Conakry, Paris of Africa

Idegenforgalmi nagyágyú

Tegnap írta Markó Ferkó barátom, azt olvasta egy blogon, hogy Dzsibutinál egyetlen szarabb főváros van Afrikában, és az Conakry. Összehasonlítási alapom ugyan nincs, mindenesetre Ferkó volt akkora mázlista, hogy Dzsibutiban eltölthetett némi időt, ami meggyőzte arról, ha van a világnak segglyuka, akkor ott már járt. Nos, ez a Conakry azért megér egy bejegyzést, ezúttal extra kalandok nélkül.

Néhány dolgot nem árt tisztázni, mielőtt lelkendezésbe kezdek. Guinea a világ egyik leggazdagabb országa lenne, ha nem katonai diktátorok vezetnék, ha nem lenne korrupció, és ha a franciáktól a nyelven kívül innovatív dolgokat is elsajátítottak volna az itt élők. A világ legnagyobb bauxit-exportőre; rengeteg vassal, arannyal és gyémánttal a földjében kell boldogulnia. Vízzel elég jól ellátott, gazdag földjén pedig szó szerint minden megterem a mohán, a zuzmókon és a hóvirágon kívül. Van vagy 320 km tengerpartja, van gyönyörű hegyes fennsíkja, őserdei és folyói. Száraz évszakban a klímája egyenesen isteni, esősben meg nem tudom milyen, de a víz biztosan nem tesz rosszat a környezetnek.

Conakry fekvését bármelyik főváros megirigyelhetné, nem viccből hívták Afrika Párizsának. (Vagy mégis???) Az „óvárost” (le Ville) gyakorlatilag minden irányból óceán veszi körbe, mindössze egy párszáz méter keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. De a város többi része sincs messze a tengertől, egész pontosan 270 fokban óceán van körülötte. Hogy milyen a tengerpart? Nos, amit láttam belőle, az több mint hervasztó. Egyrészt közvetlenül a parton vannak a legdurvább nyomornegyedek. Ahol nem nyomornegyed van, ott iszonyatosan lezúzott kikötő a bauxittal érkező vonatnak, a maradék helyeken meg szeméttelep, amit apálykor elözönlenek a legszegényebbek és összegyűjtögetik azt, amit az óceán kidobott.

A hosszú és keskeny városban egyetlen főút van, a Route du Niger, a városrészek arról ágaznak le, így igen könnyű a közlekedés, persze csak ha nincs dugó (éjjel). Az óvárostól például 15 km-re van a repülőtér, jó esetben 10 perc alatt kiérek oda, illetve inkább 30, mert a taxiban ülő hat utas folyamatosan cserélődik, úgyhogy állandóan meg kell állni. Ez a nyomorgós taxi legalább olcsó, a 15 km ára 1500 guineai frank, vagyis 70 forint. Járnak mikrobuszok is, az alighanem még olcsóbb, de sokkal durvább: egy sima Barkas nagyságú zárt (illetve az oldalán vannak flexszel kivágott lyukak) raktérben olyan 30-an utaznak, gyakorlatilag kitöltik az összes teret. Ha két ilyen furgon durván összeütközik, simán lehet, hogy ötvenen meghalnak. Van viszont vonat! Igaz, csak teher, még a francia időkből. Először azt hittem már rég nem jár, mert a sínek közti terület egy része focipálya, a másik részén meg tonnaszám égetik a szemetet. Ma viszont láttam egy végtelen szerelvényt, bauxitot vitt a kikötőbe.

Az út mellett edzenek az extrém sportok szerelmesei (futók, focisták). Adott egy 2x2 sávos út 2x4 sávnyi forgalommal. A légszennyezés elképesztő, ennek ellenére mindenki az út mellett fut a napon, a bűzben. Valaki szólhatna nekik, hogy ha otthon ülnének és dohányoznának, nyernének az élettől úgy 6-8 évet… Ugyanígy azok is, akik a soksávos út felett húzódó felüljáróra vezető lépcsőn lépcsőznek.

Az óvárosban lakom a katolikus misszión. Végtelenül puritán, de tiszta, és van benne internetkávézó, meg főznek ebédet – igaz kétszer annyiért adják a kaját, mint egy helyi étteremben. Errefelé elég sok hangulatos kis utcácska van egy-kétemeletes házakkal, gyarmati francia dizájnnal, olyan, mint a vietnámi Hoi An, de minden végtelenül lerobbant és forgalmas. Egy napot mászkáltam itt, azalatt pont kinéztem belőle minden élvezhetőt. Az itt élők a semmittevés (aki árnyaltabb megfogalmazásra vágyik, és érzékeli a különbséget, annak: baszódás) felsőfokát mutatják be, ami egyáltalán nem meglepő, mert a környezet annyira nem inspiráló, hogy tömeges jelenség az agyhalál. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert egész nap pörögnöm kell a csomagjaim visszaszerzése érdekében, ami néhány óránként internetezést, folyamatos smsezést és felszólító és fenyegető levelek megfogalmazását jelenti, de erről majd később írok.

Hogy miért mégis a világ legszarabb fővárosainak egyike? A fent leírt előnyeiből semmit a világon nem használ ki. Ha az ember nem vásárolni akar (lehet venni szép afrikai faragványokat meg ruhákat, de turistaként nemigen költök felesleges dolgokra), akkor a kávézáson és internetezésen kívül az égvilágon semmit sem lehet csinálni. Márpedig ezt a kettőt nagyszerűen tudom abszolválni a Margit körúton, úgyhogy önmagában ezért kár volt ilyen messzire jönni.

Látnivaló semmi nincs, csak az előző bejegyzésben említett nagymecset (csak kívülről, 5 perc), botanikus kert (10 perc), meg a nemzeti múzeum (15 perc), amihez ha hozzácsapok mondjuk másfél óra vásárlást, meg 3 óra közlekedést, akkor pont 5 óra alatt lehet vele végezni. Hogy a világlátott kollégák el tudják helyezni a külcsínt, olyan, mint Kabul, csak amit ott 25 év háború zúzott le, azt itt simán megtette 50 év béke a francia béklyó nélkül. Persze Kabulban sokkal több a látnivaló és érdekesség, úgyhogy itt tényleg csak a lezúzottság állapotáról beszélek – és ebbe beleértem a gépjárműparkot is. A közbiztonság meg sokkal rosszabb éjszaka, mert itt még safe taxi sincs, úgyhogy gyakorlatilag az rámol ki, aki akar. Mindezt súlyosbítva azzal, hogy rengeteg alkoholt lehet kapni, és arcátlanul olcsón. Tegnap esti utcakép: a porban imádkozó emberek fejétől 2 méterre két felespohár a földön, telerakva valami helyi vakulóssal és két meglehetősen vidám ember beszélget fölötte. Egy sarokkal odébb meg egy másik imádkozó totál más irányba hajolgat…

Fontos megemlíteni, hogy a helyiek nagyon komolyan veszik a francia nyelvet. Egész pontosan páróránként a szememre hányják, hogy mit keresek itt, ha nem tudok franciául. Néha úgy beszélnek velem a félig analfabéták, mintha akadémiai tagságért kuncsorognék nyolc általánossal. De az itt dolgozó franciákkal sincs ez másképp. Eddig 4-5 francia NGO munkással találkoztam, abból egy törte az angolt, egy meg jófejségből megpróbált kevésbé fejhangon beszélni, hátha akkor rájön a dolog nyitjára, és angolul szólal meg. Persze belátom, a hülye én vagyok, hiszen én jöttem ide, és én nem beszélem a nyelvet, ami pótolandó hiányosság, ha az életben vissza akarok térni ide…

Végül pár keresetlen szó az elveszett pakkomról: hat napja várok rá teljesen fölöslegesen. A megérkezésem pillanatában megmondták, hogy Las Palmasban van, de azóta sem küldik. Az otthoni iroda, akinél a jegyet vettem, nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Az itteni Royal Air Maroc címét meg sürgősen átadom a CIA-nak, hogy al-Kaida fészek, kéretik minél előtt lepredatorozni. Eddig ugyanis semmilyen kompenzációt és segítséget nem kaptam tőlük. Annyira nem, hogy amikor rákérdeztem, hogy mi van azzal, hogy egy elvileg üzleti útból (mert ugye dolgozni jöttem, anyagokat gyűjteni, különben mehettem volna Ausztráliába is tengerparton dögleni) hat nap buktáért csak jár valami, ha nem kápé, akkor szállás, repjegymódosítás, túlélőcsomag, stb. akkor azt a választ kaptam, hogy nem, nem jár semmi, és nem segítenek(!). Annyira nem segítenek, hogy telefonálni sem voltak hajlandóak az ügyem érdekében, és a saját mobilomat erőltettem az ügyintéző – nézzétek el, hogy ilyet mondok egy kedves csajról – picsa kezébe, és a saját számlámra intéztettem volna bármit. Amikor kértem a főnökét, hogy beszélni akarok vele, először egy órát várakoztatott, majd megüzente (a főnök), hogy nem akar látni, menjek el innen(!). Azt hittem rosszul hallok, de tényleg ezt mondta. Amikor megemlítettem, hogy nincs pénzem szállásra, azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de őket ez nem érdekli, oldjam meg. Így hát életemben először szembesültem azzal, hogy egy nemzetközi légitársaságnak fizettem egy szolgáltatásért, és amikor nem kaptam meg, ki lettem dobva. Ettől kezdve a dolog jogi úton folytatódik, de a fölöslegesen elvert napokat sehogy sem csinálhatom vissza (kerek perec megtagadták a repjegy módosítását).

Délután aztán újult erővel kezdtem előröl az egészet. Bence barátom fölhívta a casablancai Air Maroc központot, ahol közölték vele, hogy ha 5 napot késik a cucc, jegyzőkönyvet kell fölvenni az értékéről, és ha 21 nap után sem lesz meg, fizetnek. Ehhez csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a helyi irodába (ahonnan egyszer már kipateroltak, ugye), és ott fölvetetem a jegyzőkönyvet. Mondanom sem kell, az irodában azt mondták, ez lehetetlen, mert ők csak jegyárusítással foglalkoznak, és mindezt a reptéren kell megtennem, nem az irodában - cégen belül tök ellentétes infók… Ehhez ajánlották az elveszett csomagok atyja, Mr. Barry segítségét. Az iroda összes dolgozójának az a meggyőződése, hogy Mr. Barry beszél angolul, annak ellenére, hogy ő határozottan tagadja ezt. Ezért fölhivattam Mr. Barryt (nem saját mobilról!), aki azzal kezdte, hogy parle no anglé, adjak valakit, aki beszél franciául… A fent picsának nevezett nőszemély öt percig üvöltött vele, majd mondta nekem, azonnal menjek ki a reptérre, ott majd Mr. Barry felveszi a jegyzőkönyvet. Ki a reptérre (ma már másodszor), ahol természetesen nem volt semmilyen Mr. Barry, ellenben pár telefonnal és némi mutogatással kiderítettem, hogy ki kell mennem este 9-re az Air France járathoz. Nocsak, új szereplő. Még nem biztos, hogy kimegyek, mert nem látom, hogy jön a képbe az Air France. Nem tudom, van-e olyan fejezet a Guinness Bookban, hogy az 5 napon belül legtöbbet taxizott fehér Conakryban. Ha van, azt ezzel ki is írtam a jövő évi kiadásból. Ja, és meggyőződésem, hogy a tűz felfedezése óta az emberiség legnagyobb találmánya a mobiltelefon. Minden segítséget az otthoni szeretteimtől kaptam, akiktől ezúton is elnézést kérek a casablancai telefonszámla miatt – remélem cégesről intézkedtek…

Azt hiszem, addig is hozzácsaphatok a veszteséglistához vagy 500 eurót, mert ha holnap sem lesz cuccom, mindenképpen elindulok Maliba, hogy a maradék idő legalább vidáman teljen. Ott meg majd veszek egy nejlonzacskót, veszek bele egy pokrócot, egy inget meg egy alsógatyát meg kábelt a fényképezőgéphez, és úgy fogok utazni, mint Tuskó Hopkins a látcsőtokkal. (Van hozzá egy nagyon zsír AC Milanos papucsom

Hát, mára ennyi a kaland, legközelebb remélem 3 nap múlva jelentkezem Bamakóból. Egyelőre úgy néz ki, azt az úticélt fogom föladni emiatt, ami miatt idejöttem: Timbuktut. Ezzel ugyanis visszanyerek három-négy napot. Insallah…

best africa - what is hardcore?

TIA – This Is Africa

Elöljáróban: kicsit meg vagyok zúzva. Öt nap után ma aludtam először többet 2 óránál. Írás közben az ujjaim alatt sistereg a billentyűzet, pár percenként megcsap az áram (legalább vanJ), ilyenkor kicsit hunyorog a lámpa és hörög a légkondi. Fotókat sajnos nem kaptok most, mert a kábelem a hátizsákban volt. Igen, alapvetően ez a fősztori. Meg azért sincsenek fotók, mert nem vagyok elég rámenős. Eddig háromszor vettem elő a gépem itt Conakryban. Egyszer nem vette észre senki, egyszer mindenki üvöltözött meg mutogatott, egyszer meg el akarták kérni ajándékba. Igaz, fényképezgetős turista egy darab nincs, és akiket eddig backpackereknek néztem, azok mind NGO-sok. Négy nap alatt egyetlen turistával találkoztam, egy őrült finnel, aki viszont nem túl szimpatikus.

Milánóban persze még teljesen más gondjaim voltak. Nagy nehezen megtaláltam az előre kinézett szállást, a helyén igazán remek romkocsmát lehetett volna csinálni. Reggel kilenckor egy halom cigány raklapokból rakott tűz körül üldögélt egy romos, sittes udvaron, úgyhogy nem álltam le dumálni velük, hogy alhatok-e ott. Elmentem a város második legolcsóbb helyére (21 euró per éjszaka, dormitórium – az összes milánói hospitalityclubos bekaphatja, negyven megkérdezettből senki sem fogadott), ahol az utolsó ágyat kaptam meg. Milánóról igazából csak jót tudok mondani. Most a hosszú kultúrmese helyett röviden annyit, hogy két dolog zavart igazán, de az is csak a dóm körül: az iszonyat mennyiségű cigány koldus, meg a jófej feketének álcázott, de egyébként igen agresszív szenegáli karkötőárus. Már akkor eszembe jutott, ha Milánóban ennyire felhúznak a fekák, mi lesz Afrikában – hát, nem lett semmi, az itteniekben van némi tartás, igaz nem túl sok. Másnap reggel léptem a reptérre, és a sorsomat kísértve azzal viccelődtem becsekkolásnál, hogy nagyon remélem, megérkezik a cuccom Conakryba. Ezt nem kellett volna…

A casablancai átszállás üdítő színfoltja volt eddigi utamnak. Nem kell vízum, nem kell fizetni, nincs csomagom – ideális pár órás programnak ígérkezett egy városnézés. Mivel nincs busz a városba, kezdtem kicsit elszontyolodni a 25 eurós taxiút miatt, de szép lassan kiderült: busz nincs, de van vonat: 35 kilométert visz a városig, 35 perc alatt, 35 dirhamért (olyan 3,5 euró). Erre a sok 35-re nagyon büszke volt a jegyeladó bácsi. Pont előttem ment el a járat, úgyhogy az új időzónából adódó egy óra extra szabadidőm azonnal elolvadt. A vonat tiszta, modern, és nagyon gyors. A MÁV az én életemben már biztosan nem lesz ilyen. (pillanatra megszakítva: most hívott egy tök ismeretlen arc egy helyi számról, hogy muszáj találkoznunk valamiért. Azt hiszem még a napokban számot cserélek… egyébként is folyamatosan dezinformálnom kell az embereket, mert mindenki akar valamit, általában olyat, amit én egyáltalán nem.)

Tehát Casablanca: ott ültem a vonaton fél órával naplemente előtt, térkép és minden infó nélkül, és még világosban látni akartam ezt-azt. (Gyors volt az ismeretlen, már hívott is, hogy itt áll a kapu előtt. Valóban találkoztam vele vagy 2-3 napja, és elkérte a számomat. Eddig azt szoktam meg, hogy úgysem hívnak vissza, de mostantól óvatosnak kell lennem. Egyébként burkoltan pénzt kért: éhes, haza akar menni Freetownba, végül csak taxira kért haza. Mondtam neki, hogy max. 15 percre lakik gyalog, miért nem sétál, de erre nem reagált. Végül elhívott sétálni, de ahhoz meg nekem nem volt túl sok kedvem: ilyenkor mindig az a vége, hogy igyunk meg valamit, és legyek szíves fizessem én.) Taxiba ültem, megnéztem a faszi térképét és saccra belőttem egy árat, amit fizetek a kinézett útért, a tengerpartra a Hasszán-mecsethez, Afrika legnagyobbjához, több mint 200 méteres minarettel. Jó árat lőttem be – neki. Alig fél perc alatt rábólintott, gondolom a dupláját fizettem. Cserébe viszont már az óceánparton néztem a naplementét úgy harmincezredmagammal, na meg befotóztam a térképet, így legalább a kijelzővel és a zoommal tudtam magam navigálni. Casablanca elsőre szinte Európa, határozottan városias benyomást kelt, helyenként szép is, és látszik benne a gazdag múlt, meg a modern fejlődés. A reptérre emeletes vonat vitt vissza… Ja, egyedül a nyelvvel volt gond: angolul nem beszélt szinte senki, franciául meg spanyolul meg én nem, ami meg arabul jutott eszembe pár szó, azt meg ők nem értették.

Az afrikai vesszőfutásom viccesen kezdődött. Landolt a gép, majd 180 fokos forduló a leszállópályán, visszagurultunk az elejére, és beparkoltunk az épület mellé. Nem volt más gép… A cuccaimmal meg az útlevelemmel nem nagyon törődtek, oltási könyv nélkül viszont nem lehet belépni az országba, ez volt a legnagyobb baj, mert eleinte nem találtam. Gondoltam, biztos a nagyobbik hátizsákban van, de végül nálam volt, szerencsére. Bár azt nem tudom, mi lett volna, ha nincs meg, visszatesznek a casablancai gépre?

Viszont a pakkom eltűnt. Illetve nem eltűnt, hanem Conakry helyett Las Palmasba ment (ezúton is átok a Royal Air Marocra, akik három alkalmat is kihagytak, hogy visszajuttassák nekem a cuccaimat, ugyanis minden nap van járat a Zöld-foki szigetekről…)

Eldöntöttem, hogy teszek a csomagomra, nyakamba veszem az országot egy szál laptopban, mint az afrikai túlélés nélkülözhetetlen elemével. Ehhez előbb a reptéren ki kellett várni a napfelkeltét, mert csak utána indulnak járatok vidékre. Éjjel nincs közlekedés egyrészt a térdig érő kátyúk miatt, másrészt meg az utakon lévő katonai ellenőrzőpontokon berúgnak a katonák, és attól kezdve csak olyan dolog történik, amit ők karnak – és ez a legjobb esetben a lehúzás.

Az első kultúrsokk reggel ért egy piac-pályaudvar kombón. Alapvetően nem volt nagyon durva, de Milánó és Casablanca után leginkább egy élő szeméttelepre emlékeztetett, ahol valamiért fontosnak tartják, hogy vegyek fogkefét (ezt mondjuk meg kellett volna lépnem már akkor:-) meg elemlámpát. Kitaláltam, hogy egy Kindia nevű városba megyek, 130 km-re Conakrytól. A döntésben sokat segített, hogy egyrészt akartam látni egy kis természetet, másrészt meg az itteni 22 eurós legolcsóbb szállás helyett az oda-visszaút a szállással együtt volt 7. Mikrobusszal mentünk, tizennyolcad magammal. Később megbántam. Igaz, kényelmesebb, mint a taxi (abban 11-en ülnek általában, még többszáz kilométeres útra is. A kombikban a csomagtartó helyére is beraknak egy sor ülést.), de 2 helyett 4 óra alatt értünk oda. Ennek részben a sok ellenőrzőpont volt az oka. A katonák/rendőrök/zsandárok/vámosok/mindenféle militáris és paramilitáris alakulat ugyanis a mikrobuszokat szereti a legjobban lehúzni. Ilyenkor nincs mese, fizetni kell. Lehet velük viccelődni, kicsit méltatlankodni, pofázni, csak vitatkozni nem, mert akkor simán félreállítanak 3-4 órára, és kitalálják, hogy nem jó a vészvillogód, miközben lámpa nélküli, sima gumijú, ajtó nélküli harmincéves Dacia-Renaultok mennek el mellettük kilenc emberrel és hat köbméter bálával meg két kecskével a tetejükre kötözve. Az autópark lenyűgöző, gyakorlatilag olyan gépeket hívnak és használnak kocsinak, amit otthon a lakótelepek széli dzsindzsásban lehetett látni gazzal benőve, kibelezve. Ma reggel, amikor jöttem haza (eltaláltátok, a reptérről:-), defektet kapott a taxink, és számomra hihetetlen módon a faszi 2 (!) perc alatt kicserélte a kereket.

Tehát Kindia: először azt hittem, hogy megérkeztünk a külváros leglerohadtabb piacára-pályaudvarára, de elég gyorsan kiderült, hogy az maga a city. Aztán az is, hogy amit útközben láttam a buszból, az a város legjava volt, amihez már csak egy 10 méteres ronda beton templomtornyot meg egy ugyanilyen minaretet kellett látnom, és tudtam, hogy a turisztikai lehetőségek véget értek. Elkezdtem szállást keresni, végül összvissz egyet találtam. Először taszított a ronda és nyomasztó kerítése, de aztán kiderült, hogy az maga az épület. Jobb híján kivettem egy szobát, és azon drukkoltam, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Ez kiválóan sikerült, ugyanis semmilyen fényforrással nem rendelkezett. Az asztalon kívül csak egy betonból öntött ágy volt, de az látszólag tiszta, legalábbis a helyi sztenderd szerint. Állatokat nem láttam, de tudtam, hogy vannak, mert a tető nagyon durván nézett ki. A nap hátralevő részét végül laza sétával töltöttem, meg jelentős mennyiségű kávé és kóla megivásával. Mással nem mertem próbálkozni, mert egyrészt palackozott vizet nem láttam sehol, enni meg nem mertem, mert ha ott tör rám a fosás… Ott akkor megfogadtam, ha egy mód van rá, továbbra sem repülök. Főleg Afrikába nem. Egyszerűen kell az a pár nap, pár hét akklimatizáció a szervezetnek, a szemnek meg úgy általában az agynak, hogy képes legyen befogadni a környezetet.

A Kindiában töltött estém felejthetetlen volt, este 8-kor lefeküdtem aludni, mert egyrészt közvilágítás nélkül nehezen boldogultam, meg nem is ismertem a helyi viszonyokat annyira, hogy célszerű-e mászkálni egyedüli fehérként a tartományi fővárosban. Azt álmodtam, hogy Obamával cigizek egy fogadás után valahol, tök sokat dumáltunk, meg is lepődtem, hogy ennyire rámér.

Visszajöttem Conakryba. Az volt a tervem, hogy elintézem a mali vízumot, meg rákérdezek a cuccaimra. Mindkét projekt sikeres volt, vízumot egyből kaptam 10 euróért, a cuccaimra meg azt mondták, hogy hajnalban jönnek. Nem vettem ki szállást, gondoltam minek, ha úgyis csak éjfélig maradnék, úgyhogy hatalmasat mászkáltam. Megnéztem például a szaúdi pénzből épített nagymecsetet, az ország legnagyobbját. A lenyűgözőtől messze áll, a széptől is, de legalább jó nagy. Amikor be akartam menni, kiderült, hogy kell valami engedély hozzá, de hitetlenként egyébként sem kapnám meg. Aztán le akartak venni egy kis pénzzel, hogy talán kívülről benézhetek, de addigra magamtól is rájöttem, hogy ezért tök fölösleges fizetni. Helyette megnéztem a botanikus kertet, ami szemetes volt, és olyannak tűnt, mintha egy üres telken csak meghagyták volna az eredeti élővilágot.

Esti séta közben aztán csomóan leszólítottak, csomó emberrel dumáltam, és tévedésből megadtam párnak a telefonszámom, akik azóta is keresnek, ha hagyom. Végül összejött a kirabolni próbálós sztori: összehaverkodtam egy szimpatikus csávóval, jól eldumáltunk, és beültünk egy kellemes helyre kávézni. Nemsokára felbukkant egy sierrai haverja, aki olyan angolt beszélt, amiből egy szót sem értettem. Vetített nagyokat, hogy kiket ismer odahaza, de az egésznek az lett a vége, hogy hívjam meg őket egy italra. Mivel 50 forint egy feles, gondoltam egy euróból pont kijön egy kör dupla hármunknak, mondtam, o.k., rendben, de akkor én is iszom velük. Egy feltételem van, hogy minden kör előtt fizetek, mert nem akarom, hogy az este végére kitalálják, hogy elittam egy marmonkanna viszkit… Erre kikértek maguknak két triplát. Gondoltam kapják be, hogy kihagytak, de ilyenekkel amúgy sem innék. Mondanom sem kell, több kör nem volt. Aztán az egyik nagyon kezdte forszírozni, hogy menjünk át egy másik helyre, de akkor már pontosan tudtam, milyen véget szánnak nekem, hála két évvel ezelőtti isztambuli baromságomnak. Végül leszögeztem, hogy nem megyek sehova, de ha akarnak, menjenek, megvárom őket. Nélkülem nem akartak, pedig addig fontos volt nagyon. Kértek még piát, de mondtam, hogy szar arcok, és nem kapnak, erre sugdolózni kezdtek. Az egyik pénzt kért taxira, hogy meglátogassa a családját. Mondtam, hogy ha olyan fontos a család, akkor talán nem töményezni kellett volna, hanem taxiba ülni. Végül egyre erőszakosabban kértek pénzt, majd az egyik elment hugyozni. Akkor szóltam a másiknak, hogy én most lelépek, és amíg bambult, hogy mit csináljon, bekocogtam egy jó sötét utcába, majd pár cikkcakkal ki a főútra, és első taxival a reptérre. Ott röpke 8 órát vártam, hogy ne jöjjön meg a csomag, se vécé, se víz, se ülőhely és még az áram is elment egyszer. Aztán, mivel nem akartam több éjjeli kalandot, megvártam a napfelkeltét és visszataxiztam a városba.

Megkerestem a helyi katolikus missziót, mert ott van a legolcsóbb szállás a városban, 13-17 euróért, de nem volt szoba. Elmentem a második legolcsóbba, ott volt, csak még drágábban sokkal szarabb, úgyhogy visszamentem a katolikusokhoz, hogy ha nem bánják, a napot a kertben tölteném olvasással. Így is lett, éjjel egy padon aludtam, és hajnalban – elég parás körülmények között, de legalább a kishátizsák nélkül – kitaxiztam a reptérre, hátha megjön a cuccom. Útközben checkpoint, részeg katona kérte a papi papi pippipirjaimat, mutattam az útlevelem, de nem értette a helyzetet, végül a taxis a kezébe nyomott egy kis pénzt, és akkor tovább engedett.

A reptéren ugyanazok a körök, mindenkit le kell kenni, hogy beengedjenek a csomagokhoz, de megint nem jött semmi. Hazaindultam iránytaxival meg vagy hat fekával, de ezt sem kellett volna. Valami elbaszott helyen lekanyarodtunk az útról, a sofőr nem volt hajlandó megállni, hogy kitegyen valami jó helyen, és egy olyan városrészbe mentünk be jó mélyen, ahova legfeljebb egy tankkal mennék – úgy is nézett ki. Közben fölhívott egy fasz a reptérről (angolul nem tudott, de azt mondta hogy bagázs, gondoltam, a csak 1 százalék esély van arra, hogy meglett a cuccom, akkor már megéri visszamenni). Végül mindenki kiszállt a taxiból, én meg visszavitettem magam az utolsó pénzemen. Persze a csomag sehol… Viszont a reptéri biztonsági őrök nem engedtek még egyszer taxiba ülni, azt mondták, nekem annyi, meg ne próbáljam, és bent tartottak a váróteremben napfelkeltéig. Harmadik éjszakám a reptéri váróban… Közben muszáj volt kicsit visszaszoknom a cigire, mert ez a napi 2 óra szakaszos alvás kíván valami szert, és az alkohol nem a legjobb erre.

Hogy mi van most? Kivettem egy szobát a misszión (tegnap lett végre), fürdés, alvás. Elmentem a légitársaság irodájába, hogy levezessem a feszültségem, de nem volt kinJ. Két tök kedves fiatal csajszit találtam ott, nagyon sajnálták a dolgot, de mondták, hogy ők semmit sem tudnak intézni. Próbálkozzak a reptéren, vagy menjek vissza holnap. Eddig négy teljes napot és legalább 30 eurót buktam miattuk, úgyhogy ez édeskevés, de túl sok választási lehetőségem nincs: vagy bevállalom, hogy egy szál pólóban egy laptoppal nekivágok egy szűk hónapra Afrikának, vagy megvárom a cuccost, akár egy nap lesz, akár tíz. Ami a legrosszabb, hogy túl sok érdeket nem tudok érvényesíteni, mert nem beszélek franciául, amúgy meg aki számít, az tökre segítőkész, csak éppen semmi sem történik. Azt hiszem, végső célom, Timbuktu feladása lesz az ára ennek a kalandnak. És ha valakinek van ötlete, hogy hogyan lehet bármit kisajtolni a légitársaságtól, ne fogja vissza magátJ Nem pénz kell, hanem a repjegy helyszínének vagy időpontjának ingyenes módosítása is megteszi.

Azért a végére némi vidámság: rengeteget fogytam, és folyamatosan 30-35 fok van.