2011. július 7., csütörtök

dutch party 2011

És milyen volt Hollandia?


Végül mégiscsak kénytelen vagyok azt hinni, ez a blogolás nekem nem megy. Illetve sokszor megy, sokszor meg nem megy. Elsősorban ugyebár utazásokról van benne szó, ami remekül hangzik, de azt hiszem, kezd elég unalmassá válni, hogy mindig ugyanoda megyek. Lassan már nem tudok újat írni - illetve dehogynem, csak mondjuk egy hegyi túra karosszékben ülve nem olyan izgalmas olvasmány, mint amikor mondjuk Afrika valamelyik elbaszott csücskében esek-kelek egy rakás félnótás között, miközben az istenverte roncsunkat szereli valami szürreális szaki egy kalapáccsal meg egy gumicsővel. Szóval újra Irán, újra Hollandia, újra Bosznia, újra Albánia, mit csináljak, erre futja (nem panaszként, egyébként). Rossz bloggerként csak havonta frissítek, hogy életjelet adjak. Amúgy nagyon bennem van a bugi egy nagyobb kanyarra valami ismeretlen helyre, ahol sok az őrült, sok a probléma, és nagyon kényelmetlen minden.

Egy tizenegy napos hollandiai nyaralás után ismét útra keltem Iránba egy kis Damavand mászásra. Ja, azért ez a holland nyaralás megér egy kört: az apropó megint a királynő szülinapja volt, de ezúttal kulturális, outdoor és barátlátogatós színezetet is kapott. A kulturális rész volt a legrövidebb, egy laza templomnézés Harlemben, az idei World Press (benne több zseniális fotósorozattal, de a kedvencem a Tour of Eritrea volt az eritreai körversenyről, ami 1946-ban volt először, 2001 óta újra van, és 700 mérföld a táv abban a rohadt melegben), meg egy érdekesnek tűnő kiállításon Anti Photo Journalism címmel, amiből csak az nem derült ki, hogy mi benne az anti, egyébként teljesen jó volt.

Hatalmasakat bringáztunk Utrecht és Amszterdam körül, Utrechtben találtunk egy utcát a város szélén, ahol több tucat prosti dolgozott csak, mindegyiknek volt kis csatornán úszó nagyablakos háza. Ugyan nem vagyok a fizetős szex híve, de azért elég komoly lehet kocsiból nézni ki a vízen élő nőket, amit kecsesen ringó pásztoróra követ.

A "holland táj" szókapcsolatban a "táj" szót fenntartásokkal kell kezelni, az országnak ugyanis nem sok olyan pontja van, ahonnan ne lehetne látni épített környezetet. Mi két ilyen helyen is voltunk, az egyiken néhány sor fa takarta el a házakat, és erdőnek nevezték (ösvényről lelépni tilos!), a másik pedig egy természetvédelmi terület volt a Zandvoort melletti tengerparton. Innen azért nem láttuk a házakat, mert ötméteres homokdombok takarták el, és hatalmas humorral (bár a hollandok biztos komolyan gondolták) "kilátónak" hívták a tetejére telepített fapadot, ahonnan további 4-6 méteres homokdombokra nyílt rálátás több tucat méter hosszúságban. De addigra már pontosan tudtam, hogy ha egy holland "kirándul", akkor vagy tökéletesen kiépített, tengerszinten lévő, szintkülönbség nélküli bicikliúton teker az otthonához közel, vagy átmegy Franciaországba. De nem húzom le a holland tájat, mert nagyon szép, viszont aki kalandokra vár, jobb, ha LSD-vel száll nyeregbe. A holland vidék turisztikai csúcspontja, illetve a nagyszámú, nem sokkal a halála előtt lévő olasz turista miatt talán mélypontja, egy Merken nevű hely Amszterdamtól úgy 20 kilométerre. Legoland a javából, megközelíteni csak egy töltésen át lehet, az ad némi egzotikumot az útnak. Szerencsére borral és dzsointtal elég szórakoztató az ilyesfajta kerékpártúra, de akkor már nagyon vártam Iránt, ahol végre van valami komolyabb kitüremkedés a tájból.

Amszterdamban lakni egyébként kész gyönyör volt, délelőtt futás a Vondelparkban, majd laza fröccsözés a teraszon, utána múzeum, kocsma, CS. Azt hiszem undorítóan meg tudnám szokni ezt az életet.

Holland újságíró barátaim megismertettek a slow journalism kifejezéssel, ami lehet, hogy csak nekem volt újdonság. A saját példáján mutatta be a lényegét: a lapjától kapott kb. 30 ezer eurót arra, hogy egy általa választott kambodzsai faluban a Tonle Sap tó mellett tanulmányozza a turizmus hatását a falu életére. Amikor először járt ott, még abszolút nem voltak arrafelé fakin' turisztok, most meg már nyílik az első guesthouse. Átrendeződnek a közösség vagyoni viszonyai, más is góré lesz, fejlesztenek, hogy legyen áram, meg wifi, több szemetet termelnek, amit aztán egyre fenntarthatóbb módszerekkel kezelnek, majd éttermek és újabb guesthouseok nyílnak, hogy végül az egész folyamat csúcspontjaként bekerüljenek a Lonely Planetbe és húszéves csontra bebaszott-beszívott britekkel találkozzanak a cultural exchange keretein belül. Nagyjából ezt a folyamatot lehet hosszú évek alatt végigkövetni. Ez technikai értelemben annyit tesz, hogy az ember mondjuk 5-6 év alatt ír erről egy könyvet (mellesleg bőven van a témában annyi jó sztori, hogy jól megírva komoly siker legyen). Ehhez minden évben kint tölt Kambodzsában egy-két hónapot, és hatalmasat vegyül a helyiekkel. Szóval ez az egyik álommeló, már csak egy normális ország normális lapjához kell kerülni hozzá, ahol vannak felvilágosult laptulajdonosok és szerkesztők, valamint akadnak emberek, akik újságot vesznek a kezükbe, hogy üzletileg is fenntartható legyen a folyamat. Én mondjuk tízezer euróból is meg tudom csinálni, úgyhogy ha valaki lát benne fantáziát, hogy jól megírt, vicces meg súlyos sztorikkal telerakott könyvet írasson tetszőlegesen választott témában, az nyugodtan keressen meg, mert több ötletem is akad.

És végül a sokszor megénekelt Queensday: pont olyan volt, mint mindig, egyetlen apró momentumot leszámítva. A születésnapot megelőző Queensnighton tettük oda magunkat rendesen, amiből nagy káosz lett éjszakára. Utrechtben voltunk Jelmer barátom hajóján. Mindig is álmodoztam egy csatornán hajózós őrületről, ez most maximálisan kielégítette ilyen irányú ambícióimat.

Az egész teljesen polgári módon kezdődött: fölraktunk a bicajokra két 25 kilós akkumulátort, a csajok meg gyalog hozták a hűtőtáskákat a hajóhoz - ami mellesleg deklaráltan a város leglassabb darabja, hála a környezetbarát elektromos meghajtásnak. A konszolidált kolbászsütős-borozós program naplemente után komoly lendületet kapott. Mire feleszméltem, tizenegyen voltunk a négyszemélyes hajón, röpködtek a cigik meg a szeszek, és végre hét év kíváncsiság után rájöttem, hogyan oldják meg a vécéproblémát a hajón bulizó és masszívan piáló emberek. (Sehogy. Időnként megállnak, de eddig sosem tűnt fel. Pedig hét Queensdayen voltam már, fel kellett volna tűnnie.) Egyszer megállított a csónakos rendőr, hogy túl lassúak vagyunk, de ezen nem tudtunk segíteni. Egyszer megállítottak, hogy túl sokan vagyunk, úgyhogy kiszálltunk és odébb gyalogoltunk száz métert, majd visszaszálltunk. Ettől kezdve csak kisebb csatornákon cirkáltunk. Sandra klasszikus módon beleesett a vízbe (nem tudta, hogy a parton maradjon, vagy jöjjön, végül a hajó döntött, hogy egyik sem). Hajnalra már estünk-keltünk, ekkor jött az utolsó küldetés, vállalhatatlan állapotban visszabiciklizni Jelmerékhez a két 25 kilós aksival. Erről csak annyit, hogy a csajok gyalog jöttek utánunk, és egyszerre értünk haza. Azt hiszem, nem a legrövidebb utat választottuk. A ház előtt megálltunk a bicajokkal, Jelmer rám nézett, majd szó nélkül rám esett bicajostul, aksistul, amitől én ugyanígy fölborultam. Erre értek haza a lányok, hogy a két csávó ott fekszik az úttesten a ház előtti fekvőrendőrön, összegabalyodva a bringákkal, akkumulátorokkal, idiótán röhögnek és nem bírnak fölállni.

God Save The Queen!

4 megjegyzés:

Beni írta...

Szia,
véletlenül hallottam veled a Sierra Leonés riportot a klubrádión, jó volt, de mintha túl rövid lett volna az idő.
Utazási irodáknál, iráni túravezetéshez nem lenne kedved?

Névtelen írta...

Szia Beni,

olyannyira lenne, hogy már csinálom is:) a Damavandra viszek párfős csoportokat. Melyik irodára gondoltál egyébként?

üdv, Dani

Beni írta...

Hi,
nem ismerem amúgy az irodákat, csak gondoltam, ha Iránba mennék, akkor lehetőleg egy avatott vezetővel.

Névtelen írta...

:) értem. Az ikalandnál vezetek kiscsoportos túrákat a hegyekbe. eddig nem volt panasz:)