nem a Marsról írok

Az ezerarcú Irán száz arca


Az utóbbi években egyre kíváncsibb lettem, hogy egy olyan országban, mint Irán, hogyan működik a prostitúció. Mert ugye a szabályok elég szigorúak, a társadalom és a kultúra is elítéli. Ennek ellenére igény bizonyára van rá, különben nem lenne mit kielégíteni. Egyik este lehullt a lepel, és megtudtam a nagy titok egy részét.

Éppen hazaértem azeriek lakta kis szállásomra a dán fickóval, Michaellel együtt, aki időközben átköltözött. A lépcsőfordulóban megállított egy fiatal srác, hogy csináljunk egy közös képet, majd egy vásott tekintetű azeri arc is felbukkant, hogy inkább kamerázna, úgyhogy adjunk elő egy hülye táncot hármasban. Megint elhangzott a mágikus jadi-gadi szó, amin annyit röhögtem az utóbbi években. Azeriül annyit tesz, ajándék. Vagy valami ahhoz hasonló. Egy őrült tanította még négy évvel ezelőtt Nyugat-Azerbajdzsánban, aki egész este körbebiciklizett egy tízméteres udvaron mondván, az olimpiára készül. Gondolom iráni színekben, valami kerékpáros számra. Amikor leszállt a gépről, elvette a fényképezőgépemet, hogy jadi-gadi. Visszavettem, és lenyúltam a bringáját, hogy jadi-gadi. A kis mocsok visszavette. Aztán nekiajándékoztam a bátyja kocsiját, ő cserébe elkérte Magyarországot, majd én tőle Iránt. Ennél nagyobbat már nem tudtunk mondani egymásnak, így a játék véget ért, de jadi gadi azóta szállóige.

Hármasban hülyéskedtünk tehát, majd a móka végén az azeri fickó elkezdte mutatni a telefonján lévő videókat. Elsőre rögtön egy topban feszülő, hatalmas mellű csaj didkóira zoomolt, később megjelent a keze, megfogta a nő mellét, és egész egyszerűen kivette a dekoltázsból. (jó csaj volt, amennyi látszott belőleJ) Kérdezte, jó-e. Hát persze, hogy az volt. Kell-e? Nos, egyikünknek sem kellett, én éppen Eszterért indultam a reptérre, Michael is Koppenhágában hagyta párját. Megkérdeztük, hol van a csaj, Bakuban? Nem, itt egy emelettel lejjebb, reggel beszéltem is vele, igaz, akkor csadorban volt. Nem akarunk dugni? Nem. Kár. Ja, nagyon kár. De azért köszi. Így legalább láthattam életem első, bizonyítottan iráni mellét. Igaz, nem a gyakorlattal akartam kezdeni a kíváncsiskodást, de ha már így esett, köszi a sztorit. Ilyen tehát a teheráni prostitúció egyik szelete.

Este találkoztam Sebastiannal is, holland barátommal, aki az utóbbi években az iráni Jazdban tengeti cseppet sem unalmas életét. Egy éve iráni barátnője van, gyorsan be is mutatta. Tipikus iráni szépség, a felsőbb rétegekből – ezt onnan gondolom, hogy nemrég jött haza Thaiföldről. Hatalmasat vacsoráztunk egy igen elegáns helyen kialakított tradicionális élőzenés (perzsa népzene) teaházban. Felejthetetlen élmény, a Ráday utcai Shiraz étterem egy sokszor fénymásolt kínai kopinak tűnik egy perzsa miniatúrákkal és kalligráfiával díszített régi könyvhöz képest. Ja, a kopik. Megint találtam iráni nyomású Lonely Planetet 6 dollárért. A hamisítványokhoz képest drága, de olyan jó minőségű, hogy Michael percekig nézegette, hogy nem eredeti-e véletlenül. Nekem volt már hasonló, tudtam, hol vannak a hibák, de bárhol el lehetne adni eredetiként, annyira remekbe sikerültek.

Közben dübörög a kampány Teherán utcáin. Bokáig járni a szórólapokban, plakátokban, szerintem dunántúlnyi erdőt vágtak ki azért, hogy a szép kerekfejű szakállas jelöltek, és feketébe burkolt jelöltasszonyok megfelelő mennyiségben terjeszthessék mondandójukat. Még egy cédét is kaptam. Kicsit bíztam benne, hogy valami zene lesz rajta. Ezt alá is támasztotta az első másfél perc, amelyen perzsa zenei aláfestéssel Perszepolisz romjairól készült képeket vetített a gépem, de ez kicsit később egy interjúba fulladt.

Délután vettem végre iráni SIM-kártyát is, 15 dollárért. Meglepő a fejlődés, pár éve még 200 dolcsi volt, és várni kellett rá. Most bementem egy internetkávézóba, kiválasztottam, hogy milyen telefonszámot akarok, a helyi arcok aktiválták nekem, és máris van iráni számom. Egy perc helyi beszélgetés körülbelül 7 dollárcentbe kerül, a nemzetközi a világ bármely országába, bármely hálózatára 70-be.

Hajnalban kimentem Eszterért a reptérre, onnan reggel hatra értünk a magyar követségre, ahol jelenleg lakunk. Kicsit élvezem Teherán másik arcát, a kellemes klímájú és levegőjű északon, a dél-teheráni azeri-afgán lebujoknál összehasonlíthatatlanul jobb pecóban. Igaz, dolgozni jöttünk, és ez a hely arra sokkal alkalmasabb. A magyar csapat rendkívül nyitott és segítőkész, és nem is tudják, mennyit jártam én ezen a követségen:-)

Egy órás alvás után elkezdtük szervezni Eszter akkreditációját, mivel ő teljesen hivatalosan van itt, nem pedig gerilláskodni. Így ő az, aki bejut mindenféle helyekre, cserébe másfél napig hivatalokba kell rohangálni, plusz esetleg megfigyelhetik, és nyomon követhetik. Én meg az vagyok, aki bármikor bárhova mehet, és akinek semmilyen ügyintézni valója sincsen. Plusz nekem nem jár le a szűkmarkúan kiadott zsurnaliszta vízumom, és maradhatok egy hónapot, ha akarok. Őszinte leszek, egyre inkább akarok. Hirtelen annyi programom lett, hogy már most attól félek, nehezen fogom elhagyni Teheránt. Épp kezdem kiismerni és élvezni. Az előbbit sosem hittem volna.

Visszatérve az akkreditációra: Alireza egy másik kontextusban megemlítette, hogy Irán olyan, mintha egy nem létező kommunista iszlám rezsim lenne. Egészen konkrétan az adminisztrációra utalt vele, kedvenc témámra. Röviden és egyszerűen, nevek és hivatalok nélkül egy történet: a mindenféle helyekre való bejutáshoz kell helyi újságíró igazolvány. Az otthoni levelezgetésnek és a követségnek hála, általunk ismeretlen, de elég befolyásos emberek telefonáltak párat pár helyre a megfelelő embereknek. Vagyis a nélkülözhetetlen hátszél megvolt, enélkül esélyünk sem lett volna. Tehát vonatkozó befolyásos embert meglátogattuk, aki éppen indulófélben volt a Kaszpi-tengerhez, természetesen a szavazás miatt nem megy egy nappal később, sőt, kinevet, amikor a szavazásról faggatjuk. Az akkreditációs hivatalban nyomtatványt kitölteni, fénykép, fénymásolat, útlevél, vízum, névjegykártya, kézzel írt kérelem (először perzsául, majd azt széttépve angolul) összegyűjtve és leadva. Ez ugyebár elégnek tűnik egy igazolvány kiállításához, de nem. Negyed órás taxizásra lévő szállodának a 813-as szobájába küldtek el, hogy ott ül egy ember, ha szerzünk tőle aláírt engedélyt, a hivatal kiállítja az igazolványt. Őt nem lehet fölhívni, vagy a hivatalba hívni, minden egyes Iránba érkező újságírónak tőle kell engedély. Ennek persze megvan az értelme. Minden médium képviselője megfelelő borítékkal kell érkezzen vagy megfelelő támogatókra kell hogy hivatkozzon. A nagy tévécsatornák ezereurós méretű borítékkal érkeznek, mi a megfelelő hátszéllel. Az előttünk lévő faszit fél órát faggatja, velünk kezet fog, és a következőt mondja: „Hallottam hogy jönnek. Ha legközelebb erre járnak, mindenképpen hozzanak egy kosár százeuróst. Viszontlátásra.” Kézfogás, köszönés, nagyon megígérjük, hogy majd hozunk pénzt legközelebb. Már a folyosón megbeszéljük, hogy ez túl stresszes nekünk, legközelebb nem lesz, mert kizárólag nyaralni jövünk. A hivatalban megkapjuk az igazolványt, és fizetés nélkül távozunk.

Délután találkoztunk egy fotós-zenész sráccal, aki kiokosított egy kicsit az iráni underground életről. Amit mi szeretünk az mind be van tiltva. Nagyon. Van tehát iráni klezmerzene, jazz, hiphop, de még heavy metál is. Eszter ír majd róla, akkor majd jönnek a részletek.

A nagy nap. Már akinek. Gyanítom Teherán többsége nagy ívben tett a választásra, mindenkit jobban érdekelt, hogy a közelgő Noruzra, a perzsa új évre új séróra, új ruhára, jó kajákra és még több ajándékra tegyen szert. Mi azért fölkeltünk, hogy Eszter megnézhesse, hogy szavaz reggel fél kilenckor az országot vezető állítólag prosztatarákos öregúr, a szelíd mosolyú Ali Khamenei ajatollah. Később végiglátogattunk pár szavazókörzetet. Ha nem is kongtak az ürességtől, de messze nem volt nagy nyüzsgés.

„Kizárt, hogy elmegyek szavazni. A forradalom óta semmi sem változott.” – nyilatkozta a taxisofőrünk, Husszein (mi más?), majd tovább árnyalta a képet: „az utóbbi szavazásokon egyszer nyertek a reformerek, akik addig óvatoskodtak, amíg semmit sem hajtottak végre abból, amit elterveztek. Majd jöttek a konzervatívok, és a világon semmit sem tettek. Nekem hiába beszélnek az atomenergiához való jogunkról, ha a lányomat nem tudom egyetemre járatni, ha napi 11 órát dolgozom, hogy etessem a családomat.” Általános vélemény, hogy a reformerek és a konzervatívok tulajdonképpen egy sárkány két feje. A reformpártiak, mint például a korábbi elnök, Mohammed Khatami, mind a rendszeren belül képzelik el a reformokat, vagyis maradna a vallási vezetés, az iszlám köztársaság összes többi intézményével, többek között a már említett Őrök Tanácsával együtt. „Khatami annyival volt jobb, mint a mostani elnök, hogy a világ előtt vállalható vezető volt, nemzetközi látókörrel és tapasztalattal.” – véli egy más kérdésben amúgy nem nyilatkozó egyetemista, aki szintén nem szavaz.

„Halál Amerikára, halál Izraelre” – puffogtatták a szokásos fenyegetést a konzervatív szónokok a Teheráni Egyetemen tartott gyűlésen. Szóba került még az atomenergia békés felhasználásához való joguk, a nyugat nem szereti az iszlámot téma, de a beszédek nagy részét Korán-idézetek dominálták, amelyet napjaink eseményeire vonatkoztattak. A híres perzsa udvariasság és vendégszeretet valahogy szertefoszlani látszik a radikális iszlám gyűléseken. A legszélsőségesebb emberek is kedvesek és közvetlenek az idegenekkel, most azonban a nyugatiakkal szembeni gyanakvás és a bizalmatlanság légköre uralta a választást. Addig mosták a kisszámú részvevő agyát, amíg ide jutottak. Egyáltalán nem biztos, hogy jó hír, hogy a papságot kezdi kiszorítani a hatalomból a Forradalmi Gárda. Annak egyelőre nincs jele, hogy katonai diktatúra készülődik, de a fegyverkezés egyre komolyabb a térségben. Ennek (mondvacsinált) oka a Perzsa-öbölben lévő három kis, igazából semmire nem alkalmas sziget fölötti ellenőrzés joga. Az amerikaiak több milliárd dolláros fegyvereladásokat hoztak össze az Öböl államaival, többek között precíziós fegyverekről is. Ha a ’70-es években lennénk, most megnöveszteném a hajam és alaposan beszívva mezítláb táncolgatnék a lassan harminc éve bezárt amerikai követség előtt.

A hivatalos adatok szerint a népesség 60%-a ment el végül szavazni. Nem tudom, így van-e, de tegyük föl, hogy igen. De az biztos, hogy Teheránban ez az arány jóval alacsonyabb volt. Talán csak én járkáltam túlságosan „ellenzéki” környéken, de az általam megkérdezettek közül senki sem szavazott. Megvan a véleményük. Szolgáltak pár cifra sztorival a rendszer kétarcúságát illetően. A legdurvább szerint nemrég elkapták Teherán egyik rendőrúristenét, az erkölcsökért felelős szervezet vezetőjét, amint hat prostituáltat kényszerített, hogy meztelenül imádkozzanak előtte. A belügyminiszter pedig a Gárda vallatóembere volt még karrierje egy korábbi állomásán. Egyik sztori sem titok, a lapok megírták… Az erkölcsökért felelős rendőrfő egyébként az underground zenészek nagy ellensége, Irán leghíresebb rapperét, Sorousht például letartóztatták rappelésért. De nemcsak a rap van betiltva, hanem a jazz és a rock is. Akad itt még egy indusztriális metál zenekar is női énekessel. Már maga a női énekes puszta létéért is börtön jár, nő ugyanis nem lehet énekes. Délután voltunk egy profi stúdióban Észak-Teheránban, ott is szoktak razziázni. Olyan felvételeket keresnek, amelyeket engedély nélküli zenekarok készítenek, de ott sosem találnak ilyet.

Este meglátogattuk Alirezáéket vacsorára. Ő az a srác, akivel négy éve megmásztam a Damavandot a maga 5671 méterével, azóta elég jóban vagyunk. Az akkori csapatból eggyel kevesebben vagyunk, tavaly, pont egy éve, pont Noruzkor Hamadan környékén Leila, aki nagyon profi mászó volt, leesett mászás közben és szörnyethalt, a társának az összes ujja lefagyott. Szép időben indultak, jött egy vihar…

Alireza szerencsés volt, megúszta a katonaságot. Ez nagy probléma az iráni ifjaknak, mert nem nehéz a szolgálat, csak éppen semmit sem lehet közben csinálni, két kidobott év a semmire. Mehrdad is tart tőle. Amíg egyetemista az ember, addig nem viszik el, utána viszont mindenképpen. Érdemes viszont tanulni, mert például MA fokozatnál maradhatnak a saját lakóhelyükön, és két éven át csak egy irodába kell bejárkálni napi pár órában, de közben se tanulás, sem biznisz. Aki tehette, korábban kivásárolta vagy kivásároltatta magát. Az ár a képzettségtől és a kapcsolatoktól függött, de 2000 dollár körül mozgott. Ma már csak a család legidősebb fiának van esélye, hogy megússza. A szociális hálót erősítendő, van egy olyan szabály, hogy ha az apa 59 évesnél idősebb, a legidősebb fiú automatikusan felmentődik, hogy gondoskodhasson a családjáról. Alireza így úszta meg, az öccse pedig bevonult.

Itt Iránban nagy őrület van most: megemelték a benzinárat (33 forintra), de ami betett millióknak, az a napi 3 literes fejkvóta volt. Az üzemanyag azért ilyen olcsó, mert állami támogatás van rajta. Eddig a fogyasztás erősen közelített a pazarló végtelenhez, most ez eddig nem várt hatásokat eredményezett. Csak összehasonlításként pár adat, hogy képben legyünk: Irán legnépszerűbb autója a Paykan (jelentése „nyíl”, de nem hasonlít hozzá, sokkal inkább egy kocka teavajra, de ez most mellékes) 20 litert fogyaszt 100 km-en. Teherán nagyjából 30x30 km kiterjedésű, egy átlagos Paykanos taxis napi legalább 40 litert fogyasztott, ha nem többet.

Átlagos Paykanos taxisból pedig volt/van több tízezer. Akinek van türelme, számolja ki, hogy egy nap alatt hány Paykanos hány kilométert megtéve hány liter benzint fogyasztott, majd mindezt ossza el a Paykanos taxisok számával, majd az így kapott eredményt hárommal, és akkor megkapja, hogy hány liter benzin hiányzik egy nap egy átlagos Paykanos taxisnak (gy.k. az egyenletben lehet egyszerűsíteniJ Persze üzemanyag kapható ezen felül is, mert 1. azonnal lett feketepiac 2. újabban szabadpiaci áron lehet megvenni a napi 3 liter feletti szükségletet, ami 400 toman, vagyis 4000 riál, vagyis majdnem fél dollár.

A sztoriban van pár buktató: 1. Sok taxisnak nem éri meg ettől kezdve taxizni, ezért kivonták magukat a forgalomból, helyette eladják havi 90 literes fejadagjukat a feketepiacon, és otthon tévéznek egész nap. Kitört az Armageddon, taxishiány lett Teheránban. 2. Jogos a kérdés, hogyan lehet ellenőrizni a fejadagokat? A kormányzat egy hónap alatt kiépítette a minden kocsihoz tartozó kreditkártyás rendszert, az ország minden egyes benzincsapján van kártyaleolvasó. Csak a tervezés ára 8 millió dollárba került (és hamar kiderült, hogy nem működik, mert nem csökken a fogyasztás, nem lesz jobb a közlekedés, viszont mindenki a pokolba kívánja az egészet– nincs taxis, aki elment volna szavazni). Számoljunk megint: Iránban laknak 70 millióan, van legalább tízmillió autó. Van 60 ezer falu, meg párezer város, nagyjából ki lehet számolni, hány kút lehet. Na, pont annyiba került a rendszer. Előtte nem volt hatástanulmány. Először üt, aztán kérdez, pont, mint a papok által gyűlölt sah idejében.

Ma egy Kamal Zaheri nevű emberrel beszélgettünk egész délelőtt. Nem, nem kéne ismernetek sehonnan, viszont ő fordította fárszira Örkény egyperceseit (még a cenzorok próbálnak rajta fogást találni, de szerintem nem fognak, tudjátok, sorok között olvasás), meg a Tótékat, ami az egyik leggyakrabban játszott színdarab volt tavaly.

És a végére egy kis érdekesség a kulturált Európából: az itteni magyar nagykövet, Busztin György a fiát várta ma, hogy megérkezzen (kik azok a britek?) Leedsből a KLM teheráni járatával. Nem jött. Az oka: nem volt hely. A hivatalos indoklás: a magyar állampolgárságú fiát nem engedték föl a gépre, mert az amszterdami átszálláshoz nem volt tranzitvízuma. Kedves KLM! Magyarország 2004. május 1. óta tagja az Európai Uniónak. Az EU állampolgárainak NEM kell vízum az Unión belül.