2011. szeptember 8., csütörtök

crazy nights in yerevan

Jereván, megmutattuk!

Tbilisziben vagyok, félig ittasan (vagy talán egészen), mert olyan szállást találtam magamnak öt euróért, ahol ingyen van a bor. Van itt egy csomó koreai meg japán. Most hívott a csajom, hogy megnyertem az idei Goldenblogot, és örüljek neki. Kurvára örülök, de most az hogy néz már ki, hogy Grúziában azzal oltogatok egy rakás részeg japánt, hogy ma lettem országos világhírű Magyarországon a következő három napra?

De a sztorim nem itt kezdődött. Etiópia után a magyar sajtót tápláltam a szárazsággal, két napra rá meg Irán felé ültem a buszon. Lenyomtuk a túrát (a Damavand nevű 5671 méter magas kúp tetejére nem jutottunk fel, több napos augusztusi hóvihar miatt – fene se látott ilyet eddig Iránban). Majd egy huszárvágással átmentem Jerevánba.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Csak az a baj, hogy rohadt sokat kell keresgélni, mire az ember rátalál – ha egyáltalán. Arra érkeztem, hogy a Caucasus rally utolsó ittasodását tartotta. Évente van ilyen móka, hogy egy válogatott kész csapat bő két hét alatt kiautózik Jerevánba, rockzenekarral, minden este koncerttel, playmate-tel, meg mindennel, ami kell egy rendes road movieba. Ők másnap vérző szívvel hazahúztak, otthagyva engem további szerencsét próbálni.

Órákon belül három olyan helyet is találtam, hogy több kocsmába nem is kellett elmenni a következő egy hét programjait lenyomni. Az első egy metál kocsma, iráni tulajjal, örmény barátnő csapossal, ezeréves relikviákkal, és rettenetesen készen lévő fazonokkal a volt Szovjetunió területéről. Mellette egy leszbikocsma, amiről komoly vitákat folytattunk a tulajdonossal, a csapossal, meg pár törzsvendéggel, hogy valóban az-e. A harmadik hely meg egy bahiabolt szerű aljasodó, ahol első este egy rockbuli közepébe csöppentem.

Természetesen a metálkocsmával kezdtem, de a sztorik csak másnap jöttek vissza. „És arra emlékszel, hogy kinyitottunk egy üveg vodkát?” – oltogatott az iráni, de nem hittem, mivel a második üveg Ararát konyak után nem valószínű, hogy nagyon fitt voltam, bár állítólag hajnali háromkor még egy hatalmas kuvaszt etettem a kocsma előtt az éjjelnappaliban vett szárított hússal, de ezt ne feszegessük tovább. Arra még emlékszem, hogy az iráni arc mesélte, hogy annakidején úgy csempészték be a Szovjetunióba a nyugati metál lemezeket, hogy a kazettáról letekert szalagot a testükre tekerték, arra föl a ruhát, majd miután semmit sem találtak náluk, óvatosan leszedték a cuccot, visszatekerték a kazettára… némi minőségromlás persze volt a dologban, még jó, hogy a metál alapból is csörög egy kicsit a laikusok számára.

Másnap a leszbibárra helyeztem a hangsúlyt. A kocsma előtt a csajommal telefonozva megállt mellettem egy arc, megvárta, míg befejeztem, majd bemutatkozott. Ő is Daniel from Hungary, a kaukázus rally rockzenekarát filmezte idáig, így ettől kezdve együtt csapattuk, nem kis megütközést okozva a helyieknek. Ehhez beszállt a zenekar egyik tagja. Amikor kiderült, hogy a home made citromos vodka duplája csak 450 HUF, bátran nekilendültünk, mert no hangover felirattal reklámozták. Reggelre befutott Behzad barátom Teheránból, gondoskodva arról, hogy emlékezetes legyen az emlékezetvesztés.

Másnap bandukolás közben új plakátot véltem felfedezni, miszerint szeptember 13-án death metal fesztivál lesz a jereváni bábszínházban iráni, örmény és grúz zenekarokkal, úgyhogy gyorsan befoglaltam egy repjegyet 14-re haza, különben sosem hagyom el a helyet. Nem mellékes, hogy a leszbikocsma pultos csaja a legszélesebb (erősen heterogyanús) mosollyal üdvözölt délután 5-kor: 'Good morning Daniel...' Az ilyen helyek miatt nehéz elhagyni a várost… A leszbikapcsolat jól sikerült, egy nappal később, némi érdeklődésre, hogy tudnék esetleg tovább maradni, fölvettek csaposnak. Aztán hajnalig szólt a David Bowie, majd egy teheráni újságírónővel, egy örmény táncosnővel, meg a másik danielfromhungaryval toltuk reggel 8-ig.

A szállásomon már mindenki gyanúsan mosolyog. Kezd jó hírem lenni, amikor az iráni haverom lelépett, hazastoppolás közben találkozott egy szerb fazonnal. Egyszer csak szólnak a csajok a recepcióról, hogy keres egy csávó. Milos volt az, akinek az iráni beajánlott, ha kell egy jó móka… erre megkeresett.

Hogy némi kulturális értéke is legyen a bejegyzésnek, napközben azért jártam pár helyen. Először is Jereván mediterrán város, amikor épp nem tél van és mínusz 10 fok. Ilyenkor nincs nyitva a végtelen számú sörkert, kávézó és egyebek, csak a fele. A legkészebb hely egy Cascade néven futó gigászi izé. Olyan magas nagyjából, mint a budai vár, van benne múzeum, vagy 40-50 méteres szintkülönbséget leküzdő fedett mozgólépcső-rendszer kiállításokkal felütve, a felszínen olyan szökőkutakkal, amiket mintha Giger álmodott volna meg. És az egész tele elkészülni vágyó iráni turistával, és olyan mennyiségű gyönyörű nővel, hogy kizárólag napszemüvegben ajánlott a látogatása. Mármint az egész városé.

A szabadpiacon vakulásig alkudtam egy 1843-ban Lipcsében kiadott Zoologie című könyvre, kézzel festve és illusztrálva. Végül 40 euróig tudtam lemenni, de közben rájöttem, hogy a sportból alkudozásnak mindig az a vége, hogy a polcra kerül, és majd öregen mutogatom a vendégeimnek, úgyhogy inkább nem vettem meg. Ugyanígy jártam egy szépen illusztrált, 1888-ben New Yorkban kiadott History of Persia könyvvel is – mindkettő hibátlan állapotban volt. Mindenesetre, ha valaki ilyenek birtoklására bukik, mindenképpen Jerevánban kezdje a gyűjtögetést.

Ha már úgyis a piacon voltam, beugrottam a helyi kortárs képzőművészetek múzeumába, ahol tovább növeltem a nem illegális szerhez kötődő tripjeim számát. Kellett hozzá vagy öt sör, a Pink Floydtól a Momentary Lapse of Reason full hangerőn, meg valami helyi elmebeteg videoinstallációja, amin fehér női ruhában táncolva bárddal ver szét egy fagyasztott birkát, majd hogy tökéletesen kielégüljön, sárral bekeni az egészet, magát, a bútorokat, hogy aztán a kiállítását megnéző napi 5-6 ember jót mulasson. Még egyszer visszamentem megnézni sör és zene nélkül, de akkor már kisebbet ütött.

Ma reggel azzal az érzéssel keltem, ha nem megyek el Jerevánból, akkor soha. Ennek örömére elmentem a világ legnagyobb kéziratgyűjteményébe, ott találkoztam Lacival, aki archiválással keresi nem túl bő kenyerét, miközben örményül tanul az egyetemen. A látogatás nem volt hiábavaló, megtudtam, hogy az örmények ábrázolták először térképen kör alakúnak a világot, bár a térkép alapján egy szobanövényt sem találnék meg egy orvosi váróban, de ez most mellékes. Utána egyből buszra ültem, hogy Tbilisziben töltsek három napot a soron következő death metal buliig. Mint a bevezetőben is említettem, a hostelben ingyen van a bor, ennek következtében a napközbenek minden bizonnyal nagyon rövidek. Legalábbis most még tele a közös helyiség, és mindenki kezd igen csumán lenni. Hajnali három van, még szerencse, hogy hatra átjön a Jerevánban megismert teheráni újságírónő, hogy folytassuk az ott megkezdett kulturális eszmecserét néhány, a hazájában igencsak görbe szemmel nézett dologgal egyetemben.


<

1 megjegyzés:

Persepolis írta...

Jó, mint mindig... :))