Az a helyzet, hogy vagy blogot írok, vagy cikket, vagy jelentést, de egy kicsit mindegyik üti a másikat. Mivel a blog a hobbi, a többi meg a napi betevő, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam az infóáramlás tekintetében. Pár durva sztorit a munkám miatt nem publikálhatok, pár másikat meg már időközben megírtam. Úgyhogy kaptok most egy öszvérsztorit, az fn.hu-n megjelent cikket, kissé persze belejavítva…
Líbia: bedrogozott al-Kaidás vagyok
A helyzet szinte idilli, az emberek mosolyognak, integetnek. Tisztogatják a felszerelést, cigiznek, beszélgetnek, telefonálnak. Hogy mégse tévesszük össze őket valami kedélyes piknikező társasággal, arról a részletek gondoskodnak: a felszerelés hevederekből és légelhárító ütegekből áll, a beszélgetések témája a közeledő harc, és a Kadhafi iránt érzett gyűlölet, a telefonálás pedig a lőszerszállítmányok leszervezése. A Ras Lanufnál lévő utolsó checkpointon vagyunk, tovább nem engednek a felkelők. Ott kezdődik majd a komoly háború.Reggel még mindenki zúzottan álmos, útszéli kávézóban toljuk a neszkávét meg a cigit, és közben bután nézzük a mindenféle fegyverzetet, meg a körülöttük pózoló helyieket. Befut pár francia fotós a szállásunkról, ugyanúgy kávé, cigi, pár kép. Hiába, ez is egy meló, itt mindenki ugyanazokat a köröket nyomja. Az újságírónak, fényképésznek, tévésnek nincs sok lehetősége: vagy Bengáziban marad, vagy őrülten ingázik Bengázi meg a front közti 0.1x500 kilométeres szakaszon, ami gyakorlatilag a frontra vezető aszfaltcsíkot jelenti. Egyszer inkább érdekes, mint jó, többedszerre pedig olyan kocsiért imádkozol, ami tud menni 200-zal, ha nyomod neki.
Ahogy elhagyjuk Bengázit, egyre szaporodnak az ellenőrző pontok. Mindenki mosolyogva továbbint, de egyre többen kérdezik, mi keresnivalónk van arrafelé. Az egyik katona fél tálca üdítőt ad be az ablakon. Visszautasítjuk, de tovább erősködik, végül magunkkal visszük. Egy másik kézzel barkácsolt bombát vesz elő a zsebéből, és közben huncutul vigyorog azon a pusztításon, amit egy ilyen ártalmatlannak tűnő tégladarab okozni képes. Ahogy közeledünk a front felé, egyre több a homokbucka mögé telepített légvédelmi üteg, és a kilőtt autó is az út mentén. Mindenhol megállunk tankolni, ha esetleg rosszra fordul a helyzet, ne az üzemanyaghiány legyen a legnagyobb problémánk.
Ras Lanuf, utolsó ellenőrzőpont. Az út eltorlaszolva, egy katona félreállít. Talán kétszázan, ha szorgoskodnak a város felé vezető elágazásnál. A nehézfegyverzetet szerelik össze, ecsettel tisztogatják a lőszeres hevedereket, olajozzák a gépfegyvereket, házakban halmozzák föl az ellátásra érkező vizet, üdítőt, élelmiszert. Egyelőre mindenki nagyon bőkezű, és senki sem nyugszik addig, amíg minden zsebünk meg nem telik a nekik szánt ellátmánnyal. Így utólag nézve kicsit túlbiztosították magukat kajával meg vízzel, napokkal később már rég vissza lettek nyomva két várossal hátrébb.
„Csak a mi utcánkban hat temetés volt az elmúlt két hétben.” – kezdi a történetét Abdul Salem, egy huszonöt éves bengázi srác. „Szar ez az ország így. Rossz az oktatás, az egészségügyi ellátás, alacsonyak a fizetések, nem lehet megélni. Hova lesz az a mérhetetlen vagyon, ami bejön az olajból? Kadhafi azt mondja, a pénz a népé, és ne aggódjunk, ő majd vigyáz rá. De mi ebből semmit sem látunk.” Salem remekül tud angolul, egy ausztrál cégnek fordít, de most az sem alkalmazza a forradalom miatt. Egyetlen vágya, hogy Kadhafi eltűnjön, és vele együtt ő is: Skandináviába akar költözni a rokonaihoz. Oda, ahol mindig hideg van.
„Mivel sok veszteni valóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük.” – komorul el, majd hozzáteszi: „láttuk mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.” Ez az indulat fűti, amiért majd’ 500 kilométert utazott szülővárosából, hogy fegyvert ragadjon. Sok ilyen lelkes amatőr van a felkelők között, és a későbbi események bebizonyítják, a háborúhoz kevés a bátorság. Sokkal inkább pénz kell, tapasztalat, meg egy nagy adag geciség. Ebben Kadhafi sokkal jobb.
Fülsiketítő sorozat szakítja meg a csendet, a nehéztüzérséget tesztelik, nem mellesleg kiváló póz az itt megjelent médiamunkásoknak. Mert a felkelők pontosan tisztában vannak vele, a nemzetközi szimpátia nélkül nincs esélyük. Persze nemcsak ezért barátságosak a külföldiekkel, hanem természetükből adódóan, de ez sem mellékes szempont. Mindenki beszél, pózol, mutogatja a fegyvereket, tüzeli magát. Egy-egy belelkesülő ember köré tömeg gyűlik, a riporter meg csak néz, amikor az egyedül félrehívott interjúalanya mögött harmincfős felfegyverzett, zászlókat lobogtató, Allah Akbart üvöltő tömeget talál néhány perccel az első kérdés után. Mi is megszopjuk, de a tévében ez mutat jól, úgyhogy mindenki boldog a végén.
Kisebb tömegre leszünk figyelmesek, bőszen rugdosnak valamit a földön. Kadhafi Zöld Könyvét szégyenítik meg az összes létező módon: késsel szétvágják, megtapossák, csikket nyomnak el rajta, végül meggyújtják. „Ez egy hatalmas baromság! Egyetlen értelmes mondat nincs benne! Egy bedrogozott ember lázálma!”
A drogokról jut szembe: Kadhafi retorikája szerint a világ legveszélyesebb helyén voltam, a világ legveszélyesebb elemeként: tőle tudtam meg, hogy bedrogozott al-Kaidás vagyok. Csak azért, mert nincs vízumom.
Később bemegyünk Ras Lanufba. A várost kedd éjjel evakuálták: a felkelők nem tudták garantálni a város biztonságát, mert nem rendelkeznek éjszakai harchoz szükséges eszközökkel, Kadhafi erői pedig a közelben voltak. A kisváros csinos Földközi-tengeri üdülőhely egyébként, most csak néhány felkelő lófrál benne. Ras Lanuf új építésű kórházában kusza összevisszaság, egyetlen orvos maradt, hogy tartsa a frontot – ebben az esetben szó szerint. A tengerpart luxusszállóba befészkelték magukat a felkelők, így legalább kényelemes körülmények között tartják fenn a rendet. Az étteremben félbehagyott vacsorák, ahogy a menekülők letették a kanalat. Mi meg aljas módon nekiállunk hatalmas ebédet kerekíteni az előre beszerzett döglött csirkékből.
A fegyveres arc meg csak néz, miközben nyomjuk a Kelly hősei jelenetet: a háború szélén pár elmebeteg damasztabrosszal, virággal dekorált asztalánál, csillivilli étkészlettel burkolja a dögöt, természetesen a tengerparton. A felkelők meg csak csodálkoznak, honnan jöttek ezek az őrültek. Az egyik harcos csávó előkeríti a 42-es asztal számát, így Kadhafi uralmának évei is jelen vannak köztünk. Egy francia újságíró csaj is előkerül, de ő sem hiszi el, amit lát, így a konyhai munka és a terített asztal láttán annyit tud kinyögni, „what a service”… (az ötletért és a kajáért maxpont Marosi Tóninak:)
Egy utcával odébb szakállas alak invitál, hogy mutat valamit. Bomba esett egy vadonatúj házra, gyakorlatilag lakhatatlanná tette. A kertben két méter mély bombatölcsér. A szomszéd sarkon óvatosságra int:
fel nem robbant bombát mutat, ami a fél utcát letarolná, ha mégis felrobbanna. „Ja, én nem itt lakom, hanem innen 380 kilométerre. Átjöttem harcolni.” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ő háza sérült-e.
Egy órával azután, hogy eljöttünk a frontról, bombázás zaja hallatszik, majd néma csönd. Három mentőautó száguld el az ellenkező irányba, mi meg behajtunk egy útszéli mobil ambulanciára érdeklődni, mi történt, de túl nagy a káosz. Végül egy ottmaradt kiváló fényképészt,
Sopronyi Gyuszit hívunk információért, aki komoly tűzharcról számol be, ami az imént ért véget. Ezúttal megúsztuk, az újságírók és a tévések vérmérséklet szerint szitkozódnak vagy megkönnyebbülnek, hogy lemaradtak a „hírről”. Gyuszi mindenesetre „jól járt”, az első sokk után inkább hazajött Bengáziba,
a felvétele viszont ott megy a CNN-en, és már azt is tudom tőle, hogy lehet látni a feléd jövő golyókat.
Hazafelé menet Bengázi felé félreállított mikrobuszra figyelünk fel. Előtte sorban állnak feketék, helyi kísérőnk szerint csádiak. Most, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat vetett be népe ellen, boszorkányüldözéstől kell tartani. Az emberek vigyázban állnak, egyesével megmotozzák őket, átnézik az irataikat, egyet kiemelnek közülük, a maradék tovább megy a front felé. Mi meg az ellenkező irányba, miközben a rádión az aznapi hadijelentés harsog őszinte lelkesedéssel: a bombázás ellenére a felkelők előrenyomultak, és elfoglalták a következő települést, Ben Dzsavvadot.
Toyota has created something really cool decades ago. Japanese have found out that the greater part of the world's roads are not so good (the word ‘bumpy’ is just euphemism, those roads are hopelessly shit), while there is a lot of people who like to carry more and bigger things than their European counterparts. In contrast with the trunk designed for a weekend shopping at Wal-Mart, the pickup has unlimited space. You can mount a heap twice the car’s size on top of it, there is place for fifteen standing people, half a dozen sheep can also easily fit on there, even a camel, all of which is hardly true for a normal off-road car’s trunk. Not to mention the heavy weaponry or anti-aircraft guns built on the platform. 
The Toyota's career is unstoppable: In Afghanistan, the long-distance transport’s name is Toyota, not bus. The war between Chad and Libya in 1986-87 notorious called ‘Toyota war’ (or if you never heard about that, now is the time to read a little bit). In this war the Chadian troops invaded the Libyan troops on Toyotas, and they are very badly weakened, although there is little correlation between the two. In the past decade, the Saudis equipped the Taliban with this Japanese brand. 
tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről. 
A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.
