Néhány száz death (meg black) metal koncerttel a hátam
mögött mindenképpen a rutinos versenyzők közé számítok ebben a szubkultúrában.
Láttam aranykezű ismeretleneket 5-6 ittas ember előtt játszani, iráni és grúz
csapatokat a jereváni bábszínházban rendezett death metal fesztiválon, majd
néhányat közülük pár nappal később egy tbiliszi szexklubban, szado-mazo
porngrind bulit egy szarajevói pincében vagy éppen egy tiranai kocsmában zenélő kiváló
Death tribute zenekart, ami valamiért a nem annyira metál Trout névre
hallgatott. A Dark Phantom nevű kirkuki zenekar erbili hangversenyének
megtekintése tökéletesen illeszkedik a „fura helyeken death metal koncertekre
megyünk” tematikájú hobbimhoz.
Erbil, és úgy általában egész Kurdisztán legnagyobb hátránya
a letelepedett népeknél meglévő kultúra teljes hiánya. Persze ez így kicsit
erős állítás, mert apró rezdülések akadnak néha, de alapvetően igaz. Nincs
színház, nincsenek múzeumok (ami van egy-kettő, az kis jóindulattal még éppen
befér a felejthető kategóriába), nincsenek koncertek, nincsenek filmvetítések a
három nagyvárosban (Erbil, Szulejmania, Duhok) évente megrendezett
filmfesztiválokat meg a plázákban játszott buta amerikai akciókat leszámítva, és az épített környezet esztétikája sem csábít sehol
városnézésre. Kultúrafogyasztó embereknek marad az olvasás és a torrentezés.
Esetleg egy rövid kiruccanás Isztambulba vagy Bejrútba, vagy valami expatoknak
szervezett argentin tangó est és white party egy luxusszálló emeleti bárjában.
A kultúra hiánya mellé extra nehezítés, hogy a death metal
olyan műfaj, amit még a rokkerkedők nagyja sem tud elviselni, a műfaj nagyágyúi
önálló szerzői estjeiken sem szórakoztatnak párszáz fizetővendégnél többet. Ezt
a kombót az iraki Erbilbe helyezve igencsak szűk keresztmetszetet eredményez.
Mivel Kurdisztánban koncertek híján koncerttermek sem nagyon
vannak, a kisebb, párszáz főre tervezett esküvői csarnokok értelemszerűen túl
nagyok egy ilyen műsornak, a népszerűbb klubokban araktól ittasodó nagyérdeműt
pedig inkább az arabul üvöltöző bingó dobja fel, az ilyen szeánszok szervezése
esősorban az optimista/baráti vagy pénzéhes hotel menedzserek feladata marad. Mondjuk
a pénzéhség és a death metal közös halmaza elhanyagolhatóan kicsi, és miután
egyik legutóbbi Napalm Death koncertem után láttam, hogy harminc akárhány év legmagasabb
szintű aprítás után még mindig kisbusszal turnézzák végig Európát, ezt a jelzőt
talán le is lehet venni a listáról.
Az örömzene (jelen esetben a death metal) és az értelmezhető
piac (rock) közti szakadékot áthidalandó, a koncertet élő rock estnek hirdette
meg az a luxusszálló, amelyik biztosította a tetőterasz bárját a vadulni
vágyóknak. A Dark Phantom is ráérzett arra, hogy ha gyorsan ledarálják-elhörgik
a mondandójukat, azzal az ott megjelent, elsősorban nem death metal rajongó
expatok és pár helyi szemét nem fogják kiszúrni, ezért a műsorba illesztettek néhány Metallica meg System of a Down feldolgozást, amit legalább lehetett együtt
dalolni és pengetni hozzá a léggitárt. Közben a színpad köré terített
asztalokhoz pingvinek hordták a 4 dolláros legolcsóbb-legkisebb sört, miközben
a megjelent 30 emberből minimum a fele mobilozta az eseményt.
Hogy magáról a jelenségről is írjak valamit, a Dark Phantom nevű kirkuki death metal zenekarról először tavaly olvastam. A sztori szerint
egy amerikai katonától kaptak egy metál cédét még 2003-ban, és annyira
beőrültek tőle, hogy 10 éve megalapították a mostani zenekart. Közben persze
zajlott a háború, életveszélyes fenyegetéseket kaptak, mivel „sátánisták” (ez a
nyugati zene, főleg a metál iszlám értelmezése, elég kényelmes jelző, mert nem
kell rajta gondolkodni), a dobos lelépett, néha hibernálták magukat, végül tízéves
pályafutásuk során összehoztak szó szerint néhány koncertet – a legutóbbit volt szerencsém
megtekinteni.
Death metal rajongó kollégáktól kérem, a műfaji
hülyeségeitekkel, hogy ez most dallamos vagy valamilyen –core-os vagy thrashes
death metal, kérlek ne fárasszatok, inkább hallgassátok őket itt vagy hívjátok meg őket európai fesztiválokra. Addig is hallgassátok ezt az örök
klasszikust. A képekért ezer hála Hölvényi Kristófnak.
