itt is ott vagyunk

Nem az ENSZ szócsövei vagyunk
Egy magyar rádiós Szudánban


Néhány nappal ezelőtt a szudáni Miraya FM vezetője örömhírrel érkezett Kartúmba a dél-szudáni Dzsubából: a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a rádió jelenleg a déli országrész legnépszerűbb adója. Feladata nem kevesebb, mint alternatívát nyújtani az állami és a kereskedelmi rádiók versenyében. Célja az olyan információk eljuttatása a gyakran írástudatlan lakossághoz, amelyet más adókon nem lehet hallani. Az adó producere a magyar Mester Katalin.

Munkaidő után érkezem a kartúmi rádió kéksisakosok által őrzött épületébe. A város egy gazdagabb környékén található, nem szúr szemet az arra járóknak. Az áramszünetek miatt az épület előtt hatalmas ENSZ feliratú generátor fogad. Nyugatiként és Kata vendégeként könnyen bejutok, de az irataimat így is le kell adni.

- Három évvel ezelőtt kezdtük kiépíteni a rádiót az egyik partnerünkkel, a svájci Hirondelle Alapítvánnyal. Ezt megelőzően is a Hirondellével dolgoztam Koszovóban, s feladatunk ott is az államtól független rádióadó felépítése volt - kezdi rögtön munkája bemutatását Katalin. "Létrehozzuk a komplett infrastruktúrát, betanítjuk az embereket, és amikor alkalmas lesz az önálló működésre, átadjuk a szudániaknak. A legfontosabb céljaink, hogy az állami rádió és a kisszámú kereskedelmi adó mellett megbízható és alternatív információforrást nyújtson, s képes legyen fenntartani önmagát. De a lényeg, hogy a szudániakhoz szóljon. Jelenleg már az egész országra kiterjed a sugárzás."

Szudán speciális terep, a hallgatóknak mások az igényei és a szükségletei. - Mindenféle témával foglalkozunk, van kulturális és politikai műsorunk, híradó - ezeket nem igazán lehet hallgatni más csatornákon, csakúgy, mint az egészségügyről, jogról, a nők helyzetéről szóló műsorokat. Hallgatóink nagy része írástudatlan, tévéjük nincs, így a rádió marad az egyetlen információforrás. Tájékoztatjuk őket a békefolyamatról, hívunk szakértőket humanitárius jogi témákkal kapcsolatban. Arról is kapnak információt, hol javult annyira a biztonsági helyzet, hogy az otthonaikat elhagyni kényszerültek hazatérhessenek - részletezi a műsorkínálatot Katalin.
"Összesen több mint száz embert foglalkoztatunk, nagy részük szudáni. Ez soknak tűnhet, de szükség van ennyi emberre a sok nyelv miatt. Egyelőre három nyelven sugárzunk, angolul, az irodalmi fuszha arab nyelven, és egy egyszerűbb szudáni arabon. További 10 törzsi nyelvvel szeretnénk bővíteni a kínálatot, hogy még több embert elérjünk, így például a dinka nyelven." Az ENSZ és a Miraya FM közti viszonyról Katalin megemlíti, hogy "attól kezdve, hogy a szudániak átveszik a rádió irányítását, nekik kell fenntartaniuk. Meg kell őket tanítani, hogy maguktól tudjanak pénzt szerezni a működéshez, mert az ENSZ nem fogja finanszírozni a későbbiekben. Sokat barterelünk, meghívunk zenekarokat, akik a zenéjükért cserébe professzionális felvételeket tudnak készíteni. Kiadványunk az első profi stúdióban rögzített szudáni zenéket tartalmazza. Mivel az ENSZ csak társfinanszírozó, nem szólhat bele a műsorainkba, így a tartalom független tőlük. Ha bármilyen Szudánt érintő esemény van az ENSZ-nél, ugyanúgy földolgozzuk a sztorit, mint egy rendes rádió. Közérdeket szolgálunk, és nem az ENSZ szócsöve vagyunk."

A Miraya FM 2006. június végén kezdte a műsorszórást. A finanszírozó alapítvány bő évtizedes működése alatt Libériában, Tanzániában, Koszovóban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Kongóban, Szudánban és Sierra Leonében indított hasonló adókat. Célja, hogy független médiaként mentes legyen mindenfajta propagandától és politikai, gazdasági érdektől.

sétafika

Off Road Egypt

Egyiptom a turisztikailag legjobban kiépített nyaralóövezetek egyike. Aki igazi kalandozásra vágyik, annak minimum az útikönyvet kell sutba dobnia, és az sem árt, ha van néhány felesleges napja. De inkább beszéljenek helyettem a képek, azért vannak.

Kartúm után Kairó Párizs maga, de legalábbis valami hihetetlen metropolisz. Egyébként valóban az, csak a kontraszt így még élesebb. Óvatos becslések szerint 15-20 millióan lakják, ami a szélesebb értelemben vett agglomerációval 40 milliós biomasszát jelent a Nílus-deltától délre. Szuezből jövet például fél órát jöttünk autópályán a külvárosokon át, majd 16 metrómegálló, és máris a belvárosba ér az ember. Először repülőn érkeztem, a reptérről csak egy órás buszút ugyanez, a vietnámi közlekedési árakkal vetekedő 34 forintos buszjegyért cserébe. A szudáni nyugalom után sok maradásom nem volt, és egy éjszakai utazást vállalva Dahabba indultunk, az Akabai-öböl partjára. Egész éjjel valami arab komédiát sugároztak üvöltve – az arabok imádják hallani a hangjukat, a kocsijuk dudáját, vagy bármi mást, ami zajos, csoda, hogy az indusztriális metál zene nem terjedt el náluk. Mivel mind a 10 ember aludt (volna) a buszon, a vezető meg nem értette, hogy nem kell a zaj, kénytelenek voltunk megsemmisíteni a kapcsolatot a hangszóró és a tévé között.

Dahabba azzal a szándékkal érkeztem, hogy kipihenjem Szudánt. A stresszt, az undorodásig zabált falafelt, hogy három hét után ágyban alhassak, és hogy legálisan ihassak sört. Mindezt a napi 12 dolláros költségvetésemből. Először egy olyan resortba tévedtünk, ahova magamtól sosem mennék, minden csillogós, tele német családokkal, szervezett túrák és hasonlók. A 60 fontos szobaárat gyorsan lealkudtuk 30-ra, így fejenként két és fél dollárból befészkeltük magunkat az egy hónapja nem látott luxusba. A reggel viszont részben csalódás volt: Dahab egyetlen főutcáján oroszok és németek ezrei, eladó gagyi szarok mindenhol, „kurvajó áraim vannak” üvöltözés a magyaroknak – a Vörös-tenger viszont lenyűgöző. A hotel előtt csak be kell sétálni a vízbe (egy hazafelé tartó magyar adott szemüveget, pipát és talpat a sznorklinghoz) és pár méter után korallszirtek, milliónyi hal, szivacsok… Ennek ellenére nem volt maradásunk, a turistatömeg elsőre túl nagy sokk, hiába, Szudánban nem kellett ezzel küzdeni.

Teljesen találomra eldöntöttük, hogy induljunk el gyalog a tengerparton a 84 kilométerre lévő Nuveibába, hátha ott jobb lesz – nem lett, de a kétnapos sétálás-stoppolás a legjobb egyiptomi élmény eddig. Az egyetlen kikötés az volt, hogy nem fizetünk utazásért, ha kell, legyalogoljuk az egészet. Elég hamar kaptunk stopot, és egy dzsip platóján már robogtunk is pár kilométert. Egy beduin bácsi elvitt egészen a Blue Hole-nak nevezett merülőhelyig, ami az egyik legjobb Egyiptomban. Pár órát sznorklingoztunk, majd elindultunk északnak a parton, végig természetvédelmi területen. Estére egy beduin halászfaluba keveredtünk, ahol egy szép fiatal nő főzött foul-t (az eddigi legjobbat – technikailag közelítve az ételt babfőzelék, lapos, összehajtogatható kenyérrel eszik), teát, és meghúztuk magunkat egy nádtető alatt éjszakára. Képeslapos giccs: tenger, teljes nyugalom és csönd, 30 fős falu, naplemente, szemben Szaúd-Arábia hegyei. Térerő voltJ

Másnap pár óra gyaloglás után különböző emberekkel találkoztunk, akik 3 óra és 3 nap közé tették, hogy mikor érünk Nuveibába. Térképünk nem volt, elég saccra indultunk el, de hát a tengerparton úgysem lehet eltévedni. Ismét megpróbáltunk stoppolni séta közben, fel is vett egy teljesen megpakolt dzsip, aminek a hátsó lökhárítóján állva, a tetőcsomagtartóba kapaszkodva száguldoztunk a tengerparton, majd újabb hosszú séta következett. Na meg a reménytelenség, hogy még aznap Nuveibába érünk, a láthatárig ugyanis nyoma sem volt emberi életnek. Szerencsére jött egy hatalmas terepjáró, ami fölvett, és a köves sivatagi úton 90-nel rallizva bevitt a városba. Utólag elemezve a kérdést, valószínűleg azoknak volt igazuk, akik 2 napra tették a gyaloglást.

Nuveiba orosz falu, rettentő gáz helyiekkel, akik már régen rájöttek arra, hogy a turistákkal bármit meg lehet csinálni, és ennek megfelelően bármit meg is csinálnak. Olyan összegeket kértek a taxizásért, amit még itt Budapesten is sokallok. Mivel volt már két nap gyaloglás a lábunkban, az a pár kilométer plusz már meg sem kottyant Tarabinig, ami Nuveiba melletti, illetve azzal egybeépült falu. Teljesen kihalt volt, talán 20 turista lézengett a legalább százszor ekkora forgalomra méretezett helyen, és mindenki ebből a húszból akart megélni – másnap délelőtt leléptünk Kairóba. Ezúttal is stoppal, de nem vett föl senki, csak egy mikrobusz, ami Kairóba jött, a rendes busznál valamivel olcsóbban, és sokkal gyorsabban, úgyhogy beszálltunk.

A velünk utazó idegenvezetőt gyorsan kifaggattuk, mi is ez az orosz invázió. Politikai okai vannak. A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. A szovjet barátságról mi is meséltünk pár évtized kommunizmust, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben (bár ezt a Mubarakot senki sem kedveli igazán, sokan legszívesebben kinyíratnák). Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Így Magyarország nem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra háromszor (!!!) annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Ilyenkor mindig megnyugtat az a tudat, hogy Európában és az USA-ban még sokkal jobban lehúzzák az oda tévedő egyiptomit, ha egyáltalán beengedik. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt Mr. Mohammed, az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyközi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahova arabul ki van írva, hogy 1 font egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatunk rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Visszatérve Mubarakra, sokan visszasírják Szadatot, amikor még nem nyomorították el a népet a rengeteg adóval. Csak egy példa: az ország, de különösen Kairó tele van 30-40 éves autókkal, sokuk inkább a roncshoz áll közelebb, mint járműhöz. Nem dobnak ki semmit. Egyiptom ugyanis nem gyárt autót, a külföldről behozottra viszont 120 százalékos adót vetnek ki. Ezért akinek új kocsija van, annak igencsak jól megy. Mohammed például megengedhetné magának, hogy vegyen autót, csak éppen az adót nem bírná kifizetni, így nem vesz. Pedig a város jobban járna, ha nem az ősi darabok uralnák, és tennék néha igencsak pokolivá a szmogot.

Ismét Kairó. Lassan mennék már haza, két dolog tart itt: a kellemes időjárás és a repülőjegyem, amit nincs pénzem módosítani. Úgyhogy kihozom belőle a maximumot. Tegnap például voltam a Holtak Városának nevezett városrészben, ami eddig Kairó csúcspontja számomra. A város nyugati temetőjére épült városrész, ahol egymillió ember él a sírok között. Nem nyomortanya, de a szegény részek egyike, hihetetlenül kedves és nyitott emberekkel. Napokat lehetne ott tölteni a labirintusban bolyongva, öreg bácsikkal teázgatva, na meg kiskölkökkel focizva. De egyelőre itt a szálláson szedem össze magam, egyelőre inkább csak lézengve, mert a csapat nem túl jó. Tegnap egy sok sörre beváliumozott birminghami munkanélkülivel iszogattam, de nem lett belőle nagy világmegváltás, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy átnéz rajtam. Úgyhogy inkább dolgozom és nektek írok, hálás közönségem.

Így élek: fotóblog

Gondolom, páran kíváncsiak vagytok, milyen az életem Khartúmban. Ehhez nyújtok néhány támpontot.

Amíg esténként nem fújt az északi szél, ami 25 fokra lehűtötte a levegőt, itt laktam:

Amióta lehűlt az éjszakai levegő, és elég erős szél fúj időnként, azóta ezen a 120 éves hadihajón alszom, az alsó nyitott fedélzeten, a kémény mellett:

Itt dolgozom, ez az irodám. Így készülnek az általatok talán kedvelt írások. A háttérben látható hidat 3 hete fejezték be, a fotóért letartóztatás járna, ha rendőröknek megmutatnám. Alattam a Kék-Nílus.

Ezzel a masinával járok néha, ha sietek. Tuktuk a becsületes neve Ázsia legtöbb országában, de a sárgolyónak ezen a részén riksának nevezik. Most éppen sietek.

Ilyen az, amikor leszólítanak a helyiek, hogy teázzak velük. Naponta végtelen alkalom lenne rá, ha hagynám magam.

A kép önmagáért beszél. Reggelente itt találkozom Kula bácsival, a zuhanyrózsa pedig nem látszik, mert kicsi a látószög.

Utolsó napok

Tévedések, szívások, kiegészítések

Kevés fotót teszek föl nektek, ami témába vág. Igazából az alább olvasható tortúráról nem készültek képek. Ha lennének, az nagyon sok év börtönt jelentene nekem:-) Így kaptok vegyesen. Bocs érte.

Először is egy tipikus helyi sztorival kezdeném. A legutóbbi bejegyzésben tévesen sirattam meg hat ENSZ alkalmazottak. Az infó belső forrásból származott, nyilván a baleset utáni káosz okozta dezinformálás csapdájába estem. A helyzet a következő: egy telepakolt régi Antonov túlsúly miatt még a kifutópálya fölött leesett, megölve ezzel két irányítót. A gépen senki sem sérült meg. A nem éppen alaptalan szcenárió szerint a pilóták lehettek akár ittasak is, ezt az a svéd is megerősítette, aki egy ilyen gépet vezet. Találkozott már délután egykor annyira kész (orosz) pilótával, aki nem tudott beszélni. A gép tehát lezuhant, mindenki túlélte, a két irányítót kivéve. A tűzoltóautó viszont olyan tempóban igyekezett a reggeli dugóban, hogy útközben bedarált egy mikrobuszt, aminek kilenc halott lett az eredménye. Tegnapi sétám közben láttam a kiégett roncsot, pokoli lehetett nekik.

Végre sikerült elérnem az EU delegáció sajtósát, egészen véletlenül az interneten megadott számon fölvették a kagylót, és negyedik próbálkozásra már el is tudtam érni. Elsőre azt javasolta, hogy nézzem meg a honlapjukat, amire gondolatban kicsontoztam, mert akkor minek foglalkoztatják őt, ha ennyire nagyszerű a weboldaluk. Na mindegy, a bemutatkozó beszélgetésben nem akartam túl durván kezdeni.

Izgalmasnak tűnik viszont a Khartúmban élő eritreai és dél-szudáni menekültek kérdése. Ők az úgynevezett városi menekültek, akiket az NGO-k nem támogatnak. Az ok igen egyszerű: aki a városban keres menedéket, az előbb-utóbb talál magának valamilyen szállást, és egyszerű munkát is, például rózsaszín masnik árulását a dugóban vagy kocsimosást. Mivel a fekák eléggé hasonlítanak egymásra, rengeteg különböző nyelvjárást beszélnek, és amúgy is sok a keveredés, ezért nehéz megállapítani, hogy ki honnan érkezett, és ha sikerül, akkor sincs rájuk írva, hogy menekültek. Ezt a példát Fatoumata Kaba, az ENSZ menekültügyi szervének, az UNHCR sajtósa mondta magára mutatva: meg tudom-e különböztetni őt egy szudánitól. Gyönyörű fekete nő, ha jól tudom, nigériai. Természetesen nem tudtam, mint ahogy időnként akad konfliktus abból, hogy egy fekete, arabul beszélő ENSZ alkalmazottnak külön tisztáznia kell magát, ha mondjuk italozásért vagy gyorshajtásért a helyiekre szabott nem éppen kesztyűs kezes módszert akarják vele szemben alkalmazni a szolgálók és védők.
Az eritreaiak rendre felbukkannak Szudánban, volt egy komolyabb menekülthullámuk, de sokan visszatértek a béke reményében. Amikor újra kitörtek a harcok, megint elárasztották a szomszédos országokat.

Visszatérve egyik kedvenc témámra, az adminisztrációra, és arra, hogy milyen remek szabályok vannak a regisztrációval kapcsolatban. Korábban említettem, nem csekély összeget kell letenni ahhoz, hogy legálisan tartózkodjak az országban. Én 38 dollárt fizettem érte, csakúgy, mint Navin, az amerikai srác, akivel együtt komponálltunk idefele jövet. Egy héttel később, ugyanazzal a komppal, ugyanarra a helyre, ugyanabba a hivatalba beesett amerikaiaknak ez 45 dollárjukba került. Egy kanadai párt 76 dollárra húztak le, a brit srácnak 60 dollárjába került ugyanez, igaz, másik határátkelőnél.

A kormány eközben úgy fél az itt élő nyugatiaktól, mint a tűztől. Az ENSZ alkalmazottait – nem mindet, de sokukat – rendszeresen követik és figyeltetik az utcagyerekekkel. Kata úgy látogat meg, hogy egy sarokkal odébb hagyja a kocsit. Ma, amikor kikísértem a sarokig és visszajöttem a klubba, a vonatkozó sarokról, a kerítésen belülről egy szúrós szemű rendőr jött szembe a kempingen belül, egészen nyilvánvalóan minket figyelt. A telefonokat lehallgatják, amikor vele beszélek, állandóan visszhangzik, állítólag ez annak a jele, bár ehhez nem értek. Még jó, hogy a magyar titkos nyelv, képzelem mennyire kíváncsiak, miről társalgunk ilyenkor. Az újságírókat is ezerféleképpen tartják számon, alighanem ezért problémás a darfúri engedélyem. Nem tudtak lecsekkolni előre…

Ha meghiúsul az utam, számos B-tervet rejteget a jövő. De kezdem az elejéről. Egy hete a városban sétáltam, amikor egy fickó megszólított. Leültünk teázni, kiderült róla, hogy egy omdurmani mecset sejkje. Azon nyomban meghívott a mecsetjébe, és megadta a számát, hogy mindenképpen hívjam fel. Még aznap délután elmentem a mecsetbe, de nem volt ott. Kérdezgettem a híveket, nem látta-e valaki, de nem. Ezért nem is hívtam föl, mert ha úgy sincs itt a környéken, akkor nem tudunk találkozni. Ezzel a sztori részemről lezárult. Ma reggel hivatalba bandukolás közben az utca túlvégéről rám üvöltött. Tipikus ázsiai-afrikai sztori ez, hogy egy hatmilliós városban kétszer találkozol ugyanazzal az emberrel, teljesen véletlenül, egy héten belül. Mesélte, hogy a mecsetnél várt rám, várta hogy hívjam, de valamiért el kellett mennie, és csak később mondták neki az ottaniak, hogy valami fehér fickó kereste bőszen. Elregéltem neki a problémámat a darfúri beutazással kapcsolatban, majd gyorsan számos megoldást kínált.

A legegyszerűbb az első volt: azonnal bemutatott Szudán volt rendőrfőnökének, aki szakmája miatt kielégítő kapcsolatrendszerrel bír az adminisztráción belül. Ettől kezdve sorjáztak a vad tervek, a legszebb az volt bennük, hogy mindegyiknek volt realitása. Elsőször azt javasolta, hogy keressek meg egy európai követséget, akik segítenek visszajutni Kairóba, hogy újabb vízumot igényeljek, és ha lehet, még ennél is legálisabban térjek vissza az országba. Erre sajnos nincs időm, energiám meg végképp nem. Szintén járható útnak tűnik, hogy repüljek át Csádba, onnan az ellenőrizhetetlen határvidéken át illegálisan lépjek be Darfúrba, majd pár nap múlva ugyanígy térjek vissza Csádba. A dolog szépségét az adja, hogy nemrég éppen így tett egy olasz újságíró, igaz, őt jól elkapták és lecsukták, de aztán természetesen elengedték. Nekem ez lenne a kedvenc megoldásom, a baj csak az vele, hogy egyrészt a magyarok sosem bírnának kiszedni innen, ha bajba kerülnék, másrészt meg egy rakás pénzbe és energiába kerül az ilyen gerillazsurnaliszták ánuszának megóvása a szudáni, ne adj’ isten a csádi börtönökben, hát még a kiszabadításuk. Ahogy elnézem, hogy szenvednek itt a nemzetköziek a balfék szabályok és állandóan változó policy miatt, szívesen megkímélném a hátukat ettől a púptól. Figyelemre méltó az a taktika is, hogy keressek egy európai gyógyszertárat (ilyen tucatnyi van Khartúmban), és rajtuk keresztül próbáljak meg bejutni, mint munkatársuk. Ez az út is járható, a baj csak az vele, hogy engem nem érdekel a gyógyszerosztás és társai, nem az a célom, hogy bejussak, hanem az, hogy azt csináljam végig, amit elterveztem. Végül bemutatott egy volt rendőrezredesnek, aki azt javasolta, hogy menjek vissza az antipatikus hivatalba, és értelmesen és egyszerűen adjam elő a problémámat, vagyis fussak még egy kört. Végül ezt tettem, kerestem egy magas beosztású nőt, vele beszéltem. Ilyenkor (is) érdemesebb nőkkel beszélni, lényegesen fejlettebb az empátiájuk és a konfliktuskezelő képességük. Megígérte, hogy utána jár a dolgomnak, és amint tud, visszahív. Egyelőre megteszi.

Napközben egyetlen ember lazult itt a klubban, egy kerekfejű mosolygós ír, aki két évvel ezelőtt elindult Írországból, és azóta egy hatalmas KTM-mel motorozza körbe a világot. Eddig 150 ezer kilométert vezetett. Észrevettem, hogy naplót ír, ezért gyorsan javasoltam neki, hogy ha hazamegy, írja meg rendesen, írjon bele a motorról is pár dolgot, hogy viselkedett, stb. és keresse meg a KTM-et, hogy adják ki a könyvet, és adjanak neki egy új motort, mert ez kicsit elhasználódott. Hogy ő erre eddig miért nem gondolt!... Szerintem simán finanszírozható, tavaly az USA-ban volt egy teljes motorcseréje 4000 dollár értékben, és a KTM kifizette az egészet. A cégnek meg pár tízezer euróért egy olyan reklám, amit az egész világon lehet terjeszteni.

Közel kéthetes utánajárás után ma végül teljesen biztossá vált, hogy nem kapom meg a beutazási engedélyt Darfúrba. A sztori hosszú és bonyolult, a lényeg annyi, hogy az útlevelemben turistavízum van, ez az oka. Nekem eddig fixa ideám volt, hogy az újságíróvízum baromság, és ez most sem változott, azt leszámítva, hogy most jól megszívtam. Turistavízummal beengedtek az afgán parlamentbe, az afganisztáni ISAF erők főhadiszállására és katonai bázisaira, járőrözni. Boszniában kérdés nélkül jutottam be a békefenntartókhoz, és Iránban és Szíriában sem volt ebből gond sosem. Még otthonról azért megkérdeztem az itteni szervezeteket, hogy probléma-e turistavízummal újságíróskodni, és azt a választ kaptam, hogy nem. Rajtuk sem lehet ezt számon kérni, hogyan is tudnák nyomon követni a folyton változó szabályokat. Így is van éppen elég bajuk. Hibáztatnom tehát nincs kit, elégedetlen nem lehetek, láttam itt éppen eleget. Ha újságíró vízumot kérek Bécsben annak idején, azt valamikor a jövő hét elején kapnám kézhez, vagyis a novemberi utazást mindenképpen buktam volna, így meg legalább itt vagyok.

Kéthetes aktív jelenlét közben kialakult egy kép bennem, hogyan is működnek itt a dolgok. Nem az ujjamból szoptam ki, a szudáni médiának dolgozókkal beszélgettem, na meg olyanok külföldiekkel, akik a darfúri híreket tálalják az itteni publikumnak. Egyöntetű állításuk szerint a nyugaton megjelenő hírek legfeljebb köszönőviszonyban vannak az itteni valósággal. A hat hetes várakozás az újságírói papírra nem véletlen, alaposan megnéznek mindenkit, aki idejön. Szabadúszóknak eleve kisebb az esélyük, ezt még olyanok is tisztán látják, akik nincsenek kapcsolatban a médiával (a helyi görögtanár is ezt mondta egy hete). Magánúton bejutni szigorúan tilos, mindenkinek meg kell jelölnie, hogy melyik szervezetet látogatja meg Darfúrban. Az NGO-knak tilos újságírókat utaztatniuk, ez azért van, hogy a média emberei ne legyenek összevissza a térségben. Minden ideutazónak a Patyomkin-falvakat mutatják. A kormányzat mindent ellenőriz, a nemzetközi szervezetek pedig kénytelenek betartani a játékszabályokat. A Vöröskereszt szóvivője mesélte (tapasztaltam, hogy így is van), hogy a szervezet az egész világon szállít zsurnalisztákat, hogy megmutassa nekik a különböző projektjeiket, kivéve Szudánban, mivel itt ez tilos. És ilyen apróság miatt nem kockáztathatják a százezrek életét segítő tevékenységüket. Teljesen érthető és elfogadható.

Mindezek tekintetében a darfúri helyzetről írni reménytelen vállalkozásnak tűnik, ha a dolog politikai és „leleplező” oldalát nézzük. A helyzet túl bonyolult és államilag kontrollált ahhoz, hogy egy valahonnan beesett valaki pár nap vagy hét alatt tiszta képet kapjon. Olyan az egész, mint egy befizetős túra: idejön az újságíró, és azt mutatják meg neki, amit látni akar: menekülttáborokat, ENSZ-es konvojt, katonai járőrt, na meg pár sátorkórházat. Találkoztam egy amerikai rádió dokumentarista riporterével. Leszállt a gépe Khartúmban, két nap alatt egy helyi fixer elintézte az engedélyét, és már repült is a terepre. Innen nézve a rendszer jól működik. A jelen esetben én vagyok a homokszem, ami a gépezetbe került. Jó példa erre a mai történetem.

Amikor kiderült, hogy nem lesz darfúri út, sürgősen helyi témák után néztem. Korábban említettem, rengeteg eritreai menekült és dél-szudáni migráns (hivatalosan IDP, vagyis lakhelyét elhagyni kényszerült személy, de nem menekült, mert az a másik országba való mozgást jelenti, a belsőt nem) él Khartúmban. Ennek akartam utána járni egy riport erejéig. Elmentem az ENSZ menekültügyi ügynökségéhez, majd onnan passzolták a témát a COR-hoz, vagyis a Menekültügyi Bizottsághoz (Commission of Refugees), ami a kormánynak az egyik szerve. Ettől kezdve a világ viccessé vált. Fölhívtam a COR sajtósát, aki szabadságon volt éppen. A hivatalban harmadik visszahívásra találtak olyat, aki tudott angolul. Azt mondta, menjek nyugodtan, de a hivatal címét nem tudta megmondani, csak azt, hogy melyik utcában van. Az utca olyan 4 kilométer hosszú, úgyhogy visszahívtam az ENSZ-eseket, akik pontosan elmesélték a koordinátákat. Házszámok ugyan nincsenek, de hogy mihez van közel, az mindig segít (az UNDP-nél fordulj balra, az építkezéssel szemben a laktanya mellett – azonnal megtaláltam). A COR-nál megütközést keltett, hogy itt van egy újságíró. Gyorsan bemutattak vagy 10 embernek, és valaki őrülten keresni kezdett egy olyan munktársat, aki tudja, hogy mit kell velem kezdeni. Beültettek egy irodába, ahol szép lassan elaludtam. Amikor fölkeltem, láttam, hogy bent dolgozik valaki. Gondoltam, jobb lesz innen elhúzni, és egy órával később visszajönni, főleg, hogy a jóember megkérdezte, hogy mire várok. Igazából én sem tudtam addigra. Várj még öt percet, mondta. És valóban, nemsokára bejött valaki, és megkért, hogy írjak egy kérvényt, hogy mit akarok pontosan. Megírtam kézzel, a térdemen, és odaadtam neki. Azt átvitte a szomszéd szobába, és odaadta a főbiztosnak, aki elolvasta, lepecsételte, jegyzeteket írt rá, majd megkérdezte, hogy miben segíthet.

Nem sok olyan embert ismerek, aki nem fogyaszt drogokat és nyugodtabb nálam, de akkor majdnem ráborítottam az asztalt az ősz öregúrra. Előadtam mindazt, amit korábban leírtam, mire olyan értelmes kérdéseket tett fel, hogy én most ezért jöttem-e ide Magyarországról, és hasonlók. Végül megkérdezte, hogy milyen minőségben vagyok itt tulajdonképpen. Turistavízumomra mutattam, hogy turistaként jöttem, de van szudáni sajtóigazolványom (miután kiderült, hogy tévedésből kaptam meg, megtartottam. Jó sokba került), úgyhogy dolgozom. Feloldhatatlan probléma elé került, hogy akkor most mi van. Elkérte a számomat, hogy pár nap múlva visszahív, csak meg kell tanácskoznia a dolgot a kollégáival. Nekem igazából csak egy infóra lett volna szükségem, hogy a városnak melyik részén élnek ezek az emberek, és egy óra múlva ott lettem volna taxival. Aranyszabály: ha egy szudáni hivatalnok azt mondja, hogy pár nap múlva visszahív, az ekvivalens a „köszönjük, hogy idefáradt”-tal. Úgyhogy a téma bukódott. Igazából csak az ENSZ-es csapatot sajnálom, hogy ezzel a brigáddal (akik egyébként nagyon kedves emberek) kénytelenek együttműködni. Visszatérve tehát az előző témára, a szudáni kormány jobban járt volna, ha az mutatja meg, amit látni akartam, mert ez rendkívül silány bizonyítvány. Amit a nemzetközi szervezetek, az ENSZ, a békefenntartók, az EU, az Afrikai Unió és az összes itt dolgozó küzd ezzel a rendszerrel, az valami elképesztő. Minden tiszteletem az övék, az összes őket ért kritika ellenére.

Estére még maradt egy kis történet: ahogy bandukoltam a sötétben némi kaja után kajtatva, ráakadtam négy nagyon orosznak kinéző oroszra, akik bőszen magyaráztak valamit egy taxisnak – oroszul. Átvettem a helyiek szokását, odamentem bámulni, hogy mi lesz ennek a vége, persze azonnal a sűrűjében találtam magam. Adott volt tehát négy orosz, akik anyanyelvükön kívül kizárólag a tenkjút ismerték. Álltak a vaksötétben, nem tudták, hogy hol vannak, de azt sem, hogy hova akarnak menni. Az egyik mutatott egy ENSZ-missziós igazolványt. Se cím, se térkép, se elképzelés, csak annyi, hogy valahova a reptér felé kellene lenniük, jó messze innen. Az arab taxis magyarázott arabul, az oroszok oroszul, és mindkét fél azt várta, hogy angolul megoldom a helyzetet. Az egyik orosz a holdra mutatott, és közölte: hotel! Próbáltam activitizni: Hotel Moon? Ettől nagyon boldogok lettek. A taxisnak fogalma sem volt ilyenről. Pár arra sétáló kiskölök kérdezte, mi van, mutattam nekik a holdat, hogy hotel, ettől nagyon elkezdtek röhögni. És én is. Végül odafordultam a legértelmesebbnek látszóhoz, előszedettem a telefonját, és elmagyaráztam, hogy hívja föl az orosz konzulátust. Ettől mindenki nagyon megijedt, és mondták, hogy nem. Lehet, hogy feketemunkások? Végül fölhívattam velük egy olyan haverjukat, aki tudott angolul is, aki nagyjából elmagyarázta, hogy Hotel Muni (jó próbálkozás volt az activitire), a reptéren túl, az ENSZ misszió mellett. Ezt lebutítva elmondtam egy arra járó fekának, az elmondta az arab taxisnak, aztán nagy tenkjúk és kézrázások közepette bemásztak az oroszok a kocsiba.

Imádom ezt a várost. Igaz, semmi sem lehet benne csinálni, de ha megpróbálsz valamit elintézni, annak garantáltan kaland a vége.

Káosz Khartúmban

Káosz Khartúmban

Útikönyvet kellene írni Khartúmról. A kötelező látnivalókat egy bekezdésben letudnám. Tulajdonképpen csak rövid indoklás lenne az egész, hogy semmit sem veszítünk, ha kihagyjuk az egészet. Vagy kilométeres listát arról, hogy mit nem érdemes megnézni. A második fejezetben viszont arról írnék, hogy miért érdemes mégis ide jönni. Ez lenne a bevezető:

Első látásra (másodikra is) Khartúm a világ legkevésbé izgalmas helyeinek egyike. Olyan, mintha egy kifinomult ízlésű francia turista Dunaújvárossal próbálná meg lenyűgöztetni magát. Turisztikai szempontból értékelhetetlen, túl sok régi épület nincs, ami van, az nagyon lerobbant. Az újak jobbára betonkockák, betontéglalapok gyakran szmogtól szürke színben, de használnak minden olyan árnyalatot, ami kompatibilis a koszbarnához. Az alkohol tiltott, tehát bárok nincsenek, park is kevés, a múzeumokról pedig jobb nem is beszélni.

A város viszont megdöbbentő gyorsasággal fejlődik. 2005-ös rongyos fénymásolt útikönyvem alapján próbálok tájékozódni, de néha meglepődöm. A vitorlásklub mellett, ahol tanyázom, egy német-török kooperáció fölépített egy hidat. Egy héttel érkezésünk előtt adták át, tegnap szedték le a német és a török zászlókat, épp abban az órában, amikor a németek elhagyták a klubot. Most is épül egy híd a város közepén lévő Tuti szigetre. Mellette pedig a dubai Burj al-Arabra (az a vitorla alakú sokcsillagos szálloda) emlékeztető hotel, amit líbiai finanszírozása miatt a népnyelv Kadhafi tojásának nevez. Tuti amúgy érdekes hely, földművesek és vályogvetők lakják, és egyáltalán nem akarják a hidat, nehogy belerondítson a világ a jól elzárt közösségükbe. Inkább kompoznak minden nap, pénzért. Természetesen a kormányzat nem rendezett kívánságműsort, hogy kell-e a híd, és Tibi bácsi pillanatok alatt elintézte, hogy legyen. De nemcsak az infrastruktúrán, hanem az autókon is látszik a fejlődés. Naponta többszáz új kocsi kerül forgalomba, és a legtöbben nem adják alább valamilyen Toyotánál, de a legújabb Mercedesekért sem szoktam pár saroknál többet bandukolni.

Iszonyatos mennyiségű pénz van az országban. Ezt egy török üzletember mesélte a német követségen. Ők golyóálló őrbódékat forgalmaznak, a kormányzat jól megadóztatja a cuccokat, de még így is bőségesen megéri. Szűz piac az ország, semmijük sincs, mindent akarnak, mindent megfizetnek. Hála az utóbbi időben talált rengeteg olajnak, ami viszont annyira felkeltette az energiaéhes kínaiak figyelmét, hogy azonnal bevásárolták magukat mindenbe. Így most a szudáni olaj bő kétharmada kínai kézben van. Ismerjük őket: hoznak egy rakás pénzt, saját munkaerőt, építenek, vásárolnak, befektetnek, és pár éven belül kínai negyednek hívják a lakóhelyüket. Ezzel nem sokat segítenek a helyi munkanélküliségen. Minden kilencedik embernek van munkája, abból meg minden ötödik az adminisztráció területén dolgozik a korábbi bejegyzésben részletesen kifejtett hatékonysággal. (Pár napja például elromlott egy jelzőlámpa egy komolyabb kereszteződésben. Nem javították meg, viszont öt rendőr áll a napon 50 fokban, és sípol és hadonászik, hogy ne legyen még nagyobb káosz.)

A város keresi önmagát. A mostani rendszer előtt jól működő buszhálózat és infrastruktúra volt. A nagy Mercedes buszokat lecserélték feleakkora csotrogányokra, közben migránsok milliói érkeztek munka és megélhetés reményében. A közlekedés rendszere visszasüllyedt valami egészen kezdetleges szintre. A szabályok minden nap változnak, az egyik út reggel egyirányú, délután már nem, másnap a másik irányból lehet csak behajtani. Jól frekventált helyeket lehetetlen elérni tízperces séta nélkül, pedig régebben arra járt a busz. Van híd, ami reggel hét után egyirányú, ami hatalmas kerülőt (plusz idő, energia, benzinfogyasztás, légszennyezés) jelent. Aki a legrövidebb úton igyekszik, annak korán kell átkelnie. A kormányzat mindent megadóztat. Az autóvásárláskor regisztrálni kell az új tulajdonost, ami 1000 dolláros tételt jelent (ez nem tudom mennyibe kerül nálunk, de itt évente kell egy ilyen regisztráció). Ha valaki elhagyja az országot, exit visát, vagyis kilépő vízumot kell vennie (15 dollár), amit még véletlenül sem a szokásos kilépési adónak hívnak, hanem rendes vízum, pecséttel az útlevélben. Nekem eddig három oldal Szudánom van, és összesen 12 fotómat birtokolja az adminisztráció, nem számolva a fénymásolatokat. Ha elhagyom az országot, kiadhatnának rólam egy könyvet, amiben minden tevékenységemről esne pár szó. Az egész rendszer papíralapú, egyetlen irodában sem láttam eddig számítógépet. Annál több viszont a tök üres íróasztal, ahol unatkozó emberek olvasgatnak és teáznak. Amikor valami engedélyért ültem sorba, beültettek egy irodába. Öt íróasztal állt ott, ebből négy teljesen üres, egyen volt telefon. Négyen csöndben olvasták a sportújságot, a háttérben ment a lehalkított al-Dzsazíra.

A darfúri beutazási engedélyre 5 napja várok. Eredetileg 3-4 napot mondtak, és hogy ha megérkezik, felhívnak. Nem hittem benne, elmentem ma a vonatkozó irodába, és csak egy későbbi visszahívást tudtak ígérni. Holnap reggel menne a gépem… A Darfúrra érvényes újságírói igazolványom 75 dollárba került, és ugyanennyit akartak kérni azért, hogy fotózhassak. De az ilyen kanyarokhoz már öreg vagyok: ehelyett bementem a fotóregisztrációs hivatalba, ahol ingyen megkaptam a papírt. Ez eredetileg nem vonatkozik Darfúrra, de direkt megkérdeztem, hogy ha beírom a kérdéses listára Darfúrt, az érvényes-e, és erre igent mondtak. Le is pecsételték, így most megspóroltam 75 dollárt.

Eddigi tapasztalataim szerint az EU sincs a helyzet magaslatán, legalábbis ami a kommunikációt illeti. Az Európai Bizottságnak van itt egy delegációja, ami az EU humanitárius segélyeit intézi és European Commission’s Humanitarian Aid department-nek hívják hivatalosan. Eddig 432 millió eurót költött a térségben, vagyis nagyjából egy eurót EU állampolgáronként. Óvilági újságíróknak azt hiszem joguk van tudni arról, mire ment el a pénz. Megpróbáltam megkeresni őket. A siker mérsékelt: otthonról három hét alatt küldtem három e-mailt. Egyikre sem jött válasz. Innen fölhívtam az irodát az interneten talált telefonszámon. Az egyik szám rossz volt, a másikat nem vette föl senki. Találtam nagy nehezen újabb számokat, az egyiket nem veszik föl, a másikon valami teljesen más ember jelentkezett. Elmondtam neki, mit akarok, adott egy harmadikat, majd az egy negyediket. A negyedik adott egy újabb telefonszámot, hogy azon el tudom érni a delegációt. A szám egy angolul nem beszélő szudáni nő magántelefonja volt. Azt hiszem, rászánhatnának öt percet, hogy a netre föltegyék, hogyan lehet elérni őket.

Azt ENSZ-et meg a helyiek szidják. Elterjedt az a vélemény, hogy igazából senkinek sem érdeke megoldani a darfúri konfliktust. Amíg van, addig fordul ide a nemzetközi figyelem. Egy itteni értelmiségi kiszámolta, hogy ha a kormányzat, az ENSZ, a békefenntartók és a segélyszervezetek az összes itt elköltött pénzt odaadnák kápében a lakhelyüket elhagyni kényszerült embereknek, az fejenként (nem családonként, vagyis a holnap meghaló nagyi és a kétnapos kisgyerek is beletartozik) 1000 dollár lenne, vagyis körülbelül 3-4 éves bevételük. Abból pedig minden közösség megoldhatná a problémáit. Ugyancsak sokaknak szemet szúrt, hogy minden NGO hatalmas terepjárókkal közlekedik. Az autók jelentős része sosem hagyja el a fővárost, viszont rengeteget fogyaszt és drága fönntartani. Az árából vehetnének egy traktort, azzal egy kisebb falunak meg is oldanák a problémáit. Persze a probléma nem ilyen egyszerű, de a logika már ott is csődöt mond, hogy muszlimok ölnek muszlimokat százezerszámra. Ha a gyilkosok igazhitűek, pokolra kerülnek mind.

Turista nemigen marad itt pár napnál többet, nekem szerencsére sajnos muszáj. A város nem adja meg magát egykönnyen, nagyjából egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy maradni akarjak. De ennek hosszú sora van.

Megérkezésünk estéjén, miközben a függőágyakat kötöttük föl a vitorlásklubban, megjelent egy fotós, és elkezdett mindenfélét fényképezni. Azonnal beszédbe elegyedtünk, és amint megtudta, hogy magyarok vagyunk, előhúzta az adu ászt: az egyik munkatársa magyar, ha akarjuk, hívjuk fel. Így kerültünk kapcsolatba Mester Katával, aki az ENSZ darfúri rádiójának a producere, és két éve dolgozik Szudánban. Kedd volt, ő adta a tuti tippet, amikor panaszkodtunk, hogy nincs hova menni. Minden második kedden a német nagykövetségen happy hournak nevezett ereszdelahajam parti van, este nyolctól, célszerűbb korábban odamenni, mielőtt elfogy a sör. Mondanom sem kell, hét előtt már a követség falát támasztottuk, és nálunk csak egy tádzsik lány volt szomjasabb, aki akkor már ott ácsorgott. Lassan befutott az itt dolgozó ENSZ színe-java, tinédzser diplomatacsemetéktől a humanitárius dolgozókon át a pilótákig mindenki.

Szudán annyira nem turistás hely egyelőre, hogy az itt dolgozóknak felüdülésnek tűnik az utazókkal foglalkozni. Máshol ez elképzelhetetlen. Az első pár üveg Warsteiner sör után elég oldott lett a hangulat, sikerült rögtön megismerni azt a svéd pilótát, aki remélhetőleg Darfúrba fuvaroz majd. Insallah. Nagyon remélem nem ő zuhant le tegnap előtt azzal a géppel, aminek a füstjét kilométerekről is látni lehetett, és amiben meghalt hat ENSZ alkalmazott. A partin megismertünk egy görögtanár lányt, aki két nappal később egy szudáni esküvőre vitt, majd utána egy titokzatosnak hangzó privát bulira. Ez utóbbi többnapos munkát adott volna a korbácsolós embernek, aki a szeszért büntet. Tömény literszámra, ittas nyugatiak és néhány nekik dolgozó helyi, marihuána Darfúrból, hasis dél-Szudánból.

Házigazdánk a UNDP-nek dolgozik, az egyik legérdekesebb munkát végzi, amit eddig hallottam. Az eredetileg pszichológus végzettségű Manuel térképészettel foglalkozik. Hónapok óta járja az országot egy munkatársával, és a legkisebb falvakba is elmegy, hogy felmérje, mennyire érzik veszélyesnek az élőhelyüket a helyiek. A falusiaktól összeszedett adatokat digitalizálják, és ezek alapján elkészítenek egy térképet, amelyen pontosan kirajzolódik, hogy az itteni lakosok mennyire érzik biztonságban magukat, és merre vannak a bizonytalan területek. Hogy ez alapján mire lehet következtetni az nem derült ki pontosan, mert megérkezett a fél 2-es literes Smirnoff a sok szomjas torok nagy örömére. Khartúm legnagyobb partiarca egy ötven év körüli uruguayi UNDP vezető, aki arról híres, hogy minden partira öt pólót visz, amit egyesével átizzad, majd lecserél, és reggelig táncol.
Buli után egyedül a hazajutás tűnt problémásnak, mert valami iszonyat külvárosban tértünk magunkhoz. Jobb híján elindultunk gyalog a helyesnek vélt irányba, amikor a partiról hazafelé tartó ENSZ-es dzsip lefékezett mellettünk, rövid tanakodás után nyolcan bepréseltük magunkat a gépbe, és diplomáciai védettség mellett hazafuvaroztak a kevésbé ittas kollégák. Közben üvöltött a Gogol Bordello, és elmeséltek egy szép sztorit egy börtönbe került munkatársukról. Csak pár napot volt sitten, de közben barbekjúztak a börtönudvaron és hasonlók. Gyanítom, a letartóztatott helyiekkel, akik nem a nemzetközieknek dolgoznak, koránt sincs ilyen jó dolguk. Viccesen büntetik az iskolabuszon viselkedni nem tudó gyerkőcöket is. Aki nagyon nem bír magával, azt a sofőr lerakja a buszról, így az kénytelen a helyi tömegközlekedést használni. Az összes rajta utazó anyuka és apuka megtudja akkor, hogy kinek a gyereke rosszalkodott, ezért aztán lesz otthon haddelhadd.
Tegnap a partiról hazafuvarozó arcok meglátogattak a klubban és elmesélték, hogy van itt Karthúmban egy ötcsillagos szálloda, ahol minden nap van brunch 40 dollárért. Az összeg nem csekély, viszont lehet használni az úszómedencét, ami első osztályú pénteki program a 42 fokos melegben. Magukkal vitték a szomszédjuk kisgyerekét, aki egyszer csak hatalmasat kakilt bele a medencébe. A fél közönség elmenekült, ők meg élvezték a magányt.

És ha már az alkoholnál tartottunk: a helyiek is állítanak elő maguknak cukornádból. Kellemes ízű, aragi nevű szesz, ami nem keverendő össze azzal az ánizsos szerrel (arak), ami annyi álmatlan éjszakát és azt követő ájulást okozott a Közel-Kelet különböző helyein az utóbbi években. Fogyasztásáért ugyanúgy csúnyán büntetnek, mint az összes többiért, de a vitorlásklub tulajdonosát ez nem zavarja különösen. Erre úgy jöttünk rá, hogy egy hetes ittlétünk végén ismét leültünk beszélgetni vele, és valahogy szóba került az alkohol. Amint megtudta, hogy érdekel a dolog, egyből azt kérdezte, miért nem szóltunk neki a legelején, hogy megkóstolnánk a jófajta helyit. Hogy nyomatékot adjon szavának, azonnal töltött egy fél literrel a jobbikból. Akkor esett le, hogy minden este vizespalackkal a kezében mászkált, feltűnően vidáman, néha kicsit mereven. Valószínűleg eléggé rajta van a szeren. Ma estére megpróbálok keríteni még egy kis kóstolót. Partner van hozzá, egy negyvenhez közeledő éves svéd csapos, aki elmondása szerint bármennyit tud inni.

Kitűnő élmény volt a szudáni esküvő is. Egy tisztességes lagzin nincsenek kevesebben ezernél. De ez csak a bulizós része, a szertartáson és a három-négy napos eseménysorozat többi részén nincsen ekkora tömeg. És hogy hogyan lehet ezt finanszírozni? Jól működő szociális hálóval. A leendő férj például meghívja száz barátját. Az egyik szerez helyet, a másik mondjuk birkát, a harmadik intézi a ruhát, a negyedik elhozza a szomszéd kiskölköket összeszedni a szemetet és a többi. Így a sokezer dolláros végösszeg nem több mint egytizedét fizeti az ifjú pár családja. Minden barát elhozza a családját, a barátait, emiatt lesznek ezren. Nem is beszélve arról, hogy az országban alig akad olyan ember, akinek 30-nál kevesebb unokatestvére van. Cserébe, ha a meghívott barát barátja esküvőt rendez, mi leszünk a barát barátja, vagyis a folyamat tetszőlegesen bővíthető és végtelen hosszúságú. Ha eljutsz egy esküvőre, némi vegyülés után már meg is van az invitáció a következő lakomára. Megfelelő kedvességgel és hozzáállással igazi paradicsoma ez a lagzi-junkieknak. Alkohol természetesen nincs, kaja viszont végtelen, szép nők, aranyos kiskölkök, tánc és vígasság.

Házasodni viszont csak szűzen lehet. Férfiaknál ezt természetesen nem lehet ellenőrizni, de a nőknél nagyon szigorúan veszik. Mivel Szudán rendkívül szigorú állam, az újraszüzesítő műtét (vagy hogy van ez nem magyarul, revirginizáció?) kizárva. Egyiptomban viszont virágzó iparág ez, sebészek ezrei keresik meg a heti betevő Corollájukat a gazdag szudáni nők csapzott előéletének eliminálásával. Arról eddig nem sikerült sztorit begyűjtenem itt Szudánban, hogy mi van akkor, ha az ifjú ara túlságosan tapasztaltnak bizonyul, esetleg gyanúsan ért az orális és anális technikákhoz. Iránban már hallottam egy ilyen sztorit, annak gyors és botrányos válás lett a vége.

Tegnap este kimentünk valami iszonyat külvárosba egy szúfi temetőbe, ahol a szokásos pénteki szertartás zajlott. Csak ezért érdemes volt ilyen tök messzire eljönni. Hatalmas tömeg, körben a révületben táncoló, énekelő, doboló dervisek. Az itteni turizmus kezdi magának fölfedezni a helyet, szerintem pár éven belül ennek is oda lesz a varázsa.
Na igen, a turisták. Eddigi tapasztalataim szerint a nehezebben utazható helyekre a tapasztaltabb és gyakran az értelmesebb turisták – hívjuk őket inkább utazónak – mennek. Szudánban a hátizsákosok száma elhanyagolható. Rengeteg viszont a saját terepjáróval érkező házaspár, jobbára 40 és 60 közötti nyugat-európaiak. Tudnak élni. Általában a Kairó-Johannesburg Afrika-túrát nyomják, néhányan valamivel rövidebbet, többen viszont meg sem állnak Indiáig. Kényelmes utazás, igaz, helyiekkel kivételes esetben találkoznak csak. Nekem sem sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, mert autóval közlekedő párok, így semmilyen közös programra nincs esély, kivéve, ha meglátogatnak a klubban beszélgetni egyet. Ma este viszont érkezett egy hatalmas sárga teherautó, rajta huszonkét bebulizott amerikaival. Hatalmas kövér fiúk mérsékelten értelmes fizimiskával, és a hozzájuk hasonló lányok. De kár lenne leírni őket, kíváncsi vagyok a motivációjukra. 16 hét alatt viszik le őket Kairóból Fokvárosba, fejenként 5000 dollárért. Plusz a repjegy. Eddig egy emberrel beszéltem közülük, ő nem nagyon tudta elmondani, milyen útvonalon mennek délre. Azt hiszem, föladom. Ráadásul ma reggel elment a net. A próba kedvéért elmentem egy másik netkávézóba, ott egy mosolygós lány közölte: „Mister, no internet in Sudan”.

Kis halak a Szaharában

Érdemes megfogadni azoknak a tanácsát, akik Afrikához sok időt és türelmet javasolnak. De kezdem az elejéről.

Az egyiptomi Asszuán az elkurvult turistahelyek egyik legdélebbi bástyája a fáraók földjén. Egyetlen, látogatóknak kinyalt főutcáján minden kapható, amit ember az útifilmekben lát, viszont képtelenség anélkül utcára lépni, hogy legalább tízen ne próbáljanak meg eladni valamit, leginkább hasist, mert az nincs a kirakatokban. Egyszóval idegesítő egy hely, a mélypontja valószínűleg a núbiai falunak nevezett Patyomkin-nyomortanya, ahol gazdag német turisták százai fényképezik a legyektől ellepett kisgyerekeket, ahol a hatéves utcakölyök egy euróért énekli a makarénát. Azt hiszem az itt töltött pár óra bőségesen elég volt kiélvezni a helyet.

És akkor jött a sok-sok türelmet igénylő út kezdete Khartúm felé. Egyiptom és Szudán között majd’ 1300 kilométeres szárazföldi határ húzódik, valamint a Vörös-tenger köti össze a két országot. Ennek ellenére szárazföldi határátkelő nincs egy sem, a tenger felől pedig nincs közvetlen összeköttetés, csak a Szaúd-arábiai Dzsiddán keresztül, de azért épeszű ember nem áldoz rengeteg energiát, hogy kijárja a tranzitvízumot egy egyszerű átszállásért. Marad tehát a komp a Níluson, illetve az asszuáni gát által felduzzasztott Nasszer-tavon.

Komp hetente egyszer megy, minden hétfőn, elvileg délben, gyakorlatilag inkább fél 6 körül. Jegyet szerezni külön program: csütörtökön még Kairóban próbáltunk foglalni, de az iroda délután 2-kor bezárt. Pénteken szokás szerint pihenőnap, szombaton egész nap vonatoztunk. Vasárnap nyitva volt az iroda, de nem volt benne senki, majd nagy nehezen megkaptuk az információt, hogy indulás előtt is váltható jegy a kikötőben. Másnap reggel hatalmas tömeg várt, plusz a remek hír, hogy elfogyott a jegy, vagyis még egy hetet kell várnunk a fent említett nagyszerű helyen. Ennek ellenére nem adtuk fel a dolgot, sorban álltunk egy jó órát, mire közölték, csak első osztályra van már jegy 73 dollárért, amennyink nem volt erre a célra. A mögöttünk álló azért még tudott venni másodosztályra. Először 400, majd 500 fontra kúszott fel a jegyár, mint a tőzsdén. Reményvesztés előtt azonban felcsillant a remény: egy helyi szerint délután egykor érkezik Mr. Sala, akitől lehet venni. És valóban, a hivatalos indulás után két órával 250 fontért, vagyis 45 dollárért nálunk volt a jegy. Ettől kezdve már csak az értelmetlen munkájú emberek tömegén kellett túljutni. Valaki adott egy papírt, ráragasztott egy kétfontos bélyeget. A következő ember adott egy másikat, kitöltöttünk. A harmadik elvette mindkettőt, az egyiket eldobta (azt a negyedik gyűjtögette egy kosárba), a másikat megtartotta, és újabb papírt adott helyette. A legvégén az ötödik azt is elvette és adott egy ebédjegyet. A hatodik pedig ellenőrizte, hogy meg tudtuk-e szerezni a megfelelő cetlit. Így könnyen felszámolható a munkanélküliség.

A komp menekülthajóra emlékeztetett. Szerencse, hogy másodosztályra kerültünk, mert az első ablaktalan levegőtlen kabinokat jelent, amit jobbára nők és gyerekes családok kénytelenek igénybe venni. A felső tetőn 40 fok, alig van árnyék, visszasírom az otthoni novembert. A menetidő 16-24 óra, a helyiek szerint inkább 24, nekünk kivételesen 16 volt. Persze, csak ha nem számítjuk a bő 5 órás késést induláskor. Hatalmas zsákok és dobozok között több százan aludtunk a felső fedélzeten. Amint egy pillanatra eltűnt valaki, a helyét azonnal befolyta a tömeg. Ételért az esélytelenek nyugalmával álltam sorba, kettővel előttem egy szolid bunyó alakult két régóta várakozó ember között. Szerencsére valaki kikapta a kezemből a jegyet, és már kaptam is a kaját.

Mindenki mondja az egyiptomiakról, hogy szeretik a pénzt. Ezért tartják Szudánt jó helynek, mert ott a kormányzaton kívül senki nem húz le arcátlanul. Az egyiptomi matrózok fölajánlották, hogy 2 dollárért alhatok az oldalsó fedélzeten, ahol nem volt senki, de annyira feldühítettek, hogy mondtam nekik, akkor inkább nem alszom egyáltalán. Pár perccel később győzött az emberség és megkaptam a helyet ingyen. A napi 40 fok után éjjel jött a jeges szél, ami képes volt a fal tövében lebegtetni a függőágyamat, amit jobb híján magamra terítettem. Reggel Abu Simbel sziklatemploma fogadott, az egyik első dolog volt, mit megláttam. Reggel hatkor, tele turistákkal.

Szudán minden nyugodt ember türelempróbája. Először is az érkezés napján nem lehet elhagyni a nagyszerű kikötővárost, Wadi Halfát. Nincs vonat, csak másnap este, szerintem az egész város kizárólag azért képes fennmaradni, mert a komp indulása és érkezése előtti és utáni napon megtelik utasokkal. Mintha fizetnének a vasútnak, hogy ne tudjanak az emberek továbbmenni. Mel Gibson alighanem kinyírta volna magát a Mad Max-ben, ha látja, hogy van még annál is olyanabb hely. Másnapra viszont a fél várost ismertük, felfedeztük a szudáni almás italt, a Stimet, azóta annyira függők lettünk, hogy ha viszek haza egy üveggel, vénásan kell majd nyomni cseppenként, hogy kitartson karácsonyig.

Wadi Halfa egyik szenzációja a regisztráció. Aki látta, hogy Asterix hogyan szerzi meg az A38-as igazolványt az Asterix 12 próbájában, az tudja miről beszélek, aki nem, annak íme: rendőrségre bemegy, megfelelő nyomtatványt megkap. Szabályosan kitölt, rendőrségre visszavisz. Titkárnő ellenőriz, elküld két ajtóval odébb. Ott sorbanállás, pecsét. Titkárnőhöz vissza, pecsétet leokéz, fénymásolni elküld. A fénymásoló széttárja a kezét, fénymásolás nincs, a városban nincs áram. Szállásra visszamegy, két óra döglés, felkapcsolva hagyott lámpa felvillan, rohanás a fénymásolóhoz. Fénymásolás (45 HUF per oldal), összes papírral titkárnőhöz. Titkárnő pecsétel, elküld a befizetős hivatalba befizetni. De mégsem ott kell, hanem menjünk a főrendőrhöz. Főrendőr ellenőriz, pecsétel, átküld a szomszéd szobába fizetni. Sorbanállás, mindenki külön bizonylatot kap, és fejenként 14 darab bélyeget, összesen 38 font értékben, amiért 76 fontot kell fizetni. Szóvátevés, reklamálás, nenézzélhülyénekismeremaszámokat, folyamat megakad. Fizetős ember 64 darab bélyeg benyalása után megsértődik, iroda bezár, rendőrfőnöknél reklamáció. Rendőrfőnök eltűnik, fél óra álldogálás, majd iroda kinyit, a 4 darab lapból, 14 bélyegből és 5 pecsétből álló paksaméta per fő eljut ismét a titkárnőhöz. Titkárnő ellenőriz, rendőrfőnökhöz küld, megkapjuk az utolsó pecsétet, ezúttal az útlevélbe. Paksaméta aktatáskába süllyesztődik, bélyeges ember útlevelet visszakér, majd egyesével cirkalmas arab levelet megfogalmaz, hogy 76 fontot (38 dolcsi) befizettünk rendben. Fél órával később útlevél visszakap. Hatalmas röhögés a kanadai páron, aki fejenként 76 dollárt fizettek be, és a dél-afrikai fiún, aki előző nap büszkén mesélte, hogy a 60 dolláros regisztrációs díjat egy várossal odébb lealkudta 45-re. Van, amiért érdemes élni… A dél-afrikai amúgy jó arc, odaadta a fénymásolt Szudán útikönyvét, hogy ő is kapta valakitől és neki már úgysem kell. Bár nehezemre esik könyvnek nevezni azt a 70 fénymásolt lapot, aminek egy centis sávban körberohadt a széle a könnyített tereptől.

Időközben megérkeztek a németek is. Michael és Sebastian egy München-Johannesburg autókázásba kezdett pár hónappal korábban, most ők is küzdöttek egy picikét. Az autójuk egy nappal később jött át egy kereskedelmi hajón, de még így is előbb tudnak tovább indulni, mint mi a vonattal. Na ja, a vonatjegy. Reggel hétkor fölkeltünk, hogy biztos, ami biztos, vegyünk jegyet. Fél nyolckor hatalmas tömeg a jegykiadó ablaknál. Kettő van, két tömeg. Később kiderül, az egyik egyáltalán nem fog kinyitni. Mindenki átmegy a másikhoz, majd jön az újabb infó, hogy mégis, így mindenki vissza. Közben oldalról, az iroda ajtajából megy be a kis számú protekciós. Abszolút semmi esélyünk, amíg föl nem karol a kompról megismert gangszta arc, Anthony. Aztán befut Anthony bátyja, aki állítólag ismer valakit odabent. Következő ajtónyitásnál beüvölt valamit, majd a következőnél a karomnál fogva benyom az irodába. Két végtelenül lassú ember teázgat és mindenféle összefirkált papírokat nézeget. Kint meg a tömeg, mindkét ablak zárva. Nagy nehezen kiderül, mit akarok, az összefirkált papírok között elkezdenek nyilakat rajzolgatni és bölcsen tanácskozni, vajon hogy fér fel három ember arra a vonatra, amire addig körülbelül 20 jegyet adtak el. Negyed óra múlva közlik, jöjjek vissza 11-re, de tapodtat sem mozdulok. Így, és még 6 dollár kenőpénzért megkapom a jegyeket. Ez tartott 20 percig, addig egyetlen jegyet sem adtak el az ablaknál állóknak. Kicsit rohadtnak érzem magam, de arabtudás és helyi túlélési technikák ismerete nélkül kénytelen vagyok olyan nemtelen eszközzel segíteni magamon, amit másoktól látok errefelé.

A vonatjegy örömére sülthalazunk az International Restaurantnak nevezett objektumban. Rejtő Jenő álmos sivatagi orosz hússalátás etetője lehetett ilyen. Mondjuk joggal international, elvégre ide érkezik be a komp Egyiptomból. Van benne négyféle kaja, azok legalább finomak. Az egyik a sült hal, a másik a zsíros lében sült krumpli, a harmadik a zsíros lében főtt ladyfinger (semmi köze sem a vibrátorhoz, sem is az ugyanilyen nevű pakisztáni csúcshoz, ami az Ultar peak mellett emelkedik) paprikaszerű növény, a negyedik pedig a rántotta. Az étlapot egyetlen étkezés alatt végig lehet próbálni és kereken 5 dollárba kerül az egész. A két némettel együtt költjük utolsó ebédünket. Közben elmesélik, 9000 euróért vették a 10 éves Land Roverüket, és az egész út költségvetése 35 ezer euró kettejüknek. Fél évig minden hétvégét a kocsi kipofozására fordították, most viszont minden praktikus, minden belefér, és egy beduin egy kalapáccsal javította meg a tönkrement váltót 30 dollárért cserébe.

A másik, még a kompon megismert figura a bombayi születésű Navin, aki az Államokban él és elhatározta, hogy a világ összes országában eltölt egy hónapot. Engem leginkább Irak érdekelt, nemrég volt ott. Semmi baja nem lett, igaz nem egészen egy súlycsoportba tartozunk. Mikor a napi büdzséjét firtattam, azt mondta, nem tudja mennyit költött, volt pénze és mindig fizetett, amit kellett. De olyan napi 100 dollárra saccolta. Igaz, könnyű neki vegyülni, olyan indiai színe van, hogy simán beillik arabnak is.

India és Pakisztán maratoni vonatútjai valamiért elhintették bennem annak a tévképzetnek a csíráját, hogy vonatügyben sok újat már nem fogok tanulni. Az utolsó vasutas élményem a Zürich-Bécs volt, ami világviszonylatban jónak számít. Ez azonban mindent alulmúlt. Ennyire mocskos vonatot még sosem láttam. Nem a padló volt az, vagy az emberek, hanem a falak, és úgy általában minden. Mintha a Trainspotting ominózus vécéje változott volna hirtelen vonattá. A jegyünk másod osztályra szólt, teszem hozzá sajnos, ugyanis mind az első, mind a harmad osztállyal jobban jártunk volna. Öt extraigénytelen láncdohányos arab tuskó melós közé vetett a sors, akik abban lelték örömüket, hogy mindenáron megpróbáltak kitúrni a maradék kevés helyről, hogy nem engedtek ablakot nyitni, amikor fuldokoltunk a füsttől és hasonlók. Volt köztük Taki bácsi, a csavargyári szaki és Besenyő Pista bácsi, annyira értelmetlen fejjel, hogy azzal nyertek volna az evolúció zsákutcája versenyben. Igyekeztük minden időnket a folyosón tölteni a szomszéd kupéban lakó feka gyerkőcökkel játszva tölteni, miközben minden melós legalja Taki bá’ az ülés alá mászott aludni olyan mocsokba, ahonnan nincs az a pénz, amit felvennék.

Velünk volt még Moses, a dél-szudáni keresztény fekete, Nelson Mandelát is sírásra késztető monológokkal, valamint állandó készenléttel felfegyverezve, ugyanis nem volt jegye. Viszont hasznos tippet adott: ha nincs jegyed, nyugodtan szállj föl a vonatra, és adj a kallernak annyit, amennyit akarsz. Neki az zsebbe megy, lerakni úgysem fog. Cserébe a fél éjszakát a vonat tetején töltötte, a másik felét két kocsi között. Még a kompon megkérdeztem Mosest, hogy az arabok Musának szólítják-e, de ezt nem kellett volna. Félnaponként egyórás monológba kezdett a dél-szudáni emberi jogokról, olyan választékossággal, mintha egy Amnesty International jelentést Seneca adott volna elő a Forumon. Később megkérdeztem tőle, hogy mikor érünk Atbarába. Először nem értette, majd azt válaszolta, hogy ha felvenné a Musa nevet és áttérne az iszlámra, járhatna egyetemre. A pontos idő helyett a kormányt szidta, de akkor már tudtam, hogy kétlábon járó propagandagépezetbe botlottam. Aztán igyekeztük elkerülni a vele való kommunikációt, mert fárasztó volt hallgatni. Nem úgy Anthonyt, a Londont és Amerikát megjárt, szintén dél-szudáni 2Pac Shakurt, aki nemcsak, hogy jól beszélt, de még humora is volt hozzá. Az apját ’92-ben ölték meg kormánykatonák, azóta a nővérénél tengeti életét, hol Kairóban, hol Londonban, hol Ausztráliában. Ő a vidám menekült sztoriját adta elő, a ’hey man, bullshit govenment’ stílusban. Jelentkezett az ENSZ-nél menekültnek, és mivel volt kint családtagja, könnyen megkapott minden státuszt, mert volt hova mennie. Hét évet Kairóban egyetemistáskodott, kiismerte az utcai bandákat. Tiszta New York, mondta, a BadBoys van az Outlawok ellen, ha rossz jelet mutatsz az ujjaiddal, simán kinyírnak, hey man.

Az általában nyomott hangulathoz hozzájárultak a külső körülmények. A 7-re ígért indulás tévesnek bizonyult, így elvileg 9-re lett kitűzve az újabb időpont, majd ebből lett fél 11, majd éjfél, hogy végül 1-kor kigördüljünk 20 órás utunkra az ősi Atbara felé. Közben belém kötött egy részeg rendőr, akit valahogy sikerült elpaterolni a közelemből. Mivel rendőr volt, senki sem mert szólni neki. Normális esetben 50 korbácsütés jár érte (mármint az alkoholizálásért), vagy annak megfelelő elzárás. Ahogy elnéztem a tömeget, a rendőröket mindenki utálja. Anthony közölte, simán elvehetné a fegyverét, lelőhetné, és meg sem állna Egyiptomig. Javasoltam neki, hogy egy üveg piáért vegye meg a fegyvert, de csak röhögött, hogy akár hiszem, akár nem, simán menne a dolog.
Wadi Halfa szolgáló és védő egylete teljes létszámban a peronon morcoskodott, és volt, akitől 75 dollárt gomboltak le azért, mert két nagy csomagot fölrakott a vonatra. Gyakorlatilag bármit megtehetnek minden következmény nélkül. Gyanítom, hogy egy mezítlábas írástudatlan szakadt rendőr lényegesen több pénzt visz haza, mint mondjuk én. Később a kormányzatnak dolgozó barátaink is megemlítették, hogy a rendőrök a leghülyébbek, és teljesen értelmetlen a munkájuk, ami jobbára a pórnép piszkálásából és lehúzásából, valamint a náluk feljebb lévők seggnyalásából áll. Természetesen tisztelet kivételnek. De tény: az országban mindenki mosolyog, de ha valaki nem, az jó eséllyel rendőr.
Szintén nem tett jót a közérzetnek az a kisebb-nagyobb homokvihar, amibe kerültünk. És ebben emberek építették az utat a sivatagban. Pokoli egy munka ez, pokoli tájon.

Kartúmba a megérkezés minimum klasszisnak volt nevezhető. Kormányzati luxusdzsip tett le azon a helyen, ahol fölkötöttük a hálózsákot. Előttünk a Nílus, amúgy minden tiszta Balaton-fíling, azt leszámítva, hogy november elején 40 fok van, illetve éjjel csak 30. hajnalban meg még kevesebb. A Blue Nile Sailing Club név alapján lehetett volna 1000 eurós belépőjű privát jachtklub is, de csak egy privát park, ahol van egy csomó csónak, egy nagyképernyős tévé (a helyiek most a Szudán-Tunézia focimeccset nézik), meg pár oszlop, ahol lehet függőágyazni. 3 dollárt fizetünk fejenként, a következő legolcsóbb hely egy lerobbant hotel 20 dolcsiért, úgyhogy inkább nomádkodunk egy keveset a Nílus partján, mint hogy ablaktalan lukakért fizessünk. A város annyira nincs berendezkedve a hátizsákosokra, hogy ez az egyetlen olcsó szállás, ahol mind a 4-5 turista megszáll, aki a városba jön. Mármint az a 4-5, aki nem a 100 dollár fölötti luxust fizeti.

Khartúm drága helynek számít. A klub tulajdonosának van egy háza Angliában, azt mondja, annak olcsóbb a rezsije, mint az itteninek. Egy 50 négyzetméteres lakás 250 ezer dollárba kerül errefelé, az kicsit több, mint 20 millió forint.

Egy nap alatt megtapasztaltuk a végleteket: reggel a porban teáztunk a helyi mocskos félnótásokkal valami istentelenül lepattant külvárosi buszmegállóban, ahol találkoztam életem első szamárösztöke-árusával. A núbiai piramisoknál a 25 dolláros belépőt 10 perc alatt lealkudtuk 5 dollárra. A japánokban meg a koreaiakban viszont sosem csalódom: a sivatagban bandukolva azon örvendeztünk, hogy itt végre nincsenek turisták, amikor megjelentek tevén az „igazi” helyiek, meg vagy 10 kiskölök, hogy tevés szolgáltatást és faragott szobrocskákat adjanak el. Tiszta Egyiptom… szerencsére olyan 10 perc alatt megértették, hogy ma nem lesz biznisz, de addigra befutott 5 japó egy terepjáróval meg egy sofőrrel és elkezdtek fényképezni nagyon bőszen. A piramisok sokkal kisebben egyiptomi társaiknál, viszont sokkal meredekebbek is, úgyhogy igazi extrát nyújtottak északi társaikhoz képest. Azt hiszem, lassan föladom azt a próbálkozásomat, hogy turistamentes helyet találjak. Évről évre ráerősítek, de japánok eddig mindenhol voltak.

Kitaláltuk a tutit, hogy fotózunk egy giccses naplementét piramisokkal és tevékkel, amikor felbukkant három fehér lepelbe öltözött helyi fickó. Rákészültünk a címlapfotóra, amikor hirtelen megkértek minket, hogy fotózzuk le őket a saját gépükkel. Köpni-nyelni nem tudtunk, de megtettük. Kiderült, hogy három darfúri fickó, ráadásul ez egyik az észak-darfúri el-Fashirból, a másik a déli Nyalából, a harmadik pedig a nyugati el-Geneiából. Mindhárman a kormány emberei, luxusdzsippel és céges sofőrrel jöttek gúlát nézni. Gyorsan hagyták magukat rábeszélni, hogy elvigyenek minket Kartúmba. Légkondis terepjáró, thai ananászkonzerv, 140 km/órás sebesség. Amit a kormány benyelt regisztrációs díjra, részben vissza is kaptuk, hála újdonsült jól fizetett jótevőinknek. A 20 kilométerenként lévő ellenőrző pontoknál csak lassítottunk, és ha az előttünk lévőt nem elég gyorsan ellenőrizte a rendőr, az anyósülésen lévő faszi nekiesett a dudának és leüvöltötte a rendőr fejét, miközben hátul veszettül röhögtünk azon, hogy végre nem minket szívatnak. Végül 12 órával később értünk Kartúmba, mint a vonat, cserébe óriásit kajáltunk Atbarában, aludtunk 10 órát majdnem egyenes ágyban, légkondi zümmögése mellett, tudtunk hatalmasat fürödni, és még a piramisoknál is eltöltöttünk pár órát. Meg kell, hogy állapítsam, Irán, Szíria, Afganisztán és Jordánia mellett Szudánban is remekül lehet stoppolni, mert általában az első ember felvesz.

Az első függőágyas éjszaka meglepett. Hajnalban a hideg szél rám kényszerítette a dzsekimet, amit kabalából hoztam el, és egy hete szívtam a fogamat amiatt, hogy mekkora barom vagyok, hogy még ezt is cipelem. De nem…

A szombat minden turista rémálma, a regisztráció napja volt. Először ugyebár lehúztak Wadi Halfában 38 dollárral. Kaptunk egy papírt arról, hogy útközben nem vághatnak meg többször. Kartúmban viszont mindenképpen kell regisztrálni még egyszer. A folyamat a következő: reggel elindultunk abba az irányba, amerre a hivatalosan Alien Registration Office nevezetű helyet tudtuk. Elsőre nem lett meg, gyorsan bementünk hát a német kulturális intézetbe, hogy ott biztos van valaki, aki ismeri a csíziót. Az a valaki átküldött minket a város túlfelére, mondván, hogy az iroda oda költözött. A külvárosi csillivilli bevásárlóközpontban viszont mindenki hülyének nézett, hogy mit akarunk ott a rendőrségtől. Végül átmenekültünk a szomszédos luxusszállóba, hogy ott biztosan tudnak ilyesmiről. Ők visszaküldtek oda, ahonnan indultunk. Igaz, nem volt könnyű ez sem, de furfangos kérdésekkel sikerül kierőszakolni a rendszer képtelenségét bizonyító válaszokat. Mint kiderült, mindenkinek kell regisztrálnia, aki Kartúmba érkezik. Aki ezt nem teszi meg, nem hagyhatja el az országot, mert nem engedik be a reptérre. Körmönfont módon megkérdeztem, mi van akkor, ha valaki csütörtök délután érkezik, amikor bezár az iroda, a péntek ugyebár szünnap, és szombat délelőtt megy a gépe, vagyis nem tud regisztrálni, de nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Akkor nem hagyhatja el az országot, jött a megnyugtató válasz. Ezennel tehát figyelmeztetek mindenkit, hogy ha útját megszakítva Kartúmban akar maradni másfél-két napot, abban ne legyen benne a péntek, mert akkor csúnyán itt marad. Hacsak nincs nála némi készpénz, mert azzal igen jól működik a gépezet. Ilyen korrupciót még sehol sem láttam, pedig sosem sajnáltam pár dollár pluszt, ha fél napos sorban állást kellett vele kiváltani.

Órás bolyongás után (tuktukkal keresztül egy szeméttelepen, majd egy építkezésen), az amerikai követség mellett megtaláltuk az irodát. Az egész városban egy darab másfél méterszer méteres falnak döntött tábla segít az eligazodásban, de az is közvetlenül a bejárat előtt van. Bent megkaptuk ugyanazt a formanyomtatványt, amit Wadi Halfában két nappal ezelőtt kitöltöttünk. Ugyanúgy útlevélkép, fénymásolás, igazolás a szállásról, hogy ott lakunk és egyéb papírok beszerzése után fél órával munkaidő lejárta után, egy teljes nap alatt sikerül magunkat legálissá tennünk Khartúmban. Még egyszer lehúztak 5 dollárt fejenként, igaz először 130-at akartak, de azt nagyon megkacagtuk, végül belátták, hogy az kicsit túlzás. Kicsit szomorú vagyok, hogy a szudáni kormányzatnak több képe van rólam, mint édesanyámnak.

Közben hívogattak az általunk goverment people-nak nevezett darfúri barátaink, hogy találkozzunk valahol. Mesébe illő produkciót nyújtottunk: egy tízmilliós város közepén állt egy bank előtt három fehér. Nekem már vagy 5 órája volt szudáni SIM-kártyám. Arról fölhívtunk egy lányt, akivel még a kompon ismerkedtünk meg. A lány továbbküldte a számot egy másik arcnak, aki szintén a hajón volt. Álldogálás közben összehaverkodtam a biztonsági őrrel. Mivel közel van az egyetem, egy szintén hajón megismert ismerősünk is ránk talált egészen véletlenül, így hatalmas csevej alakult ki, közben folyamatosan csörgött a telefonom, végül a darfúri fickók is megérkeztek, ezúttal egy Toyotával, és azonnal betettek minket, hogy megyünk enni. Ennyi ismerősöm és forgalmam a szigeten szokott lenni pár nap után.

A vacsora remekbe sikerült, de azért éjjel elmentünk még enni egy olyan helyre, amilyen bátran lehetne akár Párizsban is. A szendvicsek 2 dollárba kerülnek, nem olcsó, de legalább egy szinten étkezünk a helyi aranyifjakkal.

Hogy az utazásom okáról is legyen egy pár mondat: ma reggel meglátogattam az ENSZ menekültügyi hivatalát. Amikor a nőnek elmeséltem az idejutásom sztoriját, betegre röhögte magát, és mindenkinek elmesélte, aki benyitott, hogy a folyóparton függőágyazok. Határozottan tetszett neki. Rossz hír viszont, hogy a darfúri út egyelőre bukónak tűnik, vagyis szakmai szempontból majdnem fölösleges volt idejönnöm. Ami elválaszt a sikertől, az 400 dollár. A költségvetésemen kívül semmit sem szoktam megtervezni előre, de Szudánról olyan nehéz aktuális infót szerezni, hogy ez lett a vesztem. Többe került hat nap alatt vonattal, hajóval, stoppal lejönni Kartúmba, mint repülővel lett volna. Ahol lehetett, lehúzott az emberi jogok bajnoka kormány, így mára összesen 500 dollárom maradt. Wadi Halfában például bő hússzorosára emelkedett a szállások ára két év alatt, 15 dollárcentről 3 és fél dollárra. Az egész országban nincs olyan ATM, amit lehet külföldi kártyával is használni, belső információk szerint semmilyen módon nem lehet pénzhez jutni. A legolcsóbb repjegy Darfúrba pedig 300-ba kerül, viszont ha megveszem, nem tudok hazamenni. Az ENSZ-esek sem dobtak fel, abszolút segítőkészek voltak egy ingyen reptetést illetően, csak éppen a kormány megtiltotta mind nekik, mind az összes NGO-nak, hogy civileket fuvarozzanak, különösen az újságírókra ugranak. És érthető módon egy aztsemtudomholvan ország fiatal szabadúszója miatt nem kockáztatják a tízezrek életét segítő tevékenységüket. Ahogy megismertem az itteni adminisztrációt, abszolút egyet értek velük. Egyetlen esélyem van még, de az titok, mert abban sem vagyok biztos, hogy nem figyelnek minket valamilyen módon. Úgyhogy egyelőre két opcióm maradt: meglesz a fuvar, és minden úgy történik, ahogy terveztem, csak nem az én pénzemből, vagy maradok egy hetet Kartúmban, kihozom belőle, amit lehet, aztán busszal-hajóval (jajajaj, légyszi, inkább ne) vagy repülővel visszamegyek Egyiptomba, és eltöltök egy-két hetet a Sínai félszigeten nyaralva. Az izraeli határnál, az eilati öbölben például tudok egy csomó elhagyott bungalóról, ahol egy lélek sincs, és kiválóan lehet tengerparton fetrengeni és túrázni, talán azt. Insallah.

Habibi

Hetero pokol

Tegnap gondoltunk egy nagyot és elnéztünk a Nílus-deltába. Egy Kanatir nevű hely volt a végcél, és ezt leszámítva a nap minden része élvezhetőre sikerült. Először is péntek volt, a muszlimok hagyományos pihenőnapja. Ilyenkor minden jóérzésű család piknikezik, mecsetbe megy vagy rokonlátogat. Esetleg hajóra száll, és kirándul egyet a Níluson.

Fiatalok kisebb csoportja, rengeteg kisgyerek és néhány párocska kelt velünk útra. A két és fél órás hajózás aránylag eseménytelenül telt, a táj sem éppen szemet gyönyörködtető, kivéve, ha valaki a cementgyárakban és lakótelepekben leli örömét. Kanatir viszont igazi büntetés pénteken. A mindig lármás és forgalmas Kairó pénteken megnyugszik, csöndes és kellemes. Úgy tűnik, mindenki Kanatirba igyekszik, ami ettől olyan zajos és forgalmas lesz, mint a hétköznapi Kairó. Az egész település szabadtéri szórakozóhely, épp csak az alkohol - drog - rock ’n’ roll szentháromság nincs jelen. Vidámparkok, éttermek és behatárolhatatlan funkciójú helyek váltják egymást, mindegyik diszkóval kombinálva, legalábbis az arab pop kicsit hangosabban üvölt mindenhonnan, mint azt a hangszórók torzításmentesen közvetíteni képesek. Részben ettől idegesítő, részben attól, hogy mindenki bennünk látja a napi betevőt behozó kuncsaftot, valamint a tuktuk, szamár, ló, bicikli, motor, bringóhintó, lovaskocsi, szekér, hintó és mindenfajta autó által okozott káosz. Kanatir lelke egy erőd, amit tilos fotózni, mert laktanya van mellette. Biztos, ami biztos lefotóztam. Körülbelül háromnegyed óra alatt alaposan megnéztük a helyet és boldogan léptünk le.

Hazafelé megváltozott valami. A hajóra fölkerült egy dj, szerencsére a fedélközbe, és elkezdte a recsegős-torz arab zenét keverni, ami nem hallatszott föl a tetőre. A szokásos arab felállás szerint kialakultak a fiú-fiú, lány-lány párosok és elkezdődött a simi-dörzsi homoerotikus vonaglás, amit táncnak hívnak. Eddig minden rendben is volt, ezerszer voltam már ilyen helyen. De a túlfűtött fiúkák előbb utóbb megtaláltak a tetőn, amiből aztán csókdobálás, iloveyou és hasonlók kerekedtek. Tiszta mázli, hogy az arab világ legszebb lányai (dzsamílák, vagy ahogy az irodalmi arabtól jó messzire került egyiptomiak mondják, gemílák) is körénk gyűltek, így nem volt nehéz elviselni a nyomást. Minden magát szexista bunkónak valló férfinak ajánlom az ilyen utat, akkor körülbelül azt kapja, amit a nők szoktak a társaságukban. Az est fénypontja a pirospacsi és mindenféle csapkodós játékok kipróbálása volt, ami először még izgalmas volt a sok szép arab női kéz miatt, később inkább fárasztó, amikor a srácok is beszálltak.

Az este előre nem tervezett italozásba fulladt. Éppen az esti szokásos pár deci arakot próbáltuk meg legyűrni, amikor felbukkant a tetőn egy magyar pár, „szikvizes-földrajztanár” Tibi és „próbáljmegnemleszopnisenkitamígelmegyeksörért” Panni. Hoztak egy zacskó sört, elpörgött az arak és a literes Beefeater is. Ma elég értelmetlen az egész csapat, minden energiánkat az ülés és a teaivás viszi el. Pedig lassan indulni kellene a vonathoz Asszuánba.