Life and death of the party in Tehran – Time Machine

Drog, kurvák, időgép - gigaparti Teheránban

Kénytelen voltam Alice Coopert idézni a Life and Death of the Party címmel (meg a Black Sabbathot a Time Machine-nel). Következzen a kulturális különbségek legtutibb megnyilvánulása a hedonista Teheránból.


Kivételesen fél nap alatt kijutottam második hazámba. Semmi busz, csak repülő meg taxi, ajtótól ajtóig 12 óra volt az út egy majd’ öt órás isztambuli dekkolással. Bejelentkeztem Behzan barátomnál, akit a CouchSurfingen keresztül ismertem meg, és volt olyan kedves, hogy ismét vendégül látott. Ezzel sokat vesztettem, és kimondhatatlanul sokat nyertem.

Egyszerűbb a veszteséggel kezdeni. Meysam barátom barlangászni hívott egy nyolc órás barlangi gyaloglásra, időnként mellig érő vízben. Sokat agyaltam, végül beadtam a derekam. A klausztrofóbiámat félre tettem – végül nem lett belőle semmi, egy hardcorenak beharangozott házibulit választottam, ami a tökéletes bukta ellenére sokat szélesített a világképemen. Vagy inkább visszahozott a valóságba.

Nyolc fiú, huszonöt lány, fű és pia – olyan hívószavak, amire részben vagy egészben minden egészséges férfiember megmozdul. „Rengeteg ribanc lesz, bármelyiket megkaphatod. Beszívunk, bebaszunk.” – hangzott az ígéret. Nem ma kezdtem a műfajt, sok újra nem számítottam. Dolgozott az egészséges szkepticizmus, meg egy nagy adag kíváncsiság, mit kínál a végtelenül konzervatívnak beállított Irán egy magamfajta figurának.

Először a buzis bejegyzésem jutott eszembe, amit bő két hónapja szenvedtem el egy tartománnyal odébb. Az este kilencre beharangozott összejövetelre már hatkor gyülekeztek a fiúk. Felcsavarták a szőnyeget (3000 euró per darab, nem cigizzük értéktelenné), leszedték a tükröket, összetörték a márványasztalt, majd elkezdték egymás séróját belőni, beszárítani, nem kevés homoerotikus kisugárzással. Arra azért futotta az energiából, hogy megkérdezzék, nem akarok-e átöltözni. Az érvem egyszerű volt, nem vitatkoztak vele: nem parádézni jöttem, hanem hegyet mászni, úgyhogy pont jó leszek a jelenlegi szerelésemben. A lakást befújták büdös dezodorral, mintha attól leesne a nők bugyija, de ebbe nem szóltam bele, elvégre vendégségbe jöttem. Pia sehol, fű sehol, csajok sehol, és már nagyon éreztem, hogy tizenöt évvel visszaröppenek az időben a lúzer tiniévekbe. Mind a három hálószobát „kúrós” szobává alakították, és akkor már nagyon röhögtem.

Este kilenc felé megjelentek az első csajok, egytől egyig ribancnak öltözve. Neccharisnya, cici, minden feszül, a srácok meg mutogatták a felhozatalt. Melyik kell? A lányokon látszott, hogy jobb híján ilyenek, sajnáltam őket. Beszélgetni persze nem lehetett, igazából a fajfenntartás szempontjából csak az tudott (volna) dönteni, hogy ki a parkett ördöge. Sosem hittem az autodidakta táncosokban, most is egy epilepsziás buli jutott az eszembe. Elég a strobi, zene sem kell. A fater persze „véletlenül” otthon felejtődött, ő a nagy alkesz, nélküle nincs buli (a fia csajait próbálja meg lenyúlni, néha sikerrel).

A bulira faszán rákészültek, először a laptopomat kérték kölcsön DJ pultnak, majd a pendriveomat, hogy tegyenek rá zenét. Még az is megfordult a fejemben, hogy ehhez az összejövetelhez pont én kellek… Szerencsére hoztak pár stroboszkópot meg diszkólámpát, hogy ne legyen olyan egyhangú a perzsa techno.

Este kilenckor megjelent a fater vagy két liter töménnyel, és bőkezűen szétosztotta. Mindenki percek alatt benyakalta, és attól kezdve órákon át részegek voltak. Előtte karót nyelve ültek egymással szemben a fiúk és a lányok, senki semmire nem jutott a másikkal. A fiúk piaci árunak nézték a csajokat, és szomorúan láttam, ők sem ellenkeznek a beállítás ellen. Amikor szóvá tettem, rohadtul nem értette senki, miről beszélek. A lányok sem igazán, ők inkább megütköztek. Szexuális tárgyak…

Miután mindenki eléggé bebaszott (én sajnos nem), kezdődött a tánc. A modern iráni technóra nem nagyon pörgök rá, kellett volna legalább egy kis gomba, hogy bennem legyen a bugi erre a cuccra. De az nem volt, és az előző este óta ígérgetett fű sem akart összejönni sehogyan sem. Igazából szánalmas volt az egész. A huszonéves srácok úgy viselkedtek, mint én az általános iskola hatodik osztályában, amikor még azt hittem, hogy a részegen csajozás a lányoknak is bejön. Közben erőszakkal táncoltattak volna, de kitűnően ellenálltam. Lady Gagát nem ismertem, erre csak egy fuck you volt a válasz, alighanem poénból. Vendéglátómtól nem vettem komolyan, nemrég jött haza Törökországból, és teljesen ki volt borulva, hogy a törökök hírből sem ismerik azt a szót, kultúra. Mondjuk ezt már sok perzsa mondta nekem.

Félidőben fater fölkapcsolta a lámpát, zene ki, húsz hamburger szétosztva, a neccharisnyás-műhajas-tűsarkús szexi csajok tele pofával burkolták a döghúst. Ezért kár lett volna felvennem a szebbik gúnyámat.

A parti gyorsan véget ért, az eredmény persze borítékolható volt: senkinek sem jött össze a dugás, a fiúk nyomták az iskolás style-t, hogy csípőben jól mozogva imitálták az aktust, a lányok meg éjfélkor leléptek. A maradó részeg csávók tizenkét éves koromba repítettek vissza, amikor vicces dolognak tűnt, hogy idegen nyelven szívatják a külföldit. Ezt mondjuk helyre tettem, egy beszólós arcnak megjegyeztem a farmerján lévő kecsapfoltra, hogy szerintem vérzik a fasza, egy másiknak meg hogy szívjon be és verje ki, attól elmúlik a feszültség, attól kezdve nem nagyon viccelődtek, legalábbis nem úgy, hogy feltűnjön.

Az este igazi vesztesei a lányok: szépek, üdék, fiatalok, ennél sokkal jobbat érdemelnek. Sőt, nagyon szépek. Beszéltek angolul, a fiúk nem. Nem értették, mi az az emberszámba vevés, amikor az embernek nincs kedve válogatni közülük, mert nem arról szól az egész, hogy rámutatok, epilepsziás rohamot imitálok, megdugom.

A barlangászás kimaradt, sajnálom, de mivel az iráni underground feltérképezése életem egyik komoly célja, nem hagyhattam ki ezt a performanszot. Legközelebb megpróbálom a huszonegykét éves korosztály helyett a tízzel idősebb brigádot, feltéve, hogy nem kokainos gruppenparti lesz.

A természetjárásról azért sem mondtam le, három óra múlva, reggel 6-kor kelek, hogy végre fölmenjek a Tocsalra és lesétáljak (4000 méterről 1200-ra).

Fényképek nincsenek, többen kérték, hogy fotózzak, de annyira gáz volt az egész, hogy magam előtt égtem volna, ha képileg is megörökítem ezt az állatkertet.