A koszovói szerbek Észak-Mitrovicában
A bejegyzést kezdhetném ezzel is: + 3.000. Merthogy az iráni úthoz hirtelen felindulásból ennyit sikerült hozzátenni kilométerben. Két napot sem voltam itthon, elmentünk gyorsan Prágába. Csak egy estére, de nem írok róla, mert csak púp volt a hátunkra. Legközelebb biztosan nem vendégeskedünk, mert vendégnek lenni annyira fárasztó (várni, várni, várni, majd hulla fáradtan udvariasan beszélgetni, más bioritmusa szerint lefeküdni, felkelni, jaj), hogy inkább fizetünk a szállásért.
Vasárnap éjjel értünk haza, hétfőn reggel mentünk egyből Koszovóba. Részemről ez spontán akció volt, de maximálisan megérte. Gergely Marci vezetett, Eszterrel munkahelyitopikoztak, meg Mr. X-et játszottunk. Jól kitoltam velük, föladtam Mr. Hyde-ot, ami ugye nem egy ember, hanem egy személyiség, úgyhogy jól tévúton voltak végig:-)
8 óra alatt értünk Pristinába, és be kell, hogy valljam, nagyon megkedveltem ezt a várost. Ronda, nincs benne látnivaló, viszont annyi remek kávézó, kocsma és kajálda van, hogy igazi gasztroélmény itt időzni. Na meg gyönyörű nők. Eszterék gyorsan csináltak interjút a Thacival meg a Haradinajjal, esténként meg jól eleresztettük magunkat, főleg második nap, amikor megtaláltuk a térség talán legjobb pálinkáját mérő helyet. Utólag kiderült, fél euró volt egy feles, nem fogtuk vissza magunkat. De a partizós élmények helyett itt egy kis érdekes Mitrovicából:
Európa legszegényebb állama végzetesen megosztott: az elsősorban az északi részen élő szerbek kitartásáért cserébe Szerbia különleges kedvezményekkel kedveskedik nekik: nem kell fizetniük a rezsit, és ha van munkájuk, két fizetést kapnak, de még a telefonszámlájukat is a szerb kormány állja – igaz, mindössze 14 euróig.
Ahogy közeledünk az észak-koszovói Kosovska Mitrovicához, egyre több páncélozott KFOR-harckocsival találkozunk. Egy hónappal ezelőtt még súlyos zavargások voltak errefelé, az egész város rendkívül feszült volt. Először Koszovó függetlenségének februári kikiáltásakor korbácsolódtak fel az indulatok, majd egy hónappal később folytatódott a zűrzavar, amikor az ENSZ-rendőrség visszafoglalta a városi bíróság épületét a jelenlétük ellen tiltakozó szerb alkalmazottaktól. A bíróság épületét jelenleg portugál KFOR-erők őrzik Észak-Mitrovicában, az albánok-lakta délre vezető híd mellett pedig francia támaszpont áll arra készen, hogy bármelyik pillanatban lezárhassák a hidat. A városban mindenhol gyalogos járőrök, vagy az olasz carabinerik páncélautói. Most minden nyugodt, látszólag.
A város mintha két külön ország lenne. A legszembetűnőbb, hogy az albánok részén mindenhol koszovói rendszámú kocsik, és mindenhol euróval kell fizetni. A híd túloldalán, a szerbeknél vagy a régi szerb rendszámmal közlekednek, vagy rendszám nélkül. És szerb dínárral lehet csak fizetni. A város félig a törvénytelenség határán van. A közlekedési rendőrök például tehetetlenek, mert a legtöbb embernek vagy nincs rendszáma, vagy kettő is van. Az albánok szerint, ha felhívják a rendőrséget, mindig azt a válasz kapják: „ha valami bajod van, hívd a KFOR-t.”
A feszültségek ellenére Észak-Mitrovica lakónak pár százaléka albán maradt, nem zajlott le tökéletesen a „népességcsere”. Sőt, az ott élő albánok nem is szándékoznak elmenni onnan. A helyzet hasonló egy Matrijoska-baba felépítéséhez: Koszovóban van egy szerbek lakta terület, azon belül pedig egy néhány családból álló albán enklávé. Kicsit olyan, mint a hadsereg által védett izraeli telepesek helyzete Palesztinában. A pár utcányi albánok lakta részre napi háromszor jár busz délről, szigorúan rendőri kísérettel. „A gyerekek már korán megtapasztalják, milyen az, amikor leköpik a buszukat és fenyegetik őket. Ez a frusztráció aztán beléjük épül, és ki tudja, mi lesz később a hatása” – panaszkodik az albán iskola angoltanárnője, aki szintén ezzel a buszjárattal tud csak hazamenni. Másfelől azonban gyakran egy utcában élnek a szerbek és az albánok, kereskednek egymással, látszólag normális mederben folyik az élet.
A szerb kormány még nem adta föl Koszovót. Észak-Mitrovicában például elkezdte kivásárolni az albánokat otthonaikból, hogy aztán szerbeket telepítsen oda. A máshonnan elmenekült szerb családok jelenleg egy iskolaépületben élnek, ez azonban már szűk számukra, így van igény a lakásokra. A nagy összeg nem is a lakásvásárlás, hanem annak a mintegy százezernyi szerbnek a támogatása, akik Koszovóban maradtak. A szerb kormánytól 200 eurót kapnak havonta a családok „szociális segélyként”. Emellett nem kell rezsit fizetniük, fizetik a telefonszámlát, és ha van munkahelyük, a koszovói fizetés mellett megkapják a szerbiai fizetésnek megfelelő összegnek közel a dupláját.
Így aztán jelentős eltérések vannak a fizetésekben: egy koszovói albán nyelvtanár 190 eurót kap egy hónapban, amiből ki kell fizetnie a költségeit. Ezzel szemben egy szerb megkapja ugyanezt a pénzt, a szerbiai fizetést, vagyis legalább még egyszer ennyit, a családi támogatást, és még a rezsit sem fizeti. „Emiatt van az, hogy amíg egy albán közalkalmazott éppen csak megél, addig egy szerb munkanélküli egész nap a kocsmában és a kávézóban ül, és tévézik, miközben több pénzt kap Szerbiától mindenféle juttatások képében. Nincs ez így rendjén.” – méltatlankodik Fatmir, mitrovicai albán tolmácsunk. Az iskola gondnoka, az albán Jasmin is panaszkodik: „130 euró a havi fizetésem. Egy szerb ugyanezért a munkáért 400 eurót kap. De mindegy, legalább van munkám”.
Észak-Mitrovica túlzott függése Belgrádtól nem egészséges. Ugyanis Szerbiából látják el a várost tejjel, hússal, újságokkal, de még kenyérrel is. Amikor Koszovó függetlenségének kikiáltása után a szerbek lezárták a határt, pár órán belül érezni lehetett a hatását Mitrovicában. 3-4 órával később ugyanis már nem lehetett kapni tejet és húst. Kérdéses, hogy meddig tudja fönntartani Szerbia a koszovói szerbek anyagi támogatását. A szerb büdzsének már most is megterhelő. Vajon eljön az a pont, amikor a nacionalizmust fölülírja a gazdaság racionalitása? A szerbek mindenesetre kitartanak.
Érdekes volt azt látni, hogy – nyilván az eddigi tapasztalatok alapján volt némi előítéletünk a szerbekkel kapcsolatban – Mitrovicában a szerbek békén hagyták az albán temetőt, az albánok viszont lezúzták a szerbet. Ejnye, no. Szerencsétlen véletlen, hogy a szerb temető az albánok lakta délen, az albán a szerblakta északon van.
A bejegyzést kezdhetném ezzel is: + 3.000. Merthogy az iráni úthoz hirtelen felindulásból ennyit sikerült hozzátenni kilométerben. Két napot sem voltam itthon, elmentünk gyorsan Prágába. Csak egy estére, de nem írok róla, mert csak púp volt a hátunkra. Legközelebb biztosan nem vendégeskedünk, mert vendégnek lenni annyira fárasztó (várni, várni, várni, majd hulla fáradtan udvariasan beszélgetni, más bioritmusa szerint lefeküdni, felkelni, jaj), hogy inkább fizetünk a szállásért.Vasárnap éjjel értünk haza, hétfőn reggel mentünk egyből Koszovóba. Részemről ez spontán akció volt, de maximálisan megérte. Gergely Marci vezetett, Eszterrel munkahelyitopikoztak, meg Mr. X-et játszottunk. Jól kitoltam velük, föladtam Mr. Hyde-ot, ami ugye nem egy ember, hanem egy személyiség, úgyhogy jól tévúton voltak végig:-)
8 óra alatt értünk Pristinába, és be kell, hogy valljam, nagyon megkedveltem ezt a várost. Ronda, nincs benne látnivaló, viszont annyi remek kávézó, kocsma és kajálda van, hogy igazi gasztroélmény itt időzni. Na meg gyönyörű nők. Eszterék gyorsan csináltak interjút a Thacival meg a Haradinajjal, esténként meg jól eleresztettük magunkat, főleg második nap, amikor megtaláltuk a térség talán legjobb pálinkáját mérő helyet. Utólag kiderült, fél euró volt egy feles, nem fogtuk vissza magunkat. De a partizós élmények helyett itt egy kis érdekes Mitrovicából:
Európa legszegényebb állama végzetesen megosztott: az elsősorban az északi részen élő szerbek kitartásáért cserébe Szerbia különleges kedvezményekkel kedveskedik nekik: nem kell fizetniük a rezsit, és ha van munkájuk, két fizetést kapnak, de még a telefonszámlájukat is a szerb kormány állja – igaz, mindössze 14 euróig.Ahogy közeledünk az észak-koszovói Kosovska Mitrovicához, egyre több páncélozott KFOR-harckocsival találkozunk. Egy hónappal ezelőtt még súlyos zavargások voltak errefelé, az egész város rendkívül feszült volt. Először Koszovó függetlenségének februári kikiáltásakor korbácsolódtak fel az indulatok, majd egy hónappal később folytatódott a zűrzavar, amikor az ENSZ-rendőrség visszafoglalta a városi bíróság épületét a jelenlétük ellen tiltakozó szerb alkalmazottaktól. A bíróság épületét jelenleg portugál KFOR-erők őrzik Észak-Mitrovicában, az albánok-lakta délre vezető híd mellett pedig francia támaszpont áll arra készen, hogy bármelyik pillanatban lezárhassák a hidat. A városban mindenhol gyalogos járőrök, vagy az olasz carabinerik páncélautói. Most minden nyugodt, látszólag.
A város mintha két külön ország lenne. A legszembetűnőbb, hogy az albánok részén mindenhol koszovói rendszámú kocsik, és mindenhol euróval kell fizetni. A híd túloldalán, a szerbeknél vagy a régi szerb rendszámmal közlekednek, vagy rendszám nélkül. És szerb dínárral lehet csak fizetni. A város félig a törvénytelenség határán van. A közlekedési rendőrök például tehetetlenek, mert a legtöbb embernek vagy nincs rendszáma, vagy kettő is van. Az albánok szerint, ha felhívják a rendőrséget, mindig azt a válasz kapják: „ha valami bajod van, hívd a KFOR-t.”A feszültségek ellenére Észak-Mitrovica lakónak pár százaléka albán maradt, nem zajlott le tökéletesen a „népességcsere”. Sőt, az ott élő albánok nem is szándékoznak elmenni onnan. A helyzet hasonló egy Matrijoska-baba felépítéséhez: Koszovóban van egy szerbek lakta terület, azon belül pedig egy néhány családból álló albán enklávé. Kicsit olyan, mint a hadsereg által védett izraeli telepesek helyzete Palesztinában. A pár utcányi albánok lakta részre napi háromszor jár busz délről, szigorúan rendőri kísérettel. „A gyerekek már korán megtapasztalják, milyen az, amikor leköpik a buszukat és fenyegetik őket. Ez a frusztráció aztán beléjük épül, és ki tudja, mi lesz később a hatása” – panaszkodik az albán iskola angoltanárnője, aki szintén ezzel a buszjárattal tud csak hazamenni. Másfelől azonban gyakran egy utcában élnek a szerbek és az albánok, kereskednek egymással, látszólag normális mederben folyik az élet.
A szerb kormány még nem adta föl Koszovót. Észak-Mitrovicában például elkezdte kivásárolni az albánokat otthonaikból, hogy aztán szerbeket telepítsen oda. A máshonnan elmenekült szerb családok jelenleg egy iskolaépületben élnek, ez azonban már szűk számukra, így van igény a lakásokra. A nagy összeg nem is a lakásvásárlás, hanem annak a mintegy százezernyi szerbnek a támogatása, akik Koszovóban maradtak. A szerb kormánytól 200 eurót kapnak havonta a családok „szociális segélyként”. Emellett nem kell rezsit fizetniük, fizetik a telefonszámlát, és ha van munkahelyük, a koszovói fizetés mellett megkapják a szerbiai fizetésnek megfelelő összegnek közel a dupláját.Így aztán jelentős eltérések vannak a fizetésekben: egy koszovói albán nyelvtanár 190 eurót kap egy hónapban, amiből ki kell fizetnie a költségeit. Ezzel szemben egy szerb megkapja ugyanezt a pénzt, a szerbiai fizetést, vagyis legalább még egyszer ennyit, a családi támogatást, és még a rezsit sem fizeti. „Emiatt van az, hogy amíg egy albán közalkalmazott éppen csak megél, addig egy szerb munkanélküli egész nap a kocsmában és a kávézóban ül, és tévézik, miközben több pénzt kap Szerbiától mindenféle juttatások képében. Nincs ez így rendjén.” – méltatlankodik Fatmir, mitrovicai albán tolmácsunk. Az iskola gondnoka, az albán Jasmin is panaszkodik: „130 euró a havi fizetésem. Egy szerb ugyanezért a munkáért 400 eurót kap. De mindegy, legalább van munkám”.
Észak-Mitrovica túlzott függése Belgrádtól nem egészséges. Ugyanis Szerbiából látják el a várost tejjel, hússal, újságokkal, de még kenyérrel is. Amikor Koszovó függetlenségének kikiáltása után a szerbek lezárták a határt, pár órán belül érezni lehetett a hatását Mitrovicában. 3-4 órával később ugyanis már nem lehetett kapni tejet és húst. Kérdéses, hogy meddig tudja fönntartani Szerbia a koszovói szerbek anyagi támogatását. A szerb büdzsének már most is megterhelő. Vajon eljön az a pont, amikor a nacionalizmust fölülírja a gazdaság racionalitása? A szerbek mindenesetre kitartanak.Érdekes volt azt látni, hogy – nyilván az eddigi tapasztalatok alapján volt némi előítéletünk a szerbekkel kapcsolatban – Mitrovicában a szerbek békén hagyták az albán temetőt, az albánok viszont lezúzták a szerbet. Ejnye, no. Szerencsétlen véletlen, hogy a szerb temető az albánok lakta délen, az albán a szerblakta északon van.
Összegzésként annyi, hogy a pristinai élmények után úgy döntöttünk, hogy amíg mások Prágába, Krakkóba vagy Pozsonyba járnak inni meg röfögni, addig mi inkább Szarajevóba meg Pristinába. Komolyan, annyi japánt évek óta nem láttam egy tömegben, mint most Prágában a szezonon kívül. Még egy hely, ahova csak gyerekkel kell majd visszamenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése