Az utóbbi hónapok nagy rohanásában el is felejtettem, hogy
jövet-ment Hong Kongban is (meg Makaón is) eltöltöttem pár napot, ami túl nagy
kaland nem volt ugyan, de minden percét élveztem és a világképemen is tágított
valamelyest. Most a demokrácia protesztekkel kapcsolatban újra eszembe jutott
az a pár nap.
Mindig is szerettem volna a kelet-ázsiai nagyvárosokat
végigutazni. Egyelőre panaszra semmi ok, az utóbbi években különböző okok miatt
volt szerencsém Bangkok, Saigon, Hanoi, Szingapúr, Kuala Lumpur, Manila, meg Tokió
megismeréséhez, ezúttal pedig Hong Kong és Makaó volt soron. Sanghaj, Peking,
Kiotó, Tajvan, Szöul meg még pár másik hátra van, Jakartáról meg még senki sem
mesélt jót, úgyhogy azt nyugodt szívvel kihagyom a továbbiakban is.
Nem vagyok különösebben iszákos – mostanában főleg nem – de
ha repülőt látok, nem bírok magammal. Elsősorban azért nem, mert a repülés
kényelmetlen és untat, ezért régóta bevált taktikám az, hogy igyekszem
valamennyire kiütni magam és minél nagyobb részét átaludni a kalandnak. Ezt jó
esetben sikerül annyira kimaxolni, hogy már a felszállás sincs meg a bealvás
miatt, és vagy a leszállásra kelek fel, vagy a sztyui ébreszt a töküres gépen.
És persze nem mindig szesszel segítek magamon, néha egyszerűen csak túltolom a
bicajt előző este, másnap meg boldogan várom az első alkalmat egy nyáladzós
bealvásra. 
Valahogy így volt ez most is. Egy ausztrál kollégával, egy
helyi püspökkel meg egy biztonsági őrrel toltuk a cukornádból készült rumszerű
italt Manilában, az őrbódé mellé eszkábált kalyibában. Szerencsére jelen volt a
sofőr is, akinek az volt a feladata, hogy kijuttasson a reptérre reggel 3-kor.
Emiatt kicsit elengedtem magam, éjjel még kiugrottam a Seven Elevenbe újabb
szeszért, majd filmszakadás következett, és a hongkongi reptéren keltegetett a
kedves repülős kísérő hölgy, hogy már mindenki leszállt és welcome to Hong
Kong. Boldogan konstatáltam, hogy működött a belső robotpilóta és átnavigált
minden reptéri ellenőrzésen, és ennek köszönhetően ismét sikeres idő- és
térugrást hajtottam végre, és egyetlen percről sem tudok beszámolni az éjszakai
Manila meg a reggeli Hong Kong között eltelt időről. 
Manilában volt bennem annyi előrelátás, hogy pár napos
látogatást nem teszek tönkre reménytelen szálláskereséssel. Ezért gyorsan kinéztem
nagyjából tíz szállást, ami a leírások szerint jó helyen és jó áron volt. A tízből
nyolcnak ugyanaz volt a száma Kowloon negyedben a Nathan Road-on, így nem is
volt kérdéses, hol kezdem a körülnézést. A reptéri buszról a ház előtt
leszállva azonnal megtalált egy indiai csávó, és szállást ajánlott. Minden
mindegy alapon vele mentem, és a neten kinézett épületbe vitt, de egy
kilencedik szállásra, ami még meg sem nyílt, és flexeltek előtte a folyosón.
Kivettem az egyetlen eddig elkészült szobát, életem második legkisebbjét. A
legkisebb az odesszai villamosremízben volt, ez a mostani nagyjából 10-10
centivel verte mindkét irányban.
A címazonosság alapja a helyhiány és a kisvállalkozás
hatékonyságába vetett hit: a 20-30-40 emeletes toronyházakban nagyobb lakásokat,
vagy több kis lakást egybenyitva működtetnek hotel, hostel, guesthouse néven
futó elfekvőket, elsősorban olyan hasonszőrűek számára, akiknek eszük ágában
sincs időt szobában tölteni, az éjszakai ájulás óráitól eltekintve. Mivel se
szomszédolni, sem angolul társalogni nem akartam (a jelen lévő helyiek
semennyire sem voltak erősek európai nyelvekben), tökéletesen megfelelt ez az
új hely. Az épület 9. emeleten volt, és legalább 20 hasonló lakáshostel
működött még ugyanitt. Az első kihívást a liftezés jelentette. A házban négy
lift működött, és hogy ne legyen túlzsúfolt és ne álljon meg mindenhol,
mindegyik négyemeletenként állt meg a 2.-tól. Vagyis volt egy, ami a 2., 6.,
10. stb emeleteken, egy 3-7-11 stb. Egy nappal később rájöttem, hogy
leggyorsabban úgy jutok fel, ha az első liftbe beszállok, ami jön, és
föl/legyalogolok 1-2 emeletet, napi 15 percre csökkentve ezzel a liftre
várakozás értelmetlen időtartamát. Lefelé mindig gyalogoltam.
Hongkong legidegesítőbb lakói az indiaiak. Igazából mindenhol
máshol is ők a legidegesítőbbek. De itt egy egészen sajátos piaci
területszerzést hajtottak végre, nevezetesen az ő kezükben van az öltöny-,
karóra- és narkóbiznisz. Az utcán már messzire kerülöm őket, farmerben és
Slayer pólóban járkálok, de mindenképpen öltönybe akarnak öltöztetni, és amikor
azt mondom nekik, hogy van otthon hat öltönyöm (ez pont hattal több, mint
amennyi van), annyit tud rá mondani, hogy „de ez lesz a legszebb és
legolcsóbb”. A „szeretem a ronda és drága öltönyöket” érvre általában éppen
annyi időre kussolnak be, hogy kettővel odébb tudjak lépni. Második naptól a
metró és a házam közti szakasztól fülhallgatót teszek a búrámra, akár zene
nélkül, és így kiváló alibim lesz a semmibe vevésükre. Így már azt sem hallom,
amikor a sikertelen öltönytukmálás után a narkóra térnek, és elkezdik sorolni a
náluk beszerezhető kemikáliákat. Szerencsére nem vagyok rájuk szorulva, és
dílerben megbízni egyébként is őrült nagy felelőtlenség – főleg ahol a puszta
birtoklásért is 1 millió dolláros (hong kongi, ez 31 millió HUF) büntetés van,
7 év börtönnel megfejelve.
Másnapra kicsit belázasodtam és megfáztam, szinte könyörgött
a szervezetem jófajta pálinkáért. Persze Ázsiában elég nehéz ilyesmit
beszerezni, de a szomszédos Seven Elevenben véletlenül találtam 1,75 ml-es
kiszerelésű, 45 fokos ginseng pálinkát, ami meglepően finom. Gyorsan vettem
vagy hat üveggel, és ezzel el is voltam a következő napokban.
Egy nap városi környezet után tombolt bennem a kirándulhatnék,
így metróra ültem, elmentem valameddig, majd miután senkivel és semmivel nem
tudtam magam útbaigazíttatni, saccra elindultam, amerre a természetet sejtettem.
Elballagtam végtelen lakótelepek mellett, föl a hegyre, majd mindenféle hegyi
utakon, végül találtam egy turistatérképet, ami nagyjából azt a területet fedte
le, amit kerestem. Az elképzelt könnyed túra persze hamar expedícióvá vált,
ugyanis nem számoltam azzal az aprósággal, hogy Hong Kong nem közvetlenül
tengerparti része pillanatok alatt ugrik egy 800-1000 méteres szintkülönbséget,
így a lakóteleptől egy óra gyaloglásra már a Kékes magasságában jártam. 
Iszonyúan zörgött a bozót, állatot nem láttam, aznap még emberrel
sem találkoztam a tájban, ha a hongkongi medvedisznóember itt akarna elásni és
megenni, sosem találna meg senki. Fél perc múlva megjelent egy majom, békésnek
tűnt, de kicsit tartottam tőle. Aztán még előjött vagy harminc, egy ideig
méregettük egymást, majd mindenki az ösvény saját oldalán jólnevelten kikerülte
a másikat. 
Hong Kong szerencsére tele van fasza múzeumokkal, jól megnéztem
a dinoszauruszosat meg az űrhajózósat, amiben volt egy komplett űrben járt
űrsikló orr és pilótafülke. Közben azért végigkajáltam pár remek kifőzdét, a
kínai itt is fosat. Este áthajóztam a túloldalra, a rendes felhőkarcolókhoz.
Végre megint 3D-s a város, mint Szingapúr vagy Tokió, a nagy házak tövében
lerobbant old-school vityillók, gondolom elég drágák lehetnek még ilyen
szakadtan is. Közben az is nyilvánvalóvá vált, a város eladta a lelkét az
Apple-nek, miután megpillantottam az iSquare nevű teret.
Másnap átkompoztam Makaóba. A kompozás talán kicsit
provinciális kifejezés egy olyan katamarán esetében, ami 90-nel is tud menni a
háborgó tengeren, anélkül, hogy túl sokat rázkódna vagy dülöngélne. A nagyon
menő TurboJet névre hallgat és teljesen fölösleges ablak mellé ülni, mert
minden szürke és vizes odakint.
Makaó nyomorúságos és szottyadt hely Hong Konghoz képest, mondjuk az idő is szar volt, az sem tett jót neki. A fél város tele van kaszinókkal, amik a kínaiaknak biztos modernnek és szépnek tűnnek, de nyugati szemmel inkább rondák és érdektelenek. A városból, ami maradt pár portugál emlék, az nagyjából szép és rendkívül népszerű (nagyon sok kínai turiszt és konstans esküvői fotózások), van pár nyugis kínai templom meg néhány biztosan bedrogozva tervezett toronyház. Hogy helyi cimborák és súlyos szerencsejáték-függőség, vagy havi 5-6000 euró fölötti fizetés nélkül nem jövök vissza egy darabig, az biztosra vehető. Bár ha itt kéne laknom, akár naponta ingázhatnék Hong Kong-ba. Vagy inkább Hong Kong-ból ide.
Másnapra sajnos nem sikerült bebuliznom, így kivételesen
aránylag kipihenten vártam a Hong Kong – London járatot, ami így annyira eseménytelen
lett, hogy semmire sem emlékszem belőle utólag. Pedig szerintem életem leghosszabb repülése volt és halálosan untam.
