Káosz Khartúmban

Káosz Khartúmban

Útikönyvet kellene írni Khartúmról. A kötelező látnivalókat egy bekezdésben letudnám. Tulajdonképpen csak rövid indoklás lenne az egész, hogy semmit sem veszítünk, ha kihagyjuk az egészet. Vagy kilométeres listát arról, hogy mit nem érdemes megnézni. A második fejezetben viszont arról írnék, hogy miért érdemes mégis ide jönni. Ez lenne a bevezető:

Első látásra (másodikra is) Khartúm a világ legkevésbé izgalmas helyeinek egyike. Olyan, mintha egy kifinomult ízlésű francia turista Dunaújvárossal próbálná meg lenyűgöztetni magát. Turisztikai szempontból értékelhetetlen, túl sok régi épület nincs, ami van, az nagyon lerobbant. Az újak jobbára betonkockák, betontéglalapok gyakran szmogtól szürke színben, de használnak minden olyan árnyalatot, ami kompatibilis a koszbarnához. Az alkohol tiltott, tehát bárok nincsenek, park is kevés, a múzeumokról pedig jobb nem is beszélni.

A város viszont megdöbbentő gyorsasággal fejlődik. 2005-ös rongyos fénymásolt útikönyvem alapján próbálok tájékozódni, de néha meglepődöm. A vitorlásklub mellett, ahol tanyázom, egy német-török kooperáció fölépített egy hidat. Egy héttel érkezésünk előtt adták át, tegnap szedték le a német és a török zászlókat, épp abban az órában, amikor a németek elhagyták a klubot. Most is épül egy híd a város közepén lévő Tuti szigetre. Mellette pedig a dubai Burj al-Arabra (az a vitorla alakú sokcsillagos szálloda) emlékeztető hotel, amit líbiai finanszírozása miatt a népnyelv Kadhafi tojásának nevez. Tuti amúgy érdekes hely, földművesek és vályogvetők lakják, és egyáltalán nem akarják a hidat, nehogy belerondítson a világ a jól elzárt közösségükbe. Inkább kompoznak minden nap, pénzért. Természetesen a kormányzat nem rendezett kívánságműsort, hogy kell-e a híd, és Tibi bácsi pillanatok alatt elintézte, hogy legyen. De nemcsak az infrastruktúrán, hanem az autókon is látszik a fejlődés. Naponta többszáz új kocsi kerül forgalomba, és a legtöbben nem adják alább valamilyen Toyotánál, de a legújabb Mercedesekért sem szoktam pár saroknál többet bandukolni.

Iszonyatos mennyiségű pénz van az országban. Ezt egy török üzletember mesélte a német követségen. Ők golyóálló őrbódékat forgalmaznak, a kormányzat jól megadóztatja a cuccokat, de még így is bőségesen megéri. Szűz piac az ország, semmijük sincs, mindent akarnak, mindent megfizetnek. Hála az utóbbi időben talált rengeteg olajnak, ami viszont annyira felkeltette az energiaéhes kínaiak figyelmét, hogy azonnal bevásárolták magukat mindenbe. Így most a szudáni olaj bő kétharmada kínai kézben van. Ismerjük őket: hoznak egy rakás pénzt, saját munkaerőt, építenek, vásárolnak, befektetnek, és pár éven belül kínai negyednek hívják a lakóhelyüket. Ezzel nem sokat segítenek a helyi munkanélküliségen. Minden kilencedik embernek van munkája, abból meg minden ötödik az adminisztráció területén dolgozik a korábbi bejegyzésben részletesen kifejtett hatékonysággal. (Pár napja például elromlott egy jelzőlámpa egy komolyabb kereszteződésben. Nem javították meg, viszont öt rendőr áll a napon 50 fokban, és sípol és hadonászik, hogy ne legyen még nagyobb káosz.)

A város keresi önmagát. A mostani rendszer előtt jól működő buszhálózat és infrastruktúra volt. A nagy Mercedes buszokat lecserélték feleakkora csotrogányokra, közben migránsok milliói érkeztek munka és megélhetés reményében. A közlekedés rendszere visszasüllyedt valami egészen kezdetleges szintre. A szabályok minden nap változnak, az egyik út reggel egyirányú, délután már nem, másnap a másik irányból lehet csak behajtani. Jól frekventált helyeket lehetetlen elérni tízperces séta nélkül, pedig régebben arra járt a busz. Van híd, ami reggel hét után egyirányú, ami hatalmas kerülőt (plusz idő, energia, benzinfogyasztás, légszennyezés) jelent. Aki a legrövidebb úton igyekszik, annak korán kell átkelnie. A kormányzat mindent megadóztat. Az autóvásárláskor regisztrálni kell az új tulajdonost, ami 1000 dolláros tételt jelent (ez nem tudom mennyibe kerül nálunk, de itt évente kell egy ilyen regisztráció). Ha valaki elhagyja az országot, exit visát, vagyis kilépő vízumot kell vennie (15 dollár), amit még véletlenül sem a szokásos kilépési adónak hívnak, hanem rendes vízum, pecséttel az útlevélben. Nekem eddig három oldal Szudánom van, és összesen 12 fotómat birtokolja az adminisztráció, nem számolva a fénymásolatokat. Ha elhagyom az országot, kiadhatnának rólam egy könyvet, amiben minden tevékenységemről esne pár szó. Az egész rendszer papíralapú, egyetlen irodában sem láttam eddig számítógépet. Annál több viszont a tök üres íróasztal, ahol unatkozó emberek olvasgatnak és teáznak. Amikor valami engedélyért ültem sorba, beültettek egy irodába. Öt íróasztal állt ott, ebből négy teljesen üres, egyen volt telefon. Négyen csöndben olvasták a sportújságot, a háttérben ment a lehalkított al-Dzsazíra.

A darfúri beutazási engedélyre 5 napja várok. Eredetileg 3-4 napot mondtak, és hogy ha megérkezik, felhívnak. Nem hittem benne, elmentem ma a vonatkozó irodába, és csak egy későbbi visszahívást tudtak ígérni. Holnap reggel menne a gépem… A Darfúrra érvényes újságírói igazolványom 75 dollárba került, és ugyanennyit akartak kérni azért, hogy fotózhassak. De az ilyen kanyarokhoz már öreg vagyok: ehelyett bementem a fotóregisztrációs hivatalba, ahol ingyen megkaptam a papírt. Ez eredetileg nem vonatkozik Darfúrra, de direkt megkérdeztem, hogy ha beírom a kérdéses listára Darfúrt, az érvényes-e, és erre igent mondtak. Le is pecsételték, így most megspóroltam 75 dollárt.

Eddigi tapasztalataim szerint az EU sincs a helyzet magaslatán, legalábbis ami a kommunikációt illeti. Az Európai Bizottságnak van itt egy delegációja, ami az EU humanitárius segélyeit intézi és European Commission’s Humanitarian Aid department-nek hívják hivatalosan. Eddig 432 millió eurót költött a térségben, vagyis nagyjából egy eurót EU állampolgáronként. Óvilági újságíróknak azt hiszem joguk van tudni arról, mire ment el a pénz. Megpróbáltam megkeresni őket. A siker mérsékelt: otthonról három hét alatt küldtem három e-mailt. Egyikre sem jött válasz. Innen fölhívtam az irodát az interneten talált telefonszámon. Az egyik szám rossz volt, a másikat nem vette föl senki. Találtam nagy nehezen újabb számokat, az egyiket nem veszik föl, a másikon valami teljesen más ember jelentkezett. Elmondtam neki, mit akarok, adott egy harmadikat, majd az egy negyediket. A negyedik adott egy újabb telefonszámot, hogy azon el tudom érni a delegációt. A szám egy angolul nem beszélő szudáni nő magántelefonja volt. Azt hiszem, rászánhatnának öt percet, hogy a netre föltegyék, hogyan lehet elérni őket.

Azt ENSZ-et meg a helyiek szidják. Elterjedt az a vélemény, hogy igazából senkinek sem érdeke megoldani a darfúri konfliktust. Amíg van, addig fordul ide a nemzetközi figyelem. Egy itteni értelmiségi kiszámolta, hogy ha a kormányzat, az ENSZ, a békefenntartók és a segélyszervezetek az összes itt elköltött pénzt odaadnák kápében a lakhelyüket elhagyni kényszerült embereknek, az fejenként (nem családonként, vagyis a holnap meghaló nagyi és a kétnapos kisgyerek is beletartozik) 1000 dollár lenne, vagyis körülbelül 3-4 éves bevételük. Abból pedig minden közösség megoldhatná a problémáit. Ugyancsak sokaknak szemet szúrt, hogy minden NGO hatalmas terepjárókkal közlekedik. Az autók jelentős része sosem hagyja el a fővárost, viszont rengeteget fogyaszt és drága fönntartani. Az árából vehetnének egy traktort, azzal egy kisebb falunak meg is oldanák a problémáit. Persze a probléma nem ilyen egyszerű, de a logika már ott is csődöt mond, hogy muszlimok ölnek muszlimokat százezerszámra. Ha a gyilkosok igazhitűek, pokolra kerülnek mind.

Turista nemigen marad itt pár napnál többet, nekem szerencsére sajnos muszáj. A város nem adja meg magát egykönnyen, nagyjából egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy maradni akarjak. De ennek hosszú sora van.

Megérkezésünk estéjén, miközben a függőágyakat kötöttük föl a vitorlásklubban, megjelent egy fotós, és elkezdett mindenfélét fényképezni. Azonnal beszédbe elegyedtünk, és amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, előhúzta az adu ászt: az egyik munkatársa magyar, ha akarjuk, hívjuk fel. Így kerültünk kapcsolatba Mester Katával, aki az ENSZ darfúri rádiójának a producere, és két éve dolgozik Szudánban. Kedd volt, ő adta a tuti tippet, amikor panaszkodtunk, hogy nincs hova menni. Minden második kedden a német nagykövetségen happy hournak nevezett ereszdelahajam parti van, este nyolctól, célszerűbb korábban odamenni, mielőtt elfogy a sör. Mondanom sem kell, hét előtt már a követség falát támasztottuk, és nálunk csak egy tádzsik lány volt szomjasabb, aki akkor már ott ácsorgott. Lassan befutott az itt dolgozó ENSZ színe-java, tinédzser diplomatacsemetéktől a humanitárius dolgozókon át a pilótákig mindenki.

Szudán annyira nem turistás hely egyelőre, hogy az itt dolgozóknak felüdülésnek tűnik az utazókkal foglalkozni. Máshol ez elképzelhetetlen. Az első pár üveg Warsteiner sör után elég oldott lett a hangulat, sikerült rögtön megismerni azt a svéd pilótát, aki remélhetőleg Darfúrba fuvaroz majd. Insallah. Nagyon remélem nem ő zuhant le tegnap előtt azzal a géppel, aminek a füstjét kilométerekről is látni lehetett, és amiben meghalt hat ENSZ alkalmazott. A partin megismertünk egy görögtanár lányt, aki két nappal később egy szudáni esküvőre vitt, majd utána egy titokzatosnak hangzó privát bulira. Ez utóbbi többnapos munkát adott volna a korbácsolós embernek, aki a szeszért büntet. Tömény literszámra, ittas nyugatiak és néhány nekik dolgozó helyi, marihuána Darfúrból, hasis dél-Szudánból.

Házigazdánk a UNDP-nek dolgozik, az egyik legérdekesebb munkát végzi, amit eddig hallottam. Az eredetileg pszichológus végzettségű Manuel térképészettel foglalkozik. Hónapok óta járja az országot egy munkatársával, és a legkisebb falvakba is elmegy, hogy felmérje, mennyire érzik veszélyesnek az élőhelyüket a helyiek. A falusiaktól összeszedett adatokat digitalizálják, és ezek alapján elkészítenek egy térképet, amelyen pontosan kirajzolódik, hogy az itteni lakosok mennyire érzik biztonságban magukat, és merre vannak a bizonytalan területek. Hogy ez alapján mire lehet következtetni az nem derült ki pontosan, mert megérkezett a fél 2-es literes Smirnoff a sok szomjas torok nagy örömére. Khartúm legnagyobb partiarca egy ötven év körüli uruguayi UNDP vezető, aki arról híres, hogy minden partira öt pólót visz, amit egyesével átizzad, majd lecserél, és reggelig táncol.
Buli után egyedül a hazajutás tűnt problémásnak, mert valami iszonyat külvárosban tértünk magunkhoz. Jobb híján elindultunk gyalog a helyesnek vélt irányba, amikor a partiról hazafelé tartó ENSZ-es dzsip lefékezett mellettünk, rövid tanakodás után nyolcan bepréseltük magunkat a gépbe, és diplomáciai védettség mellett hazafuvaroztak a kevésbé ittas kollégák. Közben üvöltött a Gogol Bordello, és elmeséltek egy szép sztorit egy börtönbe került munkatársukról. Csak pár napot volt sitten, de közben barbekjúztak a börtönudvaron és hasonlók. Gyanítom, a letartóztatott helyiekkel, akik nem a nemzetközieknek dolgoznak, koránt sincs ilyen jó dolguk. Viccesen büntetik az iskolabuszon viselkedni nem tudó gyerkőcöket is. Aki nagyon nem bír magával, azt a sofőr lerakja a buszról, így az kénytelen a helyi tömegközlekedést használni. Az összes rajta utazó anyuka és apuka megtudja akkor, hogy kinek a gyereke rosszalkodott, ezért aztán lesz otthon haddelhadd.
Tegnap a partiról hazafuvarozó arcok meglátogattak a klubban és elmesélték, hogy van itt Karthúmban egy ötcsillagos szálloda, ahol minden nap van brunch 40 dollárért. Az összeg nem csekély, viszont lehet használni az úszómedencét, ami első osztályú pénteki program a 42 fokos melegben. Magukkal vitték a szomszédjuk kisgyerekét, aki egyszer csak hatalmasat kakilt bele a medencébe. A fél közönség elmenekült, ők meg élvezték a magányt.

És ha már az alkoholnál tartottunk: a helyiek is állítanak elő maguknak cukornádból. Kellemes ízű, aragi nevű szesz, ami nem keverendő össze azzal az ánizsos szerrel (arak), ami annyi álmatlan éjszakát és azt követő ájulást okozott a Közel-Kelet különböző helyein az utóbbi években. Fogyasztásáért ugyanúgy csúnyán büntetnek, mint az összes többiért, de a vitorlásklub tulajdonosát ez nem zavarja különösen. Erre úgy jöttünk rá, hogy egy hetes ittlétünk végén ismét leültünk beszélgetni vele, és valahogy szóba került az alkohol. Amint megtudta, hogy érdekel a dolog, egyből azt kérdezte, miért nem szóltunk neki a legelején, hogy megkóstolnánk a jófajta helyit. Hogy nyomatékot adjon szavának, azonnal töltött egy fél literrel a jobbikból. Akkor esett le, hogy minden este vizespalackkal a kezében mászkált, feltűnően vidáman, néha kicsit mereven. Valószínűleg eléggé rajta van a szeren. Ma estére megpróbálok keríteni még egy kis kóstolót. Partner van hozzá, egy negyvenhez közeledő éves svéd csapos, aki elmondása szerint bármennyit tud inni.

Kitűnő élmény volt a szudáni esküvő is. Egy tisztességes lagzin nincsenek kevesebben ezernél. De ez csak a bulizós része, a szertartáson és a három-négy napos eseménysorozat többi részén nincsen ekkora tömeg. És hogy hogyan lehet ezt finanszírozni? Jól működő szociális hálóval. A leendő férj például meghívja száz barátját. Az egyik szerez helyet, a másik mondjuk birkát, a harmadik intézi a ruhát, a negyedik elhozza a szomszéd kiskölköket összeszedni a szemetet és a többi. Így a sokezer dolláros végösszeg nem több mint egytizedét fizeti az ifjú pár családja. Minden barát elhozza a családját, a barátait, emiatt lesznek ezren. Nem is beszélve arról, hogy az országban alig akad olyan ember, akinek 30-nál kevesebb unokatestvére van. Cserébe, ha a meghívott barát barátja esküvőt rendez, mi leszünk a barát barátja, vagyis a folyamat tetszőlegesen bővíthető és végtelen hosszúságú. Ha eljutsz egy esküvőre, némi vegyülés után már meg is van az invitáció a következő lakomára. Megfelelő kedvességgel és hozzáállással igazi paradicsoma ez a lagzi-junkieknak. Alkohol természetesen nincs, kaja viszont végtelen, szép nők, aranyos kiskölkök, tánc és vígasság.

Házasodni viszont csak szűzen lehet. Férfiaknál ezt természetesen nem lehet ellenőrizni, de a nőknél nagyon szigorúan veszik. Mivel Szudán rendkívül szigorú állam, az újraszüzesítő műtét (vagy hogy van ez nem magyarul, revirginizáció?) kizárva. Egyiptomban viszont virágzó iparág ez, sebészek ezrei keresik meg a heti betevő Corollájukat a gazdag szudáni nők csapzott előéletének eliminálásával. Arról eddig nem sikerült sztorit begyűjtenem itt Szudánban, hogy mi van akkor, ha az ifjú ara túlságosan tapasztaltnak bizonyul, esetleg gyanúsan ért az orális és anális technikákhoz. Iránban már hallottam egy ilyen sztorit, annak gyors és botrányos válás lett a vége.

Tegnap este kimentünk valami iszonyat külvárosba egy szúfi temetőbe, ahol a szokásos pénteki szertartás zajlott. Csak ezért érdemes volt ilyen tök messzire eljönni. Hatalmas tömeg, körben a révületben táncoló, énekelő, doboló dervisek. Az itteni turizmus kezdi magának fölfedezni a helyet, szerintem pár éven belül ennek is oda lesz a varázsa.
Na igen, a turisták. Eddigi tapasztalataim szerint a nehezebben utazható helyekre a tapasztaltabb és gyakran az értelmesebb turisták – hívjuk őket inkább utazónak – mennek. Szudánban a hátizsákosok száma elhanyagolható. Rengeteg viszont a saját terepjáróval érkező házaspár, jobbára 40 és 60 közötti nyugat-európaiak. Tudnak élni. Általában a Kairó-Johannesburg Afrika-túrát nyomják, néhányan valamivel rövidebbet, többen viszont meg sem állnak Indiáig. Kényelmes utazás, igaz, helyiekkel kivételes esetben találkoznak csak. Nekem sem sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, mert autóval közlekedő párok, így semmilyen közös programra nincs esély, kivéve, ha meglátogatnak a klubban beszélgetni egyet. Ma este viszont érkezett egy hatalmas sárga teherautó, rajta huszonkét bebulizott amerikaival. Hatalmas kövér fiúk mérsékelten értelmes fizimiskával, és a hozzájuk hasonló lányok. De kár lenne leírni őket, kíváncsi vagyok a motivációjukra. 16 hét alatt viszik le őket Kairóból Fokvárosba, fejenként 5000 dollárért. Plusz a repjegy. Eddig egy emberrel beszéltem közülük, ő nem nagyon tudta elmondani, milyen útvonalon mennek délre. Azt hiszem, föladom. Ráadásul ma reggel elment a net. A próba kedvéért elmentem egy másik netkávézóba, ott egy mosolygós lány közölte: „Mister, no internet in Sudan”.