Kis halak a Szaharában

Érdemes megfogadni azoknak a tanácsát, akik Afrikához sok időt és türelmet javasolnak. De kezdem az elejéről.

Az egyiptomi Asszuán az elkurvult turistahelyek egyik legdélebbi bástyája a fáraók földjén. Egyetlen, látogatóknak kinyalt főutcáján minden kapható, amit ember az útifilmekben lát, viszont képtelenség anélkül utcára lépni, hogy legalább tízen ne próbáljanak meg eladni valamit, leginkább hasist, mert az nincs a kirakatokban. Egyszóval idegesítő egy hely, a mélypontja valószínűleg a núbiai falunak nevezett Patyomkin-nyomortanya, ahol gazdag német turisták százai fényképezik a legyektől ellepett kisgyerekeket, ahol a hatéves utcakölyök egy euróért énekli a makarénát. Azt hiszem az itt töltött pár óra bőségesen elég volt kiélvezni a helyet.

És akkor jött a sok-sok türelmet igénylő út kezdete Khartúm felé. Egyiptom és Szudán között majd’ 1300 kilométeres szárazföldi határ húzódik, valamint a Vörös-tenger köti össze a két országot. Ennek ellenére szárazföldi határátkelő nincs egy sem, a tenger felől pedig nincs közvetlen összeköttetés, csak a Szaúd-arábiai Dzsiddán keresztül, de azért épeszű ember nem áldoz rengeteg energiát, hogy kijárja a tranzitvízumot egy egyszerű átszállásért. Marad tehát a komp a Níluson, illetve az asszuáni gát által felduzzasztott Nasszer-tavon.

Komp hetente egyszer megy, minden hétfőn, elvileg délben, gyakorlatilag inkább fél 6 körül. Jegyet szerezni külön program: csütörtökön még Kairóban próbáltunk foglalni, de az iroda délután 2-kor bezárt. Pénteken szokás szerint pihenőnap, szombaton egész nap vonatoztunk. Vasárnap nyitva volt az iroda, de nem volt benne senki, majd nagy nehezen megkaptuk az információt, hogy indulás előtt is váltható jegy a kikötőben. Másnap reggel hatalmas tömeg várt, plusz a remek hír, hogy elfogyott a jegy, vagyis még egy hetet kell várnunk a fent említett nagyszerű helyen. Ennek ellenére nem adtuk fel a dolgot, sorban álltunk egy jó órát, mire közölték, csak első osztályra van már jegy 73 dollárért, amennyink nem volt erre a célra. A mögöttünk álló azért még tudott venni másodosztályra. Először 400, majd 500 fontra kúszott fel a jegyár, mint a tőzsdén. Reményvesztés előtt azonban felcsillant a remény: egy helyi szerint délután egykor érkezik Mr. Sala, akitől lehet venni. És valóban, a hivatalos indulás után két órával 250 fontért, vagyis 45 dollárért nálunk volt a jegy. Ettől kezdve már csak az értelmetlen munkájú emberek tömegén kellett túljutni. Valaki adott egy papírt, ráragasztott egy kétfontos bélyeget. A következő ember adott egy másikat, kitöltöttünk. A harmadik elvette mindkettőt, az egyiket eldobta (azt a negyedik gyűjtögette egy kosárba), a másikat megtartotta, és újabb papírt adott helyette. A legvégén az ötödik azt is elvette és adott egy ebédjegyet. A hatodik pedig ellenőrizte, hogy meg tudtuk-e szerezni a megfelelő cetlit. Így könnyen felszámolható a munkanélküliség.

A komp menekülthajóra emlékeztetett. Szerencse, hogy másodosztályra kerültünk, mert az első ablaktalan levegőtlen kabinokat jelent, amit jobbára nők és gyerekes családok kénytelenek igénybe venni. A felső tetőn 40 fok, alig van árnyék, visszasírom az otthoni novembert. A menetidő 16-24 óra, a helyiek szerint inkább 24, nekünk kivételesen 16 volt. Persze, csak ha nem számítjuk a bő 5 órás késést induláskor. Hatalmas zsákok és dobozok között több százan aludtunk a felső fedélzeten. Amint egy pillanatra eltűnt valaki, a helyét azonnal befolyta a tömeg. Ételért az esélytelenek nyugalmával álltam sorba, kettővel előttem egy szolid bunyó alakult két régóta várakozó ember között. Szerencsére valaki kikapta a kezemből a jegyet, és már kaptam is a kaját.

Mindenki mondja az egyiptomiakról, hogy szeretik a pénzt. Ezért tartják Szudánt jó helynek, mert ott a kormányzaton kívül senki nem húz le arcátlanul. Az egyiptomi matrózok fölajánlották, hogy 2 dollárért alhatok az oldalsó fedélzeten, ahol nem volt senki, de annyira feldühítettek, hogy mondtam nekik, akkor inkább nem alszom egyáltalán. Pár perccel később győzött az emberség és megkaptam a helyet ingyen. A napi 40 fok után éjjel jött a jeges szél, ami képes volt a fal tövében lebegtetni a függőágyamat, amit jobb híján magamra terítettem. Reggel Abu Simbel sziklatemploma fogadott, az egyik első dolog volt, mit megláttam. Reggel hatkor, tele turistákkal.

Szudán minden nyugodt ember türelempróbája. Először is az érkezés napján nem lehet elhagyni a nagyszerű kikötővárost, Wadi Halfát. Nincs vonat, csak másnap este, szerintem az egész város kizárólag azért képes fennmaradni, mert a komp indulása és érkezése előtti és utáni napon megtelik utasokkal. Mintha fizetnének a vasútnak, hogy ne tudjanak az emberek továbbmenni. Mel Gibson alighanem kinyírta volna magát a Mad Max-ben, ha látja, hogy van még annál is olyanabb hely. Másnapra viszont a fél várost ismertük, felfedeztük a szudáni almás italt, a Stimet, azóta annyira függők lettünk, hogy ha viszek haza egy üveggel, vénásan kell majd nyomni cseppenként, hogy kitartson karácsonyig.

Wadi Halfa egyik szenzációja a regisztráció. Aki látta, hogy Asterix hogyan szerzi meg az A38-as igazolványt az Asterix 12 próbájában, az tudja miről beszélek, aki nem, annak íme: rendőrségre bemegy, megfelelő nyomtatványt megkap. Szabályosan kitölt, rendőrségre visszavisz. Titkárnő ellenőriz, elküld két ajtóval odébb. Ott sorbanállás, pecsét. Titkárnőhöz vissza, pecsétet leokéz, fénymásolni elküld. A fénymásoló széttárja a kezét, fénymásolás nincs, a városban nincs áram. Szállásra visszamegy, két óra döglés, felkapcsolva hagyott lámpa felvillan, rohanás a fénymásolóhoz. Fénymásolás (45 HUF per oldal), összes papírral titkárnőhöz. Titkárnő pecsétel, elküld a befizetős hivatalba befizetni. De mégsem ott kell, hanem menjünk a főrendőrhöz. Főrendőr ellenőriz, pecsétel, átküld a szomszéd szobába fizetni. Sorbanállás, mindenki külön bizonylatot kap, és fejenként 14 darab bélyeget, összesen 38 font értékben, amiért 76 fontot kell fizetni. Szóvátevés, reklamálás, nenézzélhülyénekismeremaszámokat, folyamat megakad. Fizetős ember 64 darab bélyeg benyalása után megsértődik, iroda bezár, rendőrfőnöknél reklamáció. Rendőrfőnök eltűnik, fél óra álldogálás, majd iroda kinyit, a 4 darab lapból, 14 bélyegből és 5 pecsétből álló paksaméta per fő eljut ismét a titkárnőhöz. Titkárnő ellenőriz, rendőrfőnökhöz küld, megkapjuk az utolsó pecsétet, ezúttal az útlevélbe. Paksaméta aktatáskába süllyesztődik, bélyeges ember útlevelet visszakér, majd egyesével cirkalmas arab levelet megfogalmaz, hogy 76 fontot (38 dolcsi) befizettünk rendben. Fél órával később útlevél visszakap. Hatalmas röhögés a kanadai páron, aki fejenként 76 dollárt fizettek be, és a dél-afrikai fiún, aki előző nap büszkén mesélte, hogy a 60 dolláros regisztrációs díjat egy várossal odébb lealkudta 45-re. Van, amiért érdemes élni… A dél-afrikai amúgy jó arc, odaadta a fénymásolt Szudán útikönyvét, hogy ő is kapta valakitől és neki már úgysem kell. Bár nehezemre esik könyvnek nevezni azt a 70 fénymásolt lapot, aminek egy centis sávban körberohadt a széle a könnyített tereptől.

Időközben megérkeztek a németek is. Michael és Sebastian egy München-Johannesburg autókázásba kezdett pár hónappal korábban, most ők is küzdöttek egy picikét. Az autójuk egy nappal később jött át egy kereskedelmi hajón, de még így is előbb tudnak tovább indulni, mint mi a vonattal. Na ja, a vonatjegy. Reggel hétkor fölkeltünk, hogy biztos, ami biztos, vegyünk jegyet. Fél nyolckor hatalmas tömeg a jegykiadó ablaknál. Kettő van, két tömeg. Később kiderül, az egyik egyáltalán nem fog kinyitni. Mindenki átmegy a másikhoz, majd jön az újabb infó, hogy mégis, így mindenki vissza. Közben oldalról, az iroda ajtajából megy be a kis számú protekciós. Abszolút semmi esélyünk, amíg föl nem karol a kompról megismert gangszta arc, Anthony. Aztán befut Anthony bátyja, aki állítólag ismer valakit odabent. Következő ajtónyitásnál beüvölt valamit, majd a következőnél a karomnál fogva benyom az irodába. Két végtelenül lassú ember teázgat és mindenféle összefirkált papírokat nézeget. Kint meg a tömeg, mindkét ablak zárva. Nagy nehezen kiderül, mit akarok, az összefirkált papírok között elkezdenek nyilakat rajzolgatni és bölcsen tanácskozni, vajon hogy fér fel három ember arra a vonatra, amire addig körülbelül 20 jegyet adtak el. Negyed óra múlva közlik, jöjjek vissza 11-re, de tapodtat sem mozdulok. Így, és még 6 dollár kenőpénzért megkapom a jegyeket. Ez tartott 20 percig, addig egyetlen jegyet sem adtak el az ablaknál állóknak. Kicsit rohadtnak érzem magam, de arabtudás és helyi túlélési technikák ismerete nélkül kénytelen vagyok olyan nemtelen eszközzel segíteni magamon, amit másoktól látok errefelé.

A vonatjegy örömére sülthalazunk az International Restaurantnak nevezett objektumban. Rejtő Jenő álmos sivatagi orosz hússalátás etetője lehetett ilyen. Mondjuk joggal international, elvégre ide érkezik be a komp Egyiptomból. Van benne négyféle kaja, azok legalább finomak. Az egyik a sült hal, a másik a zsíros lében sült krumpli, a harmadik a zsíros lében főtt ladyfinger (semmi köze sem a vibrátorhoz, sem is az ugyanilyen nevű pakisztáni csúcshoz, ami az Ultar peak mellett emelkedik) paprikaszerű növény, a negyedik pedig a rántotta. Az étlapot egyetlen étkezés alatt végig lehet próbálni és kereken 5 dollárba kerül az egész. A két némettel együtt költjük utolsó ebédünket. Közben elmesélik, 9000 euróért vették a 10 éves Land Roverüket, és az egész út költségvetése 35 ezer euró kettejüknek. Fél évig minden hétvégét a kocsi kipofozására fordították, most viszont minden praktikus, minden belefér, és egy beduin egy kalapáccsal javította meg a tönkrement váltót 30 dollárért cserébe.

A másik, még a kompon megismert figura a bombayi születésű Navin, aki az Államokban él és elhatározta, hogy a világ összes országában eltölt egy hónapot. Engem leginkább Irak érdekelt, nemrég volt ott. Semmi baja nem lett, igaz nem egészen egy súlycsoportba tartozunk. Mikor a napi büdzséjét firtattam, azt mondta, nem tudja mennyit költött, volt pénze és mindig fizetett, amit kellett. De olyan napi 100 dollárra saccolta. Igaz, könnyű neki vegyülni, olyan indiai színe van, hogy simán beillik arabnak is.

India és Pakisztán maratoni vonatútjai valamiért elhintették bennem annak a tévképzetnek a csíráját, hogy vonatügyben sok újat már nem fogok tanulni. Az utolsó vasutas élményem a Zürich-Bécs volt, ami világviszonylatban jónak számít. Ez azonban mindent alulmúlt. Ennyire mocskos vonatot még sosem láttam. Nem a padló volt az, vagy az emberek, hanem a falak, és úgy általában minden. Mintha a Trainspotting ominózus vécéje változott volna hirtelen vonattá. A jegyünk másod osztályra szólt, teszem hozzá sajnos, ugyanis mind az első, mind a harmad osztállyal jobban jártunk volna. Öt extraigénytelen láncdohányos arab tuskó melós közé vetett a sors, akik abban lelték örömüket, hogy mindenáron megpróbáltak kitúrni a maradék kevés helyről, hogy nem engedtek ablakot nyitni, amikor fuldokoltunk a füsttől és hasonlók. Volt köztük Taki bácsi, a csavargyári szaki és Besenyő Pista bácsi, annyira értelmetlen fejjel, hogy azzal nyertek volna az evolúció zsákutcája versenyben. Igyekeztük minden időnket a folyosón tölteni a szomszéd kupéban lakó feka gyerkőcökkel játszva tölteni, miközben minden melós legalja Taki bá’ az ülés alá mászott aludni olyan mocsokba, ahonnan nincs az a pénz, amit felvennék.

Velünk volt még Moses, a dél-szudáni keresztény fekete, Nelson Mandelát is sírásra késztető monológokkal, valamint állandó készenléttel felfegyverezve, ugyanis nem volt jegye. Viszont hasznos tippet adott: ha nincs jegyed, nyugodtan szállj föl a vonatra, és adj a kallernak annyit, amennyit akarsz. Neki az zsebbe megy, lerakni úgysem fog. Cserébe a fél éjszakát a vonat tetején töltötte, a másik felét két kocsi között. Még a kompon megkérdeztem Mosest, hogy az arabok Musának szólítják-e, de ezt nem kellett volna. Félnaponként egyórás monológba kezdett a dél-szudáni emberi jogokról, olyan választékossággal, mintha egy Amnesty International jelentést Seneca adott volna elő a Forumon. Később megkérdeztem tőle, hogy mikor érünk Atbarába. Először nem értette, majd azt válaszolta, hogy ha felvenné a Musa nevet és áttérne az iszlámra, járhatna egyetemre. A pontos idő helyett a kormányt szidta, de akkor már tudtam, hogy kétlábon járó propagandagépezetbe botlottam. Aztán igyekeztük elkerülni a vele való kommunikációt, mert fárasztó volt hallgatni. Nem úgy Anthonyt, a Londont és Amerikát megjárt, szintén dél-szudáni 2Pac Shakurt, aki nemcsak, hogy jól beszélt, de még humora is volt hozzá. Az apját ’92-ben ölték meg kormánykatonák, azóta a nővérénél tengeti életét, hol Kairóban, hol Londonban, hol Ausztráliában. Ő a vidám menekült sztoriját adta elő, a ’hey man, bullshit govenment’ stílusban. Jelentkezett az ENSZ-nél menekültnek, és mivel volt kint családtagja, könnyen megkapott minden státuszt, mert volt hova mennie. Hét évet Kairóban egyetemistáskodott, kiismerte az utcai bandákat. Tiszta New York, mondta, a BadBoys van az Outlawok ellen, ha rossz jelet mutatsz az ujjaiddal, simán kinyírnak, hey man.

Az általában nyomott hangulathoz hozzájárultak a külső körülmények. A 7-re ígért indulás tévesnek bizonyult, így elvileg 9-re lett kitűzve az újabb időpont, majd ebből lett fél 11, majd éjfél, hogy végül 1-kor kigördüljünk 20 órás utunkra az ősi Atbara felé. Közben belém kötött egy részeg rendőr, akit valahogy sikerült elpaterolni a közelemből. Mivel rendőr volt, senki sem mert szólni neki. Normális esetben 50 korbácsütés jár érte (mármint az alkoholizálásért), vagy annak megfelelő elzárás. Ahogy elnéztem a tömeget, a rendőröket mindenki utálja. Anthony közölte, simán elvehetné a fegyverét, lelőhetné, és meg sem állna Egyiptomig. Javasoltam neki, hogy egy üveg piáért vegye meg a fegyvert, de csak röhögött, hogy akár hiszem, akár nem, simán menne a dolog.
Wadi Halfa szolgáló és védő egylete teljes létszámban a peronon morcoskodott, és volt, akitől 75 dollárt gomboltak le azért, mert két nagy csomagot fölrakott a vonatra. Gyakorlatilag bármit megtehetnek minden következmény nélkül. Gyanítom, hogy egy mezítlábas írástudatlan szakadt rendőr lényegesen több pénzt visz haza, mint mondjuk én. Később a kormányzatnak dolgozó barátaink is megemlítették, hogy a rendőrök a leghülyébbek, és teljesen értelmetlen a munkájuk, ami jobbára a pórnép piszkálásából és lehúzásából, valamint a náluk feljebb lévők seggnyalásából áll. Természetesen tisztelet kivételnek. De tény: az országban mindenki mosolyog, de ha valaki nem, az jó eséllyel rendőr.
Szintén nem tett jót a közérzetnek az a kisebb-nagyobb homokvihar, amibe kerültünk. És ebben emberek építették az utat a sivatagban. Pokoli egy munka ez, pokoli tájon.

Kartúmba a megérkezés minimum klasszisnak volt nevezhető. Kormányzati luxusdzsip tett le azon a helyen, ahol fölkötöttük a hálózsákot. Előttünk a Nílus, amúgy minden tiszta Balaton-fíling, azt leszámítva, hogy november elején 40 fok van, illetve éjjel csak 30. hajnalban meg még kevesebb. A Blue Nile Sailing Club név alapján lehetett volna 1000 eurós belépőjű privát jachtklub is, de csak egy privát park, ahol van egy csomó csónak, egy nagyképernyős tévé (a helyiek most a Szudán-Tunézia focimeccset nézik), meg pár oszlop, ahol lehet függőágyazni. 3 dollárt fizetünk fejenként, a következő legolcsóbb hely egy lerobbant hotel 20 dolcsiért, úgyhogy inkább nomádkodunk egy keveset a Nílus partján, mint hogy ablaktalan lukakért fizessünk. A város annyira nincs berendezkedve a hátizsákosokra, hogy ez az egyetlen olcsó szállás, ahol mind a 4-5 turista megszáll, aki a városba jön. Mármint az a 4-5, aki nem a 100 dollár fölötti luxust fizeti.

Khartúm drága helynek számít. A klub tulajdonosának van egy háza Angliában, azt mondja, annak olcsóbb a rezsije, mint az itteninek. Egy 50 négyzetméteres lakás 250 ezer dollárba kerül errefelé, az kicsit több, mint 20 millió forint.

Egy nap alatt megtapasztaltuk a végleteket: reggel a porban teáztunk a helyi mocskos félnótásokkal valami istentelenül lepattant külvárosi buszmegállóban, ahol találkoztam életem első szamárösztöke-árusával. A núbiai piramisoknál a 25 dolláros belépőt 10 perc alatt lealkudtuk 5 dollárra. A japánokban meg a koreaiakban viszont sosem csalódom: a sivatagban bandukolva azon örvendeztünk, hogy itt végre nincsenek turisták, amikor megjelentek tevén az „igazi” helyiek, meg vagy 10 kiskölök, hogy tevés szolgáltatást és faragott szobrocskákat adjanak el. Tiszta Egyiptom… szerencsére olyan 10 perc alatt megértették, hogy ma nem lesz biznisz, de addigra befutott 5 japó egy terepjáróval meg egy sofőrrel és elkezdtek fényképezni nagyon bőszen. A piramisok sokkal kisebben egyiptomi társaiknál, viszont sokkal meredekebbek is, úgyhogy igazi extrát nyújtottak északi társaikhoz képest. Azt hiszem, lassan föladom azt a próbálkozásomat, hogy turistamentes helyet találjak. Évről évre ráerősítek, de japánok eddig mindenhol voltak.

Kitaláltuk a tutit, hogy fotózunk egy giccses naplementét piramisokkal és tevékkel, amikor felbukkant három fehér lepelbe öltözött helyi fickó. Rákészültünk a címlapfotóra, amikor hirtelen megkértek minket, hogy fotózzuk le őket a saját gépükkel. Köpni-nyelni nem tudtunk, de megtettük. Kiderült, hogy három darfúri fickó, ráadásul ez egyik az észak-darfúri el-Fashirból, a másik a déli Nyalából, a harmadik pedig a nyugati el-Geneiából. Mindhárman a kormány emberei, luxusdzsippel és céges sofőrrel jöttek gúlát nézni. Gyorsan hagyták magukat rábeszélni, hogy elvigyenek minket Kartúmba. Légkondis terepjáró, thai ananászkonzerv, 140 km/órás sebesség. Amit a kormány benyelt regisztrációs díjra, részben vissza is kaptuk, hála újdonsült jól fizetett jótevőinknek. A 20 kilométerenként lévő ellenőrző pontoknál csak lassítottunk, és ha az előttünk lévőt nem elég gyorsan ellenőrizte a rendőr, az anyósülésen lévő faszi nekiesett a dudának és leüvöltötte a rendőr fejét, miközben hátul veszettül röhögtünk azon, hogy végre nem minket szívatnak. Végül 12 órával később értünk Kartúmba, mint a vonat, cserébe óriásit kajáltunk Atbarában, aludtunk 10 órát majdnem egyenes ágyban, légkondi zümmögése mellett, tudtunk hatalmasat fürödni, és még a piramisoknál is eltöltöttünk pár órát. Meg kell, hogy állapítsam, Irán, Szíria, Afganisztán és Jordánia mellett Szudánban is remekül lehet stoppolni, mert általában az első ember felvesz.

Az első függőágyas éjszaka meglepett. Hajnalban a hideg szél rám kényszerítette a dzsekimet, amit kabalából hoztam el, és egy hete szívtam a fogamat amiatt, hogy mekkora barom vagyok, hogy még ezt is cipelem. De nem…

A szombat minden turista rémálma, a regisztráció napja volt. Először ugyebár lehúztak Wadi Halfában 38 dollárral. Kaptunk egy papírt arról, hogy útközben nem vághatnak meg többször. Kartúmban viszont mindenképpen kell regisztrálni még egyszer. A folyamat a következő: reggel elindultunk abba az irányba, amerre a hivatalosan Alien Registration Office nevezetű helyet tudtuk. Elsőre nem lett meg, gyorsan bementünk hát a német kulturális intézetbe, hogy ott biztos van valaki, aki ismeri a csíziót. Az a valaki átküldött minket a város túlfelére, mondván, hogy az iroda oda költözött. A külvárosi csillivilli bevásárlóközpontban viszont mindenki hülyének nézett, hogy mit akarunk ott a rendőrségtől. Végül átmenekültünk a szomszédos luxusszállóba, hogy ott biztosan tudnak ilyesmiről. Ők visszaküldtek oda, ahonnan indultunk. Igaz, nem volt könnyű ez sem, de furfangos kérdésekkel sikerül kierőszakolni a rendszer képtelenségét bizonyító válaszokat. Mint kiderült, mindenkinek kell regisztrálnia, aki Kartúmba érkezik. Aki ezt nem teszi meg, nem hagyhatja el az országot, mert nem engedik be a reptérre. Körmönfont módon megkérdeztem, mi van akkor, ha valaki csütörtök délután érkezik, amikor bezár az iroda, a péntek ugyebár szünnap, és szombat délelőtt megy a gépe, vagyis nem tud regisztrálni, de nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Akkor nem hagyhatja el az országot, jött a megnyugtató válasz. Ezennel tehát figyelmeztetek mindenkit, hogy ha útját megszakítva Kartúmban akar maradni másfél-két napot, abban ne legyen benne a péntek, mert akkor csúnyán itt marad. Hacsak nincs nála némi készpénz, mert azzal igen jól működik a gépezet. Ilyen korrupciót még sehol sem láttam, pedig sosem sajnáltam pár dollár pluszt, ha fél napos sorban állást kellett vele kiváltani.

Órás bolyongás után (tuktukkal keresztül egy szeméttelepen, majd egy építkezésen), az amerikai követség mellett megtaláltuk az irodát. Az egész városban egy darab másfél méterszer méteres falnak döntött tábla segít az eligazodásban, de az is közvetlenül a bejárat előtt van. Bent megkaptuk ugyanazt a formanyomtatványt, amit Wadi Halfában két nappal ezelőtt kitöltöttünk. Ugyanúgy útlevélkép, fénymásolás, igazolás a szállásról, hogy ott lakunk és egyéb papírok beszerzése után fél órával munkaidő lejárta után, egy teljes nap alatt sikerül magunkat legálissá tennünk Khartúmban. Még egyszer lehúztak 5 dollárt fejenként, igaz először 130-at akartak, de azt nagyon megkacagtuk, végül belátták, hogy az kicsit túlzás. Kicsit szomorú vagyok, hogy a szudáni kormányzatnak több képe van rólam, mint édesanyámnak.

Közben hívogattak az általunk goverment people-nak nevezett darfúri barátaink, hogy találkozzunk valahol. Mesébe illő produkciót nyújtottunk: egy tízmilliós város közepén állt egy bank előtt három fehér. Nekem már vagy 5 órája volt szudáni SIM-kártyám. Arról fölhívtunk egy lányt, akivel még a kompon ismerkedtünk meg. A lány továbbküldte a számot egy másik arcnak, aki szintén a hajón volt. Álldogálás közben összehaverkodtam a biztonsági őrrel. Mivel közel van az egyetem, egy szintén hajón megismert ismerősünk is ránk talált egészen véletlenül, így hatalmas csevej alakult ki, közben folyamatosan csörgött a telefonom, végül a darfúri fickók is megérkeztek, ezúttal egy Toyotával, és azonnal betettek minket, hogy megyünk enni. Ennyi ismerősöm és forgalmam a szigeten szokott lenni pár nap után.

A vacsora remekbe sikerült, de azért éjjel elmentünk még enni egy olyan helyre, amilyen bátran lehetne akár Párizsban is. A szendvicsek 2 dollárba kerülnek, nem olcsó, de legalább egy szinten étkezünk a helyi aranyifjakkal.

Hogy az utazásom okáról is legyen egy pár mondat: ma reggel meglátogattam az ENSZ menekültügyi hivatalát. Amikor a nőnek elmeséltem az idejutásom sztoriját, betegre röhögte magát, és mindenkinek elmesélte, aki benyitott, hogy a folyóparton függőágyazok. Határozottan tetszett neki. Rossz hír viszont, hogy a darfúri út egyelőre bukónak tűnik, vagyis szakmai szempontból majdnem fölösleges volt idejönnöm. Ami elválaszt a sikertől, az 400 dollár. A költségvetésemen kívül semmit sem szoktam megtervezni előre, de Szudánról olyan nehéz aktuális infót szerezni, hogy ez lett a vesztem. Többe került hat nap alatt vonattal, hajóval, stoppal lejönni Kartúmba, mint repülővel lett volna. Ahol lehetett, lehúzott az emberi jogok bajnoka kormány, így mára összesen 500 dollárom maradt. Wadi Halfában például bő hússzorosára emelkedett a szállások ára két év alatt, 15 dollárcentről 3 és fél dollárra. Az egész országban nincs olyan ATM, amit lehet külföldi kártyával is használni, belső információk szerint semmilyen módon nem lehet pénzhez jutni. A legolcsóbb repjegy Darfúrba pedig 300-ba kerül, viszont ha megveszem, nem tudok hazamenni. Az ENSZ-esek sem dobtak fel, abszolút segítőkészek voltak egy ingyen reptetést illetően, csak éppen a kormány megtiltotta mind nekik, mind az összes NGO-nak, hogy civileket fuvarozzanak, különösen az újságírókra ugranak. És érthető módon egy aztsemtudomholvan ország fiatal szabadúszója miatt nem kockáztatják a tízezrek életét segítő tevékenységüket. Ahogy megismertem az itteni adminisztrációt, abszolút egyet értek velük. Egyetlen esélyem van még, de az titok, mert abban sem vagyok biztos, hogy nem figyelnek minket valamilyen módon. Úgyhogy egyelőre két opcióm maradt: meglesz a fuvar, és minden úgy történik, ahogy terveztem, csak nem az én pénzemből, vagy maradok egy hetet Kartúmban, kihozom belőle, amit lehet, aztán busszal-hajóval (jajajaj, légyszi, inkább ne) vagy repülővel visszamegyek Egyiptomba, és eltöltök egy-két hetet a Sínai félszigeten nyaralva. Az izraeli határnál, az eilati öbölben például tudok egy csomó elhagyott bungalóról, ahol egy lélek sincs, és kiválóan lehet tengerparton fetrengeni és túrázni, talán azt. Insallah.