rebels won the media war

A médiaháború nyertesei

Kelet-Líbia felkelői távol állnak a profizmustól: összevissza buherálják a fegyvereket és az autókat, nincs egységes irányítás, és főleg nincs katonás fegyelem. Egy reguláris csapatok és bombázók ellen vívott háborút biztosan elveszítettek volna még akkor is, amikor a médiaháborút már rég megnyerték.

„Az üzletet is vinnie kell valakinek.” – mondja az a cégvezető Bengáziban, aki pár nappal korábban a kollégáival lement harcolni Ras Lanufba. Most napszemüvegben lengeti a zászlót és cigizik. Ezzel sokan vannak így: hétköznapi emberek lemennek a frontra, harcolnak egy kicsit, majd hazatérnek a családfenntartáshoz és a munkához. Átlagos arcok, akikből előbb-utóbb hősök, mártírok, rosszabb esetben egy életre nyomorékok lesznek. A lelkesedést semmi sem tudja kiölni belőlük: a kórházban szétégett emberek utolsó erejükkel a győzelem jelét mutatják. Akiben van egy csöpp élet, elkéri a katona fegyverét, zászlót akaszt maga mellé, úgy pózol a fotósnak, majd visszacsuklik ágyára.

Az össznépi fakultatív harcolásnál sokkal profibban kezelik a médiát a felkelők. Úgy látszik, a nemzetközi figyelemben sokkal inkább bíznak, mint az egyenlőtlen küzdelemben. Az újságíró, tévés, fényképész körülbelül olyan státuszban van, mintha felszabadító hadsereg katonája lenne. Mindenki mosolyog, integet, tiszteleg, de ami ennél is fontosabb, a munkájában segíti a médiamunkást. Az újságíróknak tömegek nyilatkoznak, a fotósnak fegyverrel pózolnak, mutogatják a roncsokat meg a sebesülteket, a tévéseknek pedig hosszú sorozatokat lőnek a levegőbe és elviszik őket a legújabb becsapódások helyszíneire. Így aztán az összes riport színes-szagos, van benne lövöldözés, zászló, sebesült, üvöltő tömeg, elpusztult épület, és az egész világ ezt nézi, amíg az egészet le nem törli a képernyőről egy tizenvalahány ezer kilométerrel odébb történt földrengés és cunami. A CNN akkor Japánra néz, és a címoldalról lekerülnek a felkelők.

De még a pózolásnál is fontosabb az az infrastruktúra, amit Bengáziban építettek ki a nemzetközi sajtó számára. Itt ugyanis elképesztő szervezésnek vagyunk szemtanúi. Két romos és kiégett épületet félig kitakarítva kineveznek sajtóközpontnak. A fél országban nincs internet, még a legdrágább szállodában sem, csak itt. Először egy-két szobával működik, aztán berendeznek tévéstúdiót, „calligraphy department”-nek nevezett transzparensgyárat, napok alatt kifestenek és munkahelyszerű állapotba új szobákat, végül az egész kóceráj budapesti romkocsmához lesz hasonlatos. Még a közönség is majdnem ugyanaz: újságírók, fényképészek, tévések meglehetősen nemzetközi kavalkádja. A falakon graffitik és karikatúrák, wifi, a kedves nénik hozzák az ingyen kaját a közeli étteremből, hogy egy percre se kelljen abbahagyni a munkát, a trainspottingos vécéket pedig kitakarítják. A bejáratnál és néha a tetőn fegyveres vigyázza a rendet, az ajtónál bárkit lehet ugrasztani újabb feltöltőkártyáért meg cigiért, és a háttérben falra rögzített LCD tévén nonstop megy a CNN.

A „hírek” dinamikája bámulatosan egybeesik az utolsó napokban. Miután mindenki megtelt a cunami legsokkolóbb képeivel, Kadhafi csapatai is közel értek Bengázihoz. Ekkor visszatér a figyelem a felkelőkre, és néhány napon belül a tehetetlen, határozatlan és korábban hasonló hibát már elkövetett ENSZ BT végre megszavazza a repüléstilalmi övezetet. A hadigépezet beindul, az ezredes erőit megosztják a bombázások, a felkelők lélegzethez jutnak.

Médiafronton Tripoli olyan szánalmas kísérletekbe bonyolódik eközben, hogy a BBC munkatársai nevében sírva kérném, hogy rendeljenek haza. Ott ugyanis az újságírás megcsúfolása zajlik. A nemzetközi stábokat különbusszal viszik a bombázások helyszínére. Ahol aztán semmit sem találnak: sem sérültek, sem holttestek, csak kilőtt tankok, meg pár raktár. A legtöbb épület sértetlen. A kamera folyamatosan azon a negyven-ötven emberen pásztázik, akiket a meggyőződés, az agymosás vagy a készpénz kivezérelt a térre. Egy lebombázott, két-három kiégett katonai teherautót rejtő raktárban elhangzik a líbiai tudósítások legszánalmasabb párbeszéde Kadhafi strómanja és a CNN riportere között:

Riporter: „Hol vannak a sérültek?”
Stróman, a teherautóra mutat: „Ez a mi pénzünk. Miért kellett lebombázni?”