afgán földben

Afganisztán befogadta…

Egy évszázaddal korábban legalább annyira kevés hazánkfia vágyott a világ egyik legelzártabb országába, mint ma. Stein Aurél volt az egyik első magyar, aki lábát afgán földre tette. Egész életében oda vágyott, és a sors iróniája-, vagy inkább kegyeként egy héttel megérkezése után, 81 évesen elhunyt Kabulban. Sírját a várost romba döntő polgárháború, és a tálib uralom is megkímélte.

„Csodálatos életem volt, melyet nem is fejezhettem volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahová már hatvan éve el akartam látogatni.” – mondta halála előtti napon. Ha egészen pontosan vesszük a határátlépést, akkor már 1900-ban, a Pamír megmászása után egyszer elérte az ország nyugati határát, és tett is pár lépést afgán földön, ez azonban aligha tekinthető hivatalosnak. Egy későbbi expedíciója során engedélyt kapott arra, hogy a Brit India és az Orosz Turkesztán közötti vékony ütközőzónán, a kelet-afganisztáni Vakhánon átkeljen, ez azonban csak egy háromnapos hegyi túra volt, teljesen lakatlan vidéken. Összesen mintegy fél évszázados levelezésébe került, hogy valóban beléphessen Afganisztánba.

Mára ez a probléma megoldódott: Bécsben 30 euró befizetése után bárki hozzájuthat ahhoz a dokumentumhoz, amellyel átlépheti Stein álmai országának határát. A fél évszázados várakozás is egy napra rövidült, és már kapcsolatok sem kellenek hozzá. Ennek ellenére tucatnál nem sokkal több azoknak a magyar utazóknak a száma, akik teljesen önszántukból valaha Afganisztánban töltik drága szabadidejüket. Ők nem újságírók, katonák, segélyszervezetek dolgozói vagy honvédelmi miniszterek.



A Stein által kedvelt Kabul mára jócskán megváltozott. Az akkor 120 ezres nyüzsgő város mára bő hárommilliós még nyüzsgőbbre duzzadt. A lazúrkék cserepekkel fedett mecsetek romba dőltek, csakúgy, mint a csodák házaként emlegetett Kabul Múzeum gyűjteménye – az épület például 1992 és 1994 között a mudzsahedek egyik bázisa volt, közvetlenül az egyik frontvonalon. A város a ’70-es évekre a klasszikus Isztambul-Katmandu hippiútvonal egyik állomása lett, tízezerszám stoppoltak és mikrobuszoztak ide nyugati virággyermekek, hogy mértéktelen hasisszívással megtalálják Istent vagy önmagukat. A szovjet invázió és az azt követő zűrzavaros évtizedek véget vetettek ennek, és a világ egyik legrosszabb hírű városává tették az egyébként csodálatos fekvésű Kabult. A turista szó kikopott a használatból, egy generáció nőtt fel úgy, hogy sosem találkozott ezzel az emberfajtával. Amikor helyi fiatalok megkérdezték, hogy milyen minőségben vagyok Kabulban, először nem értették jól, amikor azt mondtam, turista. „Terrorista?” - kérdeztek vissza furcsán, mert fonetikailag ez volt a legközelebb álló értelmes szó. A történet itthon nagyon vicces, de ott egyáltalán nem volt az. Főleg, amióta az al-Kaida és a Talibán aktivizálódott a városban, és szinte hetente robbantanak az öngyilkos merénylők. Túl sok a célpont, és ez sokat visszavesz az elérhető komfortból: kormányzati épületek, kínai éttermek (ezek gyakran kuplerájok a zsoldosoknak, természetesen az országban egyébként tiltott alkohollal), és legutóbb egy nyugati szálloda. A biztonságot sehol nem lehet garantálni.

Az utóbbi három évtized háborúi és az ezzel együtt járó népességnövekedés meglepően kevés turisztikailag értékelhető dolgot hagyott azoknak az utazóknak, akik egyáltalán látnak fantáziát a városnézésben errefelé. Ha valaki fanatikusan végigjárja az összes látnivalót, 3-4 nap alatt garantáltan végez.

Ebben a pár napban fél órára üde színfolt a brit temető – vagy ahogy itt hívják, a „fehér temető” felkeresése. Jellegtelen vályogfal, íves kapu, egyedül egy tábla segít az eligazodásban. A százötven éves nyughelyen főleg új sírok vannak, elsősorban az itt állomásozó nemzetközi haderő halottai: rengeteg németet, egy 23 éves önkéntes egyiptomit, briteket, és egy törökországi repülőbalesetben elhunyt 62, Kabulból hazatérő spanyol békefenntartó halálát gyászolják az emléktáblák. Itt nyugszik Stein is.

A temetőt őrző Rahimulla emberöltő óta a sírok gazdája. Hűségesen gondozza a sírokat, ez az otthona. Itt él egy viskóban, mellette veteményes. Túl sok információja nincs a sírokról, írni-olvasni nem tud. Egyszerűen csak rendben tartja a temetőt. Karrierje Afganisztánban tipikusnak mondható: amikor a temető előző gondnoka eltűnt, elkezdett ide járni legeltetni a tehenét. Pár hónappal később már fizettek is azért, hogy a temetőben tanyázzon, közben megdöglött a tehén, és ő lett a gondnok. Azóta a brit követség minden hónapban helyi viszonylatban tisztességes bért juttat neki, hogy a halottak háborítatlanul pihenjenek.


„Magyarország felnevelte
Anglia taníttatta
Afganisztán befogadta.”

Ez áll 2003 augusztusa óta Stein Aurél sírkövén a kabuli Gora Kaburban, a „fehér temetőben”. 1862-ben született Pesten, Németországban tanult, majd brit szolgálatba állt. Régészként, orientalistaként, geográfusként és művészettörténészként Belső-Ázsia és Perzsia területén vezetett expedíciókat, miközben a mai Pakisztánban (az akkori Brit Indiában) található Lahore egyetemén tanított szanszkrit nyelvet és irodalmat, majd Kolkatában (régebbi nevén Kalkuttában) folytatta ugyanezt. Az 1880-as évektől kezdve fél évszázadon keresztül járta Kelet-Turkesztán sivatagjait, a Takla-Makánt, Kasmírt, a Tarim-medencét, a Kunlun hegységet és Perzsiát. Ősi romvárosokat tárt fel, és térképészeti képzettségének köszönhetően számos fehér foltot tüntetett el a térképekről. A mai Irán, Szíria és Irak területén feltárta az ókori népek vándorlási útjait, és a Közel-Kelet és India kapcsolatát kutatta. Élete álma, Afganisztán meglátogatása csak 81 éves korában vált lehetővé, miután egy évvel korábban az afgán kormány engedélyt adott rá.