A hagyományos
utazós blogolással, meg a mindenkinek szóló utazási újságírással az a bajom,
hogy végtelenül unalmas. Megírni nem tudom milyen érzés, de olvasni
mindenképpen. Egy kis „az ég kék, a fű zöld, és jó a kaja”, egy kis wikipédia,
egy kis „emberi történet” a „helyiekről” és kész is a tartalom. Már a
blogolásom legelején úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok írni, ha van saját
mondanivalóm. Olyan, amit más még nem írt meg. Olyan, ami csak nálam van.
Egyébként csak az áramot pazarlom és akár olvashatnék is írás helyett.
A Cheekha Dar megmászása
tökéletesen illeszkedett ebbe a saját sztoris koncepcióba. A hegy Irak
legmagasabb pontjaként szerepel a neten, az első dokumentált megmászása
2004-es, a legutolsó tavalyi. Magyar láb még sosem érintette, és ahogy elnézem,
egy jó darabig nem is fogja. Ugyan 3611 méteres magasságával nem több, mint egy
„fölmegyek hajnalban – lejövök ebédre”, számos kihívást rejt – nem véletlenül
nem mássza senki. Hogy miért nem, az természetesen túra közben derült ki, mivel
túl sok információ nincs róla a neten (legalábbis európai nyelveken, de mivel a
helyiek nem másznak, gyanítom, hogy arabul meg kurdul sem – perzsául meg
végképp nem, elvégre Iránban ez a magasság még a top 100-ba kerüléshez sem
elég, vagyis onnan nézve csak egy átlagos, nem túl magas hegy a végeken.
Illetve ha a wikipédia iráni hegyek listáját teljesnek vesszük, az 58. legmagasabb
iráni csúcs, csakhogy a geekek is megnyugodjanak).
Az internet
bölcsessége és a kurdok azt mondják, a Cheekha Dar Irak része. Ugyan találtam
tavaly egy CIA térképet, amin már Iránhoz rajzolták, más szerint meg pont a
csúcsán húzódik a határ, valamint olyan térképet is láttam, amin vitatott
területként szerepel. A környező hegyeket és völgyeket a kurd munkáspárt, a PKK
ellenőrzi, azaz a hegyhez való eljutáshoz elsősorban velük kell megalkudni.
Sportszerűtlen nehezítés, hogy a PKK-t terrorszervezetként tartják nyilván, és
részben emiatt mind a törökök, mint az irániak rendszeresen bombázzák az
általuk ellenőrzött területeket. Ebben az esetben a terrorszervezet nem azt
jelenti, hogy elkapnak, zsákot húznak a fejedre és legközelebb akkor veszik le,
ha már térdelsz a kardos ember előtt, hanem hogy politikai céljaik érdekében
fegyveres erőszakot alkalmaznak, amit a sértett fél – esetünkben Törökország –
nem néz jó szemmel és visszalő. Hogy ki kezdte, kinek van igaza, azt a Balkánon
és a Közel-Keleten töltött éveim után nagy óvatossággal kezelem: mindkét félnek
megvan a saját igazsága, a saját narratívája, a saját veszteségei és a saját
eszközei, szóval erről az egyrészt-másrészt politikai korrektséggel
szoktak beszélni az avatatlan kívülállók. 
Hogy legyen
egyáltalán esélyünk eljutni a hegy lábához, indulás előtt kellett szerezünk egy
helyi vezetőt, aki ismeri az aknamezőket, a csempészútvonalakat, a helyi
milíciákat és nem utolsó sorban a túloldalon lévő irániakkal is kapcsolatban
van. Két hónap keresés után találtunk egy ilyen embert – innentől nevezzük
O-nak –, aki irreálisan magas összegért, nyilvánvalóan piaci verseny nélkül
elvállalta, hogy elvisz minket, de nem garantálja, hogy föl is fogunk jutni.
O. alaposan
előkészített mindent, és a mászás sikere érdekében bevonta a sztoriba M-et, aki
állítása szerint helyi pásztor, ismeri az ösvényeket és jóban van a helyi
milíciákkal és az iráni oldalon is vannak kontaktjai. És valóban, ahogy
hajtottunk egyre közelebb a hegyhez, egy domb mögül megjelent egy AK-s koma,
megkérdezte, hogy mit gondolunk Öcalanról, kicsit smúzolt a vezetőinkkel, meghívott
teára, majd továbbengedett. Ez volt a felhasználói élmény a terrorszervezettel
kapcsolatban.
Este sátrat
vertünk a hegy lábánál, másnap egy alig 1200 méteres emelkedésre és viszonylag
bonyolult mászásra számítottunk. Vacsora közben megkaptuk a másnapra szükséges
kiokosítást. A hegy tetején iráni katonai bázis van, így zárólag akkor tudjuk
megmászni, ha épp üres – ilyen legfeljebb télen fordulhat elő, ezzel nagyban le
is hűltek a kedélyek a sikeres feljutást illetően. Aztán ahogy sötétedett,
elkezdődött a géppuskázás magasan a fejünk felett, és eltartott egészen a
teljes sötétség beálltáig. A sátortól alig 20 méterre távolodva látszottak a
hegyek tetején lévő iráni katonai checkpointok fényei, ahonnan holnap, csakúgy,
mint minden nap, lövészek pásztázzák a belátható völgyeket – a maradékot meg
katonai drónok szkennelik folyamatosan, amik minden mozgást észlelnek és gyanú
esetén már indulnak is a rakéták. Előző héten négy PKK tagot drónoztak le a
szomszédos völgyben, így lényegében végig fedezékben kell másznunk. Közben
kiderült az is, a Cheekha Dar iráni oldalról nemhogy nem meredek, de út vezet
föl, ahova teherautók is fel tudnak menni. Csak Irak felől tűnik nehéznek,
különösen egy 3000 méter körül kezdődő függőleges sziklafallal, amit
mindenképpen meg kell kerülni valahogy, ha följebb akarunk jutni.
Esti beszélgetés
közben M-ről kiderült, hogy nem egészen pásztor, inkább amolyan pásztorféle...
csempész. Iránba jár át a hegyeken állatokat venni olcsón, amelyeket aztán
Irakban ad el jelentős haszonnal. Néha egyszerre akár százötvenet terel át
úttalan utakon, kerülve a járőröket. Néha... minden másnap. És igen, valóban
ismeri az irániakat, bár nem pontosan úgy, ahogy mi gondoltuk.
Hajnalban, még
sötétben indultunk, hogy a meleg és a napfény előtt biztonságban tehessük meg
az út egy részét. Amint kivilágosodott, szigorúan egy vízmosásban másztunk
tovább, folyamatosan fülelve és kémlelve az eget, katonai drónok után kutatva.
Amikor láttunk, hallottunk egyet akár csak a távolban, bebújtunk áthajlások és
sziklák alá. Egyébként csak arra kellett figyelni, hogy a szomszédos hegyekről
nem látszódjunk. Dél felé lehetett, mire M, aki folyamatosan előttünk mászott,
hogy baj esetén jelezzen nekünk, megállt, majd visszajött hozzánk. Annyira
közel vagyunk, hogy már hallatszik a beszélgetésük, mondta. Ezen a ponton már M
is, meg O is rendesen elkezdett pánikolni. Volt is miért: ha egy PKK által
ellenőrzött területen elkapják őket az iráni katonák, ahogy három külföldit egy
iráni katonai bázis felé vezetnek fedezékben bújkálva, a lelövés még a
kedvezőbb kimenetelnek számított volna számukra. De a mi helyzetünk sem volt
jobb: ha megkockáztatjuk, hogy följebb megyünk, és észrevesznek, és nem lőnek
le azonnal, beláthatatlan következményei lesznek (reálisan pár hónap börtön,
mire tisztázódik, hogy nem vagyunk amerikaiak és a diplomácia valahogy
kitárgyal minket). Végül azt az egyetlen bölcs (értsd: vállalható) döntést
hoztuk a sziklák mögött sutyorogva, hogy forduljunk vissza és adjuk föl ezt a
csúcsot. Kilogikáztuk azt is, ha a Cheekha Dar Irak legmagasabb pontja, és
iráni bázis van a tetején, akkor az mégsem Irak, ez esetben viszont a
szomszédos Halgord lesz a legmagasabb. Úgyhogy gyorsan elindultunk lefelé,
immár cseppet sem törődve a fedezékkel: ha észre is vesznek, gyorsan
távolodunk.
O is, és M is
megfogadta, hogy soha többé nem hoznak ide embereket, még egymillió dollárért
sem. Számukra ez a mászás értelmetlen kockázat volt, de mivel sosem csinálták
előtte, nem gondolták át eléggé. Mi is megnyugodtunk: itt voltunk,
megpróbáltuk, nem ment és nem rajtunk múlt.
Hogy legyen némi
sikerélmény is belátható közelségben, másnapra beterveztük a Halgord gyors meghódítását.
Ez már egészen biztosan iraki terület, korábban már voltam fönn egyszer, és
kétszer eljutottam 3000 méter fölé, csak a hó miatt mindkétszer meghiusult a
csúcstámadás. Most viszont nyár végi kellemesen száraz időben, összesen 6 óra
alatt megmásztuk és visszaértünk a kocsihoz. Útközben végig láttuk az előző nap
mászott Cheekha Dart, és hallottuk, ahogy bombázzák a szomszédos völgyet az
iráni oldalról. Minden olyan meseszerű volt, mint egy utazós blogban: az ég
kék, a fű zöld, a bombázás pedig messzire hallatszik.
