2008. április 10., csütörtök

10.000 kilométer

Pink Floyd. LA. Nincs Coca Cola. Hol vagyok?


Most, hogy hazafelé vonatozom, akad egy kis időm összeszámlálni ezt-azt. A legmegdöbbentőbb a seggemben lévő 10.000 kilométer, egy negyed egyenlítő egy hónapon belül. Amint hazaérek, egyből indulok Prágába. Szerintem az a 7 órás buszút föl sem fog tűnni. Tehát volt egy Budapest-Isztambul oda-vissza, az olyan kétszer 1300 km. Elég kellemesen telt, rengeteget aludtam és olvastam, végre. Aztán volt egy Isztambul-Teherán buszút, az elég kemény 2300 km-es túra, de valahogy jobban ment, mint korábban, szintén sok alvással. Aztán volt egy Teherán-Bandari Abbasz oda-vissza, az kétszer 1350 km, meg volt egy Teherán-Jazd oda-vissza, az kétszer 700. Ehhez jön az ezer kilométernyi apraja: Jazd-Kharanaq négyszer 60 (kétszer stoppal, kétszer taxi), Qeshm szigetének a bejárása (2x120 plusz egyebek), és legalább 3-400 kilométernyi taxizás Teheránban. Plusz egy túra a Damavandig, ami összesen még 180. És akkor még nem esett szó a reptéri ingázásaimról, ami 100 km per darab, a motorcsónakkal megtett utakról, és a hazafelé repülésről.

Ez utóbbi volt a legfontosabb. Ennyi utazgatás után nem volt humorom még egyszer végig ülni 40 órát, így repjegy után néztem Teheránból Isztambulba. Mivel nemrég ért véget a Noruz, nehezen találtam, és azt is az utolsó pillanatban. 170 dollár volt a török Pegasussal, beleértve a reptéri transzfereket is, ami elég baráti ár. Az egyik hölgy csodálkozott is a követségen, hogy ilyen olcsón nem lehet jegyet kapni, itt valami tévedés van. De nem volt, csak a rutinos keresés:-)

Az utolsó napok Teherán körül teltek. Egyik nap elindultunk a Tocsalra. Telekabin visz föl 4000 méteres magasságig, ahol már jóval 0 Celsius alatt van nyáron is, és most még lehet síelni. Amúgy ez a világ leghosszabb telekabinja, több mint fél órát emelkedik. Az utolsót pont lekéstük, így megint nem sikerült följutni a csúcsra, csak az első szakaszig, ahova tavaly, 40 fokos lázzal is fölkúsztam. Másnap a Damavandhoz mentünk, szívem csücskéhez, arra a helyre, ahol négy éve a korlátaimat próbálgattam. A program tökéletes volt, csak a kilátás nem: egy szeszélyes sivatagi porvihar mindent barna ködbe vont, úgyhogy a Photoshoppal kellett eltávolítani némely képről:-)
Út közben a horrorisztikus közlekedés képei: egy szétroncsolt kocsit a rendőrök emelvényre helyeztek az egyik kanyarban, hogy mindenki lássa, könnyű meghalni a hegyi utakon. egy kamionos nem volt túl figyelmes, vagy még nem látta a mementót, mert nem pár kanyarral előbb lapra tette a gépét.



A reptéren találkoztam egy 21 éves bushehri drogossal. Már Teheránban csodálkoztam, milyen ideges, egy perc alatt megtömött és elszívott egy pipát, mintha az élete múlt volna rajta. Beszélgetni kezdtünk, a neve Said, de megkérte, hogy hívjam Sid-nek. Illetve Sydnek. Syd-nek, mint Syd Barrett (gy.k. Pink Floyd), ne Saidnak. Gyakran tisztogatta hosszú kokainszívós körmét, majd hosszabb időre eltűnt a vécében. Amikor visszajött, elkezdett motyogni, becsukta a bal szemét, még beszélt egy kicsit, majd elaludt. Reméltem, hogy a gépem nem mellém kerül, mert akkor ugrott a betervezett alvásom és a zenehallgatás. Mögém került, és a térde között bealudt. Isztambulba ment felvételizni valami egyetemre. Gondolom ő is a katonaság elől próbált meg valahogy lelépni. Mindenesetre elég értelmes volt, angolul is jól beszélt, de sokkal nagyobb karrier elé nézett volna ’82-ben az AC/DC vagy a Motörhead roadjaként. Később megkérdeztem, szereti-e a Pink Floydot. Egy pillanatra megdermedt: „Honnan tudod? Ezt honnan tudod?” Tisztára Jonny Depp a Félelem és Reszketésből. Csodálom, hogy a reptéren nem szúrták ki a szemfüles őrök. Velem bezzeg levetették a bakancsomat, hogy megröntgenezték. A reptér után egy las vegasi iránival utaztam. Röhögött az irániak közlekedési szokásain. Említette, hogy amikor egy iráni megérkezik LA-be, általában egy héten belül elveszik a jogsiját, annyi pontot szabálytalankodik össze.

Iránról sok jót tudtam írni eddig, most - kizárólag mementóként, hogy ilyen is van - íme pár fotó az egykori nagy szövetséges, a jelenlegi Nagy Sátán, Amerika követségének a faláról. A graffitipályázatot 10 éve írták ki, a képek azóta bejárták a világsajtót, a teherániak pedig azóta őrizgetik. Azért a műholdas képen már ott virít az ízlésesen elhelyezett Metallica logo (egyelőre csak Metalikaként), valamint a betiltott RAP felirat a békejellel.



















A messziről hazavonatozásban mindig az a legrosszabb, hogy lassan közeledek csak, amikor már leginkább otthon lennék. Ez most annyival volt könnyebb, hogy 18 euróért kaptam egy hálókabint 25 órára, amíg Belgrádba értem. Ebből 15-öt átaludtam. Utána egy gyors átszállás a budapesti vonatra, még 6 óra alvás. Elég fájdalommentesen hazajutottam. Csak azt árulja el nekem valaki, hogy ha Iránban egy vonat 1400 kilométeren plusz-mínusz 10 perccel be tud futni, akkor Európában miért késik több, mint egy órát 400 km-en? Ma reggel a Margit körúton két boltban sem volt sem friss kenyér, sem dobozos Coca-Cola. Európa messze van, Irán még messzebb…

2 megjegyzés:

markoferko írta...

Csak azt árulja el nekem valaki, hogy ha Iránban egy vonat 1400 kilométeren plusz-mínusz 10 perccel be tud futni, akkor Európában miért késik több, mint egy órát 400 km-en?

Az hagyján baszki, de Oroszországban a Rossiya 9288 kilométeren, 8 nap alatt 1 percet késett. Hehe

Gergely írta...

Azért az iráni vasút ennyire nem pontos! A több órás késések is simán összejönnek szinte bármely viszonylaton minden különösebb tetvészkedés nélkül... Ám kényelemben azért rendre veri az európai vasutakat, az állomási szolgáltatásokban meg végképp!