2011. március 27., vasárnap

toyota war pickups

The king of wars

Toyota has created something really cool decades ago. Japanese have found out that the greater part of the world's roads are not so good (the word ‘bumpy’ is just euphemism, those roads are hopelessly shit), while there is a lot of people who like to carry more and bigger things than their European counterparts. In contrast with the trunk designed for a weekend shopping at Wal-Mart, the pickup has unlimited space. You can mount a heap twice the car’s size on top of it, there is place for fifteen standing people, half a dozen sheep can also easily fit on there, even a camel, all of which is hardly true for a normal off-road car’s trunk. Not to mention the heavy weaponry or anti-aircraft guns built on the platform.

The Toyota's career is unstoppable: In Afghanistan, the long-distance transport’s name is Toyota, not bus. The war between Chad and Libya in 1986-87 notorious calledToyota war’ (or if you never heard about that, now is the time to read a little bit). In this war the Chadian troops invaded the Libyan troops on Toyotas, and they are very badly weakened, although there is little correlation between the two. In the past decade, the Saudis equipped the Taliban with this Japanese brand.

The secret of Toyota is that it is an unassuming and undestroyable machine. The huge TOYOTA inscription at the back of the car is a genius idea. It is a free advertising for the company: when war photographers take pictures in any of the world's conflicts, on almost all of those images you can spot the logo. In Hungary, you cannot count on such machines, upgraded with an arsenal just yet, their appearance would certainly cause mass interest. So whoever wants to photograph cars adapted to the battlefield, should at least visit North Africa.


A háborúk királya

A Toyota létrehozta a tutit. Ráadásul nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt. A japánok ugyanis rájöttek, hogy a világ nagyobbik felén nincsenek túl jó utak, miközben az ott élők sokkal nagyobb dolgokat szeretnek szállítani, mint európai kollégáik. Az itthoni polgári tescos bevásárlásra tervezett csomagtartóval szemben egy pickup platója a végtelenségig zsúfolható. Építhető rá az autónál kétszer nagyobb kupac, állva akad hely vagy tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről.

A Toyota karrierje megállíthatatlan: Afganisztánban a helyközi közlekedés neve már Toyota, nem pedig busz. A Líbia és Csád közti 1986-87-es háború pedig Toyota-háború néven került be a köztudatba (vagy ha nem került, most itt az ideje utánaolvasni egy kicsit, csak úgy hobbiból).

Ebben a háborúban a csádiak Toyotákkal nyomultak a líbiai csapatok ellen, és nagyon csúnyán meggyengítették őket, bár a kettő között nincs sok összefüggés. A múlt évtizedben a szaúdiak látták el japán kocsikkal a tálibokat.

A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.

2011. március 20., vasárnap

libyan cartoons

LIBYAN CARTOONS

Aki hosszabb-rövidebb ideje követi Kadhafi pályafutását, annak eléggé nyilvánvaló, hogy a Mester nem teljesen százas. Ezt jól érzékeli a népe is, amely néhány napon belül kollektív karikatúra-rajzszakkör-kalligráfia workshoppá alakult. A több ezer, a politikai korrektségtől alkalmanként igen távol álló (és ebben a Mester hagyományait követő) rajzból komoly utcai kiállítások készültek. Íme, néhány gyöngyszem a 21. századi líbiai politikai karikatúra újhullámából.

2011. márciusa, Bengázi

It is quite obvious to those who have been following Gaddhafi’s career in the last decades that the Master is not completely sane. His people realized this, and in a couple of days created cartoon/calligraphy workshops to express their “killing” jokes, void of any political correctness (thus following the Master’s traditions). They created the best open-air exhibitions in the streets of Benghazi. Here are a few masterpieces of the 21st century’s Libyan political caricatures.

Benghazi, March of 2011

...and the street-exhibitions...

2011. március 16., szerda

libyan revolt

Az a helyzet, hogy vagy blogot írok, vagy cikket, vagy jelentést, de egy kicsit mindegyik üti a másikat. Mivel a blog a hobbi, a többi meg a napi betevő, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam az infóáramlás tekintetében. Pár durva sztorit a munkám miatt nem publikálhatok, pár másikat meg már időközben megírtam. Úgyhogy kaptok most egy öszvérsztorit, az fn.hu-n megjelent cikket, kissé persze belejavítva…


Líbia: bedrogozott al-Kaidás vagyok

A helyzet szinte idilli, az emberek mosolyognak, integetnek. Tisztogatják a felszerelést, cigiznek, beszélgetnek, telefonálnak. Hogy mégse tévesszük össze őket valami kedélyes piknikező társasággal, arról a részletek gondoskodnak: a felszerelés hevederekből és légelhárító ütegekből áll, a beszélgetések témája a közeledő harc, és a Kadhafi iránt érzett gyűlölet, a telefonálás pedig a lőszerszállítmányok leszervezése. A Ras Lanufnál lévő utolsó checkpointon vagyunk, tovább nem engednek a felkelők. Ott kezdődik majd a komoly háború.

Reggel még mindenki zúzottan álmos, útszéli kávézóban toljuk a neszkávét meg a cigit, és közben bután nézzük a mindenféle fegyverzetet, meg a körülöttük pózoló helyieket. Befut pár francia fotós a szállásunkról, ugyanúgy kávé, cigi, pár kép. Hiába, ez is egy meló, itt mindenki ugyanazokat a köröket nyomja. Az újságírónak, fényképésznek, tévésnek nincs sok lehetősége: vagy Bengáziban marad, vagy őrülten ingázik Bengázi meg a front közti 0.1x500 kilométeres szakaszon, ami gyakorlatilag a frontra vezető aszfaltcsíkot jelenti. Egyszer inkább érdekes, mint jó, többedszerre pedig olyan kocsiért imádkozol, ami tud menni 200-zal, ha nyomod neki.

Ahogy elhagyjuk Bengázit, egyre szaporodnak az ellenőrző pontok. Mindenki mosolyogva továbbint, de egyre többen kérdezik, mi keresnivalónk van arrafelé. Az egyik katona fél tálca üdítőt ad be az ablakon. Visszautasítjuk, de tovább erősködik, végül magunkkal visszük. Egy másik kézzel barkácsolt bombát vesz elő a zsebéből, és közben huncutul vigyorog azon a pusztításon, amit egy ilyen ártalmatlannak tűnő tégladarab okozni képes. Ahogy közeledünk a front felé, egyre több a homokbucka mögé telepített légvédelmi üteg, és a kilőtt autó is az út mentén. Mindenhol megállunk tankolni, ha esetleg rosszra fordul a helyzet, ne az üzemanyaghiány legyen a legnagyobb problémánk.

Ras Lanuf, utolsó ellenőrzőpont. Az út eltorlaszolva, egy katona félreállít. Talán kétszázan, ha szorgoskodnak a város felé vezető elágazásnál. A nehézfegyverzetet szerelik össze, ecsettel tisztogatják a lőszeres hevedereket, olajozzák a gépfegyvereket, házakban halmozzák föl az ellátásra érkező vizet, üdítőt, élelmiszert. Egyelőre mindenki nagyon bőkezű, és senki sem nyugszik addig, amíg minden zsebünk meg nem telik a nekik szánt ellátmánnyal. Így utólag nézve kicsit túlbiztosították magukat kajával meg vízzel, napokkal később már rég vissza lettek nyomva két várossal hátrébb.

„Csak a mi utcánkban hat temetés volt az elmúlt két hétben.” – kezdi a történetét Abdul Salem, egy huszonöt éves bengázi srác. „Szar ez az ország így. Rossz az oktatás, az egészségügyi ellátás, alacsonyak a fizetések, nem lehet megélni. Hova lesz az a mérhetetlen vagyon, ami bejön az olajból? Kadhafi azt mondja, a pénz a népé, és ne aggódjunk, ő majd vigyáz rá. De mi ebből semmit sem látunk.” Salem remekül tud angolul, egy ausztrál cégnek fordít, de most az sem alkalmazza a forradalom miatt. Egyetlen vágya, hogy Kadhafi eltűnjön, és vele együtt ő is: Skandináviába akar költözni a rokonaihoz. Oda, ahol mindig hideg van.


„Mivel sok veszteni valóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük.” – komorul el, majd hozzáteszi: „láttuk mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.” Ez az indulat fűti, amiért majd’ 500 kilométert utazott szülővárosából, hogy fegyvert ragadjon. Sok ilyen lelkes amatőr van a felkelők között, és a későbbi események bebizonyítják, a háborúhoz kevés a bátorság. Sokkal inkább pénz kell, tapasztalat, meg egy nagy adag geciség. Ebben Kadhafi sokkal jobb.

Fülsiketítő sorozat szakítja meg a csendet, a nehéztüzérséget tesztelik, nem mellesleg kiváló póz az itt megjelent médiamunkásoknak. Mert a felkelők pontosan tisztában vannak vele, a nemzetközi szimpátia nélkül nincs esélyük. Persze nemcsak ezért barátságosak a külföldiekkel, hanem természetükből adódóan, de ez sem mellékes szempont. Mindenki beszél, pózol, mutogatja a fegyvereket, tüzeli magát. Egy-egy belelkesülő ember köré tömeg gyűlik, a riporter meg csak néz, amikor az egyedül félrehívott interjúalanya mögött harmincfős felfegyverzett, zászlókat lobogtató, Allah Akbart üvöltő tömeget talál néhány perccel az első kérdés után. Mi is megszopjuk, de a tévében ez mutat jól, úgyhogy mindenki boldog a végén.

Kisebb tömegre leszünk figyelmesek, bőszen rugdosnak valamit a földön. Kadhafi Zöld Könyvét szégyenítik meg az összes létező módon: késsel szétvágják, megtapossák, csikket nyomnak el rajta, végül meggyújtják. „Ez egy hatalmas baromság! Egyetlen értelmes mondat nincs benne! Egy bedrogozott ember lázálma!” A drogokról jut szembe: Kadhafi retorikája szerint a világ legveszélyesebb helyén voltam, a világ legveszélyesebb elemeként: tőle tudtam meg, hogy bedrogozott al-Kaidás vagyok. Csak azért, mert nincs vízumom.

Később bemegyünk Ras Lanufba. A várost kedd éjjel evakuálták: a felkelők nem tudták garantálni a város biztonságát, mert nem rendelkeznek éjszakai harchoz szükséges eszközökkel, Kadhafi erői pedig a közelben voltak. A kisváros csinos Földközi-tengeri üdülőhely egyébként, most csak néhány felkelő lófrál benne. Ras Lanuf új építésű kórházában kusza összevisszaság, egyetlen orvos maradt, hogy tartsa a frontot – ebben az esetben szó szerint. A tengerpart luxusszállóba befészkelték magukat a felkelők, így legalább kényelemes körülmények között tartják fenn a rendet. Az étteremben félbehagyott vacsorák, ahogy a menekülők letették a kanalat. Mi meg aljas módon nekiállunk hatalmas ebédet kerekíteni az előre beszerzett döglött csirkékből. A fegyveres arc meg csak néz, miközben nyomjuk a Kelly hősei jelenetet: a háború szélén pár elmebeteg damasztabrosszal, virággal dekorált asztalánál, csillivilli étkészlettel burkolja a dögöt, természetesen a tengerparton. A felkelők meg csak csodálkoznak, honnan jöttek ezek az őrültek. Az egyik harcos csávó előkeríti a 42-es asztal számát, így Kadhafi uralmának évei is jelen vannak köztünk. Egy francia újságíró csaj is előkerül, de ő sem hiszi el, amit lát, így a konyhai munka és a terített asztal láttán annyit tud kinyögni, „what a service”… (az ötletért és a kajáért maxpont Marosi Tóninak:)

Egy utcával odébb szakállas alak invitál, hogy mutat valamit. Bomba esett egy vadonatúj házra, gyakorlatilag lakhatatlanná tette. A kertben két méter mély bombatölcsér. A szomszéd sarkon óvatosságra int: fel nem robbant bombát mutat, ami a fél utcát letarolná, ha mégis felrobbanna. „Ja, én nem itt lakom, hanem innen 380 kilométerre. Átjöttem harcolni.” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ő háza sérült-e.

Egy órával azután, hogy eljöttünk a frontról, bombázás zaja hallatszik, majd néma csönd. Három mentőautó száguld el az ellenkező irányba, mi meg behajtunk egy útszéli mobil ambulanciára érdeklődni, mi történt, de túl nagy a káosz. Végül egy ottmaradt kiváló fényképészt, Sopronyi Gyuszit hívunk információért, aki komoly tűzharcról számol be, ami az imént ért véget. Ezúttal megúsztuk, az újságírók és a tévések vérmérséklet szerint szitkozódnak vagy megkönnyebbülnek, hogy lemaradtak a „hírről”. Gyuszi mindenesetre „jól járt”, az első sokk után inkább hazajött Bengáziba, a felvétele viszont ott megy a CNN-en, és már azt is tudom tőle, hogy lehet látni a feléd jövő golyókat.

Hazafelé menet Bengázi felé félreállított mikrobuszra figyelünk fel. Előtte sorban állnak feketék, helyi kísérőnk szerint csádiak. Most, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat vetett be népe ellen, boszorkányüldözéstől kell tartani. Az emberek vigyázban állnak, egyesével megmotozzák őket, átnézik az irataikat, egyet kiemelnek közülük, a maradék tovább megy a front felé. Mi meg az ellenkező irányba, miközben a rádión az aznapi hadijelentés harsog őszinte lelkesedéssel: a bombázás ellenére a felkelők előrenyomultak, és elfoglalták a következő települést, Ben Dzsavvadot.



2011. március 1., kedd

holiday does not equal holy day

Cairo express

From the Israeli border to Cairo in those „hard days”

I’m always laughing at my „holidays” in the Middle East. Last year I was freezing to death in the ranges of the Atlas in Morocco, and now I found 5-10 Celsius degrees with two-days of heavy rain and bitter cold wind – in Jerusalem. Fortunately, Egypt is much hotter, and in this case I refer not only to the weather. When I heard the first news from Cairo, I was happy NOT be there: no presence, no story, and no job. Then the news provoked my dormant interest and my adventurous mind and we couldn’t stay in Israel any more. After this two-days freezing weather, Egypt was our last asylum from the winter. We started our endless odyssey to Cairo.

Early morning, bus station, Jerusalem. Five hours to the border to Eilat, taxi ride, border crossing, taxi ride or walk to Taba, van to Cairo – not more than 12 hours in normal case. In our case 26, and even a bit more. To the border, the plan was working well, but on the other side everything turned wrong.

Before departure, I read that at the Egyptian border crossing I must have a valid visa. At the border you can get visa only for the Sinai Peninsula, though it is free. So we walked to the Egyptian embassy in Tel Aviv to obtain the papers. The consul received us with a wide smile, no warning, no dissuasion, but they are not giving a visa, because I can simply get it at the border anyway. Well, we got through the border easily, but we had to pay $50 per person for a "travel agency", which has issued an invitation letter to us in order to get a valid visa not only for Sinai but for the whole country for 1 month. On top of that we had to buy this visa for 15 dollars plus pay 15 dollars 'entrance fee' - why not $ 30 for a visa? And some € 25 had been collected by the Israelis for their exit fee. Now we have already spent more money on the border than what was the total budget planned for Egypt.

We asked the guards on the border about the recent situation in Egypt. They quieted down and said there is no problem for us because on one hand, but we can’t find any transportation to Cairo; and on the other hand the military closes the Suez tunnel under the canal so we can’t leave the Sinai on the same day. Of course, the place would not be called Middle East if everything would happen as the official authorities let us know. For safety (and for fun) we asked how many people have crossed the border on that day anyway, and not surprisingly they said we were the second ones.

Taba city is exactly the place where you want to spend as long as people are transferred to a taxi to another; you might send down a cup of tea, just to be sure that you’ll have something to remember. There are a few hotels, which have a view of the road, usually can not swim in the sea, and moreover, there is nothing interesting in the neighborhood. The touristic income of the city is they make you believe that from 500 meters from the Israeli border you’ll find the perfect Red Sea paradise, where grass is green and girls are pretty (for not Guns ’n’ Roses fans and Hungarians: the fence made of sausage). So whoever wants to go there on vacation, take at least one liter of seriously noxious alcohol to have some fun for those days.

There were no buses on that day and the most useful offer was an afternoon bus but on the next day. Not a good deal to wait there and enjoy the silence and the empty four-star hotels’ adventures. However, we found an old guy who wanted to take us for $150 to Cairo by taxi, but it was too much money for this ride. Finally, we have decided is worth to leave quickly for 100 bucks, rather than spending a full day and a couple of hours in a completely meaningless place, while anything can happen in Cairo. As the only one option, finally, we acquired a minibus for the triple of normal price. Sucked our teeth a lot, but I quickly found out that was worth it. The soldiers wanted to turn us back at the first checkpoint, but our very distasteful but useful driver promised to take us to Cairo. 100 bucks makes wonders: the driver convinced them in one hour that in possession of valid visas we have the right to go to Cairo on our own responsibility. They made some phone calls to the next checkpoints and they never hassled with us again. As we sat on the bus, the guys around learned that my name is Daniel so I immediately became Jack Daniel's. For them that was the joke of the week. Not for me, but at least they never asked: ‘Are you from Germany?’


Soldiers were not like Bedouins. They set their own self-protection because of the absence of police and serious military forces, while many groups of criminals were looting and fighting throughout the country. They tried to guarantee the security to keep the considerable revenue which they collect from tourism to the Red Sea safe. Near the villages and junctions they have established their checkpoints, they blocked the road by 4WD Toyotas and oil barrels, and everyone who passed through there was under their check. The soldiers arrived there only a few days ago, and no policemen was seen on the roads, so they were forced to defend themselves and their neighborhood. These guys were Bedouins in red and white kefiya with Kalashnikovs. At first they stopped us quite frequently, and then on the way to Cairo, it was becoming less common. Close to Suez we met the ‘real reality’ what authorities said when we passed the border, and ran into more serious roadblocks.

Our antipathetic driver and the other guys in the car fabricated a story: we need to get to the Cairo airport as soon as possible to catch our plane. Soldiers let us cross the roadblocks. Some shouting was going on for half an hour, and then they opened up the channel tunnel to cross - not just us, for everyone. We left the tunnel but we were not happier because there was no chance to continue our trip. Technically, we're stuck in a roundabout, Suez to the left, Ismailia to the right and straight to Cairo. Roads were blocked by tanks. Riots and gunfighting was going on in Ismailia, that’s why the army closed the road. After the initial befriending of the soldiers, everyone was ordered back to the vehicles, supposedly for security reason. Easy to make friends with the soldiers, everyone is quite a cool guy and everyone loves them, because everyone was a soldier, or has a relative in the army. Those who missed out on the military do so because they have a father who is older than 60, or he is the only boy in the family, and so he is the sole breadwinner.

Finally, about three hours of waiting at the roundabout, they opened the way - toward Ismailia. After 15 minutes of driving we bumped into the first checkpoint where they forced us to turn back. We were at the roundabout again, this time we headed to Cairo. Half an hour later we were stopped at another checkpoint. Reversal again... About six hours after we left the Sinai Peninsula, we were on the way back toward the Sinai. Mubarak was making a speech on the radio promising not to run in the September elections when we stopped at a roadside restaurant. The guys in the bus erupted in applause, but then after a few minutes, everyone admitted that it is just a small gesture. The driver said that we will continue 6-7 hours later so everybody should sleep or so whatever they want. We drank a couple of tea, and got back to the bitterly cold bus to sleep a bit on the seats. Of course, the Arabs were not only not awake, their sleep was very noisy, so I put music in my ears and I saved myself with death metal, which was too noisy so our new Arab friend’s snore didn’t make it through the earplugs. Finally, we arrived to Cairo in the morning. All the checkpoints bought our tale about airport, and usually they let us through ahead of everybody else. True, the driver was driving so aggressively and brazenly that in Europe someone would punch him between the eyes in half an hour...

It’s always nice to arrive to Cairo: it is warm and cozy - at least considering in a city where you had to go about 15 stops by subway. The city was quiet, no trace of the riots and the hundreds of dead civilans that have been fallen in the last seven and a half weeks, A bit like a run-down Paris, and this time there is no traffic and crowd, the streets are deserted because of the state of emergency. We stayed in the place where I spent a few excellent days a couple of years ago with good friends on the seventh-floor roof terrace, having the more recently infamous than famous Midan Tahrir Square just around the corner. And finally we could start why we came here. Let’s go to the demonstrations! The rest is history…