the only one nonexistent country in europe

Transznyisztria - Ilyen ország nincs is

Budapesttől csak ezer kilométert kell autózni ahhoz, hogy a kontinens legtöbb nevű, nem létező országába jussunk. Dnyesztermellék, Dnyesztermenti szakadár köztársaság, Transznyisztria néven fut ez a bizarr entitás, nem mellesleg kommunista diktatúra egy vodkanevű elnökkel (Smirnov). A térképen pedig egy vicc…

Gambia mellett bizonyára ez a legkeskenyebb ország a Földön. Illetve először pontosítsunk: nem is ország. A terület hivatalosan Moldova része, ami a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltotta saját függetlenségét. A moldávok ezt nem nézték jó szemmel, de az erőszakos visszafoglalás bebukott a Dnyesztermelléken állomásozó orosz csapatok miatt – azóta meg orosz békefenntartók garantálják a biztonságot. Egyébként erősen oroszpárti, szemben a román-európai orientációjú Moldovával, ami abban is megnyilvánul, hogy erősebb az orosz hatás, és a cirill ábécét használják. És a 2007-es népszavazáson a népesség nagyja arra szavazott, hogy csatlakozzanak Oroszországhoz.

A függetlenséget egyetlen állam sem ismerte el, még az oroszok sem, de a kialakult patthelyzet miatt nem volt mit tenni. Maga az ország olyan 20-30 kilométer széles, és párszáz hosszú, gyakorlatilag végig a Dnyeszter keleti partján. Egyetlen város esett csak a nyugati oldalra, Bender, ahol megharapott egy kutya, de nem direkt volt.

Egy kis egyszerűsítéssel a Dnyesztermellék jól járt. Itt volt ugyanis a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság összes ipara, elsősorban fegyvergyárak. A függetlenség deklarálása után persze mindet megtartották, miközben a mezőgazdaság megmaradt a moldávoknak. Így most az egyik félnek rengeteg bora van, a másiknak rengeteg fegyvere, és mindketten Európa legszegényebbjei. Moldovának persze fájt, hogy a zsíros fegyverbiznisz kikerült az ellenőrzése alól, így igyekezett mindent megtenni, hogy a nemzetközi szervezeteknél bemószerolja a transznyisztriai vezetést, hogy fegyverrel kereskedik. Jogosan…

A dnyesztermellékiek egyébként sosem tagadták, hogy gyártottak fegyvert, és ma is gyártanak valamennyit. A fegyverkereskedelem régebben nagyban működött, és két forrása volt: az egyik a volt 14. szovjet hadsereg által hátrahagyott arzenál, ami olyan 40 ezer tonna hadianyagot jelentett, amelynek egy részét bűnös úton értékesítettek. Másrészt meg a saját fegyvergyártás kapacitása. A moldávok által kifogásolt illegális fegyverkereskedelem tehát létezett, és nem túl sok lehetőség volt arra nézve, hogy merre ennek a szállítmányok: vagy Moldova, vagy Ukrajna felé.

Persze nem is volt ez annyira lenyomozhatatlan, de hát egy orosz katonatiszt és a Jóisten között csak Putyin van, ő meg nem játszik kicsiben, és mostanában többet nomádkodik egy szál gatyában, mint hogy levadássza a hatalomra veszélyes elemeket. A vállról indítható rakéták, rakéták, Kalasnyikovok, aknavetők ezreit persze nem lehet csak úgy kicsempészni, de erre nem is volt szükség. A többmilliárdos bizniszben minden brókereken keresztül zajlott, és minden le volt szervezve a gyártástól az elszállításig. Annakidején alighanem az orosz katonai szállítmányokkal távozott a cucc, vasúton, amihez aztán senki nem tudott hozzáférni – ennek nem volt kockázata. Az itt szolgáló orosz tábornokok és ezredesek távol voltak Moszkvától, nem ellenőrizte őket senki. Akinek sietősebb volt, az a tiraszpoli katonai reptérről vitte el a magáét.

Szóval ilyen egy ország ez – kár lenne kihagyni.

Kisinyovból nagyjából húszpercenként-félóránként indulnak kisbuszok Tiraszpolba. A kockázat zéró, bár a híre rossz. Többen is kérdezték, hogy nem veszélyes-e, de ők mind amerikaiak voltak, akiknek még Mexikó is hardcore, meg ausztrálok, akiknek meg vízum kell oda (hehe). Hát nem az. Sőt, minden híreszteléssel szemben még a határon sem próbáltak meg lehúzni. Fura egy határ ez, csak egy oldala van. Kifelé nincs moldáv határőr, van viszont orosz békefenntartó. A békefenntartók ellenőrzése után értünk a tényleges határra, hol ki kellett tölteni mindenféle papírt, majd a kitöltött lapokra kaptam egy pecsétet. De még véletlenül sem az útlevélbe. A pecsét meg azért kell, mert mint minden rendes diktatúrában, itt is nyilvántartják, hogy ki merre mozog, és ha 24 óránál tovább maradok, regisztrálnom kell. Nos, ezt a világért sem akartam, és abban sem bíztam, hogy annyi látnivaló lesz, hogy érdemes lesz még egy napot maradnom.

A határ majdnem a főváros külső kerülete, ami nem meglepő, mert a másik, az ukrán oldal sincs messzebb 20 kilométernél. Tiraszpollal kapcsolatban nem voltak illúzióim, egy orwelli látomásra számítottam, de hatalmasat kellett csalódnom. A kommunista külsőségek ugyan megvoltak, de egészen barátságos és élhető helynek tűnt elsőre. Egy óra után meg már unalmasnak is… Igazából semmi, de semmi különösebb látnivaló nincs arrafelé. Széles utak, egyáltalán nem zsúfoltak, nyugodt tempójú élet, és rengeteg szegény ember. Ezt a piacon vettem észre, ahol olyan dolgokat árultak, amiért az itthoni lomisok sem hajolnak le. A Dnyeszter partja izgalmas úgy öt percre, a parlament épülete vérgagyi. A felvonulási tér felől még csak-csak kinéz valahogy, de a piacról látszik a háta, ami egy sima téglafal. Háromórányi bolyongás után úgy éreztem, ez a város már nem adhat többet nekem, főleg, miután az összes izgalmasabb nevű utcán végigmentem, többek között a Rosa Luxemburgon, a Karl Marxon, a Gagarinon, a Leninán és a Kirov parkon. Utána inkább áttroliztam a szomszédos Benderbe. Ez Transznyisztria leghosszabb trolipályája, összesen 11 kilométert megy a járat.

Még megérkezésemkor váltottam Dnyesztermenti rubelt, ami a világ egyik legbizarrabb pénzneme. Moldovában a lej a hivatalos, ugyanúgy, mint Romániában, csak persze más a váltási arány. Az itteni rubel is csak nevében orosz, és annyira nem konvertibilis, hogy még a szomszédos országokban sem váltják. Legfeljebb az a pár tucat buszos, aki naponta jár át ide az Isten háta mögé. Mivel a beváltott öt eurót nem tudtam elkölteni, három eurónyi mindenhol máshol használhatatlan pénz maradt nálam.

Benderben egy órát sem sikerült maradnom. A viszonylag érdektelen lakótelepeken kívül csak egy tankos emlékmű érdekes annak, aki még sosem látott tankot (a tiraszpoli parlament előtt is van egy, úgyhogy már csak emiatt sem tartoztam a tankot még nem látottak közé), meg egy török kori erőd, amit nagyon meg akartam találni, majd mire meglett, kiderült, hogy nem nézhetem meg, mert katonai terület. Na, ennyit az itteni turizmusról. Miközben kerestem a Kisinyovba visszavivő járatot, megharapott egy kutya, de nem véreztem, úgyhogy simán lemondtam egy jó kis tiraszpoli vagy benderi orvosi rendelőben eltöltendő időről, meg a tetanuszról is. Helyette az itteni járműcsodákat bámultam, ugyanis itt minden kocsi gázzal megy. És szégyentelen módon hatalmas metános palackokat szerelnek gyakorlatilag minden lehetséges helyre, amitől minden járgány úgy néz ki, mint egy vastag mellényes öngyilkos merénylő, aki éppen bekéredzkedik a pesavari Grand Hotelbe.

Ja, és hogy ajánlom-e másoknak az élményt? Nos, mindenképpen. Időutazás, ami megmutatja, hogy mekkora biznisz családi vállalkozásban, kommunista látszatideológiával vezetni egy országot. De legközelebb nyáron megyek, mert ha van ott strand, akarom látni a tömény retro fürdőruhadivatot, meg a parton fekvő sörhullákat. Ki jön?