, hogy innen vájták ki azt a sok követ, amiből Kisinyovot építették. És ha már volt egy hatalmas üreg, kár lett volna másra használni. Így ma 30 millió liter bor pihen a pincében, na meg pezsgőüzem, palackozóüzem, borgyűjtemény, VIP szekció meg kóstoló helység. Ebből az izgalmas természetesen a borgyűjtemény. A második világháború után valahogy idekerült Göring borgyűjteménye, amit különösen nagy becsben tartanak. A legrégebbi darab egy 1902-es jeruzsálemi bor, meg egy ugyanabból az évből származó palack egyenesen Jan Becher kezei közül. Akad még pár palack magyar bor is, 1940-es évjárattal. Tavaly eladtak egy ilyet 5500 dollárért, úgy látszik, megéri eltenni a jó termést. Egyébként úgy kétezer embert foglalkoztat a pincészet, és ez még nem is a legnagyobb. Ja, és ebből a kétezerből ezren folyamatosan a föld alatt dolgoznak. De mivel mindent neonnal világítanak, végül is tök mindegy, hogy a pincében vagy egy szerelőcsarnokban van-e az illető.

A VIP szekció pedig a szokásos luxus dolog, a felszín alatt 50 méterrel komplett szalon berendezve, tejüveg ablakai mintha napfényt kapnának, a kandallóból többszáz méteres kéményrendszeren át távozik a füst, a fehér bőrszékeken meg jókat beszélgetett Gagarin, Brezsnyev meg Putyin (valószínűleg nem egymással…)

Van Kisinyovban egy magyar vonatkozású érdekesség, mégpedig egy olyan, ami minket egyáltalán nem érint – ez pedig a magyar követségen működő vízumkiadó központ. Románia tavalyi EU csatlakozásával kénytelen volt bevezetni vízumkényszert Moldáviával szemben. De a moldáv állampolgárok a román vízummal sem tudnak tovább utazni az Európai Unióba, mert Románia nem tagja Schengennek. Ráadásul Kisinyovban az EU-nak csak tíz tagállama képviselteti magát, a maradék tizenhét államba való belépéshez vagy a bukaresti vagy a kijevi EU-s nagykövetségeken tudtak vízumot igényelni. Erre a lehetetlen helyzetre a magyar diplomácia reagált a leghatékonyabban: azt javasolta, hogy az Európai Uniós államok hozzanak létre egy magyar követség által fenntartott vízumigénylő központot Kisinyovban. A vízumszerzés eddig ugyanis – mondjuk ki nyíltan – szopás volt. Például ha egy moldáv sportegyesületet meghívtak egy versenyre az Európai Unió egyik államába, mondjuk Dániába (nekik nincs kisinyovi nagykövetségük), először is szerezniük kell román vízumot. Ezzel az egész csapat elutazik Bukarestbe a legközelebbi dán követségre, és ott vízumot igényel. Ezt természetesen nem azonnal kapják meg, általában pár nap az átfutási idő. Erre az időszakra kell nekik szállás, ellátás, miközben Romániát sem tudják elhagyni, hiszen az útlevelük a dán követségen van. Mindez hihetetlen költség egy egyesület, de akár egy magánszemély számára is, ami gyakran lehetetlenné tette eddig a beutazást. De most aztán mindenki jól járt. A lakosság elégedett vele, hiszen jelentős költségeket és időt spórol meg vele, a moldáv kormány tudja demonstrálni, hogy igenis tesz valamit az állampolgárai érdekében, Magyarország is profitál belőle, hiszen ezzel aktívan kivesszük a részünket az európai szomszédságpolitikából. Ja, és a többi Uniós tagállam is örülhet, mert az az évi mintegy tízezer ember nem jelenik meg a bukaresti vagy kijevi követségeiken. Ennek legfeljebb azok a szállodák és busztársaságok nem örülnek, akiknek eddig komoly bevételeik voltak a vízumturizmusból. De a fenti előnyök súlya miatt mindez aligha érdekel bárkit is. Az európai turisták meg örülhetnek, mert ha véletlenül becsajoznak (itt nem nehéz), és komolyan is gondolják a dolgot, viszonylag egyszerűen lehet vízumot szerezni a friss barátnőknek.

Két nap után rátaláltam a kedvenc kocsmámra, éttermemre, itthon is kéne ilyet csinálni. Egy központi helyen lévő teremről van szó, amibe beállítottak egy bordó-vajszínű pékroburt, ami sörcsapként, pultként és hűtőként funkcionál. Rászoktam a háromeurós menüre: egy korsó sör, egy leves, egy tésztaétel, általában pilmeni. Mivel éjjel-nappal nyitva van, és meglehetősen olcsó, a reggel fél hetes kávétól az esti utolsó sörig mindent ott fogyasztottam. Harmadnap este már szorított az idő, indulnom kellett Odesszába. A nagy sietségben először elballagtam a központi pályaudvarra, ahonnan átküldtek a délire. Onnan meg az északira… Szidtam is rendesen az informátorokat, de hála nekik, fontos felfedezést tettem. A déli buszpályaudvaron véletlenül ránéztem a menetrendekre, és ekkor kiderült, hogy Kisinyovból van közvetlen busz nemcsak Bukarestbe, de gyakorlatilag az összes valamirevaló városba is Romániába. Így aztán egyből megvettem a marosvásárhelyi buszjegyet. Ez körülbelül olyan távolság és viszonylat, mint mondjuk ha lenne olyan, hogy Varsó-Zalaegerszeg közvetlen járat.

Utolsó nap még megünnepeltük a Kisinyov-napot, a város napját is, egész napos felvonulás, piknik, eszemiszom, főleg iszom, aminek csak a kora esti robbantás tett be, de akkor én már nem voltam ott…

tuktuktuk tuk tuk

Életem a tuktuk!

Egy autó túl drága és sok helyet foglal, egy motor meg kényelmetlen. Bezzeg egy átalakított motor…! Az első ember, aki a motor hátsó kereke helyére tengelyt illesztett két kerékkel, majd fölé kétszemélyes ülőalkalmatosságot eszkábált, alighanem föltalálta a tuktukot, a zsúfolt ázsiai és afrikai városok mozgékony kis háromkerekű taxiját. Persze lehet, hogy nem is úgy készült az első darab, hanem hogy egy riksa elé ló vagy bicikli helyett motort fogtak.

Ezt erősíti a tuktuk másik neve, a motoriksa, vagyis a motoros riksa is. A tuktuk név egyébként mindent elárul magáról a járműről; pont olyan, mint amikor a kisgyerek brümmbrümmnek vagy tütünek hívja az autót, ahogy a hangját utánozza.

Hol tudom kipróbálni a tuktukozást?

Magyarországon sehogy. Budapesten ugyan volt egy cég még tavaly, amelyik tuktukkal szállított házhoz, de az már megszűnt. Európa többi országában sem jobb a helyzet, legfeljebb egy-két pihent agyú német, holland vagy brit fiatal követte el azzal élete kalandját, hogy egy Ázsiában vásárolt tuktukkal tért haza Európába – ahová a régebbi, kézzel összetákolt modelleket valószínűleg be sem engedik, és az újabbaknak is kitalálnának mindenféle, Ázsiában alig használt úri huncutságot, mint például a bukósisak vagy a biztonsági öv.

Jómagam Pakisztánban találkoztam először ezzel az izével, addig el sem tudtam képzelni, hogy ez valami rendszeresen és tömegesen használt közlekedési eszköz. Aztán később India, Nepál, Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám, Laosz vagy akár Szudán útjain megismerkedtem a tuktukozás műfajával. A tuktukozáshoz tehát elengedhetetlen kellék az utazás. Persze nem mindegy, hová megyünk. Az eszköz a Pakisztán és Indonézia közti hatalmas térségben, vagyis Dél- és Délkelet-Ázsiában őshonos, meg néhány afrikai országban, mint Szudán, Kenya vagy Etiópia.

Tehát mi is az a tuktuk?

Háromkerekű taxi, ami rengeteg féle dizájnnal fordul elő régiótól és ötletességtől függően. A másik jellemzője, hogy olcsó vele a közlekedés, legalábbis sokkal olcsóbb, mint taxizni egy igazi autóval. Laoszban például könnyen olyan tuktukba botlik az ember, ami eredetileg traktor volt, amit hosszú chopperkormánnyal megtoldottak, és mögé eszkábáltak egy személyszállításra is alkalmas platót – itt aztán kettő és huszonöt ember között bármennyi elfér, de az átlagos kihasználtság inkább az utóbbihoz közelít. Ezzel szemben Bangkokban teljesen profi, gyárilag tuktuknak épített, éppen ezért sokkal gyorsabb és erősebb eszközökbe botlunk, ami így nem is annyira izgalmas. Aztán ott van még a kambodzsai módi, aminek az őse a hintó, a saroglya, vagy a Ben Húr féle kocsi volt. Ebben az esetben a motor egy teljesen szabályos 110 köbcentis kínai robogó vagy kismotor, ami után egy kétkerekű, felülről fedett, párnázott hintót erősítenek.

A tuktuk díszítése külön tanulmányt is megérne. Indiai filmsztárok festett vagy újságból kivágott képei, Allah neve, Allah szeme, kulcstartók, tükrök, fényvisszaverők ugyanúgy díszítőelemként szolgálnak, mint az egyszerű színes zacskók, értelmetlen műanyagdarabok, vagy a diszkólámpa-készletek, amik aztán felvillannak fékezésnél, irányváltásnál, vagy ha egyszerűen csak bekapcsolják őket. Ez főleg akkor szórakoztató, amikor egy 1980-as évek dizájnjára hajazó csúcsminőségű kínai space-hifi ontja hozzá az általában nehezen élvezhető helyi zenét – vagy rosszabb esetben egy teljesen tájidegen európai vagy amerikai előadó nálunk már tizenöt éve ciki slágereit.

A tuktukok már említett olcsósága több dologból adódik. Egyrészt kevesebbet fogyaszt, mint egy autó, viszont adott esetben ugyanannyian (vagy többen, például Laoszban a platós traktoron) elférnek benne. Másrészt kisebb mérete és könnyű manőverezhetősége miatt sokkal könnyebben közlekedik a dugóban, mint egy normál kocsi, ezért több fuvarja van, illetve gyorsabban cserélődnek az emberek, vagyis megéri kevesebb pénzért több embert mozgatni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy tuktukja bárkinek lehet, akinek van már egy motorja. Egyszerűbb esetben, például Kambodzsában – már csak hozzá kell eszkábálni az unokatesókkal egy kétkerekű toldalékot, és másnap reggeltől lehet vinni a turistákat Angkor romjai közé.

Tuktukkal közlekedni

Tuktukozni mindenki tud, de nem mindegy, hogy mennyiért és mekkora veszélyek közepette. Az első és legfontosabb aktus a felajánlkozó sofőr és járgánya szemrevételezése. Egy rozsdás tengelyű, rekedt hangú életveszélyben ülni ugyan lehet szórakoztató, de egy cseppet sem biztonságos, se nem gyors. A sofőrnél pedig intuitív módon nem árt kitalálni, hogy mennyire néz baleknak, illetve hogy megérti-e pontosan, hogy hova szeretnénk menni, csak hogy a végén ne legyen vita. Kambodzsában történt, hogy három napra kibéreltük egy tuktukot, összesen 30 dollárért, kézfogással lepecsételtük az üzletet. Aztán egyik délelőtt „elfelejtett” értünk jönni a sofőr, máskor meg az angolt nem beszélő öccsét küldte értünk, akivel elég nehéz volt megérttetni a dolgokat. A harmadik nap végén aztán nyújtotta a kezét a harminc dollárért, és csúnya átkozódás lett a vége, amikor csak 25-öt kapott a kiesett délelőtt miatt. De legalább a hintó rendben volt.

A második lépés tehát az árban való megegyezés. Ezt megtehetjük menet közben is, a pénz úgyis fontosabb, mint a forgalom. Általában a turistaárral, vagyis olyan háromszoros árral kezdenek, de ha látják, hogy rutinos utazó ült be mögéjük, elég könnyen meggyőzhetőek. Rutinra pedig úgy lehet szert tenni, hogy a mellettünk ülő helyit megkérdezzük, hogy ő mennyit fizetne az adott útért. Másodjára meg már eleve azt az összeget mondjuk, amit a helyiek fizetnek, így a vita gyorsan véget is ér. Illetve véget is érne, ha nem próbálkoznának olyan ügyes trükkökkel, hogy a hátizsák sok helyet foglal, vagy hogy a fehér ember nagyobb, mint a helyi (ez mondjuk Indiában nem igaz, de ott különösen agresszívak és rámenősek a tuktukos arcok).

Harmadik lépésben már száguldunk is, jobb esetben a célunk felé. Itt alkalom nyílik arra, hogy a különböző tuktukfajtákat egy kicsit összehasonlítsuk. A leggyilkosabb egyértelműen a thai fajta. Gyárban készített tuktuk erőgépekről van szó, amik elvileg elérhetik a 100 kilométeres óránkénti sebességet, ez azonban ritkán következik be a dugók miatt. Viszont hatvannal kanyarodni egy háromkerekű géppel ugyancsak életveszély. De az biztos, hogy nem esik szét alattunk, miközben kifehéredett ujjakkal markoljuk valamelyik bukóvasat. A platós megoldásnál a nagy sebességet nyugodtan el lehet felejteni, helyette viszont sokadmagunkkal is megoszthatjuk a rendkívül kényelmetlen helyet. Az indiai szubkontinensen szintén ismeretlen fogalom a nagy sebesség, elsősorban a tehenek miatt.

A negyedik lépés a fizetés. Ha korábban egyáltalán nem alkudtunk meg, a sofőr bármennyit elkérhet, és azt illik is kifizetni. Persze ha a napi átlag bevételénél többet akar, természetesen arcátlansággal lehet küzdeni az arcátlanság ellen. Ha nem sikerül megegyezni, a körénk gyűlő tömeg bölcsességére és belátására is bízhatjuk a dolgot, az általában beválik.

A tuktukozás elsősorban városi sport, ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudjunk eltölteni benne egy jó órát. Előnye, hogy nyitott, élvezzük a menetszelet, és ha nem vagyunk túl magasak, elég kényelmesen kilátni a ponyva vagy tető alól. Itt aztán valóban részesei leszünk az utcai forgatagnak, cserélődnek mellettünk az utasok, és a dugóban aránylag lassan vánszorogva még a bevásárlást is el tudjuk intézni – ilyenkor az árusok odajönnek a portékával, mi választunk, ők meg szó szerint futnak a pénzük után, mert a tuktukos nem lassít. De természetesen rémálomba is fordulhat az utazás, amikor három-négy hatalmas hinduval kell megosztani a csöpp teret. Egyszer Laoszban egyetlen elérhető járműre voltunk heten-nyolcan, én meg utazhattam a tetőn…

Ingyen fuvar

Egyetlen város van a világon, ahol ingyen is ki lehet próbálni ezt a meseszerű élményt, ez pedig Bangkok. Mint minden pénzkereső szegény ember, a tuktukos is az utolsó pillanatig küzd a viteldíjért. Bangkokban is. Ott azonban egy olyan rendszer működik, ami miatt időnként eltekintenek a pénztől. Ez úgy néz ki, hogy a gyanútlan turista mellé pöfög egy tuktuk, aminek a vezetője elkezdi sorolni a lehetséges programokat: elvisz az óriás Buddhához, az arany Buddhához, a fekete Buddhához, na meg a fekvő Buddhához, és csak 10 bathot (körülbelül 55 forintot) kell érte fizetni. Arról viszont szemérmesen hallgat, hogy útközben beugrunk egy-két boltba, ahol nagyon olcsón aranyat meg mindenféle kézműipari remeket árulnak, és nem ártana vásárolni – természetesen nem kötelező. A nyugati vevőért cserébe a tuktukos benzinkupont kap, így ő sem jár rosszul egészen addig, amíg lát arra esélyt, hogy előbb-utóbb vásárolunk is. Az ajándékvásárlás az egyetlen program, amit sosem teszek, így meg is kértem őket, hogy további boltokba ne vigyenek, mert be sem megyek, inkább hagyjuk az egész körutat, majd megyek máshogy. De addigra megnéztük már a Buddhák nagyját, és az utolsó felé haladunk. Eddig minden bangkoki tartózkodásom alatt az történt, hogy mialatt az utolsó helyen bámészkodtam, egyszerűen magamra hagytak anélkül, hogy fizettem volna. Nem érte meg megvárni azt a fél órát, amíg nézelődöm, inkább hagyták veszni a 10 bathot is, hogy valami fizetőképesebb kuncsaft után nézzenek. Egy komplett Buddhás körút nagyjából 1-2 órás program, ebből a bolti részt pár percre le lehet redukálni. Igaz, Thaiföldön rengeteg egzotikus biszbaszt lehet kapni, ezért a bevásárlás is elfogadható ötlet, ha valaki bahiaboltot akar csinálni a lakásából. Bármi kapható, bármi hazahozható. Kivéve a tuktuk.