|
A biztonságos öblöt elhagyva irány a nyílt óceán |
A kevéssé ismert, illetve néhány esetben a teljesen ismeretlen
úticélok bejárása továbbra is az első számú hobbim és néha
megélhetésem, időnként azonban felül kerekedik bennem a
racionalitás és olyan helyekre utazom, amik nemcsak a magamfajta
fazonok által kedvelt „minden jöhet, amiről nincs kép a neten”
kategóriába esnek. Ennek többféle oka van, a piaci kényszer csak
az egyik. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bejártabb, mások számára
is vonzó helyek nem ismerete egyáltalán nem erény. A letaposott
turistaösvényen végigmenve újraértékeled a saját
(eladhatatlan, veszélyes, nehezen megközelíthető, stb.)
úticéljaidat, új perspektívát kapsz a tervezéshez és megtanít
jobban értékelni azt, amit már elértél. Fordítva is működik
persze, a kiépült turisztikai rendszerek ezer vérző sebe
megmutatja, milyen csapdák leselkednek az egyszer majd felfutó
régiókra. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt a
hibát nem követik el ezredszer is.
Naivitás lenne azt hinni, hogy a turizmusban nem a profit határoz
meg mindent rövid- és középtávon, ezért a helyi közösségek
lerablása, szétverése, a természet kizsákmányolása továbbra
is a gyors haszonszerzéshez vezető legrövidebb út. Azonban
akadnak arra utaló jelek, hogy lassan ébredni kezd az emberiség és
megpróbál a hírnevéhez méltó intelligenciát felmutatni és
fenntarthatóvá tenni a rohamosan bővülő nemzetközi turizmust.
Az ellentmondás persze nyilvánvaló: ha egy szigetre beengedsz napi
ezer embert tíz dollárért, az eltart száz helyit és tönkreteszi
a környezetet, ha beengedsz száz dollárért száz embert, az
eltart tíz helyit és valamelyest megőrzi az élővilágot. Mivel a
fizetőképes kereslet számára leginkább az egzotikus, jobbára
szegény (ezt most nem fejtem ki és nem szofisztikálom, nagyjából
könyvtárnyi irodalma lehet) helyek a vonzóak, a helyiek pedig
nyilvánvalóan szeretnének jobban, könnyebben élni és több
bevételre szert tenni, ezért a környezet tönkretétele nagyjából
minden szereplőnek közös érdeke rövid távon.
|
Kora reggel Chole szigetén |
Most
a lassú rádöbbenés korszakát éljük, amikor észrevesszük,
hogy a túlhalászott tengerek, a kifehéredett korallok, a kiirtott
dzsungelek legfeljebb a több ezer kilométerre lévő nagyvárosi
fogyasztók számára érdektelenek, miközben a helyi közösségek
csupasz seggel állnak a csalódott turisták előtt, mert már nincs
mit megmutatni.
Mielőtt
egy Kegyetlen Évek-korszakos Moby Dick dalszöveg kerekedik ebből a
bejegyzésből, abbahagyom: a kormányzatok egyre több adót vetnek
ki a turizmusra a veszélyeztetett helyeken, korlátozásokat
vezetnek be, lezárnak a kontrollálatlan tömegek által letarolt
természeti kincseket (leghíresebb példája ennek a Part című
film miatt élvezhetetlenné tett Phi Phi Thaiföldön, amit egy évre
lezártak a hatóságok), vagy korlátozzák a külföldi
befektetéseket (például minden cégnek 51%-ban helyi tulajdonúnak
kell lennie, és még sorolhatnám). Ez persze nem azt jelenti, hogy
minden jó irányba megy, hanem azt, hogy az eddigi mérhetetlen
rombolás helyenként lelassul.
Örök
dilemma, nemcsak nálam, hanem aki sokat jár erre-arra nyitott
szemmel, hogy mennyire kívánok ebben a pusztításban részt venni.
Észrevétlen törekvés ugyan, de próbálom
szelektíven gyűjteni a szemetet, nem tartok fenn autót, utálok
vásárolni, így csak a legszükségesebb dolgokkal rendelkezem,
viszont a repülés miatt akkora az ökológiai lábnyomom, mint egy
nógrádi falunak (legyen mondjuk a mind közül a legjobb nevű,
Kisecset). Mivel dolgoztam már nemzetközi fejlesztésben, és nem
keveset írtam is ezekről a problémákról, szeretném azt hinni,
hogy nem átlag
nyaraló vagyok, és az átlag nyaralónál
hasznosabbak, illetve kevésbé károsak az utazásaim (nem
feltétlenül ökológiailag, hanem mert próbálok figyelmet
felkelteni; amit egy-két ember, el szokott olvasni).
***
|
Dolgok, amik nem hiányoznak az életemből: első óra előtt az iskolaudvaron |
Pár éve a courserán elvégeztem a koppenhágai egyetem egy
kurzusát Zanzibár fenntartható hulladékkezelése és a
környezetszennyezés témában. Mivel korábban nem jártam ott
(mármint Zanzibáron, Koppenhágában szerencsére felejthetetlen
napjaim és még felejthetetlenebb éjszakáim voltak korábban),
semmilyen kötődésem nem volt, így nyugodt szívvel és szűz
tudattal álltam a témához. Ezzel párhuzamosan szép lassan
Afrikába is kezdtem beszivárogni, főleg Szudánban meg Etiópiában
töltöttem hónapokat munkával és utazással. Végül szakmai meg
személyes okok miatt a térképre került Tanzánia: itt van a már
tanulmányozott Zanzibár, kedves ötezres vulkántúráim gyöngye,
a Kilimandzsáró is itt található, és hogy teljes legyen a
package, hozzácsapok szafarit meg búvárkodást is, és korrektül
végigjárok mindent, későbbi túrák terveivel a tarsolyomban.
Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez csak a felszín karcolgatása,
de első lépésnek megteszi. A többi majd idővel jön, hakuna
matata, ahogy a szuahéli mondja, semmi para.
Az
egész sztorinak érdekes csavart adott a koronavírus. A
magyarországi káosz és paranoia, a hiteles információ hiánya és
a járványkezeléssel kapcsolatban nyilvánvalóvá vált
inkompetencia miatt úgy gondoltam, hogy a természetben lenni
semmivel sem kockázatosabb, mint az otthoni rettegést és bénázást
napi szinten követni és megpróbálni megfelelni mindennek.
Tanzánia
látszólag egész jól jön ki a járványból. Mivel hivatalosan
tagadták, majd szépen elhallgatva mégis bevezettek néhány
látszatintézkedést, a külvilág felé azt mutatták, hogy minden
rendben és korlátozás nélkül, teszt nélkül be lehet utazni az
országba. Emiatt aztán némi visszaesés mellett tovább pörög a
biznisz, legalábbis a tengerparti részeken. Máshol meg teljes az
összeomlás. Nyilván fertőzöttekről meg a járvány terjedéséről
megbízható adatok nincsenek (ez máshonnan is ismerős lehet),
Afrikában azonban egy ilyen nem népességtizedelő járvány nem
üti meg az ingerküszöböt a hétköznapi problémák mellett.
***
A koronavírus nemcsak elvett, hozott is. A búvalbaszottságnak
egészen komoly szintjét szoktam néha tapasztalni Magyarországon
(most ebbe ne menjünk bele jobban), ezzel szemben Tanzániába
érkezésem után pár nappal, az isten háta mögötti Mafia, majd
Chole szigetén szívemből szóló sztorikba ütköztem.
|
Zubi |
Zubi legfeljebb huszonpáréves fiatal lány, remek angollal és
kielégíthetetlen kíváncsisággal. Ő például tudja, hogy az
internet nem a facebook, és egészen meglepő dolgokról rendelkezik
ismeretekkel. Mafia szigetén, egy olaszok által működtetett
hotelben volt recepciós, amíg a vírus miatt el nem maradtak a
vendégek és el nem veszítette a munkáját. A kétségbeesés
fázisán gyorsan túljutott, kitalálta, hogy amúgy is a maga ura
akar lenni és nem éhbérért dolgozni európaiaknak, így épített
egy kunyhót a tengerparton és elkezdett főzni meg sört árulni.
Főzni meg sütni az anyjától, a hotel szakácsától meg a
youtuberól tanult, és főleg turistáknak tervezte eladni a
szolgáltatását. Mivel az most nem nagyon nagy kasza, az első
beszélgetés után áttettük a napi főétkezést Zubi kunyhója
elé a tengerpartra. Így sikerült kipróbálni a gigantikus
grillezett homárt, ami délelőtt még a gondtalan homárlétet élte
valami szikla alatt a mélyben, és amit egy rendes étteremben sosem
rendeltem volna három számjegyű dollárért. Ha egyszer véletlenül
gazdag leszek és lesz valamennyi fölösleges pénzem, ilyen
embereknek fogok osztogatni pár száz dollárokat, hogy vegyenek
gáztűzhelyet meg botmixert és legyen rendes életük, amilyet
szeretnének és megérdemelnek és amitől szó szerint csak pár
száz – számukra szinte megszerezhetetlen – dollár választja
el őket.
Gideon hozta a második kovidos sztorit, nagyjából ugyanezt. Ő
előbb pincér, majd kapitány volt egy búvárhajón, végül
búvároktató lett. Éhbérért dolgozott, ezért még a vírus
előtt belengette, ha nem kap több fizetést, felmond. Emiatt ő
volt az első a búvárbázison, akit elküldtek. Helyi túrákat
kezdett szervezni egy Matthias nevű komájával meg egy csónakos
fazonnal. Matthias a parton lógott és mindenkivel dumált, így
talált meg minket is. Amikor kiderült, hogy egy teljesen helyi
bizniszbe kezdtek, azonnal jelentkeztünk egy túrára. Gideon
pontosan azt mesélte, amit hallani szeretek, illetve amit én is
vallok: minek dolgozzon másnak vakulásig, ha szarul keresni egyedül
is tud. Így legalább akkor van szabadnapja, amikor neki jól esik,
nincs nyomás, nincs stressz, és ha egyszer végre beindul a
biznisz, még félre is tud majd tenni.
Gideonnal
fedeztük fel Chole szigetét (illetve csak mi. Ő már ismerte:).
Parányi sziget az Indiai Óceánon Mafia mellett, körülbelül 1500
lakossal, végtelen mennyiségű kutyaméretű gyümölcsevő
denevérrel, hagyományos hajóépítőkkel, akik kerti kapához
hasonló alkalmatlansággal faragnak ki komplex alkatrészeket fából,
amiből én legfeljebb fogpiszkálót gyártanék úgy tizenötször
annyi idő alatt. Mindenki iskolás vagy halász, abból is
jobbára a szabadtüdős-szigonyos fajtából, akik a polipokat
meg a homárokat vadásszák le. Egyszerű élet, nincs rezsi, 11
hónap napsütés, egy hónap eső, minden nap tengeri kaja és
gyümölcs és senki sem gyűjt Teslára.
Mafián egyébként egy héttel lekéstük a cetcápa szezont, de
azért kiváló merüléseink voltak eddig nem látott
gyönyörűségekkel. Akit érdekelnek a részletek: helyenként
rengeteg a legfeljebb pár centis, mesefigurákra emlékeztető
tengeri csupaszkopoltyús csiga, ezerféle élénk színben,
szarvakkal, külső kopoltyúval, megfelelő nagyításban igen magas
cukiságfaktorral (guglizzátok meg, goproval nem lehet éles és
részletgazdag makrókat készíteni ). Meg persze a szokásos korallvilág rájákkal, szirti cápával,
meg az összes többi színes hallal, rákkal és teknőssel.
Egyik nap csatlakozott hozzánk a svájci Susan, aki 2000+ merülésen
van túl bő 40 év alatt, így mindenképpen szaktekintélynek
számít a témában. Az Attenborough által elmesélt sztorit
erősítette meg, miszerint az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag
eltűntek a nagy testű tengeri állatok a part menti vizekből, és
az egész tengeri élővilág töredékére esett vissza, amit a
korallfehéredés és a tengerek melegedése tovább fokozott.
Azért
a látvány így is lenyűgöző, legalábbis errefelé. Elképzelni
is nehéz, milyen lehetett évtizedekkel korábban merülni, amikor
teljes pompájukban tündököltek a világtengerek.
Pár éve merültem Thaiföldön kifehéredett korallokon. Az ezer
szín először eltűnik, fehérré válik, majd mindent belep a
barnás-szürkés üledék. Az
egykor színes mesevárosokban pár kósza hal cikázik csak a
romokon. Az ilyen táj nagyon szomorú, Hirosima előbb jutott szembe
róla, mint bármi más, ami élővilággal kapcsolatos.
***
Afrikával kapcsolatban az egyik alapvető tapasztalatom, ha van egy
viszonylag apró problémád, aminek a megoldásához be kell vonni
másokat is, pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet és több
nagy, átmenetileg megoldhatatlan problémád lesz a végén. Amikor
lemerült a mobilnetem és megpróbáltam föltölteni, akkor
kezdődött. Az egész nem lett volna lényeges, de, gondoltam, ha
egy feltöltőkártya megvásárlásával megoldom, akkor pont megér
öt perc ügyintézést. Mivel meccsnézés közben sikerült
megzavarnom a faluban mindenkit, aki ilyesmiben segíthetett volna,
egy helyi kománk próbált meg intézkedni, aminek az lett a vége,
hogy kétszer félórát motoroztunk a legközelebbi városba, neki
is kellett hozzá venni újabb sim kártyát, nekem regisztrálni egy
helyi mobilfizetési rendszerbe, azon pénzt fogadni kápéért
cserébe, hogy végül legyen 8 giga netem, ami másnapra valahogy
elfogyott. Amiért mégis megérte a sztori, az a motorozás volt,
amiből a visszautat éjjel abszolváltuk, néha vaksötétben,
valamiért lekapcsolt lámpával száguldva, emiatt pár másodperces
pánikrohamokkal.
Ötödik nap magunk mögött hagytuk ezt a néptelen paradicsomot és
átmentünk Zanzibárra egy teljesen más kultúrába, de erről majd
legközelebb. Holnap reggel indulok a Kilimandzsáróra, egy hétig
teljesen offline leszek. Végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése