2009. január 27., kedd

Pakistan 2001

Bocs a sok kimaradásért, az időm nagyja munkával telik, na meg a következő út előkészítésével. Ezúttal Nyugat-Afrikába. Legközelebb remélem már Guinea vagy Sierra Leone lesz... Addig is közkinccsé teszem életem első útjának pakisztáni állomását. Akkor még naív voltam, tapasztalatlan, ennek a báját már sosem fogom tudni reprodukálni.

Musharraf meg Én

A kvettai vonatállomás felejthető élmény. A peronok vasráccsal vannak leválasztva a pályaudvar többi részétől. Robbantástól tartanak. A katonák egyenként megvizsgálják az utasokat fémdetektorral. Minket nem, csak intenek, hogy mehetünk. A vonatkocsik krétával vannak megszámozva. És nem sorrendben. Mit csinálnak ezek, ha esik az eső? Nagy nehezen megtaláljuk a kocsit, ahova a jegyünk szól. Túl optimisták voltunk. Economic classra vettünk jegyet, ez volt a legolcsóbb. Talán érdemes lett volna eggyel drágábbat venni, de már mindegy. Leülünk két szabad ülésre. Mindkettő fából van. Az egyik menetiránynak háttal, a másiknak nincs támlája. Nehéz lesz huszonhat órát végigülni ezeken. Bár lehet, hogy csak tizennyolc lesz. Nem tudom, hogy ismerik-e a menetidő fogalmát. Lehet, hogy olyan, mint a környezetvédelem, hogy hallottak már róla, csak még nem próbálták. Egyelőre nem mindegy, hogy tizennyolc vagy huszonhat órát kell eltöltenem egy ilyen nagyszerű helyen. Később mindegy lesz. Bokáig áll a szemét. Van egy kecske is. Meg vagy kétszáz ember. Belakják az egész kocsit. Különféle lepleket lógatnak le térelválasztónak, ebédet készítenek. Iszonyatos zsivaj és bűz. Az ablakokban nincs üveg, csak rács. Fél óra sivatagi vonatozás után viszketek a portól. Legalább könnyebben asszimilálódok. Nézem egy darabig a beludzsi tájat. Négy-öt órán keresztül gyönyörködtet, utána már kicsit untat.

Nézem a mecseteket a vonatból. Megfigyeltem, hogy Isztambultól kezdve egyre kisebbek és egyre minimálisabb esztétikai élményt nyújtanak. Kivéve természetesen a híres irániakat. A sivatagban már csak fallal körülvett nagyobb házak, díszes frontoldallal, a többi meg csak tégla, kupolája sincs. A minimálmecset pedig egy girbe-gurba vályogház, minaret helyett egy földbe szúrt cölöppel, tetején hangosbeszélővel. Változik a táj is. A sivatag mellett felbukkannak a fák is, a legváltozatosabb fajták: nyírfa, fűz, datolyapálma, mangófa.

Iszonyú kényelmetlen a szék. Inkább fölállok. Tomi is feszeng. Este odajön hozzánk egy fiatal srác és egy összehajtott papírt ad nekünk. Nyelvtani hibáktól hemzsegő rendkívül bájos levelet kapunk. Néhány boxszal odébb ülő társaság küldi. Látják, hogy mennyire kényelmetlenül érezzük magunkat, ezért meghívnak magukhoz. Ezen kívül fölajánlják a felettük lévő két fekvőhelyet pár órára, hogy tudjunk pihenni. Ők is sokan vannak, de ketten még elférünk. Nekünk még így is kényelmesebb lesz. A fekvőhely egyenesen életmentő. Közben kiderül, hogy tizükre jut a két hely, azt ajánlották föl. És azt is egy hónapja foglalták le. Nagy luxus. Engedünk a csábításnak és átülünk közéjük. Örömmel fogadnak, egyből elkezdünk beszélgetni. Értelmes társaság. Van köztük tanár is. Egzotikusak vagyunk számukra. Már nem az megy, mint Iránban, hogy mindenki szeret minket, de közben nagy előny, hogy lehet velünk gyakorolni az angolt. Őket mi érdekeljük, a kultúránk. Bár az egyik fickótól megkapom a magamét, amikor kiderül, hogy nem tudok urduul. Hogy jöhetek úgy Pakisztánba, hogy nem tanulok meg előtte? Arra hivatkozik, hogy ha Európába jönne, megtanulna rendesen angolul. Nem kezdek el vitatkozni vele… Iránban is az orrom alá dörgölte valaki, hogy európai létemre kevesebb nyelvet beszélek, mint ő. Kíváncsiskodtam, hogy milyen nyelveket beszél, csak hogy tisztában legyek a helyiek képességeivel. Beszélek törökül, kurdul, perzsául és azeriül, mondta. Na igen, ezzel sem lehet vitatkozni.

Kérdezik, hogy honnan jöttünk. Amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk csönd lesz. Már többször meg akartak hívni enni, amikor megtudták, hogy honnan jövünk, mert mindenki hungrynak érti, még akkor is, amikor különös nyomatékkal ejtem az a-t, hogy Hungaaary. Általában nem tudják, hogy hol van Magyarország. Pontosabban tízből kilencen nem is hallottak róla (ezért vagyunk egzotikusak). Ez egyébként teljesen normális. Az elmúlt két hétben kitaláltuk, hogy nagyjából hogy lehet körbeírni, hogy honnan is jövünk. Első körben a szomszédos országokat emlegetjük, de ez általában nem ad túl sok támpontot. A következő kör az, hogy Németországtól keletre egy kicsit. Ez már gyakrabban bejön. Ha még így sincs képben a páciens, akkor jön az, hogy a britektől nagyon keletre. Ha ez sem nyert, akkor már csak az marad, hogy innen iszonyatosan messze nyugatra. A legdurvább téveszme, amivel többször is találkoztunk, hogy Magyarország az Egyesült Államokban van. Először nem akartam érteni a kérdést pedig jól hallottam: az USA melyik részén található? Később elmagyarázzák nekem, hogy Pakisztán sokkal gazdagabb, mint Magyarország, ha egy rúpia négy forintot ér. A japán jennel vágok vissza, de látom, hogy nincsenek képben. Elég lenne csak kinézniük az ablakon. Pedig büszkék rá, hogy a két legnépszerűbb foglalkozás a tanár és a mérnök. Gondolom, kell pár év, mire ez meg is fog látszani.

Rátérek a tálib vízumra. Mindenki lebeszél. Amúgy Peshavarban lehet kapni. Az egyik fiatal is Afganisztánba megy segíteni. Hogy kinek, az nem derült ki. Az sem, hogy humanitárius célból megy vagy harcolni. Ő sem ért egyet velem. Meséli, hogy látott olyat, hogy az oroszok kivonulása után fehéreket gyilkoltak. Bíztató. Végleg lemondunk a tervről. Úgysincs túl sok időnk. Később internetes fórumon olvastam, hogy egy magyarnak sikerült bejutnia, persze szakállat növesztett. A határon még a fogkrémét is kinyomták, aztán adtak mellé egy állandó kísérőt, akivel együtt kellett mennie. Szükség van rá az aknák miatt is. A konklúzió az lett, hogy érdekes hely, de legfeljebb a kalandok miatt érhette meg.

Éjjel megállunk egy állomáson. Leszállunk Tomival kicsit mozogni. A biztonság kedvéért visszük a fényképezőgépet is. Csinálnánk egymásról pár fotót, de amint előkerül a gép, a pakik beőrülnek. Mindenki rajta akar lenni. Nem bánom. Aztán helyet cserélek Tomival. A társaság nagyon elégedett a fotózással.

Az éjszaka borzalmas. Ülve nem tudok aludni. Mocskos vagyok. Viszketek a portól. Másfél napja nem ettem. Mi jöhet még? Amikor rám kerül a sor az ágyon, nem tudok elaludni. Mire sikerülne, addigra a lábamat kezdik lökdösni, hogy keljek föl, reggeli ima, kell a hely. Teljesen kész vagyok. Hárman fölmásznak imádkozni, a többiek a padlón és az üléseken próbálkoznak. A vonat nem áll meg ezért, szerencsére. Átmegyünk az Indus felett. Leírhatatlan látvány. Lepusztult meg mocskos, de mégis van benne valami fenséges. Megállunk Sukkurban. Ez a legnagyobb város útközben. Veszek egy zacskó kekszet a pályaudvaron, az segít egy kicsit. Közben megtaláltuk két napja vett pléhbögrénk funkcióját. A vonaton és az összes állomáson is árusok üvöltik, hogy csáááj, csáááj. Forró tejes teát árulnak nagy edényekből. Ez segít éhség és fáradtság ellen. Az általuk felkínált poharat inkább visszaadom, és a sajátomba kérek. Így már teljesen biztonságos. Délutánra az ájulás kerülget. Csak teát iszom és remek helyi cigit szívok, hogy magamnál legyek. A legrosszabb esetre beígért huszonhat óra egy órája letelt. A vonat csak döcög. Bár Lahore-expressznek hívják, alig tudja tartani a negyven kilométert óránként. Pedig nem ártana, elvégre ezerkétszáz kilométert teszünk meg egyben. Sokasodnak annak a jelei, hogy közeledünk Lahorehoz. Megkérdezek egy embert, hogy mikor érünk oda. Még öt perc, válaszol. Fél óra múlva is öt percet mond, sőt, egy óra múlva is.

Akkorra már kezdett bennem felgyülemleni a feszültség. Le akartam szállni a vonatról, hogy taxival menjek tovább, de meggyőztek, hogy nagyon lassú és sokkal drágább. Amikor huszonkilenc óra utazás után ismét közölte a jóember, hogy még öt perc, Tominak kellett beavatkoznia, nehogy megüssem. Végül harminc óra lett. Két napja nem aludtam és csak egy zacskó kekszet ettem. A bőröm kiütéses lett a portól, az izzadtságtól és a rendkívül mocskos műbőr üléstől. A terv a szokásos. Szállás, fürdés, evés, alvás.
Leszállunk a vonatról. Körbevesz vagy harminc tuktukos, szállodás és egyéb népségek. Mindenki rángat és kiabál, hogy vele menjünk, nála lakjunk és egyebek. Elborul az agyam, szólok Tominak, hogy ha nem lépünk le azonnal, fél percen belül verekedést kezdeményezek. Határozottan elindulunk valamerre, és addig megyünk, amíg már csak egy ember követ. Vele vitetjük magunkat egy szállásra, de máshova visz, mint ahova menni akarunk. Veszekedés, őrjöngés. Végül találunk egy megfelelő szállást. Életem egyik legszebb élménye.

A város közepén kecskék legelnek. A lovas- és szamaraskocsi még mindig a leggyakoribb közlekedési eszköz. És rengeteg vizibivaly meg tehén van. Mindent összeszarnak. Az emberek az utcára öntik a szemetet, azt legelik a fenti állatok, na meg a kutyák. Ehhez még hozzákeveredik a szennyvíz is. Meg a szmog és a pára, így lesz teljes a pakisztáni szageszencia. Mégis van az egésznek valami romantikája. Persze egészen más dolog itt élni.

Este nyolc körül sétálgatunk a sötét utcákon vacsora után nézve. De sehol semmi. Végre látunk egy kifőzdét. Egy hihetetlenül mocskos cigányképű bajuszos beszélget előtte exfehér rongyokban. A keze hol a fenekében van, hol az orrában. Amikor észrevesz minket éppen az orránál tart, de azonnal elkezdi a farkát vakarni, és barátságosan invitál enni. Ő a pincér. Szó nélkül továbbmegyünk, de elkezdünk kacarászni. Túl vagyunk a holtponton. Egy óra séta után találunk valami helyi hamburgerest. A látszat persze csal, nem hamburger az, nem is érdekel, veszek vagy kettőt. A mai napig nem tudom, hogy mit ettem, csak azt, hogy semmi bajom nem lett tőle. Befordulunk a sarkon. Szerintem hallucinálok. Tomi is. Gyönyörű utcába kerülünk, az egész kivilágítva, több tucat étterem, hússütő, fagyis, gyümölcsárus. Tele van jólöltözött vidám emberekkel, szól a zene. Teljesen elmegy nálunk a kép, és módszeresen elkezdünk enni mindenfélét, amit csak megkívánunk, sült húsokat, fagyit, gyümölcsöt, édességet. Fizetünk érte négy dollárt. Ketten. Kétórányi mennyország. Ettem piros sárgarépát, azóta fogalomzavarral küszködök ezzel kapcsolatban. Zárásképpen még iszunk egy tejes mangóséket. Eszembe jut, hogy hátha nem kellett volna, mert ha baj lesz, oda az egész finom vacsora.

Új emberként kelek föl. Egész jól vagyok. Kilépek az utcára, egyből feltűnik, hogy vége a száraz sivatagi időnek, itt már a monszun az úr. Szerencsére nem esik. 10 kilométerre már az indiai határ. Tomi kitalálja, hogy ha nagyon akarok inni egy sört, akkor keressük meg a város legelegánsabb hoteljét, ott biztosan van. És hátha tudunk szerezni turistatérképet is. Percek alatt átizzadok, a lábam retkes a portól, már egy hete papucsban vagyok. A pizsamagatyám is koszos. Tomi sem néz ki jobban. De azért elindulunk. A város – sőt inkább az ország – legjobb hoteljét keressük. Pearl Continental a neve. Tuktukkal megyünk egy darabig, onnan gyalog. Parkosított, elegáns városrészbe érünk. Mindenhol fegyveresek, egy kisebb hadsereg. Itt van Musharraf elnök rezidenciája. Még csak egy éve puccsolta magát hatalomba, vigyáznia kell.

Meglátjuk a hotelt. Eláll a szavunk, gyönyörű. Minél közelebb érünk hozzá, annál több katona, biztonsági személyzet. A tetőn is katonák... Ezt aztán jól őrzik. Már messziről visszaküldenek mindenkit, aki arra jár. Minket nem, velünk senki sem törődik. Lehet, hogy a fehér bőr minden gyanún felül áll. A főbejárat előtt rengeteg öltönyös és vagy harminc luxus Mercedes. A bejáratnál detektoros emberek. Bizonytalankodok, hogy bemenjek-e, de Tomi már bent van. Senki sem állított meg. Belül óriási átrium, minden márvány és selyem. Az aula közepén egy lélek sincs rajtunk kívül. Kicsit feszélyez, mert körülöttünk több száz jólöltözött ember ácsorog. Most éppen minket néznek. Csodálkozunk, hogy juthattunk be ide. Otthon még egy vidéki falumúzeumba sem engednének be ilyen szaggal és külsővel. Hírtelen kinyílik egy kétszárnyú ajtó. Méltóságteljes tömeg jön ki egy teremből. Végre hozzánk lép egy ember és megkér, hogy kicsit álljunk félre. Nézek körbe, látom a pakisztáni tévéket, újságírókat, minden emeleten feketeruhás emberek. Honnan tudták hogy jövünk? Kezdek kíváncsi lenni, hogy mi ez a felhajtás. Konferencia volt, mondja egy újságíró. A közeledő tömegben legelöl középen jóvágású bajuszos fickó, katonai díszegyenruhában. Nocsak, hisz ez Musharraf elnök. Még nem is találkoztunk. Profán gondolataimból visszahoz a mellettem álló újságíró. My president, rebegi halkan. Jól megnézem magamnak Musharrafot. Nem is gondoltam volna, hogy pakisztáni villámlátogatásunkat elnöki vizittel zárhatjuk le.

Miután elvonult a tömeg, elkezdünk körülnézni. Csak ámulunk, bámulunk. Próbaképpen bemegyünk egy szőnyegboltba. Ott sem szólnak a külsőnk miatt, sőt kapásból mutatnak egy ezernyolcszáz dolláros szőnyeget. Hogy mit ki nem néznek a fehér emberből? Még a rojtokat sem tudnánk kifizetni. Megyünk tovább, a sörből végül eperszörp lett, húsz rúpia egy pohárral. Leülünk két fotelba és úgy szürcsöljük a nedűt. Egész kellemesen érzem magam. Kár, hogy el kell indulni, vissza a melegbe, a párába és a koszba. Azért egy turistatérképet még beszerzünk. De a sör továbbra is hiányzik. Hihetetlen, hogy a muszlimoknál könnyebb szinte bármelyik fajta kábítószert beszerezni, mint egy üveg sört.

Reggelire veszünk egy tejes mangóséket, olyat, amilyentől tegnap nem fostam. Aztán elmegyünk cédéboltba. Még Magyarországon láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán egy filmet Pakisztánról. Abban volt szó egy paki rockzenekarról, akik szúfi papok verseit dolgozták föl jó kis rockzenével. A nevükre sem emlékszem – talán Junoon – , csak az arcokra. Tízpercnyi keresgélés után ráakadok a cédére. Nagyon olcsó, de már nincs annyi pénzünk, hogy megvegyem. Állatira ideges vagyok, mert még a film után elhatároztam, hogy mindenképpen beszerzem ezt a zenét. És közben feszül a gyomrom. Nagyon. Úgy látszik, mégiscsak betett nekem a tejes mangósék. Biztos azért, mert este nagy volt a forgalom és mindent el tudtak adni azelőtt, hogy megmelegedett volna, frissen. Most csak egy nagy vécéembléma villog az agyamba. Rohanok vissza a szállásra…

3 megjegyzés:

Oláh Ottó írta...

Nem értem, hogy lehetséges, hogy sorra 0 hozzászólás érkezik a bejegyzéseidhez. Az is igaz, hogy én is talán egy éve olvasom, de csak most írok először. Talán azért sincsenek hozzászólások, mert nekünk annyira távoliak ezek az országok és élmények, hogy csak annyit tudunk mondani: "nahát". Ennek ellenére nagyon szeretem olvasni az írásaidat, élvezetes a stílusod! Ezeket a régebbi eseményeket most írtad le, vagy memóriádból kaparásztad elő?

Daniel írta...

Szia Ottó,

bocs, néha én magam sem nézem:-)
A kérdésedre válaszolva: az első utamon végig volt nálam egy napló, amit elég rendesen vezettem Nepálig. Ezt évekkel később kiegészítettem, de nem írtam át, mert a benne lévő naivitást és rácsodálkozást nem akartam örökre kinyírni.

Igazából a sok bejegyzéssel nem tudnék mit kezdeni, nem vagyok a saját blogom junkieja. Kicsit egyirányú ez a folyamat, mármint hogy én közlök, a többiek meg olvasnak. Az útleírásaimon meg a sztorikon általában nincs mit vitatkozni vagy értelmezni, úgyhogy jól van ez így. Persze ha kicsit nagyobb élet lenne, talán én is többet foglalkoznék vele.

Jövő héten Nyugat-Afrikába indulok, akkor majd kicsit megszaporodnak a bejegyzések.

Tibor írta...

Zseniális a szöveg és stílus! :)

Komolyan jó volt elolvasni, visszajöttek az emlékek..:) Tavaly Bhutto és a Mariott felrobbantása között töltöttem el 3 hetet Iszlamabadban. Lahore-ban nem jártam, de ez a cikk tökéletes képet ad Pakisztánról egy európai szemével. ;)

(Annyit még hozzátennék, hogy én nem úsztam meg, de ezek szerint rossz helyen ettem a hamburgert..)