Nem vagyok hegymászó. Bármennyit tudok gyalogolni, kúszni, mászni, bármilyen magasan. De utálom a hideget és a havat, ezért sosem leszek Hópárduc. A Damavandra följutni csupán két-három napos elfoglaltság, 
kiadós séta 5671 méteres magasságra. Ott egy szál cigi nagyon vagány, pár népdal, majd laza lekocogás… Leírni persze egyszerűbb, mint lejönni.
Hat évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy akaratom ellenére megmásztam a vulkáni kúpot. Két útitársammal csak valami nagy hegyet akartunk látni (hetekkel később láttunk igazán nagyot is Pakisztánban a Rakaposhi, az Ultar meg a Nanga Parbat képében). A cél az alaptábor volt, felszerelés zéró, meleg ruha sehol, a gázfőző szóra sem érdemes. Ott aztán találkoztunk iráni hegymászókkal, akik magukkal ragadtak, és szó szerint fölcibáltak a csúcsra. Kaját adtak, a kezemre zoknit húztam, hogy el ne fagyjon, sapkát és polárt kölcsön kaptam valakitől.
A mostani mászás ennél lényegesen profibbnak ígérkezett. Az iráni csapat egy része ugyanaz, Meysam barátom vezette a csoportot, Meghdad pedig videózott. Ezúttal én sem amatőrködtem el a dolgot, maroknyi magyar érdeklődőt vezettem Perzsia tetejére.
Irán tetejére
A Damavand hálás hegy: közel van Európához, magasabb az Ararátnál (5165 m) és az Elbrusznál (5642 m) is, három nap alatt megjárható Teheránból tokkal-vonóval, egy nagy kúp az egész. Ha a pucér adatokat nézzük, a 3000 
méteren lévő alaptábortól mindössze 8 kilométert kell baktatni a csúcsig, nagyjából 2600 méteres szintkülönbséget leküzdve. A 4200 méteren lévő Bargah nevű második alaptáborig a bandukolás joyride, ott a hegy vulkáni jellegéből adódóan meredekebbé válik, és a csúcsig tartó bő 3 kilométeren majd’ 1500 métert emelkedik. Az alaptábortól a csúcsig az összmászás tehát nagyjából 10 óra alatt lenyomható, de aki először jár ilyen magas vidéken, aligha lesz boldog a légiós tempótól. Bargahtól a csúcsig tart a valódi erőfeszítés. A magashegyi mászás átlagosan 6 órát vesz igénybe jó kondi esetén. Úgy 4800 méternél jön egy kis meglepi: rövid szakaszon 39 fokos emelkedő nehezíti a följutást, miközben az 5500 méter körül lévő vulkanikus lukakból sűrű kéngázt fúj le a szél. Ezen a szakaszon nincs megállás, és a nyílegyenes csúcshódítás helyett kerülgetni kell a kénfelhőt.
Eddig volt az elmélet. A gyakorlat kicsit kegyetlenebbre sikerült. Csapatom felét hajnali 4-kor szedtem fel a teheráni reptéren, reggel hétig összepakoltuk a cuccokat a túrára, a délelőtt már Reyneh felett ért a hegyen. Egy Zamyad márkájú autó platóján, tizenhatod magammal értem az aranykupolás mecsetes alaptábor, helyi nevén Gosfand Sara parkolójába.
Az idő kiváló, a csúcs kivételesen tisztán látszik, péntek reggel van, az utolsó hétvégék egyikén, amikor még járható a hegy. Az előző heti havazásnak nyoma sincs, a meteorológia szerint három nap tiszta, meleg idő, aztán tízfokos lehűlés – de addigra már lent leszünk, ha minden jól megy. Egy órát alkudozunk a szamárbérléssel kapcsolatban, zsákonként úgy 25 dollárban sikerül megállapodni. 
Én inkább viszem magam a sajátom, ha az irániak nem puncsoskodnak, akkor én sem. 
Szép hosszú napot nyomunk: előző reggel hatkor keltem, az aznap éjszakát a reptéren és utazgatással töltöttem, másnap estére fölballagtunk 4200 méterre. Hat évvel ezelőtti emlékeimnek alig van nyoma, a lepattant menedékház mellé hatalmas kőház épült, és az akkori szolid embermennyiség helyett komoly expedíciós tábor fogad – hiába, ez az utolsó alkalmak egyike idén. Iránban a hegymászás egyébként is népbetegség. Talán csak az én baráti körömben van némi torzulás, de mindenki vagy hegymászó, vagy nem az, csak rendszeresen mászik hegyet.
Csapatunk magyar fele rendesen odavan a felsétától, hiába, a közel tengerszinten lévő Budapestről érkezve a 4200 méter nem csekélység, főleg alvás nélkül. Másnap akklimatizálódás, ketten lent maradnak a táborban, a többiekkel fölballagunk a hegyre. Mindenki talál valami egyéni stratégiát, hogyan vészelje át a magaslati betegség kegyetlen óráit. A többiek mantráznak, én csak feltolom a fejemre a fülest és betolom az előző Kataklysm albumot, mert tapasztalataim szerint egy kis death metáltól beindul a járógép. 
Ettől visszatér belém az élet, megy a léggitár a mászóbottal, na meg a dúdolgatás. Kíváncsi vagyok, a popperek milyen zenékből merítenek erőt ilyenkor.
A csúcsra érve mindenki döglődik, 
sehol egy értelmes mondat, de legalább az egész csapat boldog félhalott. Egy órát töltünk a csúcson, ebédelünk a kráter szélén, meghallgatjuk, ahogy a rutinosabb irániak dalolnak egy fél órát, aztán ereszkedünk lefelé. Ez a túra legkegyetlenebb része, kikészíti a térdet és a combot. Seggen csúszva, óvatosan le lehet csalni több-kevesebb ereszkedést, de alapvetően nem sokat segít. Mire éjjelre leérünk az első alaptáborba, már mindenki zombi, és nehezen élvezi az egyórás pickupozást a zsúfolt platón, földúton. A levegő kellemes meleg, az alaptáborban mínusz pár fok volt éjjel, a csúcson meg olyan -15, de ebből nem sokat éreztünk a tűző nap és az euforikus állapot miatt.
A Damavand megmászása fizikai és lélektani szempontból helyretett mindenkit. Először is, az előkészített természetjárós programnak lőttek, senki sem lelkesedett további túrákért, de legalább az első élmény olyan sokkszerűen és gyorsan következett be, hogy az alkalmazkodás Iránhoz minden átmenet és kellemetlenség nélkül lezajlott. A túra után közkívánatra visszamentünk Teheránba, majd elmentünk a Zagroszba a nomádokhoz, aztán Iszfahán és Jazd következett. Ezt a túrát először és utoljára vezettem, elhatároztam, soha nem lesz két egyforma. Most egy-két hónapot itthon pihenek, aztán télen új kalandok következnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése