Sosem kedveltem különösebben
a hideget. Amikor mégis el kellett szenvednem, az vagy sör volt, vagy jégkrém,
vagy magas hegyen voltam. Mások meg azt mondják, jobb a melegnél, mert lehet
ellene védekezni. Hibátlan logika, nem is vitatom. Ennek ellenére mindig
is úgy gondoltam, hogy a jó európai tél Délkelet-Ázsiában van, de ezt
nyilvánvalóan nem sikerülhetett minden évben következetesen végigvinnem, sőt. Tavaly
viszont úgy alakult, hogy a végtelen pénz és idő szokásos hiányában dönteni
kellett az évi aktuális nyaralásról: snowboard vagy merülés? Mivel még havon
sem álltam soha életemben, ez utóbbi szimpatikusnak tűnt elsőre.
Mire eszembe
jutott, hogy snowboardozni hidegben szoktak, már megvoltak a repjegyek, és
mivel Kirgizisztán rohadt messze van az összes tengertől, ez a kérdés eldőlt:
ezen a télen (is) hidegben leszek. Ugyan tizennégy évvel ezelőtt voltam egyszer
Kirgizisztánban, nem mondanám, hogy azóta nagyon otthonosan világosítok fel
minden érdeklődőt. Lényegében pár régi, részben irreleváns sztorival vágtam
neki Közép-Ázsiának.
Bishkekbe tök
olcsón ki lehet repülni Budapestől, mint kiderült. Nekem ugyan nem sikerült,
mert Irakból indultam, de Isztambultól már nem volt vészes. Landolásnál az első
dolog, ami eszembe jutott, hogy megvan, hogy miért nem utazgatok télen hideg
helyekre: sötét volt, a fagyott reptéren apokaliptikus hangulat, később a
taxiban meg a városon át is. Végül beültünk egy éjjel nappal nyitva tartó
étterembe, és mindenhez megjött a kedvem. A szto gram vodka meg a nyers
hering-uborka kombó minden körülmények között visszahozza belém az életet.
Két síparadicsom
volt tervbe véve, az egyik Bishkek mellett közvetlenül, egy Csungkurcsak nevű,
a másik meg vagy 400 kilométerrel arrébb a Karakol fölötti hegyekben. És a
kettő között az izgalom, egy téli túra a Song Kul tó mellé. Ez utóbbi
viszonylag letarolt turistacélpont nyáron. Mármint azok között számít letaroltnak,
akik veszik a fáradtságot, hogy Kirgizisztánba menjenek, majd még túráznak is
pár napot. Télen viszont tavaly volt az első kis csapat, idén meg a második –
ezek voltunk mi, és emiatt lett a végére kissé expedíciós jellegű a kirándulás.
Előtte hetekig
ment a levelezés egy svájci céggel, akik helyben szerveznek túrákat. Ők
lovaglós-másnaposan vicceskedős-egy napot elbaszós programot akartak eladni, mi
meg alapvetően ugyanazen a helyen akartuk ugyanezt csak lovak és másnaposan
ájuldozós plusz nap nélkül. Végül, utólag, számunkra kedvezőtlen
kompromisszumot kötöttünk, az időjárási körülményeknek és az expedíciós
jellegnek köszönhetően.
Maroknyi
csapatunkban volt egy kanadai-szaúdi muszlim csávó, aki még sosem túrázott, meg
egy nyugdíj előtt álló amerikai könyvelő, aki volt már itt, de csak lovon. Meg
persze a guide, aki innen származik, de télen ő sem sokat járt a hegyek között,
túrát meg főleg nem vezetett. Persze minden csak utólag, illetve közben derült
ki, úgyhogy nagyon észnél kellett lenni, hogy ne banális okok miatt érjen utol
a fagyhalál mások hülyeségei miatt.
Miután abban
maradtunk, hogy nem lovagolunk, amint elhagytuk az aszfaltot, egy csapat ló
várt ránk. Ezek kicsi lovak, nem vadak, tök jó lesz, mondta a guide. Fél óra
múlva fájtak a golyóim, a snowboard bakancsom nem fért bele a kengyelbe, így
állandóan nagyon kellett kapaszkodnom és emiatt fényképezni sem tudtam. Párszor
próbálkoztam már lovaglással (Etiópiában a Wenchi krátertó körüli túrán pár
perc után leszálltam és laza lovak melletti kocogással tudtam le az egészet, de
aki próbált már térdig érő hóban snowboard bakancsban kocogni, az tudja, hogy
most nem történt ilyesmi), valamiért nem komfortos, nem érzem a bugit benne,
így eszembe sem jutott, hogy télen mínusz 20 fokban akaratom ellenére fogok
csomó időt lóháton tölteni. Végül elegem lett, leszálltam, és mondtam a
többieknek, hogy menjenek csak, majd követem a nyomokat és este találkozunk.
Végre minden megjavult, gyönyörű séta háromezres hegyek között, be tudtam
fogadni a tájat és még mozogtam is, amitől azonnal beindult a vérkeringésem.
A másnapi terv
egy 3600 méteres hágón való átlekés volt, ami a Song Kul tóhoz vezetett volna.
Az első gyanús jel az volt, amikor reggel kipihenten ébredtem, és meglepve
konstatáltam, hogy 9 óra elmúlt. Végül fél 11-kor indultunk, gondoltam ez egy
rövid túra lesz. Órákkal később még mindig távol volt a hágó. Az amerikaink
fölszállt egy lóra a cuccaink mellé, de a lovak nem tudtak velünk jönni a mély
hóban, végül az egyik összeroskadt az amerikaival. A kanadai srácunk nagyot
ment az elején, aztán befalta az összes csokit és magot, amit adtunk neki.
Akkor derült ki, hogy semmit nem hozott magával. Fél óra egyhelyben fagyoskodás
után megérkezett az amerikaink, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
képes még két órát fölfelé mászni, hogy utána combközépig érő porhóban 10
kilométert gyalogoljon az akkor már mínusz 25 fok körüli esti sötétben. A
guideunk guidehoz méltatlan módon ránk tolta a döntést, hogy folytassuk-e az
utat. Ez volt az a pont, amikor át kellett vennem az irányítást. Mi
mindenképpen visszamegyünk, mert a tó elérése lehetséges ugyan, de ha bármi
közbenjön, nincs olyan kombináció, amiben nem marad egyedül valaki lovak és
guide nélkül, ami pedig ebben a környezetben az öngyilkosság egyik fájdalmas
módja. És egyébként is túrázni meg szilveszterezni jöttünk, nem bármi áron
túlélni. Végül visszafordultunk.
Ettől persze az
egész túra megváltozott. Föltörtük a kunyhót, ahol előző nap aludtunk, jakszarból
tüzet raktunk és a magam részéről annyi vodkát vettem magamhoz, amennyi megkímélt a
kulturált szilveszterezés kínjaitól.
A sikertelen
átkelés viszont azzal a következménnyel járt, hogy ha el akarjuk érni a tavat,
lovagolni kell. Sokat. Két napot. Mivel a cél szentesítette az eszközt és a
lágy részeim sem sikoltottak a fájdalomtól, nyeltem egy nagyot. Az első nap
meglepően jól sikerült. Kaptam egy rendkívül intelligens lovat, egy
kényelmesebb nyerget (illetve egymásra halmozott pokrócokat) és egy nagyobb
kengyelt, így szinte minimális kurvaanyázással sikerült abszolválni a napot.
Azért az utolsó párszáz métert így is gyalogoltam, nem volt seggem ehhez,
ráadásul a lovon szétfagy az ember, mert nem mozog.
A Song Kul
Kirgizisztán második leghíresebb tava (az első az Issyk Kul, ami Közép-Ázsia
legnagyobbja, és ennek megfelelően kiválóan ki van építve siófokosra). Ezzel
szemben a Song Kul csak nyáron közelíthető meg kocsival, télen meg leginkább
csak lovon. Állandó épületek nincsenek, csak jurták, de télen abból is csak
egy-kettő, amit főleg a rettentő vadembernek tűnő helyi illegális lékhalászok
laknak, de ők sem állandóan. Az első turisztoknak szánt téli jurta tavaly
épült, és tavaly volt benne az első csapat. Mi voltunk a másodikok. Az
addigiakhoz képest hatalmas luxus fogadott, de egy kis odafigyeléssel még bőven
lehet fokozni a színvonalon.
Ami már az előző
két este használt pásztorkunyhónál is kihívás volt, hogy a vécé vagy 50-100
méterre van a háztól/jurtától. Ez mondjuk nyáron nem akkora baj, de télen még a
legkisebb kör is komoly expedíció. Nem is annyira a gyaloglás, hanem a
ki-beöltözés, meg a három-négy réteg lehámozása a beguggoláshoz. Közép-Ázsiára
jellemzően olyan finom porhó van mindenütt, hogy a hótalppal is simán
belesüppedtem térdig. Ilyenkor nem lehet elkummantani a megfelelő beöltözést, mert
a hó azonnal bemegy mindenhova, és onnantól kezdve hideg és nedves lesz minden,
amihez hozzáér. Áldottam az eszem utólag, hogy nem a 89 ezer forintos patent
zsír új snowboard bakancsot vettem amit utána eladtam volna, hanem egy kitaposott
használt szart, ami tökéletesen alkalmasnak bizonyult túrázásra is.
Éjszakára
szaunára fűtötték a nagy jurtából nyíló hálófülékét, a saját verejtékemben
tocsogtam, hogy pár óra múlva négy takaró alatt kockára fagyjak, miután elaludt
a tűz. A kinti hideg miatt a maximumra töltött telefonom 3-4 kép után üres
aksival kikapcsolt. Cserébe viszont érintetlen tundra, varázslatos fények és
világvége hangulat vett körbe – nagyjából az, amiért idejöttünk.
Az utolsó nap
lovon kevéssé volt élvezetes, örültem, hogy vége van. Hatalmas potenciál van
ebben a túrában és nagyon kellett ez a bejárás. Csomó mindenen lehetne
javítani, pár dolgon pedig mindenképpen kell változtatni, de utána fantasztikus
túra lesz, amit kevéssé túlélő emberek lényegesen kevesebb esés-keléssel is
tudnak teljesíteni.
A snowboardozás
Karakolban nekem a Ford Fairlane-es sajtreszelővel rejszolós hasonlatra
emlékeztetett (gy.k. eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas). A végén
mindenestre volt kétszer öt másodperc, amikor úgy éreztem, hogy snowboardozok
(nem csak állok rajta, hanem pont arra megy, amerre szeretném). Azt hiszem nem
jövőre fogtok először helisízés közben látni.
