iranian nomads

Nomádok a Zagrosz szívében

Csak néhány órát kell vezetni Irán turisztikai gyöngyszemétől, Iszfahántól, hogy bakhtiari nomádokkal találkozzunk. A hagyományos vándorló életformát egyre kevesebben folytatják, miközben a turizmus néhány éven belül felfedezni magának ezt az egzotikumot.

A legtávolabbi helyen élő nomádokkal történő kapcsolatfelvétel azokat a klasszikus időket idézte, amelyekről gyerekkoromban olvastam. Noha a bakhtiarik nem élnek teljesen elzártan, sőt, gyakran lépnek kapcsolatba a külvilággal, az első lépések a felfedezős regényekben megírt forgatókönyvet követték. Ahogy az útról megpillantottuk egy család hegygerincre épült sátor-sasfészkét, lehajtottunk a völgybe, leállítottuk a kocsit, majd kiengedtük a kutyát. „Majd ők lejönnek.” – mondta a sofőrünk, mi meg kiterítettük a pokrócokat, leültünk, és vártuk a reakciót.

Először a nomádok vad kutyái érkeztek. Ugatva, támadóan közeledtek, majd a kutyánkat érzékelve lelassítottak, tisztes távolból körbevettek minket, és egy ideig őrizték a kialakult status quo-t. Amikor veszélyesen közel jöttek, követ ragadtunk – erre mindig visszatáncoltak. A hegyről hét-nyolc másik, ember-szempár követett minket. Miután nem mutattunk ellenséges viselkedést, lazult az őrizetünk, fél órával később pedig vízért igyekvő kisfiú indult le a hegyről. Ezzel párhuzamosan valaki integetni kezdett odafent. A jelenlétünket úgy tűnik, elfogadták az egyébként nagyon kíváncsi bakhtiari nomádok, kezdődhetett az ismerkedés. Ettől kezdve a kutyák sem törődtek velünk – csak arra figyeltek, ha kő van a kezükben, távolodjanak, ha pedig száraz kenyér, akkor lopva lecsaljanak pár métert a köztünk lévő távolságból.

A bakhtiari nomádokat felkereső utunkra Iszfahánból indultunk, Irán szívéből, hogy a Teheránt és a Perzsa-öbölt összekötő észak-déli fő csapásirányt elhagyva bevessük magunkat a Zagrosz hegység láncai közé. Először Irán legmagasabban fekvő tartományi fővárosa, a 2500 méteren fekvő Sahrekord, majd az attól nyugatra fekvő parányi Cselgerd volt az úti cél. Ezután már nincsenek épületek, a turizmus minimális, az is főleg a környékbeli irániakat jelenti. A nomádokat még nem tette tönkre a pénz és az ajándékosztás, és még nagyon megnézik az idegent.

Perzsia bezárt szíve

Autóval menni a bakhtiarik hagyományos törzsi területeire igazi luxus. Nem elsősorban az autó, sokkal inkább az utak miatt. Az itt élő törzsek ugyanis hagyományosan elzárkóztak az útépítéstől, ezzel akadályozva meg a leigázásukat vagy a területük elfoglalását. A stratégia kétségtelenül sikeres volt, hiszen a történelem során senki sem tudta meghódítani és megtartani ezt a járhatatlan földet. Mivel nem voltak utak, a régió valamennyire megőrizte elzártságát és vadságát – az infrastruktúra hiánya miatt mind a mai napig halnak meg vándorló nomádok az éves vándorlásuk során: elsősorban hegyomlások, a folyók áramlása vagy medvetámadások végeznek velük.

A bakhtiarik földjét először a britek kezdték el felfedezni a 19. század közepén. Érdeklődésük fő oka a terület stratégiai elhelyezkedése volt, mivel az félúton helyezkedik el az egykori Brit-India és Európa között. Az akkori brit kalandorok és diplomaták megegyeztek a bakhtiarik vezetőivel, a kisebb-nagyobb rangú kánokkal, hogy kereskedelmi utat építsenek a földjükön keresztül. Amikor a 20. század elején megtalálták az olajat, a kapcsolatrendszer már működött, így a britek hamar a bakhtiarik, illetve Perzsia olaja közelében találták magukat. Mivel a törzsek fegyveres ereje, stratégiai területe és földjének gazdagsága fontosabb volt számukra, mint a teheráni kormányzattal való együttműködés, kezdetben közvetlenül a törzsekkel tárgyaltak. A virágzó kapcsolatnak akkor lett vége, amikor az 1909-es alkotmányos forradalom alatt a bakhtiarik segítséget kértek a britektől a központi kormányzat ellen. Akik ekkor Reza sah centralizáló programját kezdték el támogatni, amit a törzsek árulásnak tekintettek. Ezt követően a sah megpróbálta őket letelepíteni a modernizmus jegyében, aki ennek ellenállt, az könnyen atrocitás áldozatává válhatott. A cél a teljes asszimiláció volt, a hivatalos vélemények szerint ugyanis csak a szegény és visszamaradott államokban élnek nomádok. Márpedig Irán modern állam volt már akkor is.

Az első utakon az iráni hadsereg benyomult a térségbe. Ellenőrzőpontok sora létesült, az ellenálló törzsi vezetők teheráni börtönökben végezték. Hosszú hajukat és szakállukat leborotválták, európai ruhában kellett járniuk. A helyzet csak Reza sah háttérbe szorulása után változott, amikor vállalhatatlan náci szimpatizálása miatt szalonképtelen lett, és fia lépett a helyére. A nomádok egy része visszatért eredeti életmódjához, főleg mivel nem volt könnyű az évezredes állattartó életmódból azonnal letelepedett földművelésre váltani. Az 1979-es iszlám forradalom után a nomádoknak ismét fel kellett hagyniuk a korábbi vándorló életmódjukkal. Élőhelyükön infrastruktúra-fejlesztésbe kezdett a kormányzat, utak, hidak, telefonvonalak épültek, a törzsek gabonatárolót kaptak a letelepedést elősegítendő. A letelepedett élet vonzóvá vált számukra – de nem azoknak, akik kitartottak őseik vándorélete mellett. Hogy végül ki járt jobban, fenntartható-e a nomád életforma, vagy milyen életformát választ a következő generáció, az a jövő zenéje.

Mobiltelefon, karóra, teherautó

Cselgerdet elhagyva legurulunk a térképről. Út ugyan fut alattunk, de állandó település már alig akad előttünk. A legtávolabbi Kholje párszáz fős falu az út végén, ahol a helyiek beszámolója szerint mi vagyunk a harmadik „idegenek”. Innen már csak gyalogösvény vezet a még kisebb és még elmaradottabb falvak felé.

A nomádok sátrai viszont már a Sahrekordot követő hágók után felbukkannak. Akinek jobban megy, több állata van, az fekete kecskeszőr sátorban él, aki kevésbé tehetős, annak az Irakkal vívott háborúból hátra maradt Vörös Félholdas katonai vásznak maradnak. A kecskeszőr igazi luxus: esőben megduzzad, és nem ereszti át a vizet, napsütésben pedig kiszárad, és könnyen átjárja a levegő.

Nyugati szemmel nehéz felbecsülni a bakhtiarik életszínvonalát. Amelyik családnak több száz, vagy ezer állata van, az mindenképpen a tehetősebbek közé tartozik, csakúgy, mint a méhészkedő nomádok. Ez utóbbiak egyszerű matematikája szerint, ha van száz kaptár, mindegyikből kijön úgy 80 kilogramm méz évente, és a méz kilója 7-10 amerikai dollárnak megfelelő iráni riál, akkor nem nehéz kiszámolni a 60-70 ezer dolláros éves bevételt. A mézkereskedők messze földről érkeznek felvásárolni egy-egy jobb évszak termését, gyakran majd’ 1000 kilométert utazva ezzel Teheránból.

A bakhtiarikhoz látszólag betört a modern technika, persze ez a betörés erősen megkérdőjelezhető. A férfiak büszkesége a karóra, mi gyakran nem jár. De nincs is rá szükségük, hiszen a természet rendje szerint élnek, ezért a perceknek nincs jelentőségük, és a járóföldet is csak órákban mérik. Ugyanígy vannak a mobiltelefonnal is: értékes, csillogó csecsebecse, amit nem tudnak föltölteni, és használni is csak akkor, ha felgyalogolnak egy magasabb hegyre, ahol esetleg van egy kis térerő. A legjobban talán a teherautót tudják használni a modern kor ikonjai közül. A romantikát gyorsan praktikusabb dolgokra cserélték, és a hosszú vándorlásokat a hegyeken keresztül a család nagyja már platón teszi meg a sátrakkal és egyéb felszereléssel. A legidősebb, legerősebb férfiak pedig a nyájjal tartanak, feltéve, hogy az állatok nem férnek föl a kocsira.

A család új vendégei

Miután a vad kutyák megszokták jelenlétünket, először egy kisfiú, majd utána két öregasszony jön le a patakhoz vízért, na meg hogy végre közelebbről is megszemléljék az idetévedt utazókat. A forrás mellett guggolva megtöltik kannáikat jeges olvadékvízzel, majd gyors bemutatkozás után megengedik, hogy a sátraik mellett felverjük a mieinket. A gyerek később lehoz egy szamarat, azt rakjuk meg a zsákjainkkal. „Szalam!” – köszöntenek odafent, és az egész család körbeáll röhögni, hogy mi hogyan építjük föl sátrainkat. Látszik rajtuk, nem sokra tartják a felszerelésünket. „Túl kicsi és túl bonyolult.” – intézi el tömören a családfő, Mohammed Malek Azizi. Közben utasítja a feleségét, hogy hozza ki nekünk a szebbik szőnyeget, telepedjünk arra, majd teával kínál.

Mohammed két héttel előttünk érkezett az állatokkal a szomszédos Huzesztán tartományból, délnyugatról. Ott a nyári meleg elviselhetetlen, kiégeti a legelőket, a tél viszont kellemes – szemben a nyári szálláshellyel, a Zagrosz 3000 méteres hágóin túli Csaharmahal és Bakhtiari tartománnyal, ahol a nyár kellemesen meleg, a tél viszont pokoli kemény a maga -30 fokos éjszakáival. A család mindössze három lóra és egy szamárra pakolta föl mindenét, hogy átkeljenek a hegyeken. A vándorélet megkeményíti az embert: Mohammed egész éjszaka mezítláb járja a hegyeket, amikor nem tud aludni, az izzó parazsat puszta kézzel teszi a pipába, reggel pedig azzal ébreszt, hogy lőjek egyet a büszkeségével, egy legalább százéves Bernot puskával.

A reggelit a kecskeszőr sátorban fogyasztjuk el. A legidősebb asszony kenyeret süt, egy másik joghurtot készít. A kenyér igen egyszerű, liszt és víz keveréke, amit domború izzó vasdarabra öntve sütnek. A korong alakú tészta papírvékony, törékeny, és kiválóan alkalmas arra, hogy azzal fogjuk meg a kecskesajtot. A sátor egyik fele a völgynek nyitott, a hátsó része pedig egy hatalmas darab szikla, így tulajdonképpen csak a tetőt meg két oldalfalat kellett megépíteni.

A kemény életnek megvan az ára: Mohammed jó kedélyű öregúrnak tűnik, de körülbelül 53 évesnek vallja magát. A gyerekek számára nem feltétlenül vonzó ez az életforma, a legtöbben az olajban gazdag Huzesztán tartomány valamelyik olajipari létesítményében kötnek ki, miután letelepedtek. De Mohammed számára ez nem kérdés: a hegyek és a csillagos ég a sátra, emlegeti többször, majd hozzáteszi: „Engem hat lóval sem lehetne elvonszolni innen.” Majd belenyúl a tűzbe, és újabb parazsat tesz a pipájába.

Bakhtiarik
A bakhtiarik számát jelenleg 6-800 ezerre becsülik, többségük a Zagrosz hegység középső részén él körülbelül 70.000 négyzetkilométeren. A lor rasszhoz tartoznak, nyelvük pedig a perzsa egyik legrégebbi változata. A bakhriarik két fő csoportja a Haft Lang és a Csahar Lang, amelyek további törzsekre, altörzsekre és klánokra tagozódnak. Hivatalosan a bakhtiari nomádok muszlimok, annak is a síita ágát képviselik. Valójában azonban a legtöbben nem imádkoznak, animistának tartják magukat, és jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a Koránt.

rebels won the media war

A médiaháború nyertesei

Kelet-Líbia felkelői távol állnak a profizmustól: összevissza buherálják a fegyvereket és az autókat, nincs egységes irányítás, és főleg nincs katonás fegyelem. Egy reguláris csapatok és bombázók ellen vívott háborút biztosan elveszítettek volna még akkor is, amikor a médiaháborút már rég megnyerték.

„Az üzletet is vinnie kell valakinek.” – mondja az a cégvezető Bengáziban, aki pár nappal korábban a kollégáival lement harcolni Ras Lanufba. Most napszemüvegben lengeti a zászlót és cigizik. Ezzel sokan vannak így: hétköznapi emberek lemennek a frontra, harcolnak egy kicsit, majd hazatérnek a családfenntartáshoz és a munkához. Átlagos arcok, akikből előbb-utóbb hősök, mártírok, rosszabb esetben egy életre nyomorékok lesznek. A lelkesedést semmi sem tudja kiölni belőlük: a kórházban szétégett emberek utolsó erejükkel a győzelem jelét mutatják. Akiben van egy csöpp élet, elkéri a katona fegyverét, zászlót akaszt maga mellé, úgy pózol a fotósnak, majd visszacsuklik ágyára.

Az össznépi fakultatív harcolásnál sokkal profibban kezelik a médiát a felkelők. Úgy látszik, a nemzetközi figyelemben sokkal inkább bíznak, mint az egyenlőtlen küzdelemben. Az újságíró, tévés, fényképész körülbelül olyan státuszban van, mintha felszabadító hadsereg katonája lenne. Mindenki mosolyog, integet, tiszteleg, de ami ennél is fontosabb, a munkájában segíti a médiamunkást. Az újságíróknak tömegek nyilatkoznak, a fotósnak fegyverrel pózolnak, mutogatják a roncsokat meg a sebesülteket, a tévéseknek pedig hosszú sorozatokat lőnek a levegőbe és elviszik őket a legújabb becsapódások helyszíneire. Így aztán az összes riport színes-szagos, van benne lövöldözés, zászló, sebesült, üvöltő tömeg, elpusztult épület, és az egész világ ezt nézi, amíg az egészet le nem törli a képernyőről egy tizenvalahány ezer kilométerrel odébb történt földrengés és cunami. A CNN akkor Japánra néz, és a címoldalról lekerülnek a felkelők.

De még a pózolásnál is fontosabb az az infrastruktúra, amit Bengáziban építettek ki a nemzetközi sajtó számára. Itt ugyanis elképesztő szervezésnek vagyunk szemtanúi. Két romos és kiégett épületet félig kitakarítva kineveznek sajtóközpontnak. A fél országban nincs internet, még a legdrágább szállodában sem, csak itt. Először egy-két szobával működik, aztán berendeznek tévéstúdiót, „calligraphy department”-nek nevezett transzparensgyárat, napok alatt kifestenek és munkahelyszerű állapotba új szobákat, végül az egész kóceráj budapesti romkocsmához lesz hasonlatos. Még a közönség is majdnem ugyanaz: újságírók, fényképészek, tévések meglehetősen nemzetközi kavalkádja. A falakon graffitik és karikatúrák, wifi, a kedves nénik hozzák az ingyen kaját a közeli étteremből, hogy egy percre se kelljen abbahagyni a munkát, a trainspottingos vécéket pedig kitakarítják. A bejáratnál és néha a tetőn fegyveres vigyázza a rendet, az ajtónál bárkit lehet ugrasztani újabb feltöltőkártyáért meg cigiért, és a háttérben falra rögzített LCD tévén nonstop megy a CNN.

A „hírek” dinamikája bámulatosan egybeesik az utolsó napokban. Miután mindenki megtelt a cunami legsokkolóbb képeivel, Kadhafi csapatai is közel értek Bengázihoz. Ekkor visszatér a figyelem a felkelőkre, és néhány napon belül a tehetetlen, határozatlan és korábban hasonló hibát már elkövetett ENSZ BT végre megszavazza a repüléstilalmi övezetet. A hadigépezet beindul, az ezredes erőit megosztják a bombázások, a felkelők lélegzethez jutnak.

Médiafronton Tripoli olyan szánalmas kísérletekbe bonyolódik eközben, hogy a BBC munkatársai nevében sírva kérném, hogy rendeljenek haza. Ott ugyanis az újságírás megcsúfolása zajlik. A nemzetközi stábokat különbusszal viszik a bombázások helyszínére. Ahol aztán semmit sem találnak: sem sérültek, sem holttestek, csak kilőtt tankok, meg pár raktár. A legtöbb épület sértetlen. A kamera folyamatosan azon a negyven-ötven emberen pásztázik, akiket a meggyőződés, az agymosás vagy a készpénz kivezérelt a térre. Egy lebombázott, két-három kiégett katonai teherautót rejtő raktárban elhangzik a líbiai tudósítások legszánalmasabb párbeszéde Kadhafi strómanja és a CNN riportere között:

Riporter: „Hol vannak a sérültek?”
Stróman, a teherautóra mutat: „Ez a mi pénzünk. Miért kellett lebombázni?”