Machetés Messi és a meg nem mászott hegy

Már ment le a nap, amikor a mellettem ülő polgármester (kreol nyelven „tonsi”, azaz town chief) megkért, hogy mutassam be a csapatot és meséljem el, miért jöttünk. A városházán ültünk az emelvényen, előttünk a helyi tisztviselők és érdeklődök gyülekeztek. A helyszín Kpademai falu valahol messze északon Libériában, a sierra leonei határ közelében.  

Megérkezés Kpademai faluba

Az egybegyűltek köszöntése után rátértem jövetelünk céljára: fel szeretnénk menni a Wuteve, vagy ahogy helyben ismerik, a Wologizi hegyre, lehetőleg a csúcsára. A viszonylag egyszerű bejelentést hosszas vita és kétkedés követte. Valójában miért jöttünk? Melyik bányatársaságnak dolgozunk? Hány geológus van köztünk? Ezek voltak az első kérdések. Ismét olyan helyen jártunk, ahol az őszinte turisztikai érdeklődés nincs a megfelelő és elfogadható motivációk között.

Miután kénytelenek voltunk feladni a Nimba hegység megmászását, Libéria nyugati részébe indultunk. Járhatatlan utakon, a LandCruisert bőven elnyelő kátyúkban néhol lépésben haladva estére a Wuteve hegységhez értünk. A felállás a szokásos, semmi információ, csak helyben érdeklődés és rögtönzés. Az esélyeink ellen szólt, hogy a vidéki Afrikában egy nap alatt semmit sem lehet elintézni. Eddigi tapasztalataim szerint ha konkrét célod van, két falu per nap a haladási sebesség, feltéve, hogy a falvak közel vannak egymáshoz. Ugyanis minden faluban újra kell tárgyalni a helyzeted, a melléd kerülő segítők feladatait és béreit, valamint a számunkra ismeretlen (és gyakran teljesen közömbös) helyi erőviszonyoknak megfelelő udvariassági köröket is le kell futni, nem megfeledkezve a helyi erős embert érintő előnyökről sem.

Ötéves terv sok ambícióval és kevés eséllyel.

***

Naplemente előtt egy órával fordultunk le a „főútról” egy motornyi nyomtávú csapásra, hogy még vaksötét előtt elérjünk egy Lisco nevű helyre, ami nemes egyszerűséggel a Liberian Iron and Steel Companyról kapta a nevét, és a Wologizi megmászásához az utolsó lakott településként van nyilvántartva. Elég sok vitatott minőségű és teherbírású fahídon haladtunk át eddig is, de egy ponton végképp zsákutcába jutottunk: a falu előtti két híd közül egyik sem nézett ki úgy, hogy az elbírjon egy terepjárót. Ahogy tanakodtunk a híd előtt, megjelent pár ember és megnyugtatott, hogy ezen a hídon még át lehet menni. És ha már itt vagyunk, ne is menjünk tovább, amíg nem tisztáztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ezt amolyan visszautasíthatatlan ajánlatnak kell érteni errefelé: amíg nem tisztáztuk a látogatás célját, addig legfeljebb visszafelé mehetünk, előre nem.

Érkezésünkre az egész falu összeszaladt, és a nyitójelenetben említett városházán elkezdődött a bemutatkozó ülés, amelyen a sorsunkról döntött a helyi elit. Ilyen helyeken mindig megkérdezem, szoktak-e turisták járni errefelé. Ennek az infónak igen praktikus az ismerete, ugyanis ha van turizmus (értsd: az elmúlt években volt legalább egy-két turista), akkor van protokoll arra nézve, hogy mit csináljanak az ide érkező, bányászati- és egyéb minisztériumoktól semmilyen engedéllyel nem rendelkező fehérekkel. Ha igaz, amit állítanak, akkor előszedik Jonast vagy Mosest vagy Messit, aki legutóbb az idegeneket kísérte és máris van egy forgatókönyv a következő tennivalókról. Nos, itt nem volt semmilyen protokoll, bármennyire is mondták, hogy volt már itt turista. Az ülés azzal zárult, hogy a helyiek egy része kételkedett, hogy nem bányának dolgozunk, de mivel ránk esteledett, invitáltak, hogy aludjunk ott. És akkor már főznek vacsorát is, meg legyen tánc. Az biztos, hogy a helyi kisbolt heti forgalmát bőven elfogyasztottuk aznap este.

Nagyközért

A „városháza” melléképületében szállásoltak el minket. A két szobánk pont olyan, amilyet elképzelsz egy dzsungelfaluba: két apró, poros, ablaktalan helyiség, benne pár szakadt matraccal – ez utóbbi már luxus, hasonló helyeken mindig sárkunyhóban aludtunk a földön. Hamarosan betekertek egy led lámpát a falu főterén, minket beinvitáltak a boltba, és elkezdődött az őrület.

A kreol nyelv tulajdonképpen egy nagyon egyszerű angol és a helyi nyelvek keveréke. Kell fül és rutin a megértéséhez. Számomra a beszélgetések, érvelések és sztorizások végighallgatása koncentrálós agymunka, általában 10-70 százalék közti megértéssel. Persze néhány kör után letisztul a szókészlet, és akkor kiderül, hogy a sim card az „singa”, az over there az „ovada”, vagy a town chief a „tonsi”. Ebből még lett kalamajka később.

Megjelent a falu biztonsági főnöke, egy Messi nevű jó ötvenes alkoholista rendkívül tolakodó stílussal és machetével. Azonnal belém tukmált tejszínű pálmabort az alumínium kulacsából, ami után rögtön visszahúzódtam a szobába egy öblös korty viszkire, hátha megúszom a befosást a víz nélküli vécében. A kisboltban felfedeztem az eddigi legprogresszívebb (és legkevésbé környezetbarát) terméket, a zacskós gint. A sierra leonei produktum vizet, alkoholt, cukrot és ételízesítőt tartalmaz, és a gyártó szándéka szerint ez a keverék 43 fokos gint eredményez. Másfél dollárnyi helyi dollárért azonnal vettem hat felest, majd még hatot, meg még hatot. Egy-egy ilyennel le tudtam szerelni a lepattanóra gyülekező alkeszeket, akik a megfelelő mértékű mérgezésnek előre örülve gyorsan lekoptak. A gines zsacskón egyébként a borotvált hónaljú Wesley Snipes képe van, és Black Commando névre hallgat. Annyira lokálisan terjesztett termékről beszélünk, hogy még a legszakadtabb kisvárosban sem lehetett már kapni. Amikor egy Zorzor nevű „városban” egy deszkabódé boltban megkérdeztem, van-e Black Commando, úgy nézett rám az eladó, mintha a Kempinsky büféjében kértem volna egy tüskét a croissant mellé.

Közben előszedtem a direkt ilyen alkalmakra tartogatott frizbit és elkezdődött a falu behülyítése. Ketten kezdtük el dobálni egymásnak, és vagy száz szempár nézte ezt az aerodinamikai csodát. Pár perc után kiszedtem a tömegből egy komát és beállítottam harmadiknak. Elég gyorsan ráérzett a műfajra, de azért kicsit bénázott, amin az egész falu röhögött. Még egy arcot kiemeltem a bámészkodók közül, de ő nagyon béna volt, így megvolt az esti műsor a teljes kompániának. A frizbit végül megkapták ajándékba. Remélem egyszer még járok arra és viszek nekik még egyet. Egy ponton aztán rádugták a hangfalakat egy akkumulátorra és összekötötték egy ipoddal és kezdetét vette az éjfélig tartó full hangerőn baszatás, ami után a kecskék és a kutyák folytatták hajnalig a showt.

Mivel a vacsorát nem kértük, az lett a reggelink: mint mindig, most is rizs, csilis hallevessel. A monroviai luxusszálló kivételével sehol sem lehetett mást enni, bár pár helyen a halat mócsingos marhadarabok váltották. A rizs és a csili sztenderd, ez utóbbitól leolvad az arcod, mert a nemcsípős és a kurvaerős között semmilyen átmenet sincs.

Reggelre a helyzetünk nem rendeződött, de legalább a továbbjutás lehetősége alakul(gatot)t. A tonsi döntése az volt, hogy menjünk tovább motorral Liscoba, az utolsó bányászfaluba. Egy óra alatt összeszedtek három motorost meg egy guideot, végül félóránkénti száz százalékos infláció mellett hármasával fölültünk a motorokra és elindultunk. A matek úgy jött ki, hogy 500 per motor a fuvar. Majd később kiszámolták, ha várnak ránk pár órát, az még 500 per motor. Plusz a guidenak is hasonló áron kell motor plusz a várakozás. Ez nagyjából 4 USD per tétel, szóval nem nagy kiadás, csak ha sok van belőle és félóránként duplázódik, akkor félnapos intervallum fölött már látható sor a költségvetésben. És mivel az emberek többsége egész nap semmit sem csinál, a várakozást beárazni a fizetett munka mellett nyilvánvaló arcátlanság. De mindegy, legyen egy jó napjuk.

Lisco felé botrányosan idillien alakult minden. A párába burkolt Wuteve hegy dzsungelfalvain száguldottunk át integető gyerekek és nők között, majd elértünk Liscoba, ahol a helyi tanár/tonsi fogadott. Rengeteget beszélt és nála volt a 10 százalékos megértési arány, ami miatt a többi helyi sokkal érthetőbb tolmácsolása kellett. Az azonban nem tetszett a főnöknek, hogy őt nem értjük, a többieket meg igen, így mindenkit bekussoltatott és elkezdett minket egrecíroztatni. Néha mosolygott és nevetett, néha öklét rázva üvöltött, látszott, hogy nem százas. Az egész végig nem esett le neki, hogy mi bizniszelni akarunk vele, amivel ő is tudna pénzt keresni. Időközben dél lett, és egyértelművé vált, hogy aznap már nem jutunk föl a hegyre, ami viszont azt is jelentette, hogy csak az időnket vesztegetjük és értelmesebb lenne gyorsan visszamenni Monroviába, hogy a kilépéshez szükséges PCR tesztet időben megkapjuk.

Két óra értelmetlen blabla után annyi történt, hogy a bolond főnök megkérdezte, hogy őt hogy hívják, amit nyilvánvalóan nem tudtunk. Ettől nagyon megsértődött. Végül annyit sikerült kialkudni, hogy oké, akkor ad mellénk embert a hegyre. De az embernek előbb ennie kell, azaz most elküld valakit kaját szerezni, utána azt megfőzik, aztán evés, aztán indulunk csak a szomszéd faluba. Ahol nagyjából ugyanez a program. Végül mondtam a tonsinak, hogy elég jól elbaszta az időt a semmire, úgyhogy most el is megyünk. Ezt a koncepciót egyáltalán nem értette, nem hitte el, hogy energiát nem kímélve idevergődtünk, és pár óra tárgyalás után úgy távozunk, hogy egyetlen dollárt sem kerestek rajtunk.

Nem, nem voltunk mi balfaszok, csak optimisták. Megint az volt a helyzet, mint előtte, hogy semmilyen információt nem leltünk a neten, ezért belevágtunk nélküle. Lehetett volna eggyel jobb az infrastruktúra, például ha havonta arra téved egy pár expat hegyre menni, akkor simán működhetett volna. Persze ideális helyzet sosincs Afrikában, ezt csak papíron lehet így kiszámolni. Ennyi időnk volt, idejöttünk, megpróbáltuk, nem sikerült. Nem kedvetlenített el a helyzet, egyrészt remek móka volt minden egyes pillanata, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, már tudjuk, hogy lehet megcsinálni, ha lesz legközelebb. Végül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ha nekünk nem sikerült, akkor jó eséllyel másnak se nagyon. (Megfelelő falunevek és keresőszavak birtokában utólag találtam egy 11 éves sztorit a hegyől, de az a koma sem ment föl, csak egy napot trekkingelt a környéken.) Kevés szórakoztatóbb hobbit tudok ennél elképzelni.

Arcleolvaszó chili

Monroviába visszatérve megcsináltattuk az őrületig bonyolított értelmetlen PCR tesztet, lásd alább. Végül úgy döntöttünk, hogy a további csavargás helyett már nem autózunk újabb napokat, hanem maradunk a városban. Egy luxusszálló előtt elhajtva egy gyors döntés hatására bekanyarodtunk a parkolóba, és próba szerencse alapon megkérdeztem, van-e ötfős apartman. Éppen volt, 500 dollárért, amit azonnal ki is vettünk. Libéria bármennyire is szakadt hely ugyanis, mivel nincs turizmus, csak NGO-k és bányavállalatok alkalmazottai utaznak erre, így 50 dollár per fő alatt lényegében semmilyen szállás nincs. A monroviai 50 dollárost első nap már teszteltük, aránylag tiszta, de kicsi szoba, csótánnyal és szarul kinéző dolgokkal. Ehhez képest a 100 dolcsisban benne van a lazacos reggeli meg hogy medencében lehet sörözni egész nap. És ez nagyjából lefedi azt az igényt, amivel a két hegy meg a végtelen közlekedés után elő bírtunk állni.

***

A monroviai PCR teszt leírása azoknak, akiket nem idegesítenek az idegesítő dolgok.

1. Belépsz a tesztközpontba (szemetes óceánpart) és leülsz a sorba

2. Odajön hozzád egy önkéntes, hogy csak akkor ülsz jó helyen, ha van referencia számod. Ehhez le kell tölteni egy appot, kitölteni az összes létező adatoddal, aminek a végén valóban kapsz egy hétjegyű kódot. Ha ez nincs meg, akkor is sorra kerülsz valamiért.

3. A hétjegyű kódot egy nő ráírja egy papírra, majd kitölt neked egy csekket 50 vagy 75 dollárról, amit be kell fizetned. Hogy 50 vagy 75 az random, a társaság egyik fele ilyet, a másik olyat kapott, pedig ugyanazzal a géppel megyünk ugyanoda. Hogy ne legyen baj, megreklamáltuk. Ehhez az 50 dolláros csekkeseknek újra ki kellett tölteni az appot egy újabb referenciaszámért, amit újra leírtak egy cetlire.

4. Az összes cetlivel és számmal a pénztárhoz kellett menni fizetni. Az én számomra azt mondták, az nem megfelelő, töltsem ki újra az appot és kezdjem előröl. Indulatba jöttem, és felvontam a szemöldököm, de tudtam, hogy vesztettem. A nő, akinek annyi dolga volt, hogy egy hétjegyű számot leírjon egy papírra, nekem csak hat számjegyet írt le. Amikor mondtam neki, hogy eltévesztette, azt válaszolta, hogy csomót dolgozik. Mondtam, hogy ez valóban így van, de az az egyetlen dolga, hogy hétjegyű számokat telefonról papírra átírjon, így nem nagy az elvárás, hogy jó legyen. Végül újabb nekifutásra helyesen oldotta meg a feladatot és ki tudtam fizetni a teszteket. Befizetéskor azonnal megkaptam sms-ben a megerősítést, bár ezt nem kérte senki.

5. Beültünk a tesztelős sorba. Jött egy koma, hogy van-e pecsétes papírunk, amire majd sorszámot adnak. Nem, nincs.

6. Beálltam egy sorba pecsétet szerezni. A kitöltött appból átírták papírra az infókat, minden referenciaszámot leírtak egy külön papírra, névvel, ezt egyesével lepecsételték. Ezzel párhuzamosan a neveket és referenciaszámokat egy listára is fölírták és lepecsételték. A papírokat megkaptam.

7. Beültünk a tesztelős sorba. A pecsétes papír ellenőrzése után kaptunk öten egy sorszámot, amivel be is szólítottak.

8. Az app és a papírok alapján egyesével kikérdezték tőlem az összes adatot, és miután nem volt hol belekötni, beléphettünk a teszt regisztrációra.

9. A teremben volt vagy 20 szék, azon ment a sorbanülés. Amikor sorra került valaki, a maradék 19 ember fölállt, és odébb ült eggyel. Sorra kerültem. A papírokról az adataimat egy másik papírra, majd némi belekérdezéssel tarkítva felírták egy appba. Mivel akkor még nem volt szállásunk, teljesen mást adtunk meg, mint ahova mentünk.

10. A tesztelés pont olyan volt, mint bárhol máshol.

A részidő 2 óra 40 perc volt úgy, hogy lényegében nem volt sor. A tíz lépésből 8 teljesen felesleges, a kb 20 fős személyzet munkáját két fő kiválóan elvégezte volna. This is Africa – ez a magyarázat arra, hogy a kitöltött appot miért kell átírni papírra, és azt miért kell kézzel visszaírni egy appba. Továbbá a pecsétes papírok megléte is elég súlytalan programpont a hatékonysági listán.

Az eredményt másnap egy honlapra belépve, a referenciaszám birtokában lehetett letölteni. További trükk, hogy nekünk 24 órán belüli teszt kellett, az 175 USD, de egy papírra ki volt írva, hogy ilyen lehetőség nincs, csak 72 órán belüli 75 dollárért. Mi ezt kértük, és úgy 16 órával később megvolt az eredmény.

Még csak egy hete jöttem el Afrikából, de máris hiányzik.

Piás város bányászati problémákkal: hegyi sztorik Libériából. 1.

Aki olvas az utazásaimról, tudhatja, hogy semmivel sem lehet jobban behúzni egy túrába annál, mint ha nincs kép a neten arról a helyről, ahova készülünk. Szokásos világbajnok csapatunk újabb két taggal egészült ki, így öten vágtunk neki a Nimba és a Wuteve hegységeknek. A Nimba hegységben található Guinea és Elefántcsontpart legmagasabb pontja a közös határon, a Wuteve pedig Libéria legmagasabbja. Előbbi úgy 1700, utóbbi 1400 méter fölött van tengerszint felett és a latin betűs internet egyetlen leírást sem tartalmaz ezekről a helyekről.

***

Többször volt alkalmam a covid alatti utazásról írni, de ami a januári afrikai utat illeti, az az eddigiek közül is kilógott. Az eredeti tervek szerint Etiópia, Eritrea és Szomáliföld volt a célpont, azon belül is az ottani nagy hegyekre való fölsétálás. Közben Etiópiában a háború hulláma elérte a Simien hegységet is (azóta újra lehet menni egyébként), és Szomáliföldről is megosztó hírek érkeztek, így az egész túrát át kellett szervezni a jóval kényelmesebbnek tűnő Mozambikba, Malawival és Zambiával kiegészítve. Napokkal később megjelent az omikron és mindhárom ország a karanténos listára került. Pár héttel indulás előtt került a képbe Libéria, mint C-terv, ami aztán nagyon gyorsan komolyra fordult.

Nyugat-Afrika turisztikai értékeiről nem véletlenül nem hallottak a legtöbben, és a korábbi guineai és sierra leonei tapasztalataim alapján én sem nagyon tudtam meggyőzni másokat, hogy majdnem olyan, mint Thaiföld, csak még nem hallottál róla. A száz-kétszáz dolláros vízumok, a három-négy átszállásos repülések, a nem létező infrastruktúra és a drága, de legalább szar szolgáltatások szerencsésen távol tartják a kevéssé kitartó és jobban megközelíthető helyeken is boldog turistákat.

Miután két hetet csúszott a vízumunk, és indulás előtt két nappal még mindig csak annyit mondtak a komák, hogy „sorban állok érte”, komolyan visszatértem az etióp túra beizzításához. A végső határidő után egy nappal, az indulás előtt 36 órával, amikor elküldtem egy üzenetet a vízumos embernek, hogy kösz a semmit, megérkeztek a dokumentumok egy pdfben. Az addiszi repjegy foglalását leállítottam és minden kezdődött előröl. Stresszes műfaj covid alatt Fekete-Afrika túrát szervezni a karácsonyi időszakban.

***

A mondás szerint nincs könnyű hegy, és hiába beszélünk viszonylag alacsony magasságokról, a valóság nem ennyire egyszerű. A négyezresekben az a jó, hogy elég nagyok ahhoz, hogy másoknak is föltűnjenek, így előbb vagy utóbb, de kiépül valamilyen infrastruktúra a környékre. Ezzel szemben az ezer méter körüli kis afrikai hegyekre senki sem kíváncsi, és senki sem feccöl bele pénzt és energiát, hogy senki által nem járt helyeket megnézzen magának. Ezekre a célpontokra szakosodni túravezetői szempontból a lehető legjobb kihívás, ugyanis minden egyes túra expedíciós jellegű, bejáratlan (néha bejárhatatlan), gyakran megismételhetetlen és rengeteget lehet belőle tanulni. Mindezt olyan helyeken, ahol nemigen jár fehér ember – néha ember se nagyon. Minden információt magunknak kell megszerezni, és minden lépést magunknak kell kijárni az engedélyek megszerzésétől kezdve a különböző érdekű autoritásokkal való tárgyalásig vagy akár a faluközösség előtt való felszólalásig. A normális nyaralással szemben az ilyesmire viszont még évek múlva is emlékszik az ember.

Tervezés közben a Nimba tűnt egyszerűbbnek. Ugyan a legmagasabb csúcsa már Libérián kívül van, de mivel semmilyen infrastruktúra (például ösvény) nincs a környéken, logikusnak tűnt, hogy egy helyi rangerrel meg lehet állapodni, hogy a két határ között teszünk egy egynapos gerinctúrát. Egyetlen erre vonatkozó forrás van a neten, de az egyrészt nem pontos, másrészt – mint utólag kiderült – nem is igaz, mindenesetre ez alapján lehetségesnek tűnt a megközelítés. A Google Earth műholdképei szerint szavannás-erdős hegygerincen kellett volna egy szép trekkinget lenyomni.

A Nimba hegy libériai oldala egy ArcelorMittal nevű acélgyártó cég bányájáé gyakorlatilag, így minden tevékenységhez a cég hozzájárulása kellett. Szerencsére ez a rész működött a legjobban. A bányászváros Yekepa, amit egy helyzetet jól értő itt élő expat úgy jellemzett, hogy „drinking town with mining problem”. Egyetlen hotel (értsd: munkásszálló), egyetlen night club (baszatós zene sötét helyen, én leginkább shitface/metálrészeg állapotomban keveredek ilyenre), sok templom (episzkopális, katolikus, evangélikus, baptista, egyéb keresztény szekták) és különböző minőségű egyszintes lakótelepek alkotják a „várost”, ami egyébként meglepően szerethető annak ellenére, hogy a halálra iváson kívül nemigen látszik benne más, hosszú távú perspektíva.

Az urbánus élet ezen fokáról mindent elárul az a jelenet, amikor a "város" "közepén" sim kártyáért (később ld. singa) sorban ülve patkányra hízott csótány kezdett fölmászni a szembe ülő koma lábán. Ő végig nem látta, és magyarázott valamiről, majd amikor a szörny megjelent a térdén, sokkot kapva rám söpörte, de én már sejtettem, mi lesz. Spiccel azonnal visszapöccintettem a komára, majd az akkor éppen zajló African Cup-ra utalva odavetettem, hogy Yekepa Cup, Bro. Nem volt több kérdés.

Este szereztünk egy helyi rangert, és megállapodtunk, hogy másnap fölvisz a legmagasabb pontra. Reggel még mindig ez volt a cél, de már elhangzott az is, hogy a Nimba legmagasabb pontjáról beszélünk, Libéria területén, természetesen. Pár órás kirándulás után fölértünk a Libéria, Guinea és Elefántcsontpart hármas határát jelző határkőhöz.

Naittakert, megérkeztünk. Hiába mutogattam a vezetőnek, hogy mi a guineai legmagasabb pontra igyekszünk, és az arra van látható messzeségben, az aznapi túránk itt véget ért. A kategorikus NEM számomra elég vonzó tárgyalási alap, így abban maradtunk, hogy estére összehív egy megbeszélést és értekezünk egyet, hogy a NEM az mennyire NEM, illetve nem lehet-e IGEN véletlenül.

Egy tucat megsütött hal után, csilitől leégett hajjal, félrészegen beszélgetve, elkezdtek gyűlni körém az emberek. Volt libériai ranger, guineai kollégája, környezetvédelmi menedzser a bányától, helyi nemtudommit képviselő szaki, összesen vagy hat ember. Egészen kiváló párbeszédek zajlottak:

Helyiek: - Természetesen guineai vízum nélkül nem lehet a hegyre menni.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Mert az Guinea.

Én: - De mi nem megyünk Guineába, csak a határán megyünk. Egyik lábunk Guineában, a másik Elefántcsontparton. Eszünk ágában sincs belépni.

Helyiek: - Öööööööö.

***

Helyiek: - A libériai rangerek nem mehetnek át Guineába.

Én: - Miért nem?

Helyiek: - Legalább szólni kéne a guineaiaknak.

Én: - Itt ül egy. Hello, Sir, átmehet a ranger Guineába?

Helyiek: - Öööööö, erre még nem volt példa.

Én: - Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, csak azt, hogy még nem csináltad.

Helyiek: - Ööööööö, igen.

***

Helyiek, egy óra győzködés után: - Sajnálom, nem lehet átmenni innen.

Én: - Ez ugye a Nimba hegység, a három ország határán? És azt mondjátok, hogy a libériai oldalról még soha egyetlen ranger vagy bányavállalati ember nem volt arra kíváncsi, hogy mi van a határkövön túl?

Helyiek kussban: - Nem, ilyen még nem volt.

Én: - És nem akarjátok tudni, hogy milyen vadcsapások, növényfajok és tereptárgyak vannak a hegyen, közvetlenül az országhatár környékén?

Helyiek csillogó szemmel: - Nos, ha így nézzük a dolgot, ez egy tudományos expedíció, és mint ilyen, lehetséges.

Végül a nemből igen lett azzal a feltétellel, hogy nem hagyjuk el a hegygerincet, és naplementéig visszatérünk Libéria területére. Imádom Afrikát és a kompromisszumokra kész embereket.

Másnap hajnalban indultunk, és elég jó tempóban reggel 9-re a hármashatár kőnél voltunk. Itt köszönt szembe a valóság. Az a valóság, ami nincs fönt a neten, és amitől nagyon meg lehet combosodni. Percek alatt csesződött el a napunk. Pár lépés után alig észrevehetően kezdett sűrűsödni az aljnövényzet. Ötven métert sem haladtunk, amikor előkerült a machete és percenként pár métereket tudtunk haladni legfeljebb. A szövevényes indák még pár méterről sem látszanak a talpad alatt, csak azt veszed észre, hogy már nem a talajon jársz, és minden egyes lépésnél derékig ki kell emelni a térded, hogy ne fogjon meg a növényzet.

Egy óra múlva a mellig érő, majd három méteres bozót dzsungellé vált. Leginkább tüskés indákkal és kidőlt fatörzsekkel súlyosbított dzsungellé. Jóval harminc fok fölött volt, de muszáj volt kabátot venni, különben a növényzet a bőrt szaggatja meg. Vezetőnk időnként bemért GPS pontokat, hogy áldozzunk a tudomány oltárán is. Délig nagyjából két kilométert tettünk meg a légvonalban tízből, és nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a túrát innen fizikailag lehetetlen végigvinni. Egy nap alatt egész biztosan. Többre meg nem volt lehetőségünk, mert ahhoz legalább kettőt a hegyen kellett volna aludni, azaz kellett volna guineai vízum, legalább 12, de inkább 15 liter víz per fő, háromnapi kaja, illetve elegendő felszerelés az ottalváshoz. A hegy az elefántcsontparti oldalról sűrű dzsungellel határolt, egyedül a guineai oldalról lehetne fölmenni valahogy, de az egy külön út és legalább 4-5 nap a legközelebbi városból. Legalább megpróbáltuk.

Tulajdonképpen mindenki vidáman jött le a hegyről. Egyrészt alaposan elfáradtunk (a foglalkozás elérte célját), másrészt ismét bebizonyosodott, amit eddig is nagyon jól tudtunk: nincs könnyű hegy. A következő sem volt az.