Vendégségben a Nagy Sátánnál

„Welcome to the jungle we've got fun and games
We got everything you want honey, we know the names
We are the people that can find whatever you may need
If you got the money honey we got your disease”

Caliente city... ööö town ... settlement

Pontosan ez volt az a dal, amit a motel tulajdonosa énekelt reggel 8 körül az ajtó előtt. Kicsit hamis volt, és nagyon hangosan énekelte tiszta szívből. Félálomban aláhaluztam a gitárokat, majd amikor a refrént is elnyomta, észrevette, hogy ott állok mögötte. Félszeg mosollyal elnézést kért, de biztosítottam afelől, hogy ez jobban üt, mint bármilyen szar kávé. És hogy király volt. A helyszín Caliente, bájos egykétezres kisváros Nevadában.

Előző este éppen kezdett ránk sötétedni, és már nem volt kedvem újabb 60 mérföldet vezetni a következő településig – idáig is nagyjából azért jöttünk el, mert az utóbbi egy-két órában nem volt értékelhető emberlakta vidék, legfeljebb olyan, ahol megesznek és elásnak, ha egy picit nem figyelünk oda.

Este emberünk azzal fogadott, hogy hejdejó, az első magyarok nálam. És hogy tud finnül meg oroszul. Mindezt a ’80-as években finnországi tanulmányai alatt szedte össze, a célja pedig az volt, hogy a hosszan elhúzódó hidegháborúban megfelelő információval lássa el az otthoniakat. Igazán sosem állt munkába, leomlott a fal. „Akkor kellett volna ledobni nekik az atomot” – viccelődik, így viszont munka nélkül maradt. Ahhoz már túl fáradtak voltuk, hogy kiderítsük, hogyan lett moteltulajdonos Calientében.

Santa Monica pier

Hogy mit csináltunk Nevadában? Mr. Hunter S. narratívája értelmében vártuk, hogy hatni kezdjenek a drogok. Valójában nászúton voltunk, és az afganisztáni Wakhan corridor évek óta halogatott felfedezése és egy USA délkeleti körbeautózás közül választottuk ez utóbbit – elsősorban a bármikor hozzáférhető és megnyitható sör, valamint az óceán miatt döntöttünk így. Na meg hogy egy évtizednyi szakadt helyeken való csatangolás után legyen valami új típusú élmény. Nekem például az, hogy mindenki beszél angolul (mondjuk erre már Szingapúrban is ráflesseltem, de az csak pár napig tartott), és hogy a közlekedés nem a túlélésről szól.

Los Angeles nem az a város, amit az ember véletlenül felfedez pár nap alatt, így rutinosan kihagytuk szinte az egészet. Hollywoodban laktunk, és lekocsiztunk Santa Monicába meg Venice Beachre, a többit meg leszartuk. Hollywoodi bed and breakfastünk szürreális élmény. Hatalmas villa egy előkelő helyen, ahol ajtót nyit Sylvester, a teljesen homoszexuálisan viselkedő fekete házimindenes. A pecó belül tiszta giccs, porcelánok, szobrok, zongora és mindenféle biszbasz a világ minden tájáról. Az egyik szoborra rámutat: ő a tulajdonos, világhírű cirkuszos, abból van ez a csinos kis villa. És ha már itt vagyunk, köszönjünk is be Davenek. Dave a tulaj, akit a szobor formáz. Sylvester fölkísér a lépcsőn, benyit egy napfényes, ám meglehetősen áporodott szobába, amiben csak egy ágy van, meg benne egy élőhalott bácsi. ’Hi Dave’ integetünk, ’ggboffuhumuhum’ üdvözöl Dave, majd csontvázarca visszahanyatlik. Sylvester másnap reggel séfsapkában és nejlonkesztyűben fogad, csinálja a reggelinket, a féltányérnyi lazac mellé pakol egy kis rántottát is. Kell is a táp, a Venice Beachen előző este bevásárolt medical kicsit hamarabb lesújt az otthon megszokottnál.

Where the hell is Art Mooney?

Hollywood őrülten vicces hely egy napra, de nem hiszem, hogy képes lettem volna a turiszt részeken egynél többször végigmenni. Ott, ahol a rohadt sok csillag van a padlón (nem találtam Art Mooneyt, pedig hallgattam volna egy kis avantgarde zenét), és egy hatalmas diznilend az egész transzformerszes emberekkel, betmennel és szupermárióval. Rajtuk már csak az a félmeztelen kigyúrt feka tett túl – legalábbis minimalizmusban –, aki egy sarkon álldogált egy kartonnal a kezében, hogy fotó 1 USD. A nap leghosszabb ideig tartó programjának egyértelműen az Amoeba lemezbolt meglátogatása bizonyult, amiben csak black metal címszó alatt volt vagy két sor, és a kínálat tizedét ha ismertem (de azt is csak logoról). Végül vettünk pár Monster Magnetet, Mötley-t meg Neu-t, hogy legyen vezetős zene, amíg meg nem találjuk az USB-t a kocsiban. Harmadnapra meglett.

50 km egyenes

Ja igen, a kocsi. Otthonunk bő három hétre. Indulás előtt bookoltunk egy Corollát, hogy ha Afganisztánban bírja a hegyeket, meg Líbiában a sivatagot, akkor itt is jó lesz. Az autókölcsönzőnél gyakorlatilag leszartak minket, csak intettek, hogy válasszunk bármit a parkolóból. A bármi a félteherautónyi Ford SUV, a kétajtós Dodge Challenger, meg egy Dodge Charger volt. Mind messze felül a Corollán. Nincs Corolla, értsük meg, ezeket tudjuk elvinni. Yes, same price. Azonnal beültem a Challengerbe, Eszter csak belenézett és azonnal klausztrofóbiás lett, így vittük a Chargert (szerencsére). Két nap múlva már aludtunk benne, négy nap múlva pedig tele lett a csomagtartója tűzifával meg sátorral, egy héttel később pedig kipörgettük a végsebességet egy alig 50 kilométeres nyílegyenes szakaszon a nevadai sivatagban, ahol senki sem jött szembe ezalatt.

Mono lake

Égő Yosemite

Addigra már túl voltunk San Franciscon, a Yosemite nemzeti parkon (mögöttünk egyből le is zárták az utat a bozóttűz miatt), a Mono lake-n. Egyre szürreálisabb helyekre jutottunk, ebből a szempontból a Mono lake környéke elég erős kezdésnek bizonyult. A tó mellett autózva kempinget kerestünk a hegyek között. Az eget eltakarta a füst, ember sehol, csak őzek, végül egy kisebb tóhoz értünk, ahol egy bezárt kunyhó jelezte a kempinget. Valami horgász intett, hogy merre induljunk, és majd reggel bejelentkezünk, ha úgy adódik. A sátorhely teljesen elhagyatott, az egész környék az, egy legalább hatvan-hetven éves rozsdás kocsironcs mellett alszunk. Aki túl sokat tévézik, az itt tutira összeszarja magát, még szerencse, hogy én csak a Discoveryn nézem az űrös műsorokat.

folyt. köv.

Yosemite