Néhány sztori az első iráni maraton szervezéséről

Maratonfutót még sosem mérgeztek meg banánnal futás közben. Hogy ez a trend változatlanul fenn álljon, kis részben az iráni hatóságoknak is köszönhető. Mindezt azért tudom, mert vég nélküli beszélgetéseket folytattunk a helyi nagy emberekkel többek között arról, hogy megmérgezhető-e a banán. Én, az európai határozottan állítottam, hogy nem, ilyen senkinek sem áll érdekében, az igazi merénylő robbant, az irániak azonban láttak potenciált egy ilyen szürreális merényletben. További szakértésre adott okot, hogy maratont sosem futott, még tévében sem látott szakik magabiztosan kijelentették, hogy a maratonfutók nem esznek banánt, mert FUTNAK. Miközben futnak, hogy ennének banánt? Szóval a helyi biztonsági erők bebiztosították magukat, hogy az esetlegesen megmérgezett banán miatt megmézgeződött futók miatt ne essen folt a hírnevükön, ezért ezen a maratonon nem volt banán. Még úgy sem, hogy mi adunk pénzt, ők vegyék meg, őrizzék, majd a megfelelő pillanatban adják oda az arra elszaladó, külföldinek látszó külföldinek, akinek rajtszám van a mellén, és feltehetően nagyon izzad. És még fél tucat hasonló jelenet, amit azért nem írok meg, mert az egész esemény tök jól sikerült. Annyira jól, hogy mi, a szervezők lepődtünk meg a legjobban. A konklúzió annyi, hogy az irániak nagyon is tudják, mit akarnak, és azt hogyan kell kivitelezni, csak erről nem beszélnek, és ez magával vonzza az amatőrködés látszatát.

Egészen bizonyos, hogy a perzsák sosem felejtik el a görögöknek, hogy mi történt maratonnál, meg hogy ki égette fel Perszepoliszt. Legalábbis az elmúlt nagyjából 2500 év alatt nem sikerült feldolgozni ezt a traumát (az elsőt, a másodikra úgy százötven évvel kevesebb jutott, sajnos). Az útvonal utoljára 20 órával a verseny előtt változott megint, amikor az Iráni Atlétikai Szövetség elnökétől próbáltam megtudni, hogy miért nem jó az a terv, amiről fél éve tárgyalunk, hogy Perszepolisz romjai elől induljon a futás, nem pedig egy - egyébként igen kellemes - hasonlóan híres helyről, Naks-e Rosztamtól, ahol a nagy perzsa királyok nyugszanak, nevezetesen az első széria Dáriuszból, Xerxészből és Artaxerxészből (meg a második Dáriusz is). Először azzal hárított, hogy tulajdonképpen Naks-e Rosztam is Perszepolisz, ha úgy vesszük, kiterjesztve, olyan, mintha, mert ez nagy volt, és elért ide. De aztán megemberelte magát és azzal zárta le a beszélgetést, hogy ez az irániak letiszteltebb helye, és itt lesz a rajt meg a cél. Mire befejeztem a műsor kedvéért folytatott méltatlankodást, miszerint ez az infó több mint 2300 éve ismert, miért pont most jutott eszébe, addigra már kocsiban ült és otthagyott egy kétségbeesett iráni nő meg I. Dáriusz sziklába vésett sírja között.

Az európából idefáradt futók minden akadályt és változtatást mosolyogva tűrtek, leszarták a helyszínt, a problémákat, ők csak egy lazát akartak kocogni Iránban, nézni a tájat, integetni a helyieknek, és lehetőleg nem összeesni a napon. Úgyhogy mi sem aggódtunk.

Az irániak minden keresztbeszervezés, értetlenkedés és titkolózás ellenére nagyon kitettek magukért. Profi szervezés, iskolások kivezényelve, iráni technó bemelegítésnek, nagy emberek a környékről, rengeteg médium a Közel-Keletről (ha valaki látott nyilatkozni a libanoni tévének, akkor az tényleg én voltam), csomó iráni futó, rendőrmentőtűzoltó, kísérőkocsik, banántalanított frissítőpontok és egyebek mutatták, hogy eszükbe sem jutott elkummantani az eseményt.

Az európai mezőny csodálatos volt. Akadt például egy német fószer (aki egyébként utolsó lett, két hónappal ezelőtt volt szívműtéte) világcsúcstartó, akinek ez volt a 112. országban lefutott maratonja, egy hétre rá behúzta a 113-at is a Maldív szigeteken. Két magyar, akik az Antarktiszon futottak. Egy 62 éves osztrák a teheráni követségről, aki a meló miatt a közel-keleti maratonokra specializálódott. Egy görög, aki görög zászlóval a hátán jött Perszepoliszba (meg rövidnadrágban, miután a futók kaptak különleges engedélyt erre a nagyfokú tiszteletlenségre). De az irániakat sem kellett félteni. Az egyik ultramaratonista a célvonalat amerikai zászlóval lépte át, hogy szolidarítson azokkal az amerikai futókkal, akik nem kaptak vízumot (időben?). Meg persze a két hölgy, akik félig illegálban nyomták le életük első maratonját, és kiharcolták maguknak, hogy legalább tűrjék el a részvételüket a hatóságok. És végül a szervező csapat, az élen a német Ben-nel, aki utána egyből hazastoppolt Frankfurtba, Mohamed Sirázból, aki csomót futott már a Margitszigeten és körbebiciklizte a Közel-Keletet, meg jómagam.

A versenyt egyébként az irániak nyerték, akik a lelküket kifutották, hogy az első nemzetközi hazai versenyen ők nyerjenek, a külföldiek közül viszont volt, aki az óráját is elfelejtette megállítani a célban, akkora örömkört futott. 

A verseny harmadnapján mindenki szétszéledt, nekem sem volt kedvem maradni. A szervező csapatból csak nekem sikerült elkerülnöm a titkosrendőrségi kihallgatásokat, mert sosem ott voltam, ahol lennem kellett volna. Mindenesetre nem vártam meg, amíg személyesen is fölkerülök a térképükre, amúgy is biztos rajta vagyok. Elég fura fazonok állítottak meg néha a fura kérdéseikkel (welcome to my country, where is your hotel? No hotel????), mostanra nagyjából megtanultam különbséget tenni az őszinte érdeklődés meg a megfigyelő jellegű ismerkedés között. Például amikor többen vannak, és az egyik úgy mutatja be a barátját, hogy nem tudja a nevét és előttem kérdezi meg tőle. Szóval este fölültem a Bandar-e Abbasz felé induló buszra, és másnap reggel az Öbölben ébredtem. Közben meg nagyon sajnáltam, hogy nem futhattam le a maratont, úgyhogy kompenzálásként pár héttel később egy csúnya nagycsaládos bebaszás után egy szellős péntek reggelen lekocogtam egy félmaratont a Buin Zahra környéki falvakban.

Akit hivatalos beszámoló is érdekel az eseményről, annak itt a cikkem.

Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész. 

Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale

medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a "minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot" rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.

Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.

Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét.