2010. június 17., csütörtök

gay (bisexual?) province qazvin

Hetero kalandozások Északon

„Te kivered nekem, én kiverem neked. Csak hogy jobban menjen az idő. De buzulás nuku, érted?” Torrente


„Ha leejted a pénztárcád Kazvinban, ne hajolj le érte!” Lonely Planet


Homo, homár, meleg, buzi. Sosem kereszteztük egymás útjait, számomra párhuzamos világban léteznek, emiatt gondom sem igen akadt velük. Ha egymást szeretik, szeressék. A következőkben, minden homofóbiától mentesen, mégis a sokak számára rosszul csengő buzi szó fog a legtöbbször szerepelni. A történet szereplői ugyanis nem egyszerűen melegek. Hanem tűzforró kőbuzik, hihetetlen mennyiségben és koncentrációban. Olyanok, akik már nem léteznek nyugaton.


Lassan egy hete, hogy Klaudia megérkezett hozzám Teheránba. A reptéren megkapta a vízumot, az előre lefoglalt hotel menedzserét hajnali fél ötkor fölhívták, hogy ellenőrizzék az adatait, így némi feszült várakozás után, de gond nélkül belépett az országba. Másnap négynapos túrára indultunk nyugat felé. A cél Kazvin, az Alamut-völgy, és lehetséges opcióként a Kaszpi-régió volt. Már a buszon ültünk, amikor elővettem az útikönyvet, hogy kicsit utána nézzek annak, milyen hely is ez a Kazvin. Csak annyit tudtam róla, hogy kiváló bort készítenek errefelé. Még indulás előtt beszereztem belőle vagy másfél literrel, csak hogy legyen némi szesz, ha úgy alakulnak a dolgok. Az első információm a fenti idézet volt, keretes szövegben. Rendben, majd meglátjuk…


Kazvinban leráztuk a nyomulós taxisokat, majd beültünk az első teaházba, ami nyitva volt. Elkezdődött.


Minden szempár rám szegeződött, fél perccel később meg már kétszer annyian voltak, mint amikor megérkeztünk. Megtörtént az első kacsintás, igyekeztem róla tudomást sem venni. Az igen csinos Klaudia egyáltalán nem érdekelte őket, átnéztek rajta, mintha ott sem lett volna. Ha meztelenül ült volna ott, akkor sem nézték volna, ez teljesen biztos. Fél órával később kiment vécére. Még ki sem ért a teremből, az egyik arc máris szorosan mellettem állt, és vidáman mutogatta a telefonját, amin egy üveg vodka fényképe látszott. Vigyorgott, megisszuk, ugye, te meg én… Velem biztosan nem, és gyorsan elzavartam. Amint húzott, egy másik csávó lépett mellém, kezében egy fekete csipkés kínai legyezővel, és elkezdett legyezni. Klaudia közben visszaért erre a fantasztikus látványra, a jóembert igyekeztem elhessegetni, miközben a kezemet fogta, és nyomta bele a legyezőt, hogy jadi-gadi, ajándék. Add a feleségemnek, mondtam, előléptetve ezzel Klaudiát (ne haragudj rám, Eszter, az erkölcseimet védtem), hátha a nős embereket nem rajongják körbe annyira. Tévedtem. Odaadtam a legyezőt Klaunak, a csávó fején idült mosoly, miközben gyorsan leléptünk. Fizetni nem engedtek. Nemcsak itt, máshol sem nagyon.


Mire találtunk szállást, számos kacsintós-beszólós inzultus ért, és meggyőződésem lett, hogy a kormányzat, amely szerint hivatalosan nem létezik homoszexualitás Iránban, ide deportálja azokat, akik a saját nemüket kedvelik csak igazán. Már azon filóztunk, ha nem hagy alább a tömeghisztéria, eltorlaszoljuk az ajtót, úgy fogunk elaludni. Tizenéves kiscsávó kacsintgat. Vagy tíz-tizenkét parkban beszélgető katona bámul mereven, majd integetnek, kacsintgatnak. Invitálnak magukhoz. De csak engem. Buzi a katona, buzi a rendőr, buzi a szállodaportás, buzi a zöldséges, buzik jönnek ki a mecsetből. Legközelebb csadort húzok, az biztos. A mecset udvarán ülve napkrémet kenek az arcomra, mellettem kisebb tömeg férfi gyönyörködve nézi és utánozza mozdulataim. Még a mecset sem szent.


Estefelé megpróbáljuk kideríteni, hogy jutunk el másnap reggel az Alamut völgyébe. Az első angolul beszélő srác meghív a boltjába. Bemegyünk, smink és hajápolás – ő is kőbuzi. Másnap elvisz a kocsiján, kezdi, leállítom, hogy csak annyit mondjon, honnan megy busz, vagy bármi. Meghív vacsorára a családjához, de már csak arra vagyok kíváncsi, mi a tér neve, ahonnan tovább lehet jutni. Van egy barátja, Roberto. Először barát, majd lover. Szemüveges kopasz buzi képét képzelem magam elé, majd előszedi a telefonját, és egy táncoló szemüveges kopasz olasz buzit látok idióta vigyorral táncolni más férfiakkal. Megcsörgetteti magát (amatőr hiba, megszerzi a számom), hogy majd segít eljutni Alamutba. Ettől kezdve folyamatosan ki vagyok kapcsolva. A családi meghívást a feleségem fáradtságára hivatkozva sms-ben lemondom egy órával később, majd napokra elnémítom a telefont. Rengeteg hangüzenet érkezik tőle, még jó, hogy egyet sem hallgatok le. Klaudiától közben megkérdezi, miért nem zöld a szeme, majd kipakol elé egy készlet zöld kontaktlencsét. Közben „véletlenül” a saját balesetéről készült képet szedi elő, megmutatja. Elegem van, szerintem jól állt neki az összevert ábrázat, de nem mondom, inkább lelépünk. Búcsúzóul kézfogás, lassan húzza végig a kezét a tenyeremen, de puha a bőröd, mondja, és kis híján a szeme közé verek. A tenyerem kiszáradt, hámlik, inkább sajtreszelő mint babapopsi. Az öklöm bütykös, a balesetes összevert képe ismét bevillan.


Heterót keresünk, aki nemcsak a szőke hajat meg a lukat látja bennem, hanem esetleg arra is nyitott, hogy pár mondatos segítséggel eligazítsa az országába érkezett külföldit. Feleségestül sétáló férfiakat szólítok meg, és az a taktika, hogy tíz perzsa nyelvű eligazításból csak összerakom, hogyan jutunk tovább másnap reggel. Végre megszólít egy idősebb férfi, az angolja kiváló, nem rajong, és a szeme sem rezdül. Jó jel. Kanadában él, nem sokat tud a helyről, de a fénymásolóban lévő nőket kikérdezi, és végül minden infót megkapunk a másnapi továbbállásról. Az esetleges stoppoláshoz nyomtat nekünk egy Alamut feliratot perzsául.


Hazafelé még néhány meghívás, cicázás, közelebb húzódom Klauhoz, akivel már órák óta rettenetesen röhögünk, hogy van a világon ilyen hely, és épp Iránban. Közben eszembe jut egy történet. Négy évvel ezelőtt egyik hajnalban megérkeztem Jazdba. A vasútállomás mellett álldogálva beszédbe elegyedtem egy Kaliforniában élő iráni sráccal, aki meg találta kérdezni, hogy szerintem több meleg él-e Iránban, mint más országokban. A válaszom határozottan igen volt. Azt ugyan nem tudom, hogy valóban több él-e, azt viszont igen, hogy sokkal nyíltabban mutatják magukat, és sokkal rámenősebbek, mint nyugati társaik. Ettől persze elszomorodott. Elmeséltem neki hat évvel korábbi kalandomat Mashadból, amikor egy indiai zarándok beteg gyerekének kerestem tejet valamelyik éjjel. Mellém csapódott egy szimpatikus arc, aki másfél perc ismeretség után egyenesen és szó szerint közölte, hogy szeretne leszopni. A nagyra törő projektből persze semmi sem lett, viszont viccből bemutattam két barátomnak, hátha őket igen… Ők aztán szentségeltek eleget, hogy miféle szerzetet szabadítottam rájuk. (Ja, a tej meglett, az apa elvitte a gyereknek, a többiről nem tudok.) Végül is jó móka volt, legalábbis nekem.


Másnap reggel némi gyaloglás után eljutottunk ahhoz a körforgalomhoz, ahonnan a taxik indulnak az Evan tó felé. Túl sok infónk nem volt róla, csak annyi, hogy tó a hegyek között, és pénteken, aránylag jó irányban, szóval semmi veszteni valónk nem volt. A sofőr ábrázata heteró, a műszerfalon vaskereszt koponyás hologrammal, a másik oldalon plüssmaci. Na, most légy okos. Ahogy magunk mögött hagyjuk Kazvint, fellélegzünk: elhagytuk Buzilandet.


A tó kicsi, nem nagy extra, és a parton fiúk csapata bámul. Ügyesen átnézek rajtuk, és elhúzunk a parkolóba piknikezni. Mellénk család telepszik, szerencsére sok nővel, akik adnak dinnyét és nem akarnak megdugni. A nonstop röhögést nem nagyon tudjuk abbahagyni, aztán mégis, mert túl meleg van, és indulunk tovább Alamut várához. Közben próbálom magam meggyőzni, hogy ez a sok buzulás valami városi dili, mert az nem lehet, hogy egy tartománnyi ember legyen ennyire homár.


Stoppolásnál az első autó megáll, három fiatal fiúval. Üvölt a zene, rendesen be vannak szívva, és mind kőbuzi. Főleg a kovbojkalapos, és a buzis-kovbojos miliőről eszembe jut az a film, amit még nem is láttam, hogy túl a barátságon (vagy mi). Klaudia női szemmel megállapítja, hogy a kovbojos buzi nagyon jól kinéző fiú, kár érte. Kitesznek a kereszteződésnél, és ott ragadunk vagy húsz percre. Fekete Samand fékez mellettünk, üvölt a zene, kiszáll belőle öt teljesen kész (ránézésre részeg és szétdrogozott), fehér zsebkendővel integető, fejhangon sikító buzi. You are so beautyful, Klaut le se szarják, mintha ott se lenne. Megérkezett Priscilla, a sivatag királynője. Összevissza fényképezkednek, velünk, velem, Klauval. El akarnak vinni, de nem hagyjuk magunkat: nem férünk el, készen vannak, és ha valamelyik hozzám ér, kezét töröm. Klaudia mondjuk teljes biztonságban lenne, már ami nem a közlekedési meghalásra vonatkozik. A szétdrogozott sikító tizenévesek társasága nekünk remek program egy újabb komoly röhögcsélésre, nekik meg azt kívánjuk, bírják jól a szerpentint száztíz fölött is. Végül két komoly öreg vesz föl, akik elvisznek egyenesen Alamut várához. Az egyik kikeresi a perzsa szótáramból, hogy gyógynövényeket gyűjt, és azzal gyógyít, és látszólag nincs ránk izgulva semmilyen értelemben. Út közben csodálatos és meghökkentő formájú sziklák, kanyonok. Ide még visszajövünk. (Én minimum egy nővel és sok gyerekkel).


Alamut egy 11. századi erődítés, az asszasszinok vára. A története fönt van a neten, turisztikailag viszont minimálisan érdekes, mint épület. Egy irgalmatlanul nagy szikla tetejére épült, több mint ötszáz lépcsőfokot kell felgyalogolni hozzá, nem számítva az egyéb emelkedőket. Maga az épület egy rakás térdig-nyakig érő kő, bádoglemezzel lefedve, laikus megközelítéssel nagyjából a négyes metró Rákóczi téri megállója áll hozzá közel. A látvány viszont lenyűgöző a hegyről: ezerszínű sziklák, geológiai formák, gyűrődések, kanyonok, vízmosások és hatalmas hegyek minden égtáj felé (képeket lásd feljebb). Az alatta lévő Gazor Khan nevű faluból elég jó kondival egy szuszra föl lehet érni fél óra alatt, de a nálam kevésbé lendületes embereknek nagyjából kétszer ennyi idő, plusz a cigiszünetek. Belépő van, de nem tudom mennyi, mert naplemente után mentem föl, amikor a jegyárus emberek már inkább hazamentek enni.


Lefelé jövet találkoztam egy fickóval, aki kiválóan beszélte az angolt, helyben született, és pontosan el tudta mondani azt, amire kíváncsi voltam. Még pedig azt, hogyan lehet átjutni a zárt Alamut-völgyből a Kaszpi-tenger felé. Arra mindenesetre felkészített, hogy majd ha az erdőbe érünk, szerezzünk magunknak egy-egy nagy husángot. Tigris ugyan már nem él itt, de farkas meg egyéb nagytestű erdei ragadozókba bele lehet szaladni.


Gazor khani szállásunk életem egyik legjobbja. A hegyen egy étteremben, egy nagy asztalon lakunk. Pontosítok: perzsául takht-nak hívják, és azt az emelvényt jelenti, amin enni (és utána ájulni) szoktak. Na meg trónszéket is, meg a backgammont is, de mindegyikben van valami asztalszerű. Öt dolcsiért a miénk egy éjszakára, kapunk fölé vagy tíz négyzetméter textilt, amit félórás huzavona után sátorformára alakítunk, úgyhogy teljesen lefedi és körbezárja az emelvényt. Ahogy elnézem a foltokat, néhány darab a nagyi csadorjából került bele, de van pár Mikiegér is. Belülről kéjbarlang, háttérzajnak meg ott a patakcsobogás meg a tányércsörgés.


Este megjelent egy lófejű ember, elmesélte, hogy színész, a filmjeit játsszák a moziban, mondtam neki, hogy jó neki. Gondolom el kellett volna ájulnom, vagy mi. Gyanús volt, hogy egyből megjegyezte a nevemet és azon szólított. Nagyon nézett, és szólt Klaudia, hogy ez az arc is az ánuszomra pályázik. Szörnyű, még mindig nem hagytuk el Kazvin tartományt, és nagyon vártam a másnapot, amikor végre átlépünk a remélhetőleg jobban hetero Mazandaranba. Hívott a fószer, üljek vele egy asztalhoz, de mondtam neki, fáradt vagyok, inkább a feleségemmel maradok, és pihenünk. Este tíz felé elkezdett kiabálni, hogy menjek vele vacsorázni. Klaudiát véletlenül sem hívta meg, úgyhogy barátságtalanul elzavartam. Talán az bátorította fel, hogy a pihenésnek beharangozott ejtőzés többórás vinnyogó röhögéssé vált, ahogy a buzis sztorikat és a hozzájuk kapcsolódó nem éppen hétköznapi kommenteket elemeztük végig. Közben bevertük a bort, és nagyon reméltük, hogy nem egy rossz álom szereplői vagyunk, akik eltűnnek a természetben, és mire visszatérnek, az egész világ homárrá vált és ők maradnak az utolsó heteró emberek.


Elég volt ezekből a sztorikból, a többit megtartom magamnak. Helyi couchsurfinges barátom szerint (ő az iráni szexualitás nagy szakértője, majd közlök pár sztorit) az itt melegként beállított emberek mind biszexuálisak, jó eséllyel feleséggel ellátva. Hiszem is a dolgot, meg nem is, mindenesetre a viselkedésük sok minden, csak nem hetero. És a nőt sem nézték, ami eléggé meglepő, hiszen például Teheránban meg Rashtban rendesen megbámulták páran Klaut.


Másnapi nagyratörő tervünk az Elburz-átkelés volt. Azt tudtam biztosan, hogy létezik út, ami keresztülvezet rajta. Kezdetnek ennyi elég, a többi infót darabonként kukáztam össze hozzá. Aki szokott ilyet nézegetni a GoogleEarth-ön, annak pár helyiségnév az egyszerűbbtől a bonyolultak felé: Qazvin, Gazor Khan, Garmaroud, Pichbon, Salanbar, Maran, Tokebone – ez utóbbi már a Kaszpi partvidéke. Stoppoltunk taxikat, amikkel gyorsan eljutottunk egy Garmaroud nevű helyre. Minifalu pár házzal, és ennél is kisebbekbe indultunk tovább. Sikertelenség esetén terveink között szerepelt Avatar felkeresése, ami pár házas hegyi falu Pichbone-tól pár kilométerre, de erre már nem került sor. Garmaroudban meghívott minket egy fiatal nő reggelizni meg teázni, aztán kiálltunk a ház elé az egysávos földútra, és azonnal felvett egy apa-lány kombináció. Először Pichbonet kérdeztük, mondták, addig elvisznek, de aztán kiderült, hogy a Kaszpihoz mennek, úgyhogy a másfél-két napra tervezett átkelést öt-hat óta alatt abszolváltuk. Pichboneban szerencsére nem álltunk meg, pár szétszórt ház a hegyekben, háromezer méter magasan, egy óra szerpentines emelkedőre a legközelebbi aszfaltcsíktól.


Útközben párszor lerobbant a Paykan, jobbára a hűtővíz forrt fel, amit Mariam vízesésekből töltött vödörrel orvosolt, meg elfogyott a benzin, és volt egy defekt is. Mindenesetre ez a ronda, zörgő autó gond nélkül felvitt ezer méterről háromezerre, és le is hozott. A szembeforgalom egy kocsi volt öt óra alatt, úgyhogy alighanem szerencsésnek mondhatjuk magunkat azzal a fuvarral


A Kaszpi vidékétől évekkel ezelőtt sem voltam különösen elájulva, alighanem csak rossz helyszíneket választottam magamnak. A hegyek, a rizsföldek és a tenger kombinációja gyönyörű, a levegő forró és fülledt, a part nagyja beépítve, vagy építési terület, helyenként szeméttel teli, szóval nem az a beach, amiért az ember hajlandó órákat utazgatni. Nőknek külön büntetés – igaz, van női strand, de oda csak nők mennek, úgyhogy koedukált társaságnak egyáltalán nem pálya az ilyen. Végül Rashtban kötöttünk ki. Kicsit Guatemalára emlékeztetett a hangulata, csak a bebasztott macsetések helyett mindenféle fura figura talált meg. A legjobb sztorija annak a kommunistának volt, akinek mind a nyolc tesója kommunista lett még a sah alatt. Komolyan hitték, hogy minden világok legjobbika a Szovjetunió, ezért a terhes nővére pár éves kisgyerekével és a férjével együtt egyik éjjel átúszott az Aresen, ami ma Irán és Azerbajdzsán határfolyója. Persze hamar belátták, hogy amit papíron olvastak Marxtól, az nem pont ugyanaz, amint ami a szovjet valóság a ’70-es években, több mint egy évszázaddal később, ezért visszatértek, hogy ideológiai alapon üldözöttek legyenek.


Rasht egyébként nem különösebben érdekes hely, de lehet szeretni, este remek az utcai élet, jó dögöket grilleznek, a falakon a tavalyi választás matricái hatalmas CHANGE felirattal. A parkokban sosem látott mennyiségű betontehén, és a homoszexuális közeledések száma is erősen visszaesett. Másnapra pihenés gyanánt Mazuleh meglátogatását terveztük, ami maradéktalanul be is jött mindkettőnknek.


Általában tartózkodom a turisztikailag túlzsúfolt helyek látogatásától, jobban kedvelem annál a nyugalmat. Mindenesetre Mazuleht annyian ajánlották olyanok, akiknek adok a szavára, hogy egy turistamentes hétköznapon (nem pénteken) való látogatást könnyedén megkockáztattunk. Imádtuk, minket is imádtak. Több szót nem is vesztegetek rá, a hegyes-házas képek onnan valók. Egy napra kötelező, csak ne péntek vagy szombat legyen, de több napot is lehet verni a környéken sétálgatva. A teás bácsi fényképezkedett, az őrült kávéárus-tesitanár-boxedző kovbojkalapban, zöld kendővel a napszemüvegünkkel ismerkedett, a helyi szégyenlős lányok pedig némi beszélgetés után helyben kötött babával ajándékoztak meg.


Másnap hajnalban keltünk, hogy visszatérjünk időben Teheránba, ugyanis meghívtak minket a holland követség holland-dán diplomata focimeccsére sörözni. Mivel éjjel egy órát sikerült aludni, a napot taxikban, öreg buszokon, és öt órát a teheráni dugóban sikerült eltölteni, annyira elpilledtem, hogy átaludtam a focis programot. Közben a pénzem is elfogyott, úgyhogy egyébként sem tudtam volna odataxizni.


Így hat hét Irán után átmenetileg elfogyott a kezdeti lendületem, a pénzem meg teljesen, úgyhogy úgy döntöttem, belátható időn belül hazatérek. Adós vagyok még az iráni pornós történetekkel, meg a nomádoknál eltöltött napjaim krónikájával. Az előbbit megírom máskor, az utóbbit pedig egyelőre megtartom magamnak. Ennek legfőbb oka, hogy hosszabb riportban meg akarom jelentetni, remélhetőleg valami külföldi magazinban, ahol megfizetik a munkám, és nem nyolcvan eurót fizetnek azért, amiért más ezerötszázat kap. A NatGeo utoljára 1947-ben írt róluk, ha jól emlékszem, és máshonnan sem nagyon lehet összeszedni jó riportokat a bakhtiarikról, úgyhogy egy kis türelmet kérek. Amint megjelenik valahol, azonnal fölteszem.


2010. június 1., kedd

slow travel in Iran

Nehéz fémek, nehéz arcok


Ha nincs jobb dolgod Teheránban, érdemes egy kicsit elbeszélgetni az emberekkel, még a turistákkal is. Aki két-három napnál többet marad, az alighanem slow traveller, aki vízumra vár, vagy éppen nem akad fontosabb tennivalója, mint egy kicsit beilleszkedni a hétköznapokba. Ez jobbára döglést és teázgatást jelent, időnként megkockáztatva egy-egy programot – szigorúan napi egyet.

Nekem ez a lassú tempó hatalmas luxus, de nem tudom kivonni magam a helyi hétköznapok alól. Egy programnál több csak akkor jön össze, ha a velem levő ember kocsival van, és hagyjuk spontán módon szerveződni az eseményeket. A város minden erőmet kiszívja, hogy a klasszikust idézzem, „Vámpír város ez is, a véred szívja el…” Délelőttre lehetetlen találkozót szervezni, mindig minden zsúfolt, mindig minden messze van, és a szmog minden nap hetekkel rövidíti az életem. A kedvenc napszakom az éjjel 2 körüli időszak, a kedvenc időtöltésem, ami valóban ki is tud kapcsolni, pedig a néhány felestől enyhén bódultan való hazataxizás. Ez általában 20-30 perces száguldás a várost átszelő autópályákon, majd főutakon, ablak leteker, a szellő hűt, a szesz pörget, a cigi nyugtat, miközben a milliónyi fény gyorsan elröppen mellettem. Teherán éjszaka a legszebb, rengeteg benne a fény és a fantázia. Ha itt kéne dolgoznom, éjszakai taxis lennék leginkább.

Egyik nap találkoztam Houmannal, régi túravezető barátommal. A Darbandra mentünk, Teherán leginkább élvezhető részébe, a hegyre, ahol már túl meredek a lejtő és túl szűk a völgy ahhoz, hogy komoly házakat építsenek. Közben meséltem neki az underground projektről, és egyből felajánlotta, hogy a meghívja a tesója egyik barátját, aki történetesen egy death metál zenekarban gitározik, és az ország talán egyetlen olyan arca, aki úgy is néz ki, amint aki komolyan gondolja.

Ami nekünk a Normafa, az nekik a Darband. Pénteken pár tízezer ember osztozik a parkolóhelyeken meg a szűkös gyalogösvényen. Persze a lustábbak mehetnek egy darabig lifttel, majd onnan sífelvonóval, ami fölfelé nem is olyan rossz ötlet. A felvonótól fél óra mászás, és máris a retro alpesi menedékház feelingű Osum hotelben vagyunk, ahol Houman jó ismerős, és leül mellénk egy öreg csóka, és perfekt amerikai inglissel sztorizni kezd. Nem szakítjuk félbe, túl érdekes, amit mond.

„Emlékszel a 68-as téli olimpiára?” – kezdi, és nem állok neki magyarázni, hogy akkor még kilenc évük volt arra a szüleimnek, hogy perverz gondolatból pár kilós húsdarab legyek. Szóval ő ott remekelt lesiklásban, majd az iráni hegymászók történetével folytatta, amiből persze nem tudom mennyi a legenda. Ez első hegymászó, aki tök egyedül, serpa és oxigén nélkül mászta meg az Everestet, iráni volt, mint ahogy az is, aki először hódította meg oxigén nélkül a világ 14 legmagasabb hegycsúcsát. Irán sok szempontból hasonlít a pár évtizeddel ezelőtti Magyarországra. A politizálástól eltekintve, a szabadságra, szabad szóra vágyó embereknek a túrázás lett a hobbijuk, a természetben tudták nyugodtan megbeszélni, ami a szívüket nyomta (csak itt az ország másik fele nem lett alkesz közben). Így a mostani rendszerben rengetegen járnak a hegyekbe, de a tradíció nem új, hiszen az öltönyös sah sem az a fószer volt, aki szó nélkül hagyta a kritikát annak idején.

A másik nagy téma, amiben aztán jól belemélyedtünk, a brain drain, az agyelszívás. Hogy egyszerűen és tisztán, egy mondatban vezessem be a témát: Irán évi sok tízmillió dolláros tételekben közvetlenül támogatja az Egyesült Államokat. És most szó se essen azokról a nagyságrendekkel nagyobb összegekről, ami mindennek a hozadéka. A rendszer annyira nem szofisztikált, hogy nem is fér a fejembe. Ha elnyomó a rendszer, akkor miért hagyja, ha meg nem az, akkor miért nem profitál belőle. Az iráni egyetemek évente több tízezres nagyságrendben képeznek mérnököket, orvosokat. A nagyobb egyetemek színvonala teljesen rendben van, innen kerülnek ki az építészektől az űrkutatókig és repülőgép-tervezőkig mindenféle jól képzett koponyák. Hogy aztán munkanélküliként taxit vezessenek a teheráni dugókban. A jó nevű amerikai egyetemek, az MIT, a Stanford meg ezek pedig évről évre megkeresik a legjobbakat, hogy egy kedvező PhD ajánlattal az Államokban folytassák a tanulmányaikat, és szerezzenek munkát és tapasztalatot. Nem, az irániak nem zseniálisabbak, mint mások, legfeljebb keményebben dolgoznak, és találékonyabbak, mint a nyugatiak (a magyaroknál talán nem:). És most jöhet a matek: ha évente csak ezer kitűnően képzett iráni mérnök, fizikus, biológus, csillagász megy Amerikába ösztöndíjjal, és onnan pár évig – vagy soha – nem jön haza, mennyit bukik az állam. Ha egy mérnök öt-hat-akárhány éves képzésére csak tízezer dollárt számolunk, máris tízmillió dollárnál tartunk, amit nem az amerikai adófizetők perkálnak… mindenki számolgathat.

Teheráni „kollégám”, Nassin repülőgép-tervező. Hihetetlenül értelmes csaj, négy nyelven nyomul, egy évet dolgozott Párizsban mérnökként, nem csekély fizetésért. Aztán hazajött, mert jobban szeret itt élni. Most turistákat vezet, weblapot fejleszt, fordít, ami éppen becsúszik. Azt mondja, nyolcvanöt százalékban jobb itt (ki lehet találni, mi a maradék tizenöt), az emberek jobban figyelnek egymásra, kedvesebbek, nyitottabbak, egyszerűen emberibb az élet Iránban, mint Párizsban. Pár hónapi iráni tartózkodással a birtokomban el is hiszem neki, én is sokkal jobban élvezem az ittlétet, mint bárhol Európában.

Houman egyébként zseniális túrákat agyal ki, az ország a fejében van, amikor a barlangászásról beszéltünk, említett víz alatti barlangot, sóbarlangot, barlangtavas barlangot, és ismer vagy tízet csak Teheránban. De ugyanígy kifaggattam az afgán-pakisztáni határnál lévő Szisztán-Beludzsisztán sivatagjairól, kiszáradt tavairól és törzsi szálláshelyeiről is. Azt hiszem a hátralévő fél évszázadomban lesz még mit fölfedezni errefelé. Közben spannoltunk egyet a hotel igazgatójával, aki a ’70-es években válogatott focista volt – akkor még megverték a hollandokat is.


A Darbandról visszatérve a teheráni uszodákról beszélgettünk, meg hogy szeretek-e úszni, majd Houman megkérdezte, hogy akkor mi legyen a ma estével. Túl fáradt voltam, nem akartam úszós programot. Kicsit csalódottnak tűnt, telefonált egyet, majd közölte, hogy csak az én kedvemért szervezte a ma estét. Akkor esett le, hogy nem az uszodáról, hanem az összejövetelről beszél, ahova a metálarcot is elhívta. Azonnal igent mondtam, és bár kis híján elaludtam a kocsiban, elmentünk hozzájuk vacsorázni. Előtte beugrottunk egy kávézóba. Trendi hely, kicsit sötét, kicsit füstös, tele régi fotókkal Amerikából, James Dean, Empire State Building, négydolláros presszókávé egyedi dizájnos csészében, tele csajokkal, a Vali Asr északi részén. Tömör gyönyör. És ez csak a kezdet.

A lakásba belépve azt hittem, a ma estét bebukom. Egy csomó fiatal nő, kisgyerek, anyu, díszesen terített asztal, jaj. De itt minden buli így kezdődik, csak fáradt voltam az első körökhöz. Kiderült, hogy anyuval együtt voltam a zoroasztriánus Csakcsakban Jazd mellett négy évvel ezelőtt, ő emlékezett rám, így természetesen én is rá. A kezdeti kényelmetlenség gyorsan oldódott, megérkeztek a faszik, megnyitottuk a házi grappát, majd fölmentünk a tetőteraszra grillezni. Pont a tévétorony tövében. A grappa után valaki előszedett egy üveg jófajta Smirnoffot, AmirAli, a fő metálarc pedig magához vette a gitárt, betolta az erősítőbe, háttérnek berakott valami dob-basszus alapot, és olyan negyvenöt perces gitárszólót nyomott, hogy könnyekig hatódtam. Hajnali kettőkor pedig következett az est másik fénypontja, a spiccesen való hazataxizás. Így kezdődött a szülinapom.

Másnap csak pihegtem a szálláson, aránylag eseménytelenül telt, így viszont volt időm beszélgetni pár érdekesebb utazóval. Klaudio német csávó, de inkább afgánnak tűnik: vastag szakáll, hosszú haj, bő gatya, mellény. Tudatosan játszik rá erre, de jól áll neki. Az utóbbi tizenöt évet a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Nyugat-Afrikában töltötte, személyében végre találkoztam egy olyan emberrel, akivel értelmesen tudtunk eszmét cserélni a világ elbaszott helyeiről anélkül, hogy egymást körül kellett volna udvarolni, hogy ki milyen izgalmas helyeken járt. Mindenesetre vicces volt hallani, hogy sosem engedik be a német követségekre, mert sehol sem hiszik el, hogy német. Egyszer a tálibok is elkapták, gyanúsan méregették, de aztán hamdulillázott egy nagyot, végül megölelték, megcsókolták, és visszaültek a terepjáróba. Gyanús helyzetekben neki az a fedősztorija, hogy csecsen, és meglepő módon jól működik ez Afganisztánban – legalábbis amíg nem találkozik csecsenekkel. Jó érzés volt tudni, hogy vannak nyugatiak, akik alaposan bejárták Afganisztán minden részét. A szülinapom estélye tehát remekbe sikerült, hajnali háromig beszélgettünk. Klaudio volt az igazi slow traveller. Pár hét Teheránban lézengés, aztán szép lassan lecsúszik az Öbölbe, majd onnan Jemen, vagy ami eszébe jut. Mindenesetre fél napot azzal szarakodtunk, hogy kitaláljuk a jemeni követség címét, és hogy adnak-e vízumot egyáltalán – tekintettel a két ország „kiváló” kapcsolatára.

Este találkoztam Nassinnal a Tehran Garden nevű művész helyen. Pont útba esett az egykori amerikai követség, és meglepve tapasztaltam, hogy átfestették a falát. A híres koponyás szabadságszobor és Khomeini megmaradt, de elfogott amerikai katona eltűnt, az amerikai bombázó sok kilőtt rakétájából csak kettő maradt, lett viszont egy Kapitólium izraeli zászlóval a tetején, ami emlékeim szerint nem volt ott korábban. Mivel előbb értem a találkozóhelyre, közben megnéztem egy kiállítást Woman and Urban Life címmel. Kiváló képek női kajakpólóról, női készenléti rendőrökről (pajzzsal, sisakban) női ejtőernyősökről, golfosokról, országúti versenybringásokról.

Másnap reggel egy olasz srác is beszállt az este félbehagyott sztorizgatásba, aki kiköpött úgy nézett ki, mint a Hujber Ferenc (ha jól emlékszem a színész arc nevére). Ő a lassú utazásnak nem a filozofikus, hanem a bohém verzióját képviselte. Az volt a rendkívül naiv, ám szerfelett nagyratörő terve, hogy mind az öt közép-ázsiai ország vízumát megszerzi Teheránban, aztán irány az érintetlen puszták és hegyek vidéke. Nagyon-nagyon irigyeltem ezért, bár tudtam, hogy amit el akar intézni, az majdnem lehetetlen. Az üzbég követségről letörve jött vissza: két hét, és száz euró, ha visz az olasz követségtől ajánlólevelet. A türkmén vízumról kiokosította Klaudio, meg a tadzsikról is. Én meg a pakisztániról, mert alternatívaként azt is felvetette. A pakival az a helyzet, hogy csak a rezidens országban kaphatod meg, az ő esetében egy római hazaugrást jelentett volna. (Még Jazdban találkoztam két hollanddal, akik kocsival nyomták az Amszterdam-Szingapúr távolt két év alatt. Nekik haza kellett küldeniük az útleveleket DHL-lel, mindent lelevelezni a holland meg a paki követségekkel, és várni pár hetet Iránban, útlevél nélkül, hogy elkészüljön a vízum. Innen a tuti infó.) Az olasz srác matekozott, végül kitalálta, hogy szarik bele, nem költ 500 eurót vízumokra, papírokra és engedélyekre, inkább vesz egy repjegyet Brazíliába. Persze rögtön elkezdtük szívatni, hogy mekkora puhány turista, és úgyis megbánja, meg minek utazik az ilyen, de totál vette a lapot, és a végén csak kibökte, hogy másnap újra nekifut a dolognak. Végül alternatívaként ajánlottam neki a Balkánt, az sokkal olcsóbb, és két-három hónap Irán után talán jól fog esni neki. Pár vidám óra ismét elpörgött, és megint nem láttam semmi újat. Közben annyit megtudtam az állandóan punciról beszélő helyi arctól, hogy a szaúdi nagykövet feleségét megdugta egy iráni katona, aki azóta a beludzsi határnál szolgál a kényelmes követségi őrzés helyett. Így jár az, akinek több felesége van, és valamelyiket elhanyagolja. Hiába, a nőket komolyan kell venni, most egy életre megtanulta…

Reggel kitaláltam, hogy csinálok pár utcaképet, ahogy a rengeteg taxi meg busz együtt nyomul. Meg persze épületek, emberek, a szokásos turistás program. Fél perc múlva megjelent egy katona, hogy kövessem. Lekísért a metrórendőrséghez (csak a vicc kedvéért: metropolice. Bocs.), a föld alá, mindenféle hátsó irodába, és kezdtem magam kellemetlenül érezni. Elkérték a fényképezőgépem, komoly kihallgatás kezdődött, kinek dolgozom, mit csinálok itt, mire kellenek a képek, eladom-e őket, mi a foglalkozásom és úgy egyáltalán. Az útlevelem nem volt nálam, csak a másolata, így felhívták a hotelt, lecsekkolták az adataimat, kikérdeztek az útitervemről. Két órát voltam a szűk irodában, a falakon négyszáz fotó a tavalyi tüntetésekről, minden képen bekeretezett arcok. A metró is figyel… Mindenki figyel. Miután semmi kompromittálót nem találtak, és a papírjaim és a viselkedésem is rendben volt, következmények nélkül elengedtek. Még szerencse, hogy reggel, indulás előtt kiírtam dévédére a partizós képeket és videókat, és frissen formattált kártyával vágtam neki a napnak. Most újra formattálni kellett… Így elvesztettem harminckét darab teljesen átlagos képet:) Hangsúlyosan figyelmeztettek, hogy Iránban tilos közterületen fényképezni. Megkérdeztem, hogy Iszfahánban a híres hidakat is tilos-e, csak mert azt naponta körülbelül negyvenezer ember fényképezi le, de erre nem válaszoltak, hanem még egyszer elmondták, hogy tilos, illetve csak engedéllyel szabad, de azt úgysem kapok. A természetben viszont szabad fotózni. Azt még megemlítettem, hogy indulás előtt a követségen kétszer is rákérdeztem, hogy kell-e engedély, illetve kértem, hogy adjanak engedélyt, de ott azt válaszolták, nem kell engedély, mert bármit lehet fényképezni, amin nincs szögesdrót vagy antenna, ezért nem is adnak semmilyen papírt. Valaki tehát súlyosan téved, és vagy a budapesti követség diplomatái, vagy a teheráni rendőrök nem ismerik a saját országuk törvényeit, ami azért elég nagy szégyen.

Két nappal később Iszfahánban megtalált a turisztikai hivatal közvélemény-kutatója. Arra a kérdésre, hogy milyennek találja a rendőrség és a diplomácia tájékoztatását a kötelező szabályokat illetően, elégedetten karikáztam be a „very bad” opciót.

Este Nassinnel meg Dzsamsiddal, az iszfaháni sofőr arccal kimentünk a reptérre Wil elé, aki a holland Volkskrantnak ír utazás témában, és most jött meglátogatni a nomádokat. Wil negyven körüli rendkívül vásott és virgonc nőszemély, ötpercnyi ismeretség után elkezdtük egymást (és szegény Nassint) nagyon komolyan szívatni. Közben éjjel lett, a háttérben duruzsolt az új Kreator lemez, ami meglepő módon mindenkinek tetszett. Itt Iránban többen szeretik a pörgős és zajos metálzenét, mint azt valaha is feltételeztem volna. Hajnali négykor kerültem ágyba, de nyolckor kelnem kellett, hogy meghosszabbítsam a vízumomat. Vidám voltam, és kipihent.

A rendőrségi kaland kicsit paranoiássá tett, és több okból sem bíztam a vízumom meghosszabbításában. Bár eddig mindig mindent sikerült elintéznem… Ahogy Sebastian nagyon találóan megjegyezte, az a különbség Európa és Irán között, hogy Európában mindent szabad, de semmit sem lehet, itt meg mindent lehet, csak éppen semmit sem szabad. Értsd, például Európában szabad inni, csak éppen nem lehet vele vezetni, meg még egy csomó mindent (munkahelyen inni, éjszaka piát venni a boltban, bezárnak a kocsmák korán, stb), itt meg nem szabad inni, de bármikor bárhol lehet, ha elég jók a kontaktjaid. De ugyanez érvényes az engedélyek beszerzésére, mindenféle papírmunkára, vállalkozás indítására, és ehhez hasonlókra.

A vízumhosszabbítós iroda címe nem volt meg, csak a városrész, meg egy utcanév, mindkettő nagyon messze a térképem bal szélétől. Két óra alatt meg is lett, nagyjából jó buszokra szálltam, tucatnyi embertől kértem eligazítást, végül egy kiskölyök negyed órát sétált velem, és megmutatta a helyet. Minden papírt előkészítettem, csak a banki befizetés volt hátra. Éreztem, baj lesz, mert nem volt nálam riál, csak euró. Ahogy elindultam megkeresni a megfelelő bankot, megállt mellettem egy kocsi, kinézett belőle egy mosolygós fiatal nő talpig csadorban, hogy segíthet-e. A legjobbkor jött, minden udvariaskodás nélkül megmondtam, ha nem ér rá, köszönöm, hogy megkérdezte, de ha igen, akkor most nagyon jól jön a segítség. Mariamnak hívták, angolt tanított a szomszédos iskolában. Elvitt a bankba, kitöltötte a papírjaimat, elvitt egy másik bankba váltani, ott nem váltottak, elment a saját bankjába, kivett pénzt, váltott nekem, egy sokadik bankban befizettük az összeget, és visszavitt az iroda elé. Berohantam, leadtam az összes papírt, és utánam egyből bezárták az ablakot, hogy mára ennyi, egy óra múlva jöjjek vissza, addigra meglesz. Épphogy meglett.

Hogy elüssem azt az egy órát, leültem a fűbe az árnyékba, olvasni kezdtem volna, amikor fékezett egy kocsi, kiszállt belőle egy faszi, kinyitotta a csomagtartót, és a kezembe nyomott egy gyönyörű fotóalbumot, hogy „Iran, history”, majd integetett és eltűnt. Igényes (és rohadt nehéz és nagy) fényképalbum a 20. század történetéről, minimális fárszi kommentekkel. Tökéletes.

A kapuban lévő őr vigyorogva kérdezte Mazsaresztán, bólintottam, és beengedett. A vízumos fószer a kezembe nyomta az útlevelet, majd megjegyezte, hogy a lejárati dátum előtt jöjjek vissza. Megállt bennem az ütő, nem értettem mi van, miért kéne nekem visszajönnöm? Próbáltam kitalálni, mit akar mondani, de mindig ugyanazt válaszolta. Mindenképpen vissza kell jönnöm? Igen. Aztán meg nem. Aztán máshogy kérdeztem: ha Gorganba megyek, és onnan Tabrizba, akkor is vissza kell jönnöm? Nem, Tabriz is jó. Végül elunta a kérdéseket és átpasszolt a főnökének, aki elmondta, hogy minden oké, és ha még egyszer akarok hosszabbítani, jöjjek vissza, de nem fontos ide, mehetek Gorganba, Hamadanba, vagy bármely más nagyvárosba. Huh. Imádom őket. Azonnal feltételezték, hogy ha annyira bejön az ország, hogy az egy hónapra ráhúzok még egy hónapot, akkor biztosan akarok utána is maradni. Van benne igazság. Mosolygás, kézfogás, khodahafez. Amint megnyílik az első kocsma, ideköltözök.