A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.
Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen
az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az
egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról
természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi
népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például
a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával
kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy
rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az
infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a
franciák – Mianmar esetében például a britek.
A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban
kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki
szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a
backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly
előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem
meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a
városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban
találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak,
lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar
egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a
közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi
nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé
északra.
Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10
órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban
megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az
egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben.
De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki
azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.
A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol
nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért
volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap,
bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi
vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi
árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt –
ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik
valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a
mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban
történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy
hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik
kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő
aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az
utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.
Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a
fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt
pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a
nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből
az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk,
addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek
fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor
azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel
röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az
egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így
mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel
egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még
volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál
gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.
Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy
ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé
valahol.
Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is
takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai
bársonytapétája ehhez képest.
Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett
volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek
nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb
fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden.
Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással
szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem
érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt
a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni
meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal
ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó,
legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl
sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit
semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.
Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett
eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és
nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól
félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű
testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.
Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban
megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza
utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett
laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a
lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és
az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az
életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek
hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak
onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy
a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony
letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt
egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas
karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül
el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk. 
Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is,
de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi
fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és
egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper
class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35
dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan
megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is
sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis
ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami
biztosítja az ülve utazást. 
Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont
sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter
éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb
emberekre tervezett fapadon. Az éjszaka
szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok
sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük,
merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még
soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.
A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a
lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az
országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et
is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna,
most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne
tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett
automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új,
rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom
be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!
A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív
sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt
több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de
soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.
