West balkan tour pt. 2: Kosovo, Macedonia, Albania

Munka a Balkánon

Régóta nem írtam, elég hosszú sora van ennek. Másfél hete befejeztem minden épp aktuális munkámat, így adódott a lehetőség, hogy itthoni unatkozás helyett inkább egy intenzív balkáni túrát tegyek a kevésbé pop részeken. Az egészségre ártalmas volt...

Az indulástól számítva durva volt: amikor félrészegen és egy jó alvás reményében fölszálltam este fél 12-kor a belgrádi vonatra, már csak állóhely volt a folyosón. Így aztán három óra guggolás és négy óra állás után érkeztem meg Belgrádba, majd onnan egy gyors átszállással már úton is voltam Pristina felé.

A koszovói határon figyelmeztettek az UNMIK-os arcok, hogy ha ugyanerre akarok kimenni, nem fognak kiengedni a szerbek. Erre megkértem őket, hogy akkor ne pecsételjenek az útlevelembe, amit meg is tettek. Így viszont nem értettem, hogy akkor mi lehet a baj. Végül egy kétféleképpen feltett kérdésre („Ha koszovói pecsét van az útlevelemben, akkor nem engednek át a határon, ugye?” És „ha most nem pecsételnek bele az útlevelembe, akkor a szerbek biztosan beengednek, ugye?”) két, egymásnak ellentmondó választ kaptam, úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot abban bízva, hogy majd magától megoldódik, mint mindig minden.

Pristinában Jetmir, koszovói albán fotós barátom fogadott, majd egy gyors igazi balkáni lerészegedést követően éjszakai buszra szálltam Tirana felé. Mielőtt alkoholizmussal vádoltok, ajánlom, hogy próbáljatok meg balkáni barátok meglátogatásakor nem inni, illetve keveset inni, majd közölni, hogy nem megyünk velük kocsmázni. Na ugye? De előtte még elugrottunk Észak-Mitrovicába, ahol előző nap megint bántották egymást a szerbek meg az albánok. a jelenlegi kiélezett helyzetben minden etnikai villongás veszélyessé válhat, úgyhogy volt a dolognak némi hírértéke. Mitrovicában aztán kiderült, hogy pár szerb albánok kocsijait töri össze az utcán, pont a dél-mitrovicai francia támaszponttal szemben. Verekedésen kívül semmi nem volt, de azért kimentünk mi, meg a hiradó, beszéltek a szemtanúk, fotóztuk a bevert kocsikat. De minek...

Habár a Pristina-Tirana távolság nem túl nagy, mégis 12 óra a menetidő, hála a hegyeknek, az albán utaknak és a gyakori megállásoknak. Ez utóbbi még a Közel-Keletnél is keményebb: a Pristina-Szkopje táv 90 kilométerét alig 3 óra alatt teljesítettük (3 megállás plusz a határ), majd Szkopje után megálltunk a hegyek között egy esküvőn. Rejtélyes sztori ez, volt vagy este 11, amikor épp az ifjú pár bevonulására értünk egy hegyi panzióhoz. Egy órán át hallgattuk a zenét, toltuk az ingyenkávét, én meg az alvásra koncentráltam. Amint elindult a busz, sikerült is, mégpedig olyan jól, hogy amikor a határon a mellettem ülő oldalba bökött, hogy „Passport”, csak annyit mondtam „jó”, és mozdulatlanul aludtam tovább. Éppen ezért meglepett, hogy amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már az albán tengerparton voltam, Durresben, egy tök üres buszban, Tiranától 35 km-re. De ezt akkor nem tudtam, csak csodálkoztam a tengeren és a rengeteg antipatikus szállodán, na meg hogy egyedül vagyok. Szóltam a sofőrnek, hogy én Tiranába akarok menni, mire bólintott és átvitt. Eléggé meglepett. Mint ahogy az is, hogy a macedónok nem kérték az útlevelemet, nem kaptam kilépő pecsétet. Az albánok sem kérték, és nem kaptam belépőpecsétet, és a 10 eurós belépési díjat sem fizettem ki. Vagyis hivatalosan el sem hagytam Macedóniát.

Tiranában megkerestem az általam a netről kinézett olcsó backpacker guesthouset, ahol mindenki aludt még, így leültem a kertben függőágyazni. Közben eszembe jutott Markó Feri barátom, aki 3 héttel korábban „Megyek a Balkánra” felkiáltással lelépett otthonról, és azóta nem volt róla hír. Vajon merre járhat? Belenéztem a szálló vendégkönyvébe, de ott nem volt benne a neve (miért is lett volna, amikor vagy hat ország százötven városában lehetne többszázezer négyszerkilométeren, de mégis, hátha). Amikor fölkelt a recepciós arc, megkérdeztem, nem látott-e egy olyan nálam egy fejjel alacsonyabb magyar arcot, aki olyan, mint… és ebben a pillanatban nyílt a kapu és Ferkó beballagott a kertbe, barátnőjével, Katával. Ez már a nagyon sokadik ilyen sztorim. Azt sem tudtam, hogy jön-e egyáltalán Albániába, és ugyanúgy lehetett volna Bulgáriában vagy a montenegrói hegyek között, de nem. Ő is hozott egy ilyen sztorit, Horvátországban összefutott véletlenül azzal a faszival, akivel tavaly együtt utazott Üzbegisztánban. Ettől kezdve három napi együttlét és őrület. És mindezt a csodálatos Tiranában.

Igaza lett Edi Ramának, Tirana egykori polgármesterének, amikor az optikai tuningot jelölte meg a városszépítés legfőbb eszközének. Az egykori szürke-barna betonkockákat, vagy eufemikus nevén a „szocialista lakótelepeket” Hundertwasser álmaira festették. Az eredmény egy piros-narancs-kék színekben pompázó mediterrán város.

Elég olcsó írói ötlet egy város ajánlását etimológiai fejtegetéssel kezdeni, de ebben az esetben egy kört megér. 1614-ben az addig porfészeknek számító településen Sulejman Mulleti pasa bazárt, mecsetet és török fürdőt építtetett, és sikeres perzsiai hadjárata emlékére Tehrannak, vagyis Teheránnak nevezte el. A két város közti hasonlóság mára kimerül a hatalmas hegyek alkotta háttérben és a vezetési stílusban. Ez utóbbi kiszámíthatatlan. Enver Hodzsa idején ugyanis a hétköznapi polgárnak nem lehetett autója (tévéje sem), így a vezetési kultúra nem túl régi. Ami van belőle, az kis részben a nyugatról hazatértek udvarias tempója, valamint a görög-olasz nem túl technikás őrület keveréke. A kocsik nagy része Mercedes. Imádják ezt a márkát, nincs még egy olyan város a világon, ahol ennyi lenne belőle.

Tirana mintha nem is Albánia lenne. Minden sztereotípiát megcáfol megjelenésében. Nem szürke, nem unalmas, nem nyomasztó. Enver Hodzsa piramis alakú múzeuma enyhén szétverve és összegraffitizve (Fuck emo, Pantera), az aljában viszont az aranyifjak egyik népszerű helye, a piramishoz méltó nevű Múmia Bár üzemel. „Az élet gazdag” – hirdeti a szlogen a bejárat fölött, azt az életérzést, amit a törzsközönségen kívül nem sokan ismernek Albánia-szerte. A Nemzeti Történeti Múzeum hatalmas szocialista-realista mozaikos homlokzata előtti téren gyerekek száguldoznak gyerekmotorral és gyerekquaddal, mellettük a szegények gyermeke öt szál sült kukoricáját árulja a napi betevőért.

Hála a szolgáltatások rohamos fejlődésének, valamint a munkanélküliségnek és a mediterrán temperamentumnak, ennyi kávézót egy helyen ritkán látni (legközelebb a szintén albánok lakta koszovói Pristinában). Az árak abszolút a földön járnak, egy helyiek igényeit kielégítő étteremben ezer forint alatt ehető a birkapörköltből, rizsből, hatalmas salátából és legalább két sörből és két feles rakinak mondott pálinkából álló menü. Ez utóbbi tipikus balkáni jelenség, az egész félszigeten egy euró decije a gyilkos nedűnek, itt csak 80 eurócent. Túl sokat nem méricskélnek a felessel, szemre adják, inkább a deci felé kerekítve. Ugyancsak gasztronómiai gyöngyszem egy helyi gyorsétterem-lánc Szkender-burger nevű hamburgere, Szkender bégről elnevezve. A megjelenés és a logó a McDonaldsé, de ez senkit sem zavar: Európa talán utolsó fővárosa, ahol nincs egyetlen gyorsétterem sem az amerikai multitól.

Mi a Korca nevű 100% helyi étterembe jártunk kajálni, általában birkát. Mindig elénk tették az étlapot, mindig kiválasztottunk 4-5 dolgot, ami persze pont nem volt, míg végre megmutatták azt a kettőt, ami van. És ezt eljátszottuk minden nap. De a feleskérés a legdurvább: mosolygós, Segal-copfos, makkoscipős, hawaii-inges csávó vigyorogva kérdezi, hogy mekkora legyen a feles. Először egy jó duplát mutatott hüvelyk- és mutatóujjával, majd a rocker-metálarc körökből ismert ördögvillát, ami nagyjából a tripla mennyiséget takarta. Azt kértük, saccra. Na vajon mi lett a vége?

Másnap megnéztük a Tirana-tónak nevezett valamit. A lehet-e benne fürödni kérdésre a szálláson azt a választ kaptunk, hogy lehetni lehet… „És szoktak is?” „Van, aki igen”. Úgyhogy nem vittünk fürdőgatyát. A hely és az élmény sztalkeri. Egy hatalmas parkban, katonai terület mellett egy hatalmas tó. Erre ránéz egy vasbetonból épült, éppen porladni készülő nyitott színház. Az ókori színházak mintájára épült, csak a cementes beton nem bírja úgy a strapát, mint a jó kis kövek. Az elhagyott parkban pár fürdőző részeg meg néhány értelmetlen betonépítmény.

A szállásunkon lévő faszival beszélgetve kiderült, hogy van még közös barátunk is, úgyhogy ámultam egy keveset, majd elájultam. Reggel megyünk Beratba, de ez egy későbbi sztori…