2012. június 7., csütörtök

arab autumn in egypt

Egyiptom lejtmenetben


A tavalyi forradalmi hevület nemhogy alábbhagyott, de teljesen elmúlt. A turisták elhagyták Kairót, sőt, a korábbi évekhez képest Egyiptom többi részét is. A világ eseményeit valamelyest követve, és némi tapasztalattal leegyszerűsítve Egyiptom rendesen el van baszva. Meglepne, ha az én életemben jobbra fordulnának a dolgok.

A tavalyi megmozdulásokat részben véletlenül sikerült jó érzékkel elcsípni; január és március között voltam kint vagy háromszor. Az első felvonás inkább az érdekes-izgalmas kategóriába tartozott, amikor hatalmas aprítás ment a Tahríron: mielőtt Mubarak bukott, pár napig keményen nyomta a média a „minden nyugati kém” agymosást, aminek következtében szépen elkezdték módszeresen levadászni a külföldieket, főleg az újságírókat. Egyik éjjel már ki sem jutottunk a Tahrírtól egy sarokra lévő szállásról, csak a tetőteraszról követtük az alattunk dúló Molotov-párbajt, a vascsöves tömegverekedést, meg ahogy jönnek a tankok és mindenki elkotródik.

A második-harmadik vizit már Mubarak után volt. Akkor sokan örültek, egy időre visszaadták a teret a forgalomnak, bár a konstans piknik akkoriban is jellemezte a helyszínt.

Hogy sosem lesz ebből normális rendszerváltás, az már a Tahrír első napján teljesen nyilvánvaló volt még tavaly tavasszal (ahogy pár napja Amal, kairói barátnénk megjegyezte, „this is not arab spring any more… may be autumn” az apokalipszis előtt). Volt egy szép nagy tömeg, közös céllal: Mubaraknak mennie kell. Arra a kérdésre, hogy mit akarnak Mubarak után, a legtöbben válaszolni sem tudtak. Páran emlegettek demokráciát meg ilyeneket, de az ugye nem éppen konkrét valami, amit csak úgy akarni kell mindenféle egészen konkrét koncepció és technikai lépések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia egy rohadt nagy katyvasz ezerféle többé-kevésbé működésképtelen irányzattal és néhány szép ideával, ami a maga tökéletességében még sosem valósult meg, de ez egy beláthatatlanul távoli probléma marad az egyiptomiak számára.

Szóval Mubarak ment, a tömeg fragmentálódott. A legtöbbeknek csak hónapokkal később esett le, amit már a kezdeteknél megemlített néhány olvasottabb, tapasztaltabb kolléga, hogy Mubarak félreállításával jól kibasztak egyetlen emberrel (kétség nem fér hozzá, jogosan), illetve egy pár emberrel, de a rendszer változatlanul ott marad. A katonaság, a helyi erős emberek továbbra is vezető pozíciókban, tízmilliók munka nélkül, egyre szegényedve, ráadásul a turisták is elhúztak innen, legalábbis elég szép hányaduk. Amal mesélte, hogy az egyik kairói piacon, már nem emlékszem a nevére, tavaly előtt még hordákban álltak a buszos turistacsoportok. Amikor pár hónapja odament beszerezni pár cuccot, két-három turiszttal találkozott összesen, az egyiptomi kereskedő pedig neki is turistaáron adta csak a portékát. Azért, mert a turista hozta a rendes profitot, viszont nélkülük az egyiptominak is árat emel, hogy ne kelljen becsuknia a boltot. Egyre több a koldus is.

A népek igazságérzetét eléggé bántja, hogy Mubi megúszta egy életfogyttal (így 85 körül, megrogyott egészséggel nem nagy kockázat). Halálbüntetést azért nem kapott, mert a bíróság – hogy, hogy nem – csak a fegyvertelen tüntetőkre való lövetést tudta ráverni, a 30 éves korrupciót és elnyomást valamiért nem. Nem annyira váratlan csavar a sztoriban, hogy a fiai teljesen megúszták. A gigantikus változásokról annyit, hogy a választásokon Ahmed Safik, Mubarak utolsó miniszterelnöke elég jó eséllyel indul csodálatos karrierje folytatásáért…


Több vélemény szerint Safik alatt rosszabb lesz, mint amilyen Mubarak alatt volt. Ez a fazon ugyanis papíron feltehetően free and fair választások során szerez hatalmat, és ettől kezdve a többség támogatására hivatkozva (ez valahonnan talán többeknek ismerős…) fölléphet a tüntetők és a bajkeverőnek nevezett csoportok, vagyis a választáson nem (rá) szavazó többség ellen – vizionálják a Safik-ellenes tüntetők.

Amal tavaly jól fizető gyógyszerészi állását adta föl azért, hogy ott lehessen minden tüntetésen, hogy politikai aktivistaként a szebb jövőt szolgálja. Már márciusi látogatásomkor, egy bő hónappal később is látszott rajta az elkeseredettség. Akkor már ő is látta, hogy rendszerváltás itt nem lesz. Néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk túlnyomó részt arról szólt, hogyan tudná örökre elhagyni az országot.