Még csak egy hete utazgattunk Mianmarban, amikor feltűnt, hogy nem sikerül kétszer ugyanolyan közlekedési eszközön megfordulni. Eszembe jutott Charley Boorman (ez az a csávó, aki Ewan McGregorral lenyomta a Londonból induló földkerülő motorozást, a Long Way Round-ot, meg a London-Fokváros Long Way Down-t), aki úgy utazott el Európából Ausztráliába, hogy közben sportot csinált abból, hogy minél több féle közlekedési eszközt vegyen igénybe – néha kicsit erőltetetten. A végeredmény nyaralásnak maxpontos, pihenésnek értékelhetetlen – hogy kinek mi a jó, azt döntse el maga. Nekünk így bejött.
Gyalog
Minden továbbjutás alapvetése. Túl
sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek
közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan
megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy
a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a
közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell
vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt
pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba
kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre
vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég
rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.
Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.
Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.
A túra elején
nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és
azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb
kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there,
pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször
végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat,
megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk
a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más
turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két
kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos
ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem
énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt,
amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő
buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem
volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal
– ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a
sör.
Bicikli
Barátaim és családom is óvakodik
tőlem (legalábbis a sokat tapasztalt része), amikor túrázni vagy
biciklizni szeretnék valakivel. Terv az sosincs, és a magam részéről
mindig abból indulok ki, hogy bármilyen körülmények között bármennyit
tudok gyalogolni vagy biciklizni. Ezért egy idő után én is elkezdem
használni a „még öt perc” mágikus kifejezést.
Az első biciklis élményünk
Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk
bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális
kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes
külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk,
beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat.
Harmadszorra
megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”,
de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne
keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy
bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden
tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt,
amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult,
mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután,
hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a
hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos,
nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova
megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók
vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt
kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a
csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk
volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk.
Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy
mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma,
hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a
kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél
órás trip pedig Burma legjobbja lett.
Yangonban
legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál
fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy
ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik
vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy
motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia
nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt
eddig.
Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki
szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem
motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes
volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és
mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni,
mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit
meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor,
hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját
az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig
volt alatta víz.
Taxi és minibusz
Na jó, ez nem
nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között
húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani
kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba.
Csettegő
Ez a helyi tuktuk, ezen a
környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába
bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó
hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres
bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az,
hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet
közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt
hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös
koncepció a majdani blogbejegyzéshez.
Cyklo
Ezt
sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn,
mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább
oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek
használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat
játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak
segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra
kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős
faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment
le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke
van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész
nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni.
Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben
egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki
motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova.
Hajó
Na,
ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább
rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni,
tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni.
Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy
még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg
az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik
köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a
hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal
(amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet
rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).
Szóval
december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón,
végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal,
és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert
megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is
abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját,
közben kaja, sör, fényképezés, rehab.
Motorcsónak
Motorcsónakban
a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó
meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni
vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a
csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk
mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más
motorcsónakos népek között.
Repülő
Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal - az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre - mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.
A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.