2008. augusztus 20., szerda

a macedón riviéra

Félelmetes hazajutás a riviéráról


Beratba élmény volt lejutni az albán buszokkal, amelyek képesek megbízhatóan tartani a 40 km-es óránkénti átlagot, de még így is másfélszer olyan gyorsak, mint az albán vasutak. Tehát Berat: tipikus egynapos célpont, UNESCO által védett, meredek sziklára épült városrésszel és a Balkán egyik legnagyobb erődjével. annyira meleg volt, hogy Albánia legrégebbi mecsetét vizslatva is arra gondoltam, vajon 30 vagy 40 perc múlva tudom meginni az első hideg sört. De a látvány valóban mesés, íme pár kép:



Este Tiranában ismét megmutattuk magunkat. Alapos kocsmai előkészületek után elindultunk a Trout (Pisztráng) nevű death metal együttes koncertjére, ami csodálatos véget ért. Egyrészt halál profi fiatal kicsákók zenéltek, másrészt csupa Death feldolgozást játszottak. Mi eleinte meg sem vettük a kemény 400 forintos belépőt, mert a teraszon ugyanúgy hallottuk, de a végén mindneki annyira berúgott, hogy nonstop ki-be mászkálás lett a vége, mi meg a csapossal mulattunk.


Reggel elhagytam Tiranát, Podgorec felé félálomban. Eleinte aggódtam kicsit, mivel nem volt belépő pecsétem Albániába, és a 10 eurós díjat sem fizettem ki. A sofőr életveszélyes tempóban vitt át a hatalmas hegyeken, szerencsére átaludtam a nagyját, különben tuti hányás lett volna a vége. Végül fantasztikus hegyek között, az Ohridi tó partján léptem át Macedóniába. A nem túl forgalmas határon az albán faszi egy darabig nézte az útlevelet, de a pecsétre természetesen nem lelt rá, végül megkérdezte, mennyit fizettem belépéskor. Amint megtudta, hogy 10 eurót, megnyugodott és beütötte a kilépést. Így életemben először önhibámon kívül spóroltam egy napi szállást. És aztán stoppal-busszal eljutottam Ohridba:


Ezerkétszáz méteres hegyek között, a macedón-albán határvidéken hatalmas, kristálytiszta tó köré szerveződött a két ország turizmusának egy része. A vidék legnagyobb városa Ohrid. Egykor ortodox egyházi központ volt, 365 temploma után el is nevezték „szláv Jeruzsálemnek”. Ma forgalmas üdülőváros rengeteg kávézóval és csodálatos óvárossal.

Ohridra markánsan rányomja bélyegét a vallási központ jellege, amely a turisták számára elsősorban a hihetetlen mennyiségű felújított kisebb-nagyobb templomban nyilvánul meg. De a legtöbben nem ezért szeretik, hanem mediterrán hangulata miatt. Nyári hétvégeken megtelik macedón turistákkal, valamint évről évre több nyugatival. Ilyenkor lépni sem lehet a belváros utcáin, akkora a késő éjjelig mulató hedonista tömeg. A környezet és a kiszolgálás színvonala nyugati, az árak szerencsére még a Balkánhoz állnak közelebb.

„Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét” – kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. „A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát.” Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nem volt ennyire egyszerű följutni.

A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár, és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd’ 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkre tevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz volt elvezetni a hegyoldalban. Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük.

A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok mennyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.


Hazafelé még megálltam Pristinában néhány órára, és jegyet vettem az esti buszra Belgrádba. Bár ne tettem volna. Szerbiában utazni olyan - hogy klasszikust idézzek - mint sajtreszelővel rejszolni: eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas. Koszovóból határellenőrzés nélkül kilépve jó ütemben indultunk Belgrád felé, minden jel arra mutatott, hogy elérem a reggeli budapesti vonatot. Azonban valahogy csak nem akart vége lenni a hegyes résznek, és egyre meredekebb utakon egyre élesebb kanyarokban tolattunk, végül földúton döcögtünk a hatalmas busszal. Eltévedtünk a koszovói határvidéken... Három órával később újra aszfalton voltunk - éppen a koszovói határon lévő szerb őrbódé mellett, amit órákkal korábban elhagytunk. A többiről tudni sem akarok: a budapesti vonatot lekéstem, helyi vicinálisokkal elvergődtem Szabadkára (nagy mecset épül éppen), átgyalogoltam Magyarországra, majd egy gyors stoppal (egy vadőr vett fel, aki szerbektől elkobzott madarakat vitt a menhelyre) elértem az épp akkor induló vonatot Budapestre.


Azóta egy hét telt el. Nem fogjátok elhinni, de ma este indulok - Belgrádba, majd onnan Isztambulba, Damaszkuszba, Bejrútba. A következő kalandok tehát a Közel-Keletről jönnek.

Nincsenek megjegyzések: