Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.

Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”

„Huszonöt.”

„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”

„Ötven.”

„Az jó árnak számít?”

„Hetven.”

„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”

Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.

„Mennyi itt egy éjszaka?”

„Fifteen hundred.”

„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”

„Mennyit maradsz?”

„Két éjszakát.”

„Fifteen hundred.”

„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”

„Yes, fifteen hundred.”

Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.

„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”

„7-kor.”

(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.

„Mennyi lesz?”

„Hundred fifty.”

Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:

„Hundred fifty.”

Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”

„Yes, hundred fifty”.

„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”

„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala

Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.

Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.

Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:

- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)

- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit

- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében

- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)

- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 

-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.

Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola

„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”

„Tessék?”

„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”

„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.

Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:

„Magzoub, vannak itt skorpiók?”

„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”

„És ha felnőttet?”

„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.

Visszatérés Afrikába. Szudán. Első rész.

A váratlan helyekre való váratlan elutazásokban meglehetősen rutinos vagyok eddigi munkáim miatt. Megvolt már a földgömb bepörgetése és random rábökés is, így jutottam el Guineába, ami talán életem legkalandosabb utazása volt eddig. Ugyanígy megvolt a „Mikor tudsz a reptérre érni legkorábban?”. „Három óra múlva. Miért, hova megyek?” felütéssel kezdődő, viszonylag eseménytelen párnapos kiruccanás is.

Ezúttal a kényszer szülte az utazásom, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen élethelyzetekbe kényszerít. Az eredeti terv egy két hetes gyaloglás volt, keresztül a Sínai félszigeten beduinokkal. Már megvolt a repjegy Kairóba, amikor egyik napról a másikra rajtam kívülálló okok miatt bukott a program.  A mérleg egyik serpenyőjében egy késő őszi Budapest, rövid távú, két projekt közötti munkakereséssel, a másikban egy hét hetes, rendkívül low budget utazás arra, amerre kijövök nagyon kevésből, és Kairóban kezdődik. Aki ismer, tudja, valójában nem volt itt sok kétely, hogy mi legyen.

Wadi Halfa, Szudán kapuja Egyiptom felől.

Kairóban Jászberényi Sanyi és felesége, Eszter vendége voltam. Egy hetet töltöttünk együtt, jobbára a teraszon beszélgetve, ez mindenképpen az idei évem egyik fénypontjának tekinthető. Hatodszor vagy hetedszer jártam Egyiptomban, különösebben nem akartam megnézni semmit, legfejlebb a Nyugati Sivatag oázisait. A turista Egyiptomot túlzsúfoltnak, rendkívül lehúzósnak, pénzhajhásznak és udvariatlannak ismerem, a nem turista Egyiptom pedig végtelenül szakadt, de kedves, csak ahhoz meg nem tudok arabul. A turista Egyiptomhoz kedvem, a nem turistához meg nyelvtudásom nem volt. Líbiában polgárháború, Izraelben a nálam lévő pénzből egy hétig sem húztam volna. A térképet szemlélve egyetlen megoldás maradt: Szudán.

Hónapra pontosan tizenkét évvel ezelőtt jártam Szudánban. A nemzetközi médiában ezerrel pörgött a darfúri konfliktus, nekem meg volt öt teljesen szabad hetem, úgyhogy kértem egy turista vízumot a bécsi követségen, és nem sokkal később a kompon ültem gyerekkori barátaimmal hármasban Asszuánból Wadi Halfa felé. Ennél kényelmetlenebb utazásom nemigen volt előtte, de minden percét imádtuk. Kartúmban két hét alatt leszerveztem magamnak egy fuvart Darfúrba, járőrt az Afrikai Unió békefenntartóival, interjúkat, szereztem szudáni újságíró igazolványt, majd terepre indulás előtti napon, a katonai gépre feljutáshoz szükséges utolsó pecsételésnél rácsodálkoztak a turista vízumomra, meg arra, hogyan voltam képes megszerezni az igazolványt (75 dollárért a megfelelő zsebbe, nincs itt semmi látnivaló). Végül töröltek mindent. Miután több babér nem termett számomra Szudánban, Egyiptomban, a Sínain stoppolgatva és sznorkelezve kellett vígasztalódnom.

Utoljára talán hat éve voltam Afrikában, azt hiszem Etiópiában. Amúgy is hiányzott már a kiszolgáltatottság és az időtlenség élménye.

***

Isteni cukros fánk és tejes tea a wadi halfai piacon.

Afrikához sok türelem kell. Meg sok idő. Meg tűrőképesség. Sietni csak nagyon sok pénzzel érdemes, a napi terepjáró bérlés 100-250 dollár közé esik, az európai sztenderdek szerinti szállások is 100 dollár fölött vannak. De ezen nem érdemes stresszelni, sok helyen úgysincs ilyen. Ahol nincs turizmus, ott értelmemszerűen szolgáltatások sincsenek hozzá. És ebbe bele tartoznak az éttermek is. Leginkább azt esszük, ami van, amit adott nap főznek. A városokban persze jobbak az esélyek, az omlett, a falafel, a bab meg a grillcsirke mellett megjelenik a pizza (amitől bármelyik olasz a szívéhez kapna, hogy ezmiez). Az éttermek cégérein és homlokzatán kifakultan hirdetik internetről lopott, gusztusos képeken azt, ami nincs. Pizzaszeletről lelógó nyúlós sajt és emeletes burgerek képe alól árulják a fult, az ízetlen babfőzeléket benne pár csepp joghurttal és kenyérrel, amit a helyiek kézzel tolnak az arcukba.

A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek. Ha van menetrend, akkor is. A kilenc személyre tervezett kisbuszokban egy plusz sor üléssel és sámlikkal tizenhat ember, néha több. Afrikában a kényelem ismeretlen fogalom, ne is próbálkozz vele. Egyedül az kényelmes, ha kiteríted a padlóra a matracod és ráfekszel. A műanyag székek töröttek, ha szétfolysz bennük, táncolnak, végül összetörnek alattad. Megtanulod értékelni, mennyire jó érzés belefeküdni egy kád vízbe, elheveredni egy stabilan álló, nem poros és nem szétült kanapén. Úgy utazni bármilyen járművel, hogy tudsz rajta olvasni és esetleg ki tudod nyújtani a lábad.

***

"Szállodám" Wadi Halfában. A szaúdi zászló, a busz, a repülő meg a hajó
büszkén hirdeti, hogy a tulajdonos volt Hadzson, a mekkai zarándoklaton.

Mostanában sokat lamentáltam azon, az okostelefonokkal és a különböző appokkal mennyire egyszerű lett utazni. Online és offline térképek, GPS, tripadvisor, blogok, Google Earth, taxiappok, nagyjából minden a lába előtt hever egy nem teljesen digitális analfabétának. És itt jönnek a képbe Afrika kevéssé beutazott országai, ahol a térképek ugyan használhatók, de már a fél éves információ is elavultnak számít: átszervezett adminisztráció és vízumszabályok, infláció, felkelések és válságok, felbukkanó és eltűnő hotelek, feketepiaci pénzváltás, klímaváltozás (volt tó – nincs tó), hivatalosan soha le nem írt, nem létező menetrendek – csak hogy pár dolgot feldobjak a tervezhetőséggel kapcsolatban. Jópár éve a mauritán határról fordítottak vissza, hogy pár hete csak Rabatban lehet vízumot igényelni (azóta gondolom megint változott, jelenleg nem tudom, mi a helyzet), ami oda-vissza 3000+ kilométer. Szudánnal kapcsolatban az egy nap alatt kiváltható 50 dolláros vízumból lett egy hetes és 150 dolláros anélkül, hogy ennek bármilyen nyoma lett volna az interneten. Hogy még beutazás előtt a helyünkre legyünk téve, ez bizony Afrika: aki kapkod, az szarul érzi magát.

Wadi Halfa, vasútállomás, hátsó kert.

Végül összesen három blogot találtam, amin volt bármilyen használható infó, a legfrissebb fél éves, ami jelen esetben elavultnak bizonyult, már ami a vízumszerzést meg a helyi árakat illeti. Az útikönyvek is ugyanilyen ütemben avulnak el, és a legtöbb átutazó sem veszi a fáradságot alaposan leírni minden részletet (én is ezek közé tartozom). Nyomaiban ez még mindig a klasszikus utazás, amikor az ember helyiekkel beszélgetve juthat csak infóhoz. Vagy még úgy sem, mert a helyiek mást gondolnak arról, hogy te mit szeretnél. Olcsó hotel helyett inkább jót ajánlanak, az olcsóra amúgy is csak arabul van kiírva, azt neked kell megtalálnod. Ha hegyet akarsz mászni, nem értik, minek, és ezért nem tudják megmondani, hány óra gyaloglás, merre célszerű menni és merre nem. Ide kell némi rutin, állóképesség meg józan ész.

***

Mindenki fölvesz.

Szudán Afrika legbiztonságosabb országa. Ahol nem az, mint Dél-Kordofán és Darfúr, oda amúgy sem engednek. Az itt élők kedvesek, segítőkészek. Könnyű stoppolni, lehet sátrazni. Az átutazók a Nílus mentén haladnak, az ország északi részében a Szaharában nincs is nagyon merre menni ezen kívül. Van pár élhetetlen hely, illegális aranybányák száz kilométer mélyen a sivatagban, ahol a legszerencsétlenebbek a tűző napon, irgalmatlan porban, higanygőzben, nyomorúságos sátrakban tengetik meglehetősen rövid és keserves életüket, de ide egyébként sem érdemes turistáskodni. Legtöbben a klasszikus Kairó-Fokváros Afrikát átszelő úton vannak, esetleg kezdő- vagy végpontnak Addisz Abebát választják. Az útvonal többi országa jobb hírű, alaposabban bejárt és leírt, mint Egyiptom, Etiópia, Kenya vagy Tanzánia. Szudánon mindenki átrohan, megnézi a piramisokat meg pár romot és már lépi is át a határt. Soha nem találkoztam még senkivel, aki csak Szudánba jött volna. Olyannal meg végképp nem, aki visszatért volna.

Az átutazókon kívül előfordulnak még idősebb arcokból álló nyugati turistacsoportok, akik négyezer dolláros túrákon egy bő hét alatt bejárják az ókori romokat. Velük értelemszerűen a híres romvárosok körül lehet találkozni. Sajnos információt szerezni tőlük sem lehet, egyrészt, mert ugyanazokat a helyeket járják végig, amikről amúgy is vannak leírások, másrészt nem használják a helyi infrastruktúrát.

Busziroda és utasellátó Karimában.

Így végül a ráérős utazók a turista hangyaösvényt elhagyva külső segítség nélkül maradnak, és mindent maguknak kell kitapasztalniuk. Ez az utazás legszebb része. Ami akkor kezdődik, amikor az internetről megismerhető világ véget ér. Amikor már a városnevek sem egyértelműek a latin betűs átírások alapján. Amikor nem találsz képet a neten a helyekről, ahova indulsz. Ahol a zsugorfóliás vizet ujjnyi por lepi be, mert senki nem azt issza, és amikor az üdítős palack cimkéjét kiszívta a nap. Amikor már cigit sem lehet kapni, mert már a 20 cent is túl drága és az emberek inkább rágják a dolgokat. Azt pedig végképp nem tudod, este hol zuhan rád az Afrikában villámgyorsan lemenő nap.

Gyakorlatilag elkezdődik a vakrepülés. És ez az, amiben én jó vagyok.