Modern nomádok

Újabb két hónap Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja (egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás. Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az értelmetlen irodai üldögélések helyett.

A terv az volt, hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.

Éjjel érkeztünk. Még napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most, hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.

Rendkívül maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek. Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár elektronikus töredékben valahol a neten.

A bakhtiari nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal. Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal, annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva: élveztem.

A nomád tábortól pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása másfél dollárért.

Az egyelőre lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.

A bakhtiari ifjak egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak – például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes tudás, az egy másik sztori.

Összességében azt hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal kellemesebb a klíma.

*Vicceltem: Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.

Kisebbségek Teheránban 1. rész: Death metál zenekarok

Death metál őrültként rendkívül hálás vagyok a közösségi oldalaknak. Egy ennyire rétegzene rajongójának lenni elég sokszor magányos buli. A legtöbb metálos sem bírja elviselni ezt a zenét. A baráti körömből sem rémlik, hogy az én zenémet hallgattuk volna valaha egy közös összejövetelen (Iron Maident meg Black Sabbathot persze igen, mert az szinte mindenkinél alap, ilyen egy jó baráti társaság). Mondjuk nem is vártam el soha, cserébe tuctuc sem szólt, meg mulatós sem, sokszor inkább kompromisszumot kötöttünk, mert a Pink Floydot mindenki szereti. Néha, főleg ismeretlen társaságban megpróbálkoznak azzal, hogy akkor most tegyek be én zenét. Ilyenkor szerényen mosolygok és udvariasan, de határozottan visszautasítom a lehetőséget, hogy nem akarok mindenkit azonnal hazaküldeni. Szóval ezzel a death metál mániámmal eléggé egyedül vagyok mindenhol. Ha Budapesten ilyen jellegű koncert van, arra összejön száz ember. Néha kétszáz, néha meg csak harminc. Ugyanezt a magányosságot áthelyezve egy húszmilliós Teheránba, egy másik kultúrába, ahol nincsenek sem klubok, sem koncertek, nos, nem sok esélyem van véletlenül belefutni hasonszőrű fazonokba. 

A Chaos Descent zajbrigád vendég színpadi állattal

Szerencsére az instagram az új facebook, így csak beütöttem a keresőbe, hogy „death metal Iran”, és máris kiadott néhány releváns találatot. Az első az „iraniandeathmetal” nevű oldal, Iranian Death Metal Militia leírással, tele iráni death metál zenekarok logóival és zenéivel. Csak egy üzenet az oldalra, hey dude, metalhead from Hungary, how can I meet you guys, és máris kaptam két-három zenész kontaktot, akik egy órán belül elhívtak házibuliba, ahol még több zenész és rajongó volt, és összekötöttek a következő zenekarral, és így tovább.

Chaos Descent

Az a jó a metál extrém műfajaiban, hogy nemigen vannak kíváncsiskodók és turisták. Vagy teljesen rákattan valaki, vagy teljesen hidegen hagyja. Itt nincs olyan, mint amikor ’90-’91 környékén mindenki Gunsos volt. Egy Morbid Angel vagy egy Napalm Death póló viselése olyan jel, amit senki sem visel viccből. Emiatt világszerte elég erős testvériség hatja át a közösséget. Iránban persze nehéz megkülönböztetni ezt a testvériséget az általános befogadástól, mert mindenki hihetetlenül kedves és vendégszerető. De az hétköznapi élmény Indonéziától Koszovón keresztül Iránig, hogy ha meglátnak hasonszőrű arcok, akkor intenek, köszöntenek vagy odajönnek dumálni. Megkérdezik, miben segíthetnek, és ha tudnak valami jó helyet, elhívnak.

Antropológusokkal valószínűleg bármeddig elvitatkozhatnék azon, hogy a nemzeti /törzsi kultúra mennyire hagyott nyomot a metál legsúlyosabb műfajaiban. Szerintem semennyire, és jobb érvem nincs rá, mint két és fél évtizednyi zenehallgatás a death és black metál berkein belül a világ minden tájáról, nagyjából a műfaj első albumainak kora óta, és az ebből leszűrt tapasztalatok. Meg persze a szakirodalom. Ez a zene annyira univerzális, hogy a különbségek nem a kultúrák, hanem a műfajon belüli iskolák között van. Amik természetesen mutatnak némi földrajzi mintázatot, de ez nem azt jelenti, hogy a floridai meg a göteborgi death metál bármilyen amerikai vagy svéd jellegzetességet képvisel.

Deathtune

A death metál nagyjából egyszerre alakult ki a világ különböző részein a ’80-as évek végén. Az első zenekarok a punk és a hardcore zenék agresszivitását és gyorsaságát vették alapul, és megpróbáltak még gyorsabbak lenni. A heavy metál felől nagyban hatott rájuk az, hogy a metál zenészek tudtak is zenélni. Vallási töltete nem volt (politikai pedig annyi, amennyi szükségszerűen kijött egy Thatcher alatt Birminghamben élő melósból, legalábbis ami az Egyesült Királyságot illeti), egyszerűen csak ez volt az az önkifejezési forma, amivel felnőtt emberek, illetve akkor még egy csomó tini, úgy tudták kifejezni önmagukat, hogy közben nem gyilkoltak meg senkit (a repperek meg a black metálosok gyilkolásztak akkoriban, de az egy másik mese, könyvet lehetne írni róla, és írtak is párat). Mellesleg a legtöbben magas szinten megtanultak gitározni és dobolni és az utóbbi húsz-harminc évben tucatnyi kiváló albumot tettek le az asztalra zenekaronként.

Mindez a kitérő csak azért jutott eszembe, mert elég sok visszajelzést kaptam, hogy milyen jó, hogy ilyen egzotikus dolgokkal töltöm a szabadidőm, mint a teheráni death metál szcéna feltérképezése (aminek még csak a legelején vagyok, és nem tudom mennyi sztori lesz benne). Jelen esetben a helyszín és a politikai/vallási besorolás a különleges, a zene pont olyan, mint bárhol a világon. Aki ősi perzsa motívumokat keres a zenében, az itt rossz helyen jár. Lehet, hogy pár dallam megihlet egy-egy gitárszólót, vagy egy album intrójának felvesznek tar zenét vagy mondjuk szúfi kántálást, de attól még nem lesz olyan, hogy perzsa death metál. Ha fársziul énekelnek, attól sem, és ha azt hörgik el, hogy rohadt volna meg Nagy Sándor mielőtt Perszepoliszhoz ér, akkor sem.

Az Ekwon fantasztikus albuma

Iránban az a műfaj különlegessége, hogy a legalitás határán mozog. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag be van tiltva, de a rendszer megtűri a jelenlétét. Tehát lehet zenekart alapítani, lehet számokat írni és próbálni (amíg valaki föl nem nyom a hatóságoknál), de nem lehet koncertezni, főleg nem énekessel. A szövegek, függetlenül a tartalmukról, sátánistának vannak kikiáltva, és természetesen tiltva vannak. Megkérdeztem az egyik zenekar tagjait, miért nem írnak egy komor hangulatú súlyos számot mondjuk Husszein imám haláláról, annak a betiltásában semmi logika nem lenne. Abban van vér, lefejezés, keserűség, jó kis nyomasztó sztori. A legkevesebb, amit válaszoltak az imámmal kapcsolatban, f-fel kezdődött és uck-ra végződött. És hogy no way.

A szövegek és a műfaj sátánista besorolása teljesen értelmezhetetlen logikus megközelítéssel. A műfaj már a ’90-es években túllépett ezen a klisén, már ami az alkotói oldalt illeti. Akkor is sokkal inkább volt polgárpukkasztás, és zsigeri egyházellenes katyvasz a vonatkozó műveltség bármilyen jele nélkül, mint kiforrott eszme. Volt benne egy kis lovecrafti Chtulu mítosz, ókori egyiptom, sátán, középkori szekták, minden az emberi lélek és elme sötét oldaláról. Mivel ezek a zenekarok elsősorban vallásellenesek és istentagadók (mármint azok, akik foglalkoznak ilyesmikkel és fontosnak tartják hangsúlyozni ezt az üzenetet), ezért a sátán dicsőítése nemigen állhat az áhitatuk középpontjában. A hatalom szempontjából sátánistának bélyegezni irányzatokat eléggé kényelmes. Semmilyen indoklást nem igényel a valláson alapuló rendszeren belül, és elég könnyű (felszínes és fals) ellenségképet formál ahhoz, hogy a kulturálisan rendkívül távol álló tömegek ne támogassák. Iránban a kultúra Sorosa a sátán.

Végül elmaradt a fellépés

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van sok tucatnyi death, black, thrash stb.metál  zenekar, rengeteg zenész (ahogy egy gitáros srác mondta, ha egy zenekar gitárosa lelép külföldre, csak nyisd ki az ajtót, és már ott fog állni a következő), csomó tehetség, akik gondtalanul zenélnek, próbálnak, albumokat írnak és terjesztenek online, csak éppen fellépni nem tudnak. Vagy ha igen, akkor átmennek koncertezni Jerevánba, Tbiliszibe vagy ahova el tudnak jutni. Iman, az egyik zenekar 40 éves gitárosa mesélte, hogy 25 éve zenél, ezalatt összesen háromszor játszott közönség előtt. Aki rocksztár akar lenni, az nem Iránban kezd karriert - és főleg nem ebben a stílusban, ahol a műfaj nagy öregjei önlló szerzői estjeiken sem mozgatnak meg többet párszár embernél.

Néha egyébként, mindenki számára meglepő, és cseppet sem logikus módon, a hatóságok engedélyezik a koncertet. Így játszhatott élőben nemrég a teheráni Deathtune is. A következő koncertjükre viszont már nem kaptak engedélyt, de mégis fölléptek. Cserébe a hatóságok az összes kocsijukat elvitették. Föllépni esetleg privát partin lehet, de arra még nem jöttem rá, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. Irakban voltam egyszer egy pizsamás death metál házibulin, de annyira unplugged volt az egész, hogy metálnak semmiképpen sem nevezném a produkciót.

A fentiekből adódóan egy iráni death metál zenekarnak a története eléggé sablonos. Összejön egy csapat ifjú titán, sokat és gyorsan játszanak és megtanulnak zenélni. Kiadnak pár lemezt online, közben pár tag távozik Kanadába, Ausztráliába vagy Svédországba a rokonokhoz és építész meg designer lesz belőlük. A helyükre hasonló kaliberű arcok lépnek, évtizedes karrier alatt jó eséllyel letudnak két vagy három koncertet, és ez az egész véget ér, amikor minden tag külföldön van már, aki meg nem, az beszáll másik zenekarba.

A végén megemlítenék egy gyönyörű történetet. Amikor érdeklődtem a Chaos Descent zenekarnál, hogy honnan lehet megszerezni hivatalosan az albumukat, a gitáros srác azt mondta, torrentezzem le. Amikor mondtam neki, hogy már leloptam a netről, csak kíváncsi voltam, összehívta a zenekart és büszkén közölte, hogy mindig is arra vágyott, hogy valakinek annyira bejöjjön a produkció, hogy lelopja a netről. Ezzel életében először találkozott egy addig titkos rajongóval, én meg életemben először egy zenésszel, akinek örömet okoztam azzal, hogy ingyen nyúltam a zenéjét. Egyébként Iránban nagy hagyománya van annak, hogy nem fizetnek jogdíjat, és a srác büszkén kalóz népnek vallotta magát. Ilyen egy jó death metál deal, a végén mindenki boldog.

Aki még nem kattintott el erről a népszerű bejegyzésről és még mindig érdekli, íme pár friss zene az iráni szcénából:

Deathtune: https://deathtune.bandcamp.com/releases

Chaos Descent: https://chaosdescentofficial.bandcamp.com/releases

Azooma: https://xtreemmusic.bandcamp.com/album/a-hymn-of-the-vicious-monster

Ekwon: https://soundcloud.com/ekwon-band

Creation of Darkness: https://creationofdarkness.bandcamp.com/releases

És végül ahonnan a legtöbb zenekar elérhető:

Iranian Death Metal Milicia: https://www.instagram.com/iraniandeathmetal/

...és akkor stoppoltam és fölvett egy albínó forradalmi gárdista

Másfél hónap az iráni tájban

Soua Chala

Nem akarok nagy szavakat használni az elmúlt hat hétre. Mindegyik úgy kezdődik, hogy az eddigi leg... Szóval mindent összeadva lassan egy év Iránban töltött idő után rájöttem, hogy a városok, vagy inkább ember alkotta művek sokkal kevésbe érdekelnek, mint az érinetlen tájak. Az emberi alkotások közül főleg azok érdekelnek, amiket még nem láttam. A városban levés épp csak annyira mozgat, hogy ihassak egy nagyon jó kávét, ehessek egy birkahúsmentes és lehetőleg vékony tésztájú pizzát a sok vidéki kaja után, esetleg legyen gyors netem. Egy száz valahányadik mecset, egy újabb imamzade, újabb sziklába vésett sír már nem különösebben motivál, noha rajongok az ilyesmikért. Ezért úgy döntöttem, a tájban keresek menedéket. Ez az, amiről az Iránban akár heteket töltők sem tudnak körülbelül semmit sem, és a neten sincs sok infó a jó helyekről, legalábbis európai nyelveken. Fél európányi területen rengeteg 4000 méter feletti csúcs, fél magyarországnyi erdők, érintetlen tájak és fantasztikusan barátságos emberek. A sivatagok helyett most a sűrű erdőket és a kanyonokat vettem célba elsősorban, az ország északi részén, nagyjából Gilan, Kazvin és Kelet-Azerbajdzsán tartományokban.

Hogy ne bénán kezdjem a csavargást, előtte bő két évvel elkezdtem hegyen futni (mondjuk nem kifejezetten erre készülve, de nem jött rosszul, mint ahogy a crossfit sem, amikor több órás emelkedőket kellett lenyomni, az éjszaka sötétjével versenyezve), valamint pragmatikusan közelítettem a természetben levés problémaköréhez. Ne túlozzunk, nevezzük inkább lustaságnak. Például nem kell hálózsákot meg sátrat cipelni, mert ahol ember van egy napi járóföldön belül, ott akad fedél is a fejem fölé, és ott már akad egy takaró is, meg pár falat. Szóval túl sok mindent nem kell cipelni. Amolyan vándorélet féle megközelítés. Ezen kívül kell némi magabiztosság alapszavakkal, amivel bármelyik hegyi emberrel el lehet smúzolni pár percet (mondjuk elég sok helyi nyelv van, pl. a gilani, meg az azeri, szóval a perzsa sem jó mindenre), valamint ha állatokat látok, egy nagy kő a kezem ügyébe, ha esetleg pár kutya megkóstolna. Az utazást városi viszonylatban busszal, a falvakig taxival meg stoppal, a tájban kizárólag gyalog meg stoppal képzeltem el. Ha még nem stoppoltál hegyek között, ott általában az helyzet, hogy mindenki elsőre felvesz, ha beférsz a kocsiba/felférsz a platóra.

Az Andedzs völgy kanyonjai közül egy

Egyik teheráni barátom lakását megkaptam bázisnak, ahova 4-5 naponta visszatértem mosni és borotválkozni, beszerezni újabb üveg szeszt és egyebeket, meg enni egy jót.

Életem egyik legkedvesebb hobbija, hogy ha látok valamit képen (mondjuk nem az Eiffel toronyra gondolok, inkább olyanokra, amikről nem tudni semmit elsőre meg másodikra sem), azt megpróbálom megkeresni élőben, már amennyiben tetszik, természetesen. Soua Chala falu is ilyen hely volt, Gilan tartományban. Ahogy nézegettem képeket Gilanról, egy-két helyen felbukkant egy kép egy állandóan ködbe burkolt faluról, mint utólag kiderült, pontatlan elnevezéssel és koordinátákkal. De erre jók a barátok, egy teheráni lány, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam, említett egy falut a hegyek között, majd mutatott egy képet. Számomra nem meglepő módon éppen azt, amelyiket kerestem. Az volt a vicces, hogy a falu nevét ő sem tudta, de a szomszéd faluét igen, így már sínen voltam. Annyit még megmutatott a fotón, ha a falu melletti ösvényen elindulok, egy még sokkal kisebb helyre érek, és higgyem el, az az igazi. Szóval befotóztam a fotót, amin egy tollal mutatom éppen a még kisebb helyre vezető ösvény helyét. Ennyire primitív módszernek működnie kell.

Másnap este már Foumanban voltam, onnan Jamshid haverom taxijával mentünk a hegyek közé. Én mondjuk nem tudtam merre, ő azt mondta tudja, de valójában ő sem nagyon volt képben. Több mint ezer méter szintemelkedés után fölértünk a felhők fölé, majd besötétedett és leszállt a köd, ami nem sokat javított a helyszínkeresés esélyein. Végül minden embert megállítottunk, aki szembe jött, megmutattam a befotózott képet, végül útba igazítottak. Elköszöntem Jamshidtól, majd jött egy szaki a ködből motorral, hogy majd ő elvisz arra a helyre, amit tollal mutatok. Fél órát motoroztunk az éjszakai ködben, és csak a másnapi trekking közben gondoltam bele, amekkora mázlim volt, hogy semmit sem láttam. Az ösvény ugyanis pontosan egy keréknyom széles volt, alatta végtelennek tűnő meredek hegyoldal lefelé. Én meg kétszer le is szálltam a motorról, hogy kikerüljünk egy-egy sziklát, és bele sem gondoltam, hogy elég lenne egyet lépnem rossz irányba, hogy komoly gurulás legyen a vége. A motoros csávó, mint minden rendes helyi arc, telefonált párat az életveszélyes zötyködődés közben. 

Végül megérkeztünk egy kunyhóhoz, ahol egy öreg fószer kinyitotta az ajtót, mutatott egy egyetlen szőnyeggel berendezett, másfél méter magas szobát, elkért úgy három dollárnyi riált, majd elvonult. Az előrelátó módon időben letöltött csillagtérképemmel kinéztem a közben kitisztult égboltot (ez az egyik leghasznosabb applikáció a távoli magányos éjszakákra). Reggel aztán megláttam, hol vagyok, és napokra rendkívül elégedett lettem a helyzetemmel.

Otthonom egy pár napra

A következő napok aránylag ugyanúgy teltek: napközben gyönyörű napsütés, közben kitaláltam, merre menjek, majd jött a délutáni köd, általában ilyenkor voltam a legtávolabb, majd az eső, később a sötétség, amikor hazaértem, hogy végül éjjelre kitisztuljon az idő és tudjak megint csillagokat bámulni.

Mivel bolt nemigen volt a közelben, a nem messze lakó vendéglátom sűrű és sós sajtján, lekváron és hajszálvékonyra sütött lepényen éltem. Napközben pedig mindig találkoztam piknikező családdal, akik megtöltöttek teável és dinnyével, a következő társaság teheráni ifjai egy nyárs birkával, végül egy másik család magokkal és újabb dinnyével, így még a hegymászásból maradt energiaszeleteimet is fölöslegesen cipeltem.

Utolsó nap a közelben csatangolás közben az egyik közeli házban találkoztam Farzaddal, aki az iráni kanyoning szövetségenek az egyik oktatója. Aznap együtt arakoztunk és drónoztunk a vele lévő csajokkal, majd megbeszéltük, hogy jól elmegyünk együtt kanyoningozni (fantasztikus expedíció volt, majd egyszer megírom).

Néhány nap után eluntam ezt a szép életet, az arak meg az egybek elfogytak, a gyalog bejárható környéket nagyjából kinéztem, amúgy is mindenki azon parázott, hogy egyedül vagyok és sok a medve errefelé. Ez egyébként állandó para, de nemcsak medvék, hanem farkasok, róka, meg leopárd is előfordul errefelé. Végül a faluból kisétálva az első stoppal fölvett egy iszhafáni pár, akik azonnal elvittek a foumani buszpályaudvarra, ahonnan – ki hitte volna – épp indult egy busz vissza Teheránba, így kora délután már ismerősként köszöntek a mellettem lévő kiváló burgerezőben.

A következő kirándulás célja  az Alamut völgyének környéke volt. Itt már jártam korábban (akinek van ideje meg kedve nagyon vicces sztorikat olvasni, azoknak melegen ajánlom ezt a bejegyzést itt), de akkor jobbára aszfalton voltam, most meg inkább ráérősen összevissza gyalogolva képzeltem el a kirándulást.

Kazvinból taxival mentem tovább, és hetek óta először találkoztam turisztokkal, egy holland párral, akik 19 hónapja indultak el Amszterdamból azzal a kijelentéssel, hogy soha többé nem akarnak visszamenni. Már túl voltak Közép-Amerikán meg Dél-Afrikán, mostantól az ázsiai kontinensen távolodva képzelték el a következő egy-két évüket. Ők kinéztek egy szállást egy Garmarud nevű helyen. Én ugyan máshova akartam menni, de úgy döntöttem, megnézem az ő helyüket, aztán ha tetszik, később visszamegyek. Így eltaxiztunk Garmarudba, ahol a térség egyetlen menő hotelje miatt összegyűjt 10-15, főleg német turiszt, miattuk viszont volt kiváló szolgáltatás is: angolul remekül beszélő tulajdonos, isteni kaja, valamint a környéket ábrázoló pontos és részletes térképek, amiket egytől egyik végig is fényképeztem (kevésbé rutinos versenyzőknek: ha messze vagy mindentől és látsz kézzel rajzolt térképeket, azonnal fotózd be! Ennél jobbat sosem találsz és a téged nem érdeklő fölösleges dolgok sincsenek rajta, hogy összezavarjanak - ilyenek például a szintvonalak, szóval csak ésszel:) 

Gyaloglás Narmilából Garmarudba

Végül elindultam gyalog Ghazor Khan és Alamut vára felé. A táv összesen 24 kilométer, ebből 10 km volt gyalog, 8 motorral (végig hegymenetben a legvégén), végül 6 kilométer 3 különböző járművel. Azt hiszem, az Iránban stoppolást végérvényesen kimaxoltam: egy kék, Zamyad márkájú pickuppal fölvett egy albínó forradalmi gárdista, aki útközben mutogatta a dolgokat és mesélt: „én vagyok itt a rendőr. Ez az én teherautóm. Ez is az én teherautóm. Ez itt a boltom.”

Ghazor Khanban bementem a vár melletti étterem kertjébe, köszöntem, szóltam a tulajnak, hogy szeretnék vacsorázni és ott aludni a kertben, ha nem bánja. Így gyorsan összeütött valamit, hozott párnát meg takarót (meg egy hosszabbítót, hogy tudjak tölteni) és egy nagyszerűt ájultam a szabad ég alatt.

Alamut vára

Másnap reggel 20 perc alatt felmásztam Alamutba (megszámoltam, 488 lépcsőfok plusz az emelkedők. Eszembe nem jutott volna ekkora baromság, de mindenki panaszkodott, hogy csomót kell lépcsőzni, gondoltam utána járok ennek is:). Továbbra is térdig érő romok bádoglemezekkel letakarva, de nagyon serényen dolgoznak, hogy bemutatható és érdekes állapotba kerüljön, úgyhogy a nyolc évvel ezelőtti állapotához képest határozottan jól fest. Mondjuk ha nem régész vagy történész vagy, ne holnap indulj, hanem majd 4-5 év múlva. De a kilátás továbbra is pazar, és a környékbeli trekking útvonalakra sem lehet panasz. Miután kigyalogoltam magam, átstoppoltam Garmarudba, ahol ismerősként köszöntöttek. Gyorsan megbeszéltük az összes hadrafogható német meg holland arccal, hogy másnap nyomunk egy komolyabb trekkinget egy Narmila nevű faluba meg vissza.

Trekking Narmila felé

Este még fölgyalogoltam a szomszédos völgy végében lévő bányáig, de már kezdett sötétedni, és gyanítottam, hogy a bányán belül kóborolva nem biztos, hogy örülnek  nekem, így vissza is fordultam. Lefelé baktatva természetesen megint fölvettek helyiek, akik először elvittek a kertjükbe kinyitni az öntözéshez használt zsilipeket, szedtek nekem egy marék szedret meg mogyorót, végül hazavittek.

Másnap aztán egyedül vágtam neki a túrának, mert mindenki bénázott az indulással, de aztán egy ponton összeértek a különböző csapatok, végül két hollanddal értünk el Narmilába, meg onnan az út végi másik faluba, Dinarutba, visszafelé még összeszedtük a németeket. Itt a falu definíciója egyébként az, hogy egy tucat család együtt él a hegyek között, általában csak tavasztól őszig, mert télen több méteres hó borít mindent. Ilyenkor az állatokkal lejjebb vonaulnak egy nagyobb településre.

Andedzs völgy

Következő napra egyetlen tervem volt, az Andedzs völgy végiggyaloglása. Túl sok infóm nem volt róla, csak annyi, hogy három kanyon nyílik belőle, ami eléggé vonzóvá tette. Elstoppoltam a végéig (ott van egy falu, meg a google maps szerint egy struccfarm), majd az összes kanyont végigjárva délutánra visszagyalogoltam az aszfaltútra. Egész nap egyetlen emberrel sem találkoztam, leszámítva pár piknikező lányt, de ők is gyorsan elhúztak. Egyszerűen fantasztikus, hogy olyan természeti helyek vannak teljesen érintetlenül, amire máshol nemzeti parkot, meg hatalmas tursztikai ipart építenek, itt meg tök egyedül lehet bóklászni csodaszép kanyonokban.

Narmila city

A hazajutásom Teheránba megint álomszerűen egyszerűre sikerült. Valami noname falu előtti kereszteződésnél stoppoltam. Fölvett egy öreg szaki, kérdezte, hova megyek. Mondtam, Moallem Kelayam, a legközelebbi kisváros. Majd beszélgetés közben említettem, hogy onnan fognék egy taxit Kazvinba, onnan meg buszt Teheránba. Erre fölajánlotta, hogy elvisz Teheránba, ha már úgyis oda megy, így végül lett egy 4 órás stoppom és csak 20 percet kellett taxiznom a végén. Olyan csodálatosan egyszerűen működnek a dolgok errefelé. 

Folytatom később.

Reggeli trekking Alamutban

Mászás Iránban, a "kevéssé ismert négyezresek" kategóriában

A Sabalan megmászása testhezálló feladatnak ígérkezett: egy 4811 méter magas vulkánt egy nap alatt megmászni akklimatizáció nélkül, könnyű felszereléssel, a mászószezon vége után pár héttel, megfelelő információk nélkül, kellemesen kilendített a komfortzónámból.

A neten nem sok mindent találtam róla, a blabla kivételével (a zoroasztriánusok szent hegye, rétegvulkán, július végén és augusztus elején összesen négy hétig nincs befagyva a krátertó), főleg nem arra vonatkozóan, ami  a szezonon kívüli mászást és a technikai részleteket illeti. Annyit tudtam előre, hogy egy héten belül melyik napra mond tiszta időt az internet okossága (értsd: nem havazik és nincs mínusz), és azt lőttem be.

Az előkészületek Ardabilban kezdődtek. Lassan kezdem megszokni, hogy egy-két turistás nagyváros belvárosának (Teheránban mondjuk olyan sincs) kivételével senki nem beszél angolul egy rohadt szót sem az oké meg a thankyou kivételével, ezért kénytelen vagyok én alkalmazkodni. De egy szóló magashegyi túra leszervezése meglehetősen  felelősségteljes kihívás, amit a taxisoktól és éttermekből összekukázott perzsámmal nem túl könnyű lebonyolítani. Ardabilban egyik este egyszerűen kinéztem egy olyan terepjárót, amiről látszott, hogy járnak is vele terepen, és bekopogtam az ablakán a piros lámpánál, hogy a Sabalanra akarok menni. A sofőr fél percig szerencsétlenkedett az angollal, majd folyékony németre váltott, leírta egy papírra, hogy jutok oda, majd megadta a nővére telefonszámát, aki a hegy lábánál lakik. Minek ide internet... Végül persze nem hívtam fel, de jó volt A-tervnek egy pár órára.

Másnap reggel taxiba ültem, és egyszerűen elvitettem magam az aszfaltút végéig, vagy 3000 méter magasra. Hideg volt és köd és teljesen kihalt minden. Találtam egy szakit, aki azt mondta, hogy itt ne maradjak, mert éjjel megfagyok és egyébként sincs itt senki. Másnap reggel korán próbálkozzak újra, hátha van valaki, akihez tudok csatlakozni. Egyedül ne másszak, medvék és farkasok vadásznak, rendkívül változékony az időjárás, nehéz a terep. Ja, és nincs guide. Abban maradtunk, másnap reggel 7-re visszajövök, legalább vigyen föl a menedékházig 3600 méter fölé, és ha semmi sem jön össze, ott bóklászok picit, aztán legyalogolok egy hőforráshoz, ázok ott egy keveset, majd visszataxizok Ardabilba. Vagy Ardabilbe. Ez volt a rosszabb forgatókönyv. A jobbik megoldás csak az elképzeléseimben létezett egyelőre.

Ahogy este kisétáltam a hegy lábánál lévő Lahrud nevű falu végébe, hogy megnézzem távolról a hegyet naplemente előtt, az út túloldaláról elkezdett integetni az a fószer, aki napközben lebeszélt arról, hogy a hegyen éjszakázzak. Bemutatott egy másik arcnak, hogy ő a guide, holnap fölvisz. Majd bemutatott egy hevenyészett költségvetést, hogy falutól a csúcsra és onnan vissza a faluba három és fél dollár. Miután vagy háromszor rákérdeztem, hogy biztos annyi-e, leírtuk egy papírra is. Próbáltam elmagyarázni, hogy délelőtt háromszor ennyiért akart fölvinni terepjáróval, tehát biztosan többet adok, le is írtam egy papírra, de nem értette, hogy miért akarok fölfelé alkudni. Végül ráhagytam. Este már majdnem aludtam, amikor bekopogott az arc, hogy nem annyi, hanem tízszer annyi. Mondtam, hogy jól van, tudom, de azért elég béna volt a délutáni performansza. (A félreértés főleg a turisztokat érinti, meglepett, hogy a helyiek ennyire benézték. Ha nem lett volna leírva, el sem hiszem. A hivatalos pénznem a riál, amiből ha van 10 egységed, azt tomannak hívják. Mindenki tomanban számol. A legnépszerűbb bankjegy a 100.000 riálos, ami 10 ezer toman, de csak 10 tomannak mondják. Tehát ha valami szóban 10, az papíron 100.000, és nagyjából 70 dollárcent értékű.)

Másnap reggel pontban ötkor egy végtelenül szakadt terepjáróban várt rám két szaki, teáztak és sajtot ettek. Pár értelmetlennek látszó megálló után fölmentünk a hegyre az út végéig. Valamiért az volt a meggyőződésem, hogy aki guidenak mondja magát, mások is guidenak mondják, és fölvisz embert a hegyre, az guide. Kezdetben ezt a meggyőződésem erősítette, hogy 1. tudta, hogy hova megyünk, 2. volt nála elég meleg ruha (mondjuk a tesóját is hozta, aki egy szál tornacipőben volt, majd a térdig érő hóban két zokni közé felhúzott egy-egy nejlonzacskót, de akkor már szinte mindegy volt), 3. Volt nála plusz mászóbot, ami nálam nem.

Ez az illúzió fölfelé menet elszállt. Le-lemaradoztak, nem annyira bírták fölfelé, és ketten kevesebb vizet hoztak magukkal, mint én egyedül, így végül az enyémet itták. Amit persze szívesen megosztok velük, de amikor kiszáradva jöttem lefelé, azért elgondolkoztam, hogy ha valami baj történne velem, akkor vajon hogyan jutnék le. Végül mire leértünk, nem meglepő módon kijött rajtam a magaslati betegség, mégiscsak egy 4800 méter fölötti vulkánra mentünk föl előzetes akklimatizáció nélkül. Ők elkezdtek teát főzni, én meg kértem, hogy menjünk le 3000 méter alá, mert pokolian fáj a fejem és befeküdnék a lenti termálvízbe. Valamiért nemigen vették a lapot, így elindultam gyalog, ami kicsit sem zavarta őket. Nagyjából fél óra múlva követtek kocsival. Nagyon kedvesek voltak amúgy, de az valahogy nem ment át, hogy valójában fizető kliens vagyok, nem a haverjuk, és ha szarul vagyok a hegyen és tudom, hogy muszáj lemennem, akkor nem hagyni kell a hülyét, hogy induljon lefelé egyedül, hanem mondjuk lemenni vele vagy levinni kocsival és fél órával később főzni azt a fakin’ teát. Egyébként belátom, az én elvárásaim voltak túlzottak, errefelé nemigen létezik fizetős turizmus, külföldiek szezonon kívül meg egyáltalán nincsenek, szóval nem volt sok alkalmuk kitapasztalni a piac működését.

Lefelé botladozás közben csatlakozott hozzám egy róka. Alighanem kaja után kutatott, nagyon érdeklődve jött végig, hol előttem, hol mögöttem, amikor pedig megálltam fényképezni, annyira közel jött, hogy az orrával megbökte a telefonom. Úgy látszik, a hegyekben szegődnek mellém állatok alkami cimborának, legutóbb egy hatalmas pásztorkutyával osztoztunk a hegyi ösvényeken. Sajnos rókakaja nem volt nálam, csak egy gránátalma, de azt nem meglepő módon nem eszi.

Magáról a mászásról elég annyi, hogy fantasztikus volt, de rendkívül megerőltető. Nem technikás, csak néha térdig érő porhóban mászni és visszacsúszni, akklimatizálódás nélkül egyre gyakrabban meg-megállni, végül pedig lefelé azt érezni, hogy ha csinálok háromezer guggolást sem lennék ennyire kész. A keleti oldalról, ahonnan másztam, összesen egyetlen út van, úgy ahogy kijelölve. Ha eltévesztem, szakadék szélén vagy gleccseren találom magam. A csúcson lévő krátertó szépen befagyva, egyedül az zavart, hogy üvöltve beszélgettek a helyijeim, majd egyszer csak előkerült egy kis spíker, ami onnantól kezdve az recsegtette a helyi dalokat, így a természet csendjei/hangjai nem annyira érvényesültek. De nagyon autentikus élmény volt, mindenhol ez van a Közel-Keleten.

Végül megvolt a meleg vízben ázásom is. A hegy lábánál egy Gotor Su nevű helyen (a su törökül víz, errefelé törökül/azeriül beszélnek  a népek) van egy darab medence, amit bekerítettek a helyiek és belevezették a meleg patakot. A szolgáltatás, avagy a hozzáadott érték  annyi, hogy egyrészt valaki kibetonozott egyszer egy medencét, meg valaki bevert pár szöget a falba, amire föl lehet akasztani a ruhákat. Amikor beléptem, minden tekintet rám szegeződött. A medence egyik sarkában, ahol melegebb volt a víz, kb. harminc alsógatyás szőrös férfi bámult egy nagy kupacban. Amint beleereszkedtem a vízbe, azonnal odahívtak maguk közé, hogy ott jó meleg. Életem egyik leginkább homoerotikus élménye volt, nem mintha bárki hozzám ért volna, de akkor is, az a sok őszintén bámuló tekintet egy bikinis csajt sem falt volna föl ennyire. Végül a tömegben felismertem egy faszit, akivel két nappal korábban egy Sarayen nevű faluban egy másik termálvízben áztunk, ő mindenkinek elmondta, hogy magyar vagyok és turista, majd begyűjtöttem az elismerő pillantásokat a hegy megmászása miatt.

Mire visszaértem Lahrudba, már csak annyi vágyam volt, hogy ehessek és alhassak. Az evéstől pár perc smúzolás, az alvástól, amit éjszakai buszon képzeltem el, bő egy óra taxizás választott el. Este Lahrudból fuvart találni Ardabilba nem könnyű, de mivel a riál annyira értéktelen, hogy néha már nekem kellemetlen, amikor megkérdezik, hogy mennyiért váltottam dollárt legutóbb, egyszerűen megkérdeztem az étterem mellett csellengő szomszédot, hogy mennyiért visz be a 85 kilométerre lévő városba. Amikor azt mondta, 70 (most már ti is tudjátok, hogy az 700.000), gyors fejszámolás után úgy gondoltam, öt dollár nem olyan sok egy ekkora fuvarért, és azonnal igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy azonnal indulunk.

Ez a két napos hit’n’run túra a benne rejlő összes kihívással és bénázással maximálisan meggyőzött arról, hogy érdemes végigmásznom Irán négyezreseit. Úgy Alam Kuh, Ostoran, Taftan, Zard Kuh és közel négy tucat társa, várjatok, pár éven belül biztosan találkozunk!