Vakok közt a félszemű: a kurdok és a sport

Előre lelövöm a poént. A félszemű én vagyok, a többit meg helyettesítsétek be. Több mint egy éve élek Iraki Kurdisztánban, csomó mindenről írnék, amiről nem lehet, csomó minden másról szintén írnék, de nehéz úgy megfogalmaznom, hogy korrekt legyen, de azért eléggé árnyalt. A sport szerencsére olyan kategória, amin keresztül a többi dolgot is el lehet magyarázni.

Eddig három olyan sportélményem volt, ami megér egy bekezdést. Az első, hogy egy éves ittlétem alatt rengeteget sportoltam, elsősorban futottam egy parkban lévő 1350 méteres rekortán futókörön reggelente. Volt aztán egy hegymászás, végül egy maratonnak nevezett futás. Mivel sportolás közben nemigen fényképezgetek, érjétek be a kirándulós képekkel.

A reggeli futásaim előtt esténként futottam gépen, mert túl meleg volt a kinti edzéshez. Konditerembe jártam, az első benyomásaim onnan vannak. Az alapélményem az volt, hogy a kurdok nagyon ügyelnek arra, hogy a sportolás(nak nevezett testmozgás) komfortzónán belül történjen, sem megizzadni, sem elfáradni nem szabad. A teremben lábnap sosem volt senkinek, a durvább arcok egy 20 perces sétával zsírt égettek, a még durvábbak bevállaltak egy 10 perces, másfél kilométeres kocogást. Fél év alatt senkit sem láttam futni. Soha, sehol. Gondoltam, majd a parkban összegyűlnek a futós arcok. Télen elkezdtem a kijárni reggelente, amióta pedig 38 fok van reggel 7-kor, átálltam az estére.

Tök cukik a helyiek, csadoros nő retiküllel sétál a belső íven, lányok farmerban sétálnak, fiúk futócuccban sétálnak. Néha felbukkan egy-egy elszántabb középkorú kocogó. Időnként, presztízsből, amikor látják, hogy közeledek vagy lehagyom őket, lenyomnak egy 30-40 méteres sprintet, visszaelőznek, majd megnyugodva, hogy lenyomtak, pihegnek egy kicsit a következő lekörözésig. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki kitartóan mellém szegődött és majdnem 3 kilométert jött mellettem, annak gratuláltam is. A napokban egy középkorú brigádra lettem figyelmes, akiket egy amerikai edző instruált. Amint kikerültek a látóteréből, egyből ment a kummantás meg a séta. Összegezve az eddigieket, van valami össznépi igény a testmozgásra, de ezt sportnak nevezni erős túlzás. Egy kezemen meg tudom számolni, egy év alatt hány embert láttam intenzíven mozogni. Cserébe mindenki nagyon nett, amikor a reggeli vagy esti mozgás után beszáll a kocsijába. Ugyanezt a hozzáállást a munkára is nyugodtan rávetíthetjük, és megkapjuk az itteni munkamorált, hozzáértést és hatékonyságot.

Unortodox sporttevékenység a Dukan tavon (fárasztó, és nem árt, ha az ember tud úszni)

A másik remek dolog az úszás. Aláírom, hogy úszni a Tigrisben Tikritben, Szamarrában vagy Bagdadban, úszni a bászrai tengerparton az Öbölben, vagy úszni valamelyik felduzzasztott víztározóban nem mindenkinek élmény és nincs is rá sok igény. De az úszni tudóra úgy néznek, mint aki tud levitálni. Ezzel kapcsolatban tavaly elég komoly élmény ért, amikor egy Kermán környéki hegyi hőforrás női medencéjében Nati úszni tanította az iráni nőket, és utána elmesélte mindazt, amit ott látott. A helyzet itt is ugyanez. Eddig a hotelek medencéit tudtam csak csekkolni, de úszó embert sosem láttam. Igaz, másfél méternél mélyebb medence nincs is sehol (tudom, mindenhol leér a lábam, csak a fejem nem látszik ki), és hideg vizet sem engednek bele soha. Így ha valaki úszni szeretne (és nem a Tigrisben, Bászrában vagy mondjuk a moszuli víztározóban), akkor egy 30 fokos, legfeljebb 20 méteres, szőrös és keresztben sétáló férfiakkal teli medencében lehet, ahol mindenki alaposan megnéz, hogy te tulajdonképpen most mit is csinálsz (és azt hogy kell?).

Ezen tapasztalatok fényében kicsit szkeptikus voltam, amikor bejelentkeztünk egy hegymászásra a Halgordra. Ez Irak legmagasabb hegye, 3607 méter. Nem túl nagy, de azért kell erőfeszítést tenni, hogy följusson az ember. Van a facebookon egy kurd trekking csapat, a Rock Your Bones. Elkezdtem követni őket, így sikerült behúzni pár érdekes helyet a fotóik alapján. Mivel a Halgord elég rendesen el van aknásítva, logikusnak tűnt, hogy először ne szólóban másszunk. Az első dolog, amire fölfigyeltem, egy bejegyzés volt, miszerint tilos farmerban jönni a programokra, mert az nem profi. Ettől nagyon gyanús lett az egész, mert nem a farmer miatt nem profi az ember, hanem mert nem elég felkészült, vagy szar az állóképessége, vagy gyenge, vagy nem tud viselkedni, vagy valami hasonló. Odafelé majdnem 2400 méterig föl lehetett menni kocsival, így a másnapi mászásra 1200 méteres szintkülönbség maradt, ami azért nem olyan sok teljesen kipihent állapotból. A vezetőnk 8 órával számolt, és innentől látszott, hogy nem egy ligában játszunk.

Reggel 6-kor indultunk a táborhelytől, és a 15 perc séta, 10 perc pihenő volt az alapritmus. Ettől a megőrülés határára kerültem, és ez később tovább lassult 15 perc pihenő, 5 perc séta tempóra. Végül a csapat kettészakadt, és követtük az élbolyt. Egy óra után kiderült, ők csak elindultak, fogalmuk sincs, hol vannak, és merre mennek. Kicsit előre másztunk a sziklán és kiderült, hogy nincs tovább, egy neccesnek tűnő jeges lejtőn kéne fölmászni hágóvas nélkül. Végül azt javasoltam, hogy a saját nyomainkon menjünk vissza, és ahonnan leszakadtunk, kövessük a csapatot a kitaposott nyomaikban. Nagyjából két óra hátránnyal indultunk, persze az élboly többi része addigra kifújt, mi végül a vezetővel egyszerre értünk a csúcsra. Az egész csapat alig állt a lábán, de legalább följutottak. Lefelé menet megtaláltuk a félúton hagyott snowboardot, és minden 43-as lábú embernek lehetősége nyílt csúszni egyet. Mivel ez Irak, a snowboardozásnak nincs túl nagy hagyománya, sőt, kicsi sem, ezért mindenki extra béna volt, ami rendben is van. De a vezetőnk azzal menőzött, hogy ő Irak első snowboardosa. A produkció alapján rá is illik a vakok közt a félszemű, de az is csak szürkehályoggal. Azt már meg sem merem említeni, hogy a Halgord csúcsán állva kijelentette, hogy azok a szép nagy hegyek a távolban az Elbrusz csúcsai. Nem bírtam ki és megkérdeztem, hogy tényleg azt hiszi-e, hogy valóban el lehet látni innen több mint 300 kilométerre, de erre nem válaszolt, csak annyit, hogy az az Elbrusz és kész. Azóta megnéztem térképen, nagyjából 400 kilométer...

Pussy voltam és nem mertem kipróbálni

Összességében mindenki nagyon kedves volt, lelkesek és segítőkészek, de sem erőnlét, sem ügyesség, sem tapasztalat nem jellemzett senkit sem. Amikor pedig a combközépig érő hóban megláttam az egyik srácot futócipőben és bokazokniban botladozni, eszembe jutott, hogy ezért kár volt betiltani a farmert, mert ez így sokkal bénább. Hab a tortán, hogy ereszkedésnél láttunk egy másik csapatot magasan a hegyen, a rossz csúcson egy sziklákkal közbevett zsákutcába menni. Vagy vezető nélkül voltak, vagy a vezető nem vezetett. Aknák egyébként nagyjából 2000 méteres magasságig vannak, de elég jól kitáblázva. Ennek ellenére láttam a sátrunktól nem messze egy igen gyanús dolgot, amit nem volt kedvem alaposabban megvizsgálni.

Utoljára maradt egy 4 kilométeresre meghirdetett maraton, ahol 2500 méter után célba értem, kurd 5 perc alatt lefutva. Jótékonysági futásnak hirdették, beneveztünk, elsősorban azért, mert Szulejmániában volt, ahol még sosem futottam. Szulejmánia hatalmas város, és az egész egy nagy lejtő, ezért gyanús volt, hogy lesz benne szintkülönbség, amitől viszont az lett gyanús, hogy ha van benne emelkedő is, akkor ezt ki fogja lefutni rajtunk kívül. Nyugtatott az a tudat, hogy csak 4 kilométer, azt azért nem olyan nehéz lefutni vagy lekocogni. A rajt egy emelkedő tetején volt, logikusnak tűnt, hogy oda föl is kell majd jutni valahogy. Vagy száz-százötven, jobbára tinédzser fazon volt körülöttünk. Gondoltam, majd elszaladnak az elején, én meg fölfelé jövet jól ledarálok mindenkit és szépen az elején végzek valahol. A rajtnál mindenki megindult, mintha nem lenne holnap, míg én a magam tempójában gurultam szépen lefelé. Az első frissítő pont 500 méternél volt, ahol sokan megálltak inni, és egyre többen sétáltak. Egy kilométernél a mezőny harmada sétált (lefelé!), szépen hagytam el a népeket. Aztán egyszer csak betereltek egy kisebb utcába, valaki hátulról lesprintelt, én meg láttam, hogy beértem a célba a lejtő alján. Másfél szám ment végig a zenémből, ekkora táv még egy experimentális grindcore EP meghallgatásához is túl kevés. Megállítottam az órám, láttam, hogy 2,5 kilométer volt, majd gyorsan adtam öt interjú a különböző kurd tévéknek. Utána kocoghattunk vissza a dombra…

Most, hogy lehet derülni rajta, hogy hogyan sportolnak a kurdok, és mekkora szar alak vagyok, hogy ezen derülök, tessék keresni a neten kurd sportolókat (futót és úszót mindenképpen), valamint kurd hegymászókat. Segítek: a wikipédia híres kurd sportolók listáján 33 név van, ebből 1 autóversenyző, 1 súlyemelő, 1 MMA harcos, 1 küzdősportos, 1 hegymászó, az összes többi focista. A fele szír, a többi európai, iráni vagy török, összesen talán kettő iraki.

Úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, hogy 1. eljárok futni és örülök, ha hiúságból lesprintelnek és elfáradnak 2. eljárok hegyet mászni és örülök, ha a megosztott képeim alapján mások is elmennek 3. eljárok minden kis versenyre és interjúk tucatjait adom, hogy tessék jönni futni és tessék támogatni a futóversenyeket. Mondjuk a munkavégzés hatékonyságát és értelmezhetetlenül alacsony színvonalát ez sem fogja emelni. Remélem az mindenkinek átjött, hogy ez a poszt félig erről szólt.

A Halgord csúcsa

Death metal koncerten Irakban

Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában. Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre megyünk” tematikájú hobbimhoz.

Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés. Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.

A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.

Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt talán le is lehet venni a listáról.

Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.

Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém megtekinteni.

Death metal rajongó kollégáktól kérem, a műfaji hülyeségeitekkel, hogy ez most dallamos vagy valamilyen –core-os vagy thrashes death metal, kérlek ne fárasszatok, inkább hallgassátok őket itt vagy hívjátok meg őket európai fesztiválokra. Addig is hallgassátok ezt az örök klasszikust. A képekért ezer hála Hölvényi Kristófnak.

További képek Irakról: https://www.instagram.com/danielfromhungary/