iranian nomads

Nomads in the heart of Zagros

Just a few hours drive from Iran’s tourist gem Esfahan, you can meet the Bakhtiari nomads. Less and less people will continue this kind of traditional nomadic way of life, while tourism will discover this phenomenon within a few years.

To get the contact to the farthest place nomads reminded me those classic times what I read in my childhood. Although Bakhtiaris don’t live entirely in isolation and often interact with the outside world, our first steps followed the scripts of explorer novels. As we saw from the road a family’s Eagle’s Nest tent on the ridge, we turned into the valley, stopped the car, and then released the dog. ‘Then they come down.’ - said our driver, we spread out the blankets; we sat down and waited for the reaction. First, the nomad’s wild dogs came. Barking aggressively they approached but when they recognized our dog they slowed down, look at from a respectful distance and for a time kept the established status quo. When they came dangerously close we grabbed a piece of stone –and they always danced back. Seven or eight other human-eyes followed us from the hill. Since we don’t show hostility, our bodylanguage was relaxed, half an hour later a boy came down from the mountain for water to the creek. At the same time somebody started to wave upstairs. Our presence seems to have accepted the otherwise very curious Bakhtiari nomads, introduction should begin. Since then the dogs didn’t bother us – just they were observing when the stone is in our hands, they move further on, and when dry bread, then surreptitiously approach a few feet of distance between us.

We started our way from Esfahan, the heart of Iran to visit The Bakhtiari nomads. We left the north-south main road which is connecting Tehran and the Persian Gulf and took the less traveled roads to the chains of Zagros Mountains. Our first destination was Iran’s highest provincial capital, Shahrekord, situated 2,500 meters above sea level, and then heading to the west to reach the tiny Chelgerd which is the gate of the land of Bakhtiaris. After then there are no buildings, tourism is minimal, and it mainly means the neighboring Iranians. The nomads have not ruined by the distribution of money and gifts, and look at the stranger too much.

Closed heart of Persia

To go to the traditional tribal bakhtiari areas by car is the real luxury. Not primarily for the automobile rather because of the roads. The local tribes traditionally refused to build roads, thus impeding their subjection or the occupation of the area. The strategy was apparently successful because in history no one could conquer and hold this impassable land. Since there were no roads, the region more or less retains its closeness and wildness - the lack of infrastructure due to the present day make difficulties during the yearly wandering of the nomads, primarily landslides and floods.

The first modern explorers of the land of Bakhtiaris were the British in the middle of 19th century. The main reason of their interest was the strategic location because Persia was on the halfway between the former British India and Europe. The then British diplomats and adventurers agreed with the leaders of the Bakhtiaris, the smaller and higher ranking khans to build a trade route through their land. When they found oil in the 20th century, the relationship has worked already. The British quickly found themselves close the oil of Bakhtiaris and Persia. Because the tribe’s armed forces, strategic area and wealth of land was more important to them than to cooperate with the Tehran government, they initially negotiated directly with the tribes. The blossoming relationship is ended when in 1909 during the Constitutional Revolution the Bakhtiaris asked for help from the British against the central government. Then the British began to support Reza Shah’s centralization program, which the tribes have been considered as treason. Subsequently, the Shah tried to settle them in the spirit of modernism, who stood against it could become the easy victims of atrocities. The goal was the total assimilation because according to the official arguments only in the poor and backward states has nomads. Iran was a modern state even then. On the first road the Iranian army invaded the area. Checkpoints were established and the resistant tribal leaders were ended in Tehran’s prisons. Their long hair and long beards was shaved and they were forced to wear European cloths. The situation has changed only when Reza Shah turned into the background, when he became off-color because of his sympathy of Nazis. Then his son took his place. Some of the nomads returned to the traditional way of life, especially because it was not easy to change immediately the age-old pastoral lifestyle to the settled farming one. After the Islamic Revolution in 1979 the nomads had to leave again to their former nomadic lifestyle. The government began infrastructure development in their area, roads, bridges, telephone lines were built and the tribes received storages for cereals to make the settled lifestyle easier. Settled life has become more attractive to them - but not for those who have endured the lives of their wandering ancestors. Who did better finally? Is nomadic lifestyle sustainable? What kind of lifestyle is the choice for the next generation? These are the most important questions for the near future.

Cell phone, wristwatch, truck

Leaving Chelgerd we get off the map. Road is still running under the car, but there are just a very few tiny remote permanent settlements before us. The farthest one is Kholje village with a few hundred people at the end of the road, where the locals report that we are the third ‘strangers’ in the least decade. From there it's a footpath leading to the even smaller and more backward toward villages. The tents of nomads are appearing behind the first passes after Shahrekord. Those who live better with more animals they have black goat hair tents, but the less wealthy nomads are living in the Red Crescent’s military canvas tents which left behind after the Iraq war. The goat's hair is real luxury: in the rain it swells and not let through the water and in sunshine it become dry and air easily goes through the tent. It’s very difficult to estimate the living standards of Bakhtiaris through Western eyes. Families with hundreds or thousands of sheep are well-to-do in any case, as well as beekeeper nomads. According to the simple mathematics in the last case, if you have hundreds of hives, it comes out of each 80 kilograms of honey per year, and the price of one kilogram honey is 7 to 10 USD in Iranian Rial, it is easy to calculate the 60-70 thousand dollars in annual revenue. Of course it was my superficial calculation. The honey sellers are coming from far cities to buy up the products of a better harvest season – often traveling nearly 1,000 kilometer from Tehran.

Modern technology apparently broke into the Bakhtiaris, but this invasion is highly questionable of course. The pride of the men is the wristwatch, which is often stopped. But they don’t even need it, because they are following the natural order of living, therefore minutes are irrelevant and the walking distance is only measured in hours. They have the same connection with cell phones: valuable, shiny bauble what they can not charge, and is used only when they walk in the top of a higher mountain where they might have a little signal. Probably truck is the most useful icon of modern times. The romance quickly replaced with more practical things, and the family with the tents and other equipment is already onboard during the long journey over the mountains. The oldest and strongest men are with the flocks, if there is no place for the animals on the board.

The new guests of the family

When the wild dogs get used to our presence, at first a little boy, followed by two old women coming down to the stream to take water, and finally took a closer look at the Newbie travelers. They are filling their cans with ice-cold melted snow as they are squatting by the well. After a quick introduction they allow to build our tents next to theirs’. The children then bring down a donkey, he put on our backpacks. ‘Salam’ – greeting up yonder and the whole family are gathering around us and begin to laugh when they see our way of tent-building. It seems they make not much our gear. ‘Too small and too difficult’ – manages to briefly Mohamed Malek Azizi, the head of the family. Meanwhile, tells his wife to get ‘the’ better carpet for us, to settle on it, and offers tea. Mohammed arrived with the animals only two weeks before us from the neighboring Khuzestan province, from south-west. There, the summer heat is unbearable, burn the pastures but winter is pleasant - oppositely to summer lodging in Chahar Mahal and Bakhtiari province over the Zagros 3,000-meter passes range where summer is pleasantly warm but winter is bitterly cold with its -30 Celsius degree nights. A family packed up all of their equipments only to three horses and a donkey to cross the mountains. The nomadic life makes the man strong: Mohammed walk barefoot all night in the mountains, when he can’t sleep; he put the burning coal in his pipe by bare hand; and awakens me in the morning to shoot one of his pride, at least one hundred years old Bernard's gun.

We eat our breakfast in goat hair tents. The oldest woman makes bread, an other one makes yogurt. Bread is very simple: mixture of flour and water which is poured into a rounded piece of hot iron cast to bake. The disc-shaped dough is paper-thin, brittle, and is excellent with goat cheese. Half of the tent is open to the valley; the backside is a large piece of rock, so in fact only the roof and two side walls were constructed.

Hard life has a price: Mohammed seems good-humored old man, but he claims to be about 53 years old. For children, this is not necessarily an attractive way of life; they end up mostly in the most oil-rich province Khuzestan’s oil facilities after they settle and established the new life. But for Mohammed is not a question: mountains and sky is the tent, mentions several times, and finally adds: "I ​​can not be dragged away even by six horses." He touches the fire, and put more coals to the pipe by bare hand.

tbilisi upndown

Esek-kelek a kellemes keleten

Igen, a tbiliszi hostel. A világ csodája ezzel az ingyen borral. Sosem hittem volna, hogy van olyan "fizetős" hely a világon, ahol az 5 eurós (még délkelet-ázsiai vagy közel-keleti mércével mérve is olcsó) szállás mellé annyit iszol, amennyi belefér. Illetve beléd. Néhány ellenőrző kör után kiderült, hogy tényleg. Ez pont elég volt három napra Tbilisziben, amit pár nappal később egy jereváni death metal fesztivál tudott csak überelni.

Amikor megérkeztem Tbiliszibe, csak egy kicsit egérrágta névjegy volt a kezemben egy címmel, meg free tea, free coffee, free wifi, free wine felirattal - egy hatvanakárhány éves michigani írónő adta még valahol Jerevántól északra. Még szerencse, hogy a pályaudvarhoz talán a legközelebbi. Annál kevésbé feltűnő helyen leltem rá... Hittem is, meg nem is a dolgot, mindenesetre nem bírtam ki, és kértem egy welcome drinket. Egész kellemes grúz fehérbor, semmi szofisztikáltság, semmi vaníliás mellékíz a napsütötte mogyoróbokor őszies aromájával, csak tiszta gyümölcs, ami az arcodba mondja, miből van. A hölgy, aki nem szégyenlősen egyből utántöltötte a poharam, arról számolt be, hogy a faterjának van egy nagyobb szőlője Tbiliszitől 60 kilométerre északra, úgyhogy neki sok van és ingyen. De azért szóltam, hogy ha nagyon elszalad velem a ló, akkor azért figyelmeztessen, ha tartozom valamivel. Ezt az opciót még alulról sem sikerült megkarcolnom.

Mindenesetre a helyi ittasodás helyett tombolt bennem a vágy, hogy felfedezzem a "belvárost", megkeressem a Jerevánból szintén átruccant iráni újságírónőt és a vele bandázó arcokat. Ez volt az első lecke Tbilisziből. Ez ugyanis - az örményekkel szemben, akik az azerieket meg a törököket utálják, de legalább nem bojkottálják a cirill meg a latin ábécét - a főutca kivételével kizárólag grúz betűkkel volt minden kirajzolva. (Itt megjegyezném azt az örmény történetet, a helyi zsidóviccet örmény-grúz viszonylatra, amelyben a grúz ábécét fikázzák az örmények. A történet szerint amikor 406-ban Mesrop Mashtots megalkotta az örmény ábécét, az nagyon megtetszett a grúzoknak, akik felkeresték a Mestert, hogy alkosson egyet nekik is. A Mester éppen spagettit evett, és nem akarta, hogy zavarják, ezért elküldte a grúzokat. De azok csak nem nyugodtak ebbe bele, végül a Mester falhoz vágta a spagettis tálat: "Itt az ábécétek".)

Visszatérve az iráni írónő kereséséhez, életemben nem gyalogoltam ennyit, hogy találkozzam egy nővel. Találkozó Tbiliszi belvárosában. Fölhív, hogy hova mennek. Öt percet kések, de induljanak el, majd odatalálok. Egy rendőr megmutatja az irányt, egy kilométer. Gyalogolok egy kilométert. A következő rendőr ugyanarra mutat, még egy kilométer. Még egyet gyalogolok. Ott senki sem tudja hol van, amit keresek. Tovább gyalogolok, kérdezek taxist, rendőrt, senki sincs képben. Gyalogolok, végül három rendőr kiröhög, és mondja, hogy menjek vissza a belváros felé, lehetőleg taxival. Mivel már egy bő órát gyalogoltam, gondoltam, már úgyis mindegy. Végül valaki útbaigazít, hogy még két kilométer. Közben hívom a nőt, egy parkban vannak, ez van szemben, körforgalom, szökőkút. Aztán felhív, hogy elmentek onnan egy ilyen meg olyan helyre. Igen, van zöld neon, szökőkút is. Visszagyalogolok másfél kilométert. Nem, mégis a parkban vannak. Vissza a parkba. Hívom, hogy ott vagyok: előttem toronyház, másik oldalon park, előtte körforgalom, benne kurva nagy szökőkút, amiben nincs víz. De van. De nincs. Melyik parkban vagy? Nem tudom, nincs kiírva. Adj egy helyit. Csak külföldiekkel vagyok. Mit látsz? Toronyházat, körforgalmat, kurva nagy szökőkutat, amiben van víz. Ő is. Látod a sárga lámpasort? Igen. Új kör: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút, nincs/van benne víz, sárga lámpasor. Bontok még egy sört, megint hívom: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút... Mindketten ugyanazt látjuk, a szökőkút nem stimmel, tök máshol vagyunk. Adjuk fel. Kiakadok rendesen, hogy már három órája gyalogolok, hogy találkozzunk, olyan nincs, hogy ma este nem futunk össze valahol, bárhol. Még szerencse, hogy közben elkezdtem masszívan Baltikázni. Menjünk vissza a belvárosba, hívjak én is egy taxit, találkozzunk a Felszabadulás tér körül. Odamegyek taxival, tíz perc nagyon gyorsan menve. Ott kapom az smst, hogy mi a hely neve, ahova behúzódtak. Senki sehol nem tudja. Újabb kilátástalan telefonálgatás, közben le is merül az összes egységem. Angolul persze senki nem tud, németül se, fársziul se, oroszul meg (nagy hiba!) én nem tudok annyit, hogy útba igazíttassam magam. Kínomban leintem az első részeget, akiből kinézem, hogy beszél idegenül. Félrecsúszott nyakkendő, egy üveg kóla a kézben, egyedül billeg hazafelé, tipikus jelenség. Kedves, tud angolul, de nem tudja hol a hely. És neki sincs pénz a kártyáján. Végül 3 percen belül föltölti, megkérdez vagy öt embert, és elkísér a kocsmáig. És - tadadadammm - ott van a nőszemély, cseh lányokkal, meg pár nehezen beazonosítható arccal. Leülök közéjük, egy hosszú hajú szakállas japán mellé, aki George, és félig brit fényképész (félig brit, és teljesen fényképész). Fél percet beszélünk, amikor megkérdezi, nem ismerem-e Milost, mert együtt stoppoltak három hete Örményországban.

Ismertem, mert előző este még együtt aljasodtunk Jerevánban (ld. előző bejegyzés). Kicsit kiakadok azóta, amikor valaki azzal oltogat, hogy sosem tud velem találkozni, mert nem vagyok otthon. Itt meg mindenki megtalál, aki ötszáz kilométeres körön belül mozog, még az ismerős ismerősének az ismerőse is. Reggelre cudarul nézünk ki, visszamegyek a szállásra, ahol addigra vagy húsz-harminc mocskosul bebaszott ember gajdol. Fölmegyek lefeküdni, de valaki rácuccolt az ágyamra. Mindegy, lefekszem, majd egy óra múlva egy részeg lengyel felráz, lengyelül üvöltözik, hogy az az ő helye. Leszarom, de ő nem álmos, én meg igen, úgyhogy keresek egy másik helyet. Félálomban elhatározom, ha még egyszer hozzámér, kegyetlenül lefejelem. Megdőlt egy mítosz, egy igazi tahó lengyellel hozott össze a sors. Illetve hárommal, és ezt csak napokkal később feledteti majd másik három lengyel, akik elkísérnek death metál buliba.

Másnap este némiképp hasonló a program. Összeszedünk valahol egy hatalmas darab amerikait, aki később egyszerűen kiesik a taxiból, és mindenki annyira röhög, meg fényképezik, hogy én próbálom meg felszedni. Aztán elmegyünk egy igen kiváló szórakozóhelyre: hatalmas első emeleti lakás a belvárosban, egyetlen, bő száz négyzetméteres nagyszoba, bárpult, DJ, tele jó nővel meg zakós csávókkal. Inkább házibuli, mint bármi más.

Napközben, térkép nélkül bolyongok, még az első nap. Saccra elindulok valamerre, nem tudom, merre van a belváros. Elsőre elég lepattant, de legalább van pár szép épület, és ami még jellegzetesebb, minden házon van egy olyan kovácsolt vas erkély, ami épp hogy elbírja a rápakolt cserepes virágot. A belváros nincs meg. Délután új iránnyal próbálkozom, negyed órát sétálok egy kétszer három sávos autópálya külső sávjában, mire valami jó felé kanyarodó utcát látok. Attól kezdve kizárólag metróval vagyok hajlandó közlekedni.


A metrójegy olcsó, teljesen elektronikus, bármennyi pénzt lehet rátölteni, és ha jól emlékszem, olyan 100 forint lehet egy menet. Beengedőkapus rendszer, bliccelés kizárva. Úgy látszik, Budapest maradt az utolsó olyan város a harmadik világban, ahol droidhadsereget kell gyártani ahhoz, hogy ne kelljen gondolkozni. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy van az, hogy bármerre járok a világban, valahogy minden évekkel előttünk mozog, és csak mi élünk a 19. században.

Délutánra meglett a belváros. Főutcája olyan, mint az Andrássy út, az ott lévő palotákat bátran oda lehet tenni a budapestiek mellé. Igaz, a nagyívű szecessziós meg egyéb külső homlokzatok fából épült, kaotikus kialakítású belső udvarokat rejtenek. Tbiliszi várostervező mérnökei viszont átaludtak egy kurzust, amikor a működő városi terekről tanítottak nekik. A belvárost kétszer kétsávos autóút vágja ketté. A kocsik százas átlaggal száguldoznak, átkelő, zebra viszont egyáltalán nincs, csak pár aluljáró úgy négyszáz méterenként. Éppen ezért a nagy csoda elmaradt. Utolsó esti bandázás közben kivilágított erődre bukkanok - milyen jó, nappal fel sem tűnt, így utolsó napra meglett a városnéző program. Ezzel az eseménnyel Tbiliszi végleg bekerült az igazán szép városok sokas listájára. Kóborlás közben találok egy plakátot, ami egy death metál fesztiválra invitál, két nappal a jereváni esemény előtt. A helyszín egy külvárosi panelrengeteg szélén lévő night club, a zene jó, a közönség vicces. A hely mocskosul tele van metálrészegre aljasodott tinikkel, akik performanszként bemutatják a pogó és a tömegverekedés valami egészen sajátos kombinációját. A zenekar raklapokon játszik, a nézőteret néhány bőrpuff választja el, utána következik a kör, amin belül a ketrecharc zajlik. Negyvenkilós tinik rohannak egymásnak, és amikor egyik sem tudja egyértelműen fölborítani a másikat, lábkihúzós-fülleharapós birkózás kezdődik, amire a többi negyvenkilós boldogan ugrik rá lendületből, hogy nagy legyen a kicsiarakás. Két koncert után megfulladok a füsttől, elegen van a tinikből és inkább visszametrózok az ingyen borhoz. De előtte még találkozom George-dzsal a tegnapi kocsmában. A pult alól előkerül egy üveg csipkekompót, elkérem a levét, meg hozzá pár feles vodkát, és aznap estére kitalálom életem koktélját.

Éjjel még találkozom egy izraeli régész párral, akiket azzal oltogatok, hogy Iránban milyen jól lehet elhagyott romvárosokat találni a sivatagban, ha valaki tudja, hol keresse őket. Ettől eléggé kiakadnak, de jó értelemben persze, cserébe küldök át nekik képeket ilyen helyekről, amitől boldogok - igaz arra sosem lesz esélyük, hogy személyesen is meglátogassák ezeket. Éjjel a szálláson még tart az őrület, a japánok nagyon belehúztak. Van itt egy longstayer, 3 hónapja nyomja Tbilisziben, az ingyenboros szálláson. Ebi a neve, csapos, és közbenjárására kiderül, nemcsak a bor, de a tömény is ingyen van. Amikor kimegyek még sörért az éjjelnappaliba, egy jóindulatú ember a vállamra teszi a kezét. Várj!, mondja, beszalad a boltba egy másfél literes ásványvízért. Reggel szükséged lesz rá, és a kezembe nyomja. Elérzékenyülök.


Másnap délután a marsrutka nevű távközlekedési csodára várok, hogy megteljen utasokkal. Három óra alatt csak ketten jövünk össze, szívom a fogam, hogy miért nem maradtam legalább estig, vagy másnap reggelig, amikor gyanús körülmények között elindulunk. Évtizedes tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy egy iránytaxi/marsrutka, stb. nem indul el hamarabb, mint ahogy megtelne emberekkel. Most megtörtént. Elmentünk valami külvárosba, egy udvarról bepakoltak valamit hátra, és két utas plusz sofőr kombinációval, vagyis kilenc üres hellyel elindultunk Jerevánba. Gyanús. Nagyon gyanús. Végül nem lett semmi, valami gyümölcs volt, megnézettük a vámossal, a sofőr meghívott kávézni, éjjelre Jerevánba értem.

A korábbi szállásom helyett egy alig fellengzős nevű Penthouse-ba mentem, hatodik emeleti lakás, fullpanorámás kilátással az Ararátra. A szállás tele volt, szerencsére nem zavartak el éjszaka, hanem alhattam a közös nappaliban, diszkont áron. Reggel megismertem a lakótársakat, három lengyel (ebből kettő nászúton, nem is értem, hogy bírják a dormitóriumot), egy horvát haditudósító, pár mérsékelten érdekes német, meg egy bolond öreg francia, aki az első félóra alapján kizárólag azért utazik, hogy a fiataloknak folyamatosan elmesélhesse, hogy milyen volt harminc éve utazgatni Iránban meg Afganisztánban, meg mennyi hasist szívott Marokkóban. Egy tininek még jók ezek a sztorik, én kábé tíz percig bírtam, főleg, hogy angolból sem volt nagy spíler. Sőt, kicsi se...

Utolsó estémen történt a legendás esemény, a death metál fesztivál a jereváni bábszínházban. Rávettem a lengyeleket, hogy jöjjenek velem. Megnéztem egy koncertet, aztán kimentünk sörözni, és az egyik fazon kérdés nélkül olyan ütemben szállította a söröket, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni megnézni a többi koncertet, legfeljebb csak pár számot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az iráni Death-fuse tagságával aljasodunk, készülnek a vállalható, de azt inkább csak karcolgató partifotók, majd teljes lesz a káosz. Egy felesre még lemegyek afterezni a metál kocsmába, majd visszataxizom az irániakhoz, akik addigra már olyan készek, hogy lassan oszlik a társaság. A lengyeleknek nyoma veszett, egyikük másnap délután ötkor mászik elő az ágyból szétvagdosott fejjel, pont, amikor indulok a reptérre.

Múlt héten Dani küldött egy smst, hogy a kijevi reptéren 6 euró a literes vodka. Volt annyiért is. De találtam 5 eurósat, így egy tízest elverve magamhoz vettem két ampullát, amit az utóbbi három hétben nem voltam képes elfogyasztani. Amióta hazajöttem, kétnaponta futok, így egész jól regenerálódtam.

crazy nights in yerevan

Jereván, megmutattuk!

Tbilisziben vagyok, félig ittasan (vagy talán egészen), mert olyan szállást találtam magamnak öt euróért, ahol ingyen van a bor. Van itt egy csomó koreai meg japán. Most hívott a csajom, hogy megnyertem az idei Goldenblogot, és örüljek neki. Kurvára örülök, de most az hogy néz már ki, hogy Grúziában azzal oltogatok egy rakás részeg japánt, hogy ma lettem országos világhírű Magyarországon a következő három napra?

De a sztorim nem itt kezdődött. Etiópia után a magyar sajtót tápláltam a szárazsággal, két napra rá meg Irán felé ültem a buszon. Lenyomtuk a túrát (a Damavand nevű 5671 méter magas kúp tetejére nem jutottunk fel, több napos augusztusi hóvihar miatt – fene se látott ilyet eddig Iránban). Majd egy huszárvágással átmentem Jerevánba.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Csak az a baj, hogy rohadt sokat kell keresgélni, mire az ember rátalál – ha egyáltalán. Arra érkeztem, hogy a Caucasus rally utolsó ittasodását tartotta. Évente van ilyen móka, hogy egy válogatott kész csapat bő két hét alatt kiautózik Jerevánba, rockzenekarral, minden este koncerttel, playmate-tel, meg mindennel, ami kell egy rendes road movieba. Ők másnap vérző szívvel hazahúztak, otthagyva engem további szerencsét próbálni.

Órákon belül három olyan helyet is találtam, hogy több kocsmába nem is kellett elmenni a következő egy hét programjait lenyomni. Az első egy metál kocsma, iráni tulajjal, örmény barátnő csapossal, ezeréves relikviákkal, és rettenetesen készen lévő fazonokkal a volt Szovjetunió területéről. Mellette egy leszbikocsma, amiről komoly vitákat folytattunk a tulajdonossal, a csapossal, meg pár törzsvendéggel, hogy valóban az-e. A harmadik hely meg egy bahiabolt szerű aljasodó, ahol első este egy rockbuli közepébe csöppentem.

Természetesen a metálkocsmával kezdtem, de a sztorik csak másnap jöttek vissza. „És arra emlékszel, hogy kinyitottunk egy üveg vodkát?” – oltogatott az iráni, de nem hittem, mivel a második üveg Ararát konyak után nem valószínű, hogy nagyon fitt voltam, bár állítólag hajnali háromkor még egy hatalmas kuvaszt etettem a kocsma előtt az éjjelnappaliban vett szárított hússal, de ezt ne feszegessük tovább. Arra még emlékszem, hogy az iráni arc mesélte, hogy annakidején úgy csempészték be a Szovjetunióba a nyugati metál lemezeket, hogy a kazettáról letekert szalagot a testükre tekerték, arra föl a ruhát, majd miután semmit sem találtak náluk, óvatosan leszedték a cuccot, visszatekerték a kazettára… némi minőségromlás persze volt a dologban, még jó, hogy a metál alapból is csörög egy kicsit a laikusok számára.

Másnap a leszbibárra helyeztem a hangsúlyt. A kocsma előtt a csajommal telefonozva megállt mellettem egy arc, megvárta, míg befejeztem, majd bemutatkozott. Ő is Daniel from Hungary, a kaukázus rally rockzenekarát filmezte idáig, így ettől kezdve együtt csapattuk, nem kis megütközést okozva a helyieknek. Ehhez beszállt a zenekar egyik tagja. Amikor kiderült, hogy a home made citromos vodka duplája csak 450 HUF, bátran nekilendültünk, mert no hangover felirattal reklámozták. Reggelre befutott Behzad barátom Teheránból, gondoskodva arról, hogy emlékezetes legyen az emlékezetvesztés.

Másnap bandukolás közben új plakátot véltem felfedezni, miszerint szeptember 13-án death metal fesztivál lesz a jereváni bábszínházban iráni, örmény és grúz zenekarokkal, úgyhogy gyorsan befoglaltam egy repjegyet 14-re haza, különben sosem hagyom el a helyet. Nem mellékes, hogy a leszbikocsma pultos csaja a legszélesebb (erősen heterogyanús) mosollyal üdvözölt délután 5-kor: 'Good morning Daniel...' Az ilyen helyek miatt nehéz elhagyni a várost… A leszbikapcsolat jól sikerült, egy nappal később, némi érdeklődésre, hogy tudnék esetleg tovább maradni, fölvettek csaposnak. Aztán hajnalig szólt a David Bowie, majd egy teheráni újságírónővel, egy örmény táncosnővel, meg a másik danielfromhungaryval toltuk reggel 8-ig.

A szállásomon már mindenki gyanúsan mosolyog. Kezd jó hírem lenni, amikor az iráni haverom lelépett, hazastoppolás közben találkozott egy szerb fazonnal. Egyszer csak szólnak a csajok a recepcióról, hogy keres egy csávó. Milos volt az, akinek az iráni beajánlott, ha kell egy jó móka… erre megkeresett.

Hogy némi kulturális értéke is legyen a bejegyzésnek, napközben azért jártam pár helyen. Először is Jereván mediterrán város, amikor épp nem tél van és mínusz 10 fok. Ilyenkor nincs nyitva a végtelen számú sörkert, kávézó és egyebek, csak a fele. A legkészebb hely egy Cascade néven futó gigászi izé. Olyan magas nagyjából, mint a budai vár, van benne múzeum, vagy 40-50 méteres szintkülönbséget leküzdő fedett mozgólépcső-rendszer kiállításokkal felütve, a felszínen olyan szökőkutakkal, amiket mintha Giger álmodott volna meg. És az egész tele elkészülni vágyó iráni turistával, és olyan mennyiségű gyönyörű nővel, hogy kizárólag napszemüvegben ajánlott a látogatása. Mármint az egész városé.

A szabadpiacon vakulásig alkudtam egy 1843-ban Lipcsében kiadott Zoologie című könyvre, kézzel festve és illusztrálva. Végül 40 euróig tudtam lemenni, de közben rájöttem, hogy a sportból alkudozásnak mindig az a vége, hogy a polcra kerül, és majd öregen mutogatom a vendégeimnek, úgyhogy inkább nem vettem meg. Ugyanígy jártam egy szépen illusztrált, 1888-ben New Yorkban kiadott History of Persia könyvvel is – mindkettő hibátlan állapotban volt. Mindenesetre, ha valaki ilyenek birtoklására bukik, mindenképpen Jerevánban kezdje a gyűjtögetést.

Ha már úgyis a piacon voltam, beugrottam a helyi kortárs képzőművészetek múzeumába, ahol tovább növeltem a nem illegális szerhez kötődő tripjeim számát. Kellett hozzá vagy öt sör, a Pink Floydtól a Momentary Lapse of Reason full hangerőn, meg valami helyi elmebeteg videoinstallációja, amin fehér női ruhában táncolva bárddal ver szét egy fagyasztott birkát, majd hogy tökéletesen kielégüljön, sárral bekeni az egészet, magát, a bútorokat, hogy aztán a kiállítását megnéző napi 5-6 ember jót mulasson. Még egyszer visszamentem megnézni sör és zene nélkül, de akkor már kisebbet ütött.

Ma reggel azzal az érzéssel keltem, ha nem megyek el Jerevánból, akkor soha. Ennek örömére elmentem a világ legnagyobb kéziratgyűjteményébe, ott találkoztam Lacival, aki archiválással keresi nem túl bő kenyerét, miközben örményül tanul az egyetemen. A látogatás nem volt hiábavaló, megtudtam, hogy az örmények ábrázolták először térképen kör alakúnak a világot, bár a térkép alapján egy szobanövényt sem találnék meg egy orvosi váróban, de ez most mellékes. Utána egyből buszra ültem, hogy Tbilisziben töltsek három napot a soron következő death metal buliig. Mint a bevezetőben is említettem, a hostelben ingyen van a bor, ennek következtében a napközbenek minden bizonnyal nagyon rövidek. Legalábbis most még tele a közös helyiség, és mindenki kezd igen csumán lenni. Hajnali három van, még szerencse, hogy hatra átjön a Jerevánban megismert teheráni újságírónő, hogy folytassuk az ott megkezdett kulturális eszmecserét néhány, a hazájában igencsak görbe szemmel nézett dologgal egyetemben.

<

crisis in the Horn of Africa

Az elmúlt hetekben nem sok billentyűt láttam, ezért kimaradt pár bejegyzés. Közben megjártam Etiópiát a szomáliai határvidéken és Addiszban, Iránt, most meg Örményországban vagyok. A nagy kalandozások közepette viszont csak most esett le, hogy még sosem léptem át az egyenlítőt, de ezen egyelőre könnyen túlteszem magam. Az itt előforduló ismétlésekért elnézést, nem volt időm szerkesztgetni:(

Afrika szarva

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe.

Közben úgy esett, hogy megvan az esély rá, hogy komoly ember legyek végre, rendes munkahellyel. Ami viszont azt is jelenti, hogy a hivatalos utazásaim miatt nem írhatok le akármit… Így aztán bármennyire is kemény sztorikba futottam bele Etiópiában, egy kozmetikázott verziót tudok csak közölni. Kihagyva ezzel olyan részleteket, amiket nagyon jó lenne évek múlva karosszékből visszaolvasni. Ettől persze nem lesz unalmas a blog, hiszen az egyéb kóborlásokat továbbra is közzéteszem.

Néhány napra rá, hogy kiderült, Etiópiába kell mennem, máris Addisz Abebában találtam magam. Guinea, Szudán, és egyéb kétes afrikai országok körbejárása után nem volt túl sok illúzióm, mit fogok találni Afrika szarván. Addisz elsőre sokkolt: meglepően fejlett (senki ne ragadtassa magát komoly elvárásokra), tele fehértetős kék zsigulikkal, emeletes épületekkel (ezt megtanultam értékelni, különösen néhány afrikai határváros után, mint az ezen a képen lévő Dolo Odo), templomokkal, mecsetekkel, és rengeteg koldussal.

A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Az 1991 óta tartó szomáliai polgárháború súlyosbítja a helyzetet, mivel az ország központi részét, köztük Mogadishut is uraló Al-Sabab iszlamista milícia megtiltotta a nemzetközi szervezetek beavatkozását. Ennek hatására tömegek indultak el a szomszédos országok, elsősorban Kenya és Etiópia menekülttáborai felé. Etiópiában Dollo Odo, a szomáliai határon lévő tranzitváros környékén találhatók ezek a táborok, amelyekben több mint százezer menekültet látnak el jelenleg. A szárazság nemcsak a szomáliai menekülteket, hanem Etiópia lakosságát is súlyosan érinti, összesen 4,6 millió embert. Ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk a segélyszervezetek és a kormányzat.

Egyheti ügyintézés után a szomáliai határon lévő Dolo Odo nevű város felé vettem az irányt. A táv nagyjából 8-900 kilométer, ebből legalább 600 földúton. Nem voltam optimista, de a három napos reggeltől estig tartó zötykölődés engem is felkészületlenül ért. Az etióp táj határozottan meglepett. A déli országrészen két éve nem esett az eső, de ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett kelni a hegyeken. Jobbra, balra, négyezres csúcsok, és olyan eső, hogy a sárban elakadtak a dél felé tartó kamionok, amelyek a segélyszállítmányt vitték a szomáliai határon lévő menekülttáborokba.

Addisz Abebában nehéz volt elképzelni a Dél-Etiópiát sújtó, évtizedek óta nem látott szárazságot. A város nedves, hideg levegője, a mindennapos eső és a napsütés hiánya éles kontrasztban állt a délre lévő forrósággal. Dollo Olo felé közeledve átvágtunk a hegyeken, ahol esőben és sárban elakadt segélyszállítmányok küzdötték magukat előre. A sofőrök beszámolója szerint időjárástól függően 5-10 napjukba kerül lejutni a szomáliai határra, ami elég szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy 5-600 kilométert kell „csak” megtenniük. Nekünk az Addisz Abeba és Dolo közti 800 kilométert 3 nap alatt sikerült teljesíteni, elvileg jól felszerelt terepjáróval, de 11 defekttel. Illetve 13-mal, mert a tetőre felszerelt pótkerék leeresztett útközben, úgyhogy az plusz kettőnek számít. Kezdett az egész szitu a guineaihoz hasonlítani, ahol szintén három napba telt 400 kilométer megtétele. Igaz, ott helyi taxikkal. Két defekt bizonyult végzetesnek, amikor egymás után mindkét pótkerék megadta magát. Ilyenkor a sofőrünk a két kerékkel felkapaszkodott egy arra járó teherautóra, és elment a legközelebbi városba, ami számunkra néhány órás útszéli álldogálást jelentett. Egyszer a sivatagban a szomáliai határon, egyszer meg Addisztól 160 kilométerre. Közben megállt pár ENSZ-es kocsi, hogy segítsenek, de mivel nem tudtunk szólni a sofőrnek, nagyvonalúan visszautasítottuk az ajánlatot. Mire besötétedett, persze már jól jött a fuvar, ami szintén kapott két defektet:)

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal szembetűnt a szárazság. Egyik helyen még a tócsákat kerülgettük, pár kilométerrel arrébb már kiszáradt kukoricás mellett állami élelmiszerosztásba futottunk. Ettől kezdve semmi mást nem lát a szem 300 kilométeren keresztül, mint reménytelenül száraz bozótost, benne csontsovány tevékkel, amint az elszáradt ágakat rágcsálják, meg kiszáradt folyómedreket. Autóval előzni életveszély, az elhaladó járművek olyan port vernek föl, hogy még megközelíteni is veszélyes őket az átláthatatlan porfelhőben.

Dollo Odoban aztán teljes lett az apokaliptikus hangulat. Emeletes épületet két napja nem láttunk, itt sincs. A város három „hotelje” közül kettő tele, a harmadik meg olyan, hogy a túléléshez talán elég, de pihenni, dolgozni egyáltalán nem alkalmas. Civilizált ember, ha könyvben látná, továbblapozna egyből. A „szobák” dróthálóval vannak elválasztva egymástól, áram nincs, a fürdés szóba sem került. Végül bekéredzkedtünk az Oxfam bázisára, ahol szabad ég alatt, de emberi körülmények között tudtunk felkészülni a következő napra.

A Dollo Odo néven ismert menekülttábor valójában hatalmas területen elterülő, egymástól távol eső táborok összességét takarja. A város szélén található a regisztrációs tábor. Ide érkeznek be a menekültek, akik meleg ételt és orvosi ellátást kapnak. A regisztráció során felveszik a menekült nevét, születési dátumát, a helyet, ahonnan érkezett, és a családtagjai számát. A regisztrációs táborban egy napot töltenek, utána átkerülnek az öt kilométerre lévő átmeneti táborba, ahol jelenleg körülbelül 25 ezren várják, hogy bejussanak valamelyik menekülttáborba, amelyek a határvárostól 20-70 kilométerre találhatók. A körülmények nyomorúságosak: kevés a sátor, bozótból, ágakból eszkábált alkalmatosságokban húzzák meg magukat a családok.

A Szomáliából érkező menekültek ellátása csak egy része a problémának, rajtuk kívül ugyanis több mint 4 és fél millió etiópiait fenyeget az éhezés veszélye. Őket a szigorú szabályok miatt nem engedik be a táborokba. Számukra az egyetlen megoldást az élelmiszerosztó központokban kapott minimális havi élelmiszer fejadag jelenti, ami 15 kilogramm lisztet, másfél kiló babot, ugyanennyi magas proteintartalmú táplálék kiegészítőt és fél liter olajat tartalmaz – egy hónapra. A helyzet belátható időn belül nem fog megoldódni, az tuti…

Az iráni kalandokat pár héten belül közlöm, a kaukázusiakkal egyetemben.

Végül megemlíteném, hogy a danielfromhungary bejutott a goldenblog három legjobb blogja közé, hála annak, aki benevezett, meg mindenkinek, aki olvasta, meg azért nekem is egy kicsit, hogy a sok kóborlás és a grafománia szerencsésen egymásra talált személyemben.