top secret submarine base

A térképről eltörölt város meg az ukrán Ibiza

Kísérteties csöndben, alig kivilágított folyosón ballagok egy hegy gyomrában. A fal mellett szétszerelt torpedók, víz alatti aknák. Néhány évvel ezelőtt még csak párszáz ember léphetett be ebbe a szupertitkos világba, a szovjet hadsereg balaklavai atomtengeralattjáró-bázisára.

Szevasztopolban gyorsan pörög az idő, legközelebb nem is dolgozni jövök, hanem sörözni meg kajálni. De most nem ér ezen szomorkodni, inkább hasznosan töltöm az ide jutó pár napot. Ennek örömére kitalálom, hogy a szomszéd város Balaklava tengaralattjáró-múzeuma biztos megér egy kört. Igazi lúzerként vágok neki… Megkérdeztem a velem lakó ausztráloktól, hogy hogy kell odamenni. Elmagyarázzák, elég egyszerűnek tűnik. Csak az az egy apróság marad ki, hogy melyik irányba induljak. Így aztán fölszállok a trolira, elmegyek a végállomásához, ahol piac van, majd mindenki értetlenkedni kezd, amikor az Ötödik Kilométer nevű csomópontot keresem. Végül egy trolivezető néni (valamiért trolit a nők vezetnek gyakrabban), miután visszatette a leszakadt áramszedőt, felültet a trolira, hogy csak üljek nyugodtan, majd ő szól. Háromnegyed óra alatt átérünk a másik végállomásra, nagy nehezen megtalálom a megfelelő marsrutkának nevezett minibuszt, és irány Balaklava.


A város a szárazföldbe hosszan, fjordszerűen benyúló öbölben fekszik, a tenger felől nem is látszik. Ideális rejtekhely egy szigorúan őrzött, titkos katonai objektum számára. Annyira ideális, hogy amikor a huszadik század második felében a fekete-tengeri flotta bázisának otthont adott, egyszerűen eltörölték a térképekről. Maga a város is lezárt terület volt egészen 1996-ig, különleges katonai ellenőrző pontokon haladtak át azon kevesek, akiket ide szólított a munkájuk. A bázis bejáratát csak éjszaka használták, nappal álcahálóval védték az esetleges kíváncsi tekintetek elől.

Mélyen a hegy gyomrában, tizenötezer négyzetméteren építették ki a tengeralattjárókat elrejtő, és javításukat biztosító dokkokat. A hidegháború befejezése után jópár évvel két újabb funkciót is betölt. Egyrészt a titkosságát feloldották, a civil szemek elől féltett titkokat elköltöztették, és múzeumot alakítottak ki a hegyben. Másrészt az itt állomásozó hadihajók legénységének, és Balaklava lakóinak (szinte a teljes népesség a bázison dolgozott) óvóhelyül is szolgál egy esetleges háború – sőt, nukleáris támadás – esetén. A komplexum egy hónapig mindenféle külső segítség nélkül fenn tudja tartani magát. Az atombiztosságot hiszi is az ember, meg nem is, de a húsztonnás, közel méter vastag acélajtók elég meggyőzőek.

Hogy a világvége hangulaton kívül mást is kapjon az ide tévedő turista, az üresen maradt termekben kiállítást rendeztek be. Ide aztán mindent összegyűjtöttek, ami a tengeralattjárókkal kapcsolatos: korabeli fotókat, hihetetlen mennyiségű torpedót, aknát, maketteket, rangjelzéseket, a különböző hajók plecsnijeit, berendezési tárgyakat és irányítópultot. A külföldi látogatók legnagyobb bánatára kizárólag ukrán nyelvű eligazítással…

A tengeralattjáró-bázis után mindenképpen érdemes egy kicsit körülnézni a városban. Egyrészt kicsiny kikötőjében a különböző hajók pazar összevisszasága fogad, az öbölben használt lélekvesztőktől a halászhajókon és luxuskatamaránokon keresztül egészen az ukrán hadiflotta hajóiig. Másrészt a város viharos történelmének nyomai is megérnek egy misét, többek között a tizennegyedik században, a genovaiak uralma alatt épült erőd, amelynek a tetejéről hihetetlen panoráma tárul elénk. A város egyébként kellemes mediterrán hangulatú és klímájú, kevesen lakják, de mivel Szevasztopolból alig fél óra buszozásra fekszik, ezért napközben elsősorban helyi turistákkal van tele. Na meg a násznépekkel, akik előszeretettel fotóztatják magukat a hadihajók előtt, az erőd tetején, háttérben a panorámával, vagy egyszerűen csak a luxusjachtokkal a háttérben.

Balaklavában már nagyon toxikus volt az éhség, és hotdogra fanyalodtam. Pedig megfogadtam Jaltában, hogy többet nem eszem, de aztán valahogy mégiscsak belefutok mindig. Ilyen egy hotdog: lehet kérni két virslivel (tescós minőség, vagyis zéró íz, zéró hús, de olyan, mintha…), majd tesznek bele rengeteg reszelt céklát, káposztát, kecsapot és majonézt, és nagyon drukkolok, hogy minden az aszfaltra essen, és ne kelljen majonézes kézzel törölgetni a céklát a gatyámból.

Este felülök egy Odesszába tartó buszra. Luxusjárat, 10 óra alatt teszi meg az utat, csak azt felejtem el, hogy szezonvégi hétvége utolsó estéje van. A busz tele, hiába nagy és kényelmes, mégsem lehet keresztbe elfeküdni. Jobb lett volna az olcsó, leszakadt…

Odessza, a fekete-tengeri olvasztótégely

Puskin száműzött, Mengyelejev tanár volt a városban, Iszak Babel megírta, Eisenstein filmre vitte, Liszt Ferenc pedig fellépett benne. Az évszázadok alatt oroszok, ukránok, görögök, bolgárok, albánok, zsidók, németek, franciák, olaszok, és más európai népek élték hétköznapjaikat Odesszában.

Nekem először csak a hajnali szürke külvárosok jutnak, majd a villamosozás a reggeli dugóban, úgyhogy inkább gyalog megyek. Egy Tokio Star nevű hotelt keresek, a legolcsóbb a városban. Miután kétszer elmentem előtte, leesett, hogy jó helyen járok. Kívülről villamosremiz, a homlokzata autószaloné, a kiszolgálás majdnem negatív, a szoba a legkisebb, amiben valaha is voltam. Azonnal megtetszik. Miután megjárom az EUBAM főhadiszállását (erről majd írok máskor), azonnal húzok a kikötőbe.

A város kozmopolita jellegét egy odesszai vicc világítja meg a legjobban. Eszerint egy elveszett turista megkérdezi egy helyitől, hogy merre van a Patyomkin-lépcső. Az odesszai mosolyogva visszakérdez: „honnan jött?” „Uzsgorodból.” – feleli a turista. „Micsoda véletlen, a nagyanyám is onnan jött ide.” – így az odesszai, majd fél órás családtörténetet ad elő. A türelmét vesztett turista megismétli a kérdést. Az odesszai felcsattan: „Maga meg minek vesztegeti az időmet? A Patyomkin-lépcső előtt állunk!”

A fent említett lépcső kétségtelenül a város egyik jelképe. Eisenstein Patyomkin-páncélos című filmjében itt lövik halomra a tüntető tömeget az 1905-ös munkásfelkelés alatt. A huszonhét méter magas klasszicista lépcső optikailag is érdekes, ugyanis fentről nézve alsó és felső szegélye párhuzamos, miközben a lépcső felül csak 12, alul viszont 21 méter széles. A város infrastruktúrájáért egyébként a bíboros-unokaöccs Armand Richelieu a felelős, aki a francia forradalom elől menekült Odesszába, aminek később a kormányzója lett. Ja, még a lépcső tetején megtalált egy képeslap árus. Mutattam neki a fényképezőmet, hogy nincs szükségem a portékájára, de azért elkezdtem vele dumálni. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, mondott egy nagyon hosszú szót. Ezt: illésmetroomegazalatnayciniszűcsjuditfonográfbergendyneotonsoltészrezsőhungáriargokatonaklárikordagyörgyvmotorock. Jobban képben van, mint én…

A belvárosban sétálva elsősorban egy – időnként leharcolt – Bécs jut az ember eszébe. Ennek legjobb példája az operaház, a passzázs, a régi piros villamos, na meg a belvárosi bérházak, amit jobbára eltakarnak az utcákat szegélyező hatalmas fasorok. Ezen a helyen nagyobb zsidó közösség alakult ki a 19. században, amelyet a század során elkövetett pogromok ellenére a lakosság több mint harmadát alkotta. Egy részük azonban az üldöztetések elől Palesztinába menekült, aki maradt, azokat a világháborús deportálások tizedelték tovább. A közösség azóta kezd magára találni.

Estére marad a partyélet felfedezése, amelyet egy ott élő diplomata Ibizához hasonlított. Most ugyan nem ilyen, mert esős késő ősz van, és világválság, de nyaranta buliőrültek tömegeivel telik meg a város melletti Arkadia Beach összes szórakozóhelye és a belvárosi diszkók, klubok sem maradnak üresen. A város megtelik az Isztambulból és Konstanzából átkompozott törökökkel és románokkal, hogy ezzel is tovább színesedjen az etnikai paletta. Most mindenesetre nem túl színes. Hétfő éjjel beesünk egy klubba: aranykártyás belépő, 4 eurós Coronita (helyi vagy orosz sör nincs), a sör mellé meg egyből jön egy kurva is, dörgölőzik, próbálja erotikusan inni a piáját, aztán elmegy táncolni. De mivel nem játszani vagy fajfenntartani jöttem, gyorsan leépítem, amit nem ért. Kábé húszan vagyunk az egész helyen. Gyorsan elhúzunk egy másik klubba, ide van belépő, viszont nem olyan drága a sör. Az üvöltő zene miatt üvöltve lehet beszélgetni, itt végre sok jó nő van, gyakorlatilag az első szinglinek tűnő csaj elkezd integetni, hogy üljek át hozzá. Itt nagyon kell vigyázni a jó erkölcseimre, mert egy elhajlós este végére térdig lehet gázolni az egyre jobban nekivetkőzött csajokban. Főleg külföldiként. Nem teszem. Inkább hazajövök.

Ami elég sokáig tart. Egy délelőtti busszal visszamegyek Kisinyovba, ott fogok egy éjszakai járatot egyenesen Marosvásárhelyre. Hajnali négykor tesz ki a belvárosban, mínuszos hideg, nincs meleg ruhám, így jobb híján egy éjjelnappali játékteremben kirendelek három dupla pálinkát három kávéval, és nekiállok képeket szerkeszteni. Mire a reptérre érek délután kettőre, már alig élek. Miért mindig így kell hazajönni?