2009. február 25., szerda

best africa - what is hardcore?

TIA – This Is Africa

Elöljáróban: kicsit meg vagyok zúzva. Öt nap után ma aludtam először többet 2 óránál. Írás közben az ujjaim alatt sistereg a billentyűzet, pár percenként megcsap az áram (legalább vanJ), ilyenkor kicsit hunyorog a lámpa és hörög a légkondi. Fotókat sajnos nem kaptok most, mert a kábelem a hátizsákban volt. Igen, alapvetően ez a fősztori. Meg azért sincsenek fotók, mert nem vagyok elég rámenős. Eddig háromszor vettem elő a gépem itt Conakryban. Egyszer nem vette észre senki, egyszer mindenki üvöltözött meg mutogatott, egyszer meg el akarták kérni ajándékba. Igaz, fényképezgetős turista egy darab nincs, és akiket eddig backpackereknek néztem, azok mind NGO-sok. Négy nap alatt egyetlen turistával találkoztam, egy őrült finnel, aki viszont nem túl szimpatikus.


Milánóban persze még teljesen más gondjaim voltak. Nagy nehezen megtaláltam az előre kinézett szállást, a helyén igazán remek romkocsmát lehetett volna csinálni. Reggel kilenckor egy halom cigány raklapokból rakott tűz körül üldögélt egy romos, sittes udvaron, úgyhogy nem álltam le dumálni velük, hogy alhatok-e ott. Elmentem a város második legolcsóbb helyére (21 euró per éjszaka, dormitórium – az összes milánói hospitalityclubos bekaphatja, negyven megkérdezettből senki sem fogadott), ahol az utolsó ágyat kaptam meg. Milánóról igazából csak jót tudok mondani. Most a hosszú kultúrmese helyett röviden annyit, hogy két dolog zavart igazán, de az is csak a dóm körül: az iszonyat mennyiségű cigány koldus, meg a jófej feketének álcázott, de egyébként igen agresszív szenegáli karkötőárus. Már akkor eszembe jutott, ha Milánóban ennyire felhúznak a fekák, mi lesz Afrikában – hát, nem lett semmi, az itteniekben van némi tartás, igaz nem túl sok. Másnap reggel léptem a reptérre, és a sorsomat kísértve azzal viccelődtem becsekkolásnál, hogy nagyon remélem, megérkezik a cuccom Conakryba. Ezt nem kellett volna…


A casablancai átszállás üdítő színfoltja volt eddigi utamnak. Nem kell vízum, nem kell fizetni, nincs csomagom – ideális pár órás programnak ígérkezett egy városnézés. Mivel nincs busz a városba, kezdtem kicsit elszontyolodni a 25 eurós taxiút miatt, de szép lassan kiderült: busz nincs, de van vonat: 35 kilométert visz a városig, 35 perc alatt, 35 dirhamért (olyan 3,5 euró). Erre a sok 35-re nagyon büszke volt a jegyeladó bácsi. Pont előttem ment el a járat, úgyhogy az új időzónából adódó egy óra extra szabadidőm azonnal elolvadt. A vonat tiszta, modern, és nagyon gyors. A MÁV az én életemben már biztosan nem lesz ilyen. (pillanatra megszakítva: most hívott egy tök ismeretlen arc egy helyi számról, hogy muszáj találkoznunk valamiért. Azt hiszem még a napokban számot cserélek… egyébként is folyamatosan dezinformálnom kell az embereket, mert mindenki akar valamit, általában olyat, amit én egyáltalán nem.)


Tehát Casablanca: ott ültem a vonaton fél órával naplemente előtt, térkép és minden infó nélkül, és még világosban látni akartam ezt-azt. (Gyors volt az ismeretlen, már hívott is, hogy itt áll a kapu előtt. Valóban találkoztam vele vagy 2-3 napja, és elkérte a számomat. Eddig azt szoktam meg, hogy úgysem hívnak vissza, de mostantól óvatosnak kell lennem. Egyébként burkoltan pénzt kért: éhes, haza akar menni Freetownba, végül csak taxira kért haza. Mondtam neki, hogy max. 15 percre lakik gyalog, miért nem sétál, de erre nem reagált. Végül elhívott sétálni, de ahhoz meg nekem nem volt túl sok kedvem: ilyenkor mindig az a vége, hogy igyunk meg valamit, és legyek szíves fizessem én.) Taxiba ültem, megnéztem a faszi térképét és saccra belőttem egy árat, amit fizetek a kinézett útért, a tengerpartra a Hasszán-mecsethez, Afrika legnagyobbjához, több mint 200 méteres minarettel. Jó árat lőttem be – neki. Alig fél perc alatt rábólintott, gondolom a dupláját fizettem. Cserébe viszont már az óceánparton néztem a naplementét úgy harmincezredmagammal, na meg befotóztam a térképet, így legalább a kijelzővel és a zoommal tudtam magam navigálni. Casablanca elsőre szinte Európa, határozottan városias benyomást kelt, helyenként szép is, és látszik benne a gazdag múlt, meg a modern fejlődés. A reptérre emeletes vonat vitt vissza… Ja, egyedül a nyelvvel volt gond: angolul nem beszélt szinte senki, franciául meg spanyolul meg én nem, ami meg arabul jutott eszembe pár szó, azt meg ők nem értették.


Az afrikai vesszőfutásom viccesen kezdődött. Landolt a gép, majd 180 fokos forduló a leszállópályán, visszagurultunk az elejére, és beparkoltunk az épület mellé. Nem volt más gép… A cuccaimmal meg az útlevelemmel nem nagyon törődtek, oltási könyv nélkül viszont nem lehet belépni az országba, ez volt a legnagyobb baj, mert eleinte nem találtam. Gondoltam, biztos a nagyobbik hátizsákban van, de végül nálam volt, szerencsére. Bár azt nem tudom, mi lett volna, ha nincs meg, visszatesznek a casablancai gépre?


Viszont a pakkom eltűnt. Illetve nem eltűnt, hanem Conakry helyett Las Palmasba ment (ezúton is átok a Royal Air Marocra, akik három alkalmat is kihagytak, hogy visszajuttassák nekem a cuccaimat, ugyanis minden nap van járat a Zöld-foki szigetekről…)


Eldöntöttem, hogy teszek a csomagomra, nyakamba veszem az országot egy szál laptopban, mint az afrikai túlélés nélkülözhetetlen elemével. Ehhez előbb a reptéren ki kellett várni a napfelkeltét, mert csak utána indulnak járatok vidékre. Éjjel nincs közlekedés egyrészt a térdig érő kátyúk miatt, másrészt meg az utakon lévő katonai ellenőrzőpontokon berúgnak a katonák, és attól kezdve csak olyan dolog történik, amit ők karnak – és ez a legjobb esetben a lehúzás.


Az első kultúrsokk reggel ért egy piac-pályaudvar kombón. Alapvetően nem volt nagyon durva, de Milánó és Casablanca után leginkább egy élő szeméttelepre emlékeztetett, ahol valamiért fontosnak tartják, hogy vegyek fogkefét (ezt mondjuk meg kellett volna lépnem már akkor:-) meg elemlámpát. Kitaláltam, hogy egy Kindia nevű városba megyek, 130 km-re Conakrytól. A döntésben sokat segített, hogy egyrészt akartam látni egy kis természetet, másrészt meg az itteni 22 eurós legolcsóbb szállás helyett az oda-visszaút a szállással együtt volt 7. Mikrobusszal mentünk, tizennyolcad magammal. Később megbántam. Igaz, kényelmesebb, mint a taxi (abban 11-en ülnek általában, még többszáz kilométeres útra is. A kombikban a csomagtartó helyére is beraknak egy sor ülést.), de 2 helyett 4 óra alatt értünk oda. Ennek részben a sok ellenőrzőpont volt az oka. A katonák/rendőrök/zsandárok/vámosok/mindenféle militáris és paramilitáris alakulat ugyanis a mikrobuszokat szereti a legjobban lehúzni. Ilyenkor nincs mese, fizetni kell. Lehet velük viccelődni, kicsit méltatlankodni, pofázni, csak vitatkozni nem, mert akkor simán félreállítanak 3-4 órára, és kitalálják, hogy nem jó a vészvillogód, miközben lámpa nélküli, sima gumijú, ajtó nélküli harmincéves Dacia-Renaultok mennek el mellettük kilenc emberrel és hat köbméter bálával meg két kecskével a tetejükre kötözve. Az autópark lenyűgöző, gyakorlatilag olyan gépeket hívnak és használnak kocsinak, amit otthon a lakótelepek széli dzsindzsásban lehetett látni gazzal benőve, kibelezve. Ma reggel, amikor jöttem haza (eltaláltátok, a reptérről:-), defektet kapott a taxink, és számomra hihetetlen módon a faszi 2 (!) perc alatt kicserélte a kereket.


Tehát Kindia: először azt hittem, hogy megérkeztünk a külváros leglerohadtabb piacára-pályaudvarára, de elég gyorsan kiderült, hogy az maga a city. Aztán az is, hogy amit útközben láttam a buszból, az a város legjava volt, amihez már csak egy 10 méteres ronda beton templomtornyot meg egy ugyanilyen minaretet kellett látnom, és tudtam, hogy a turisztikai lehetőségek véget értek. Elkezdtem szállást keresni, végül összvissz egyet találtam. Először taszított a ronda és nyomasztó kerítése, de aztán kiderült, hogy az maga az épület. Jobb híján kivettem egy szobát, és azon drukkoltam, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Ez kiválóan sikerült, ugyanis semmilyen fényforrással nem rendelkezett. Az asztalon kívül csak egy betonból öntött ágy volt, de az látszólag tiszta, legalábbis a helyi sztenderd szerint. Állatokat nem láttam, de tudtam, hogy vannak, mert a tető nagyon durván nézett ki. A nap hátralevő részét végül laza sétával töltöttem, meg jelentős mennyiségű kávé és kóla megivásával. Mással nem mertem próbálkozni, mert egyrészt palackozott vizet nem láttam sehol, enni meg nem mertem, mert ha ott tör rám a fosás… Ott akkor megfogadtam, ha egy mód van rá, továbbra sem repülök. Főleg Afrikába nem. Egyszerűen kell az a pár nap, pár hét akklimatizáció a szervezetnek, a szemnek meg úgy általában az agynak, hogy képes legyen befogadni a környezetet.

A Kindiában töltött estém felejthetetlen volt, este 8-kor lefeküdtem aludni, mert egyrészt közvilágítás nélkül nehezen boldogultam, meg nem is ismertem a helyi viszonyokat annyira, hogy célszerű-e mászkálni egyedüli fehérként a tartományi fővárosban. Azt álmodtam, hogy Obamával cigizek egy fogadás után valahol, tök sokat dumáltunk, meg is lepődtem, hogy ennyire rámér.


Visszajöttem Conakryba. Az volt a tervem, hogy elintézem a mali vízumot, meg rákérdezek a cuccaimra. Mindkét projekt sikeres volt, vízumot egyből kaptam 10 euróért, a cuccaimra meg azt mondták, hogy hajnalban jönnek. Nem vettem ki szállást, gondoltam minek, ha úgyis csak éjfélig maradnék, úgyhogy hatalmasat mászkáltam. Megnéztem például a szaúdi pénzből épített nagymecsetet, az ország legnagyobbját. A lenyűgözőtől messze áll, a széptől is, de legalább jó nagy. Amikor be akartam menni, kiderült, hogy kell valami engedély hozzá, de hitetlenként egyébként sem kapnám meg. Aztán le akartak venni egy kis pénzzel, hogy talán kívülről benézhetek, de addigra magamtól is rájöttem, hogy ezért tök fölösleges fizetni. Helyette megnéztem a botanikus kertet, ami szemetes volt, és olyannak tűnt, mintha egy üres telken csak meghagyták volna az eredeti élővilágot.

Esti séta közben aztán csomóan leszólítottak, csomó emberrel dumáltam, és tévedésből megadtam párnak a telefonszámom, akik azóta is keresnek, ha hagyom. Végül összejött a kirabolni próbálós sztori: összehaverkodtam egy szimpatikus csávóval, jól eldumáltunk, és beültünk egy kellemes helyre kávézni. Nemsokára felbukkant egy sierrai haverja, aki olyan angolt beszélt, amiből egy szót sem értettem. Vetített nagyokat, hogy kiket ismer odahaza, de az egésznek az lett a vége, hogy hívjam meg őket egy italra. Mivel 50 forint egy feles, gondoltam egy euróból pont kijön egy kör dupla hármunknak, mondtam, o.k., rendben, de akkor én is iszom velük. Egy feltételem van, hogy minden kör előtt fizetek, mert nem akarom, hogy az este végére kitalálják, hogy elittam egy marmonkanna viszkit… Erre kikértek maguknak két triplát. Gondoltam kapják be, hogy kihagytak, de ilyenekkel amúgy sem innék. Mondanom sem kell, több kör nem volt. Aztán az egyik nagyon kezdte forszírozni, hogy menjünk át egy másik helyre, de akkor már pontosan tudtam, milyen véget szánnak nekem, hála két évvel ezelőtti isztambuli baromságomnak. Végül leszögeztem, hogy nem megyek sehova, de ha akarnak, menjenek, megvárom őket. Nélkülem nem akartak, pedig addig fontos volt nagyon. Kértek még piát, de mondtam, hogy szar arcok, és nem kapnak, erre sugdolózni kezdtek. Az egyik pénzt kért taxira, hogy meglátogassa a családját. Mondtam, hogy ha olyan fontos a család, akkor talán nem töményezni kellett volna, hanem taxiba ülni. Végül egyre erőszakosabban kértek pénzt, majd az egyik elment hugyozni. Akkor szóltam a másiknak, hogy én most lelépek, és amíg bambult, hogy mit csináljon, bekocogtam egy jó sötét utcába, majd pár cikkcakkal ki a főútra, és első taxival a reptérre. Ott röpke 8 órát vártam, hogy ne jöjjön meg a csomag, se vécé, se víz, se ülőhely és még az áram is elment egyszer. Aztán, mivel nem akartam több éjjeli kalandot, megvártam a napfelkeltét és visszataxiztam a városba.


Megkerestem a helyi katolikus missziót, mert ott van a legolcsóbb szállás a városban, 13-17 euróért, de nem volt szoba. Elmentem a második legolcsóbba, ott volt, csak még drágábban sokkal szarabb, úgyhogy visszamentem a katolikusokhoz, hogy ha nem bánják, a napot a kertben tölteném olvasással. Így is lett, éjjel egy padon aludtam, és hajnalban – elég parás körülmények között, de legalább a kishátizsák nélkül – kitaxiztam a reptérre, hátha megjön a cuccom. Útközben checkpoint, részeg katona kérte a papi papi pippipirjaimat, mutattam az útlevelem, de nem értette a helyzetet, végül a taxis a kezébe nyomott egy kis pénzt, és akkor tovább engedett.

A reptéren ugyanazok a körök, mindenkit le kell kenni, hogy beengedjenek a csomagokhoz, de megint nem jött semmi. Hazaindultam iránytaxival meg vagy hat fekával, de ezt sem kellett volna. Valami elbaszott helyen lekanyarodtunk az útról, a sofőr nem volt hajlandó megállni, hogy kitegyen valami jó helyen, és egy olyan városrészbe mentünk be jó mélyen, ahova legfeljebb egy tankkal mennék – úgy is nézett ki. Közben fölhívott egy fasz a reptérről (angolul nem tudott, de azt mondta hogy bagázs, gondoltam, a csak 1 százalék esély van arra, hogy meglett a cuccom, akkor már megéri visszamenni). Végül mindenki kiszállt a taxiból, én meg visszavitettem magam az utolsó pénzemen. Persze a csomag sehol… Viszont a reptéri biztonsági őrök nem engedtek még egyszer taxiba ülni, azt mondták, nekem annyi, meg ne próbáljam, és bent tartottak a váróteremben napfelkeltéig. Harmadik éjszakám a reptéri váróban… Közben muszáj volt kicsit visszaszoknom a cigire, mert ez a napi 2 óra szakaszos alvás kíván valami szert, és az alkohol nem a legjobb erre.


Hogy mi van most? Kivettem egy szobát a misszión (tegnap lett végre), fürdés, alvás. Elmentem a légitársaság irodájába, hogy levezessem a feszültségem, de nem volt kinJ. Két tök kedves fiatal csajszit találtam ott, nagyon sajnálták a dolgot, de mondták, hogy ők semmit sem tudnak intézni. Próbálkozzak a reptéren, vagy menjek vissza holnap. Eddig négy teljes napot és legalább 30 eurót buktam miattuk, úgyhogy ez édeskevés, de túl sok választási lehetőségem nincs: vagy bevállalom, hogy egy szál pólóban egy laptoppal nekivágok egy szűk hónapra Afrikának, vagy megvárom a cuccost, akár egy nap lesz, akár tíz. Ami a legrosszabb, hogy túl sok érdeket nem tudok érvényesíteni, mert nem beszélek franciául, amúgy meg aki számít, az tökre segítőkész, csak éppen semmi sem történik. Azt hiszem, végső célom, Timbuktu feladása lesz az ára ennek a kalandnak. És ha valakinek van ötlete, hogy hogyan lehet bármit kisajtolni a légitársaságtól, ne fogja vissza magátJ Nem pénz kell, hanem a repjegy helyszínének vagy időpontjának ingyenes módosítása is megteszi.


Azért a végére némi vidámság: rengeteget fogytam, és folyamatosan 30-35 fok van.


7 megjegyzés:

markoferko írta...

van dombornyomott bankkartyad? mert ahhoz jar utasbizti, persze csak utolag tudod majd leverni a RAM-on. egyebkent is egy gyoker tarsasag, mikor mauritaniabol akartam hazafele repulni, akkor a repjegy kiallitasa utan kozoltek, hogy meg 75 eurot fizetnem kell (kerozin), mondtam h faszt, ebbol lett egy uvoltozes meg egy visszavont jegy, majd meg egy kor uvoltozes, hogy a teljes penzemet adjak vissza, majd rendorrel fenyegetes. ez vegul bevalt, igy aztan air burkinaval repultem, muhaha.

bamako kiraly lesz, ne aggodj:DD

Tigrisek írta...

Vártam már az afrikai beszámolót, valóban remek. A bejegyzéseidet olvasgatva egy dologra nem jövök rá soha: Valójában mit keresel ott? Nem mintha nem érteném, mert hasonló alkat vagyok, de jelenleg pl. kapcsolódik mindez munkához, vagy szimpla kalandvágy?

Mindenesetre remélem megoldódik ez a csomag mizéria.

Daniel írta...

Hat, egyreszt kalandvagy, masreszt munka: ujsagcikkek lesznek belole. De eddig csak a kaland jutott:-)

Ferko, van dombornyomottam, kifejtened bovebben, hogy lesz ebbol zse? es mi az a ram?

merci, D

markoferko írta...

hat a dombornyomotthoz jar 90 napos utasbiztositas. nekem raiffaisen visa-m van, es (ha jol emlekszem) ez 50 rugoig allja az elveszett vagy keso csomagot is. de nem emlekszem, majd megnezem neked a reszleteket. meg soha sem veszett el bagazsom (mert nem repulok). a lenyeg: a RAM (Royal Air Maroc)-tol legyen egy hivatalos papirod. persze a biztositotarsasagok csak kicsit erkolcsosebbek a nemzetkozi gyermekprostitucioban erdekelteknel (ha egyaltalan), szoval siman lehet, h majd jol korberohognek, mert nem teljesitetted a szerzodes 14. pontjanak 27. alpontjat.

mindenesetre menjel mar tovabb bamakoba. egy csoka blogjat olvasgattam epp, es aszongya: "Dzsibutinal csak egy szarabb varosban jartam egesz Afrikaban: Conakryban." - jartam Dzsibuban, nehezen tudok elkepzelni egy annal is szarabb varost:DDD

Daniel írta...

Hat az fasza, pedig epp kezdem megkedvelni ezt a Conakryt. Sot, ha van aranylag jo szallasod meg nemi penzed, hatalmasakat lehet partizni. Vettem ma AC Milanos papucsot. Volt Obamas is, de csak 44-es, de rajottem, megiscsak azt kellett volna... Amugy meg nappal mindenki tok jo arc, csak ejjel jonnek elo badboyok. De a fotozast tovabbra sem eroltetem:-)
A RAM-tol van papirom, meg allitolag a nemzetkozi miafasz repulos postaladam is tele van Conakrybol kuldott levelekkel, hogy hozzak mar ide az a kibaszott cuccomat. Mindenesetre irtam panaszlevelet az air marocnak, meg egy ugyved baratom is ugyanezt teszi. Ha holnap megjon a cucc, azonnal lepek. Ja, a vicc, hogy ezek utan modositani akartam a jegyem 3 nappal kesobbre, hogy legalabb az idovel ne legyen para, de indoklas nelkul megtagadtak. Meg egy ilyen fos tarsasagot... Ja, en is sak azert repultem, mert nem volt idom lecsorogni.

Balázs írta...

"oltási könyv nélkül viszont nem lehet belépni az országba... Bár azt nem tudom, mi lett volna, ha nincs meg, visszatesznek a casablancai gépre?"

Az agadezi Mano Dayak International Airporton leszállva nekem nem is volt meg :)
Szerencsére a haverom tudott franciául, így az oltási díjat befizetve elméletileg kaptam sárgalázt (elleni oltást) és erről papírt is adtak!

Daniel írta...

szep sztori, hat itt egy kis penzert szerintem felengednek az iranyitotoronyba paintballozni egy jot, ha ahhoz van kedvem:-)
De nem kell leterni ehhez a legpopularisabb turistaosvenyrol sem: kambodzsaba is kell a papir, de bemondasra elhiszik, hogy van...