2008. március 12., szerda

fél lábon is kibírom

Országos világcsúcs Budapest-Teheránon


A szárazabb témákat megvetőknek leírom, hogyan kell kijönni Teheránba egy havi minimálbérből (a magyarból). Mivel nem vagyok MÁV törzsutas, sőt, évente átlagosan egyszer használom, azt is kizárólag nemzetközi gyorsvonaton és sosem sztrájk alatt, ezért aránylag elégedett voltam velük – MÁV zöldszámot fölhívom, pontos árat és időpontot mondanak gyors bemutatkozás után, stb. Na, ez most csak részben jött össze. De kezdem az elejéről.

Budapest-Teherán vonat-busz vonalon elég rutinosnak kezdek számítani, már kinéztem mindent a kettő közti tájból, lévén hatodszorra tettem meg ezt a valamivel kevesebb, mint 4000 kilométert. Na jó, egyszer csaltam, amikor az Isztambul-Teherán 40 órás buszozást három órás repülésre cseréltem, de akkor visszafelé nehezített pálya volt, mert különböző okok miatt sietve kellett elhagyni az országot, és csak pár perces győzködés és 30 dollár tudta rávenni arra a taxisnak látszó arcot, hogy éjszaka a sebességkorlátozással és a rendőrökkel dacolva 2 és negyed óra alatt 300 kilométert megtéve kimenekítsen az országból az iráni azerbajdzsánon keresztül. De ez egy másik sztori.

Egy átlagos Budapest-Teherán viszonylat a következőképpen néz(ett) ki (eddig): Budapest-Bukarest-Isztambul, majd onnan a lefaraghatatlanul 40 órás buszút. Bukarestet közben annyira megutáltam, hogy évek óta csak azért voltam hajlandó arra menni, mert ott él Ramiro, argentin karmester barátom, minden román női szív elrablója, Dél-Amerika legnagyszerűbb konduktora, akivel mindig jól esett megvitatni a „Keleti palyaudvar nem jo kebab” és a „szép magyar lyány, szép picsa” témákat két Sztravinszkij és egy Iron Maiden nóta között. Mivel most éppen Bolíviában koncertezik, minden okom megvolt arra, hogy elkerüljem a csodás népek palotájának otthont adó várost, Budapest távoli névrokonát.

A MÁV segített benne. Az új Budapest-Isztambul ugyanis Belgrádon és Szófián keresztül visz, állítólag remek csatlakozással, kevesebb idő alatt, ráadásul olcsóbban. A pénztáros fiú először besöpörte a 32.755 forintot az oda-vissza Isztambul jegyre, majd kiadott egy csak odát, ami életemben először valamilyen isteni sugallatra megnéztem, és gyorsan reklamáltam. A srác nagyot nézett már először is, amikor a ’sztambuli jegyet kértem. „Olyan nincs.” – kezdte a hülye választ, de túl sokat költöttem én már vonatjegyre életemben ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Amikor megtudta, hogy képes és hajlandó is vagyok átszállásra, egyből „lett olyan”. Ez annyira megnyugtatott, hogy el is felejtettem megkérdezni, hol is kell átszállni, és mennyi időm lesz rá.

A MÁV zöld számához fordultam ismét, ahol magabiztosan megnyugtattak, hogy csak Szófiában kell, ott is lesz rá egy órám. Éjfél körül indultam a Kelóból, reggel hétkor már lökdösött a szerb kaller, hogy pattanjak le a vonatról, mert Belgrádban vagyok. Húdemérgeslettem. Leszálltam és másfél órát kávéztam egymagamban a szófiai vonatra várva. Szerbiát gyakorlatilag átaludtam, csak Nisben kezdtem aggódni, mert a MÁV szerint két óra múlva már Szófiából indult volna a járatom. Ennyit az egy órás átszállásról. A szerb-bolgár határon egy órát álltunk, épp hogy a padlót nem szedték föl a vámosok, annyira keresték azt a csempészett cigit. Amikor elindult a vonat, mégis előkerültek a kusturicás arcok másfél méteres csövekké szigszalagozott, körülbelül 50 karton Marlboróval, hogy kell-e egy karton 10 dolcsiért. Ekkor már elvileg öt perce úton volt a vonatom Isztambul felé, és rémített a tudtat, hogy egy napot Szófiában kell töltenem. Nem kellett, a nagyon udvarias bolgár kalauz megnyugtatott, hogy ez a vonat megy tovább Isztambulba, csak szálljak majd át az előző kocsiba.…

A török határon, a vicces nevű Kapikülében kezdődött a szokásos bohóckodás a török vízummal: vonatról cuccostul leszállni, egyik irodában vízumot venni, egy másik irodában lepecsételtetni, visszaszállni a vonatra, majd két óra ácsorgás után, már félálomból felvernek a török határőrök, hogy leellenőrizzék a pecsétet. Szerencsére ettől kezdve – életemben először – úgy átaludtam az ötórás törökországi zötykölődést, hogy a török kaller verte rám az ajtót, hogy szálljak már le, megérkeztünk. Apropó, valaki elárulhatná nekem, hogy miért a magyaroknak a legdrágább a török vízum a föld összes nemzete közül. A németeknek például ingyen van, de az amerikaiak is csak 20 dollárt fizetnek a magyaroktól lenyúlt 30 helyett. Pedig állítólag szeretnek minket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a magyar diplomácia nagyon tökös érdekérvényesítői voltak a topon az utóbbi pár évtizedben.

Isztambul mindig nagy élmény. Tizedszer már egy kicsit kevésbé, sajnos. Százszor szidtam már, hogy mennyire megdrágult, most is azt teszem. Áraiban körülbelül Németországhoz hasonlít éppen, első vizitem óta nagyjából a négyszerese lett minden. 20 euró alatt nincs szállás, egy átlagos utcai szendvics (hogy ne bénázzunk a számolgatással, dollárban) 2,5 dollár (2001-ben fél dolcsi volt), egy doboz Marlboró 5 dollár, a doboz kokakóla 1. Egy liter benzin 3, drágább, mint Norvégiában, Dániában, nem is beszélve Németországról. És ennyi turistát még sosem láttam egy helyen egyszerre. Három órával később már a Teherán felé induló buszon ültem, miközben azt számolgattam, ha egy napot maradok, nem tudok majd hazarepülni, mert felélem mindenemet. Ja, a repjegy: a tavalyi 110 dolláros Isztambul-Teherán most 125, de nem voltam elég szemfüles, mert állítólag van 80-ért is, csak kitartóbban kellett volna keresgélnem. Ha ez igaz… A buszjegy viszont még mindig csak 30 USD, mind a 40 órára, mind a 2500 kilométerre. A perzsákban sosem csalódom. Az utazási irodás arc ugyanaz, mint akitől mindig vettem, és eljutottam arra a szintre, hogy amint beléptem az Asuman Tur irodájába, kicsit hunyorított a perzsa, majd fölállt, kezet fogott velem, és kérdés nélkül elkezdte írni a jegyemet. Nem hiába jártam ide annyit:-)

Így tehát a minimálbérről: Budapest-Isztambul oda-vissza 32.755, plusz 2x15 dollár helyjegy, plusz 2x30 dollár Isztambul-Teherán, oda-vissza, na mennyi is? 32.755 meg 90 USD, azaz 48.000 alatt van. A vízumokkal együtt még 30 USD és még 14.000 HUF, az 68 ezer, felfelé kerekítve:-)

Azért pár jó szó Isztambulról. Hogy, hogy nem, út közben volt időm olvasgatni, és végigrágtam magam Orhan Pamuk Isztambul című remekbe sikerült lírai visszaemlékezésén. Ő viszont nem volt rest, és összegyűjtött kis vicces híreket az utóbbi 150 év isztambuli lapjaiból. Itt a kedvencem: „Ha az utcán meglátnak egy gyönyörű nőt, se halálos undorral, se túlzott vágyakozással ne bámuljuk, ha pillantásuk egymásra téved, mosolyogjanak rá kedvesen és menjenek szépen tovább” (1974)

Ettől kezdve hazai pálya. Megint egyetlen turista voltam 42 perzsa között, de most kivételesen senki sem beszélt angolul vagy németül a csapatból, úgyhogy a zenehallgatásba menekültem. Előttem két édes törzsi bácsika-nénike párocska ült, a nemez és a füst isteni nomád illatával, amit annyira imádok. Dogubayazit felé, az iráni határtól nem messze megállt egy másik Isztambul-Teherán járat, amin felbukkant egy dán fickó. Megint kicsi a világ(falu), éppen az, akivel másfél nappal korábban Szófiában váltottam pár szót, amíg átszálltam egyik vagonból a másikba. Megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb ér Teheránba, az megvárja a másikat. Ez főleg neki jó, mert most megy először Iránba, és így legalább nem kell az első köröket lefutnia egy tizenötmilliós városban szállást keresve, lehúzós taxisokkal küzdve. A határon a szokásos tömegjelenetek, de amikor az iráni határőrök kiszúrták, hogy száz ember és negyven mázsa csomag között féllábon állva nyomulok az egyetlen ajtó irányába, tömeget oszlattak, és átengedtek.

Reggel a teheráni Azadi terminálban tértem magamhoz – végre hazaértem. Megnéztem az órámat, és alig hittem a szememnek: a Budapest-Teherán 90 órás rekordom már a múlté, 78 óra alatt teljesítettem a távot. Ezt már nehéz lesz megdönteni. A taxisok sem piszkáltak annyira, mint eddig. Egy órát vártam a dán faszira, de csak nem jött, úgyhogy leléptem – gondoltam hátha sokkal előbb ért ide, és elunta magát. Megint vettem 5 forintos buszjegyet és elsuhantam a kedves azeriek által működtetett kis sikátorba eldugott törzshelyemre, ahonnan egy gyors fürdés után átmentem a szomszéd szállodába netezni és telefonálni párat. Aki ismer, tudja, hogy az első ember, akibe belefutottam, a dán fickó volt. Egy 15 milliós városban nem kis teljesítmény. Szófiából egyszerre indultunk különböző járművekkel, etapokkal és költséggel, és mindenféle egyeztetés nélkül egy órás különbséggel és 3000 kilométerrel arrébb megérkeztünk ugyanahhoz a másfél méteres pulthoz.

A dán Michael sem kispályás. Ugyanazt csinálta, amit én, csak ő Koppenhágából, 6 nap alatt. Amúgy Indiában vett riksákat ad bérbe és bakelitboltja van, úgyhogy ő sem túl stresszes. Első programként elvittem kedvenc falafelesemhez, majd a Park-e Shahrban pingpongoztunk egyet. Később bevettük magunkat a bazárba, aminek megint nagy élmény lett a vége. Teázni akartunk, kérdezgettük, merre van valami árus, erre az egyik boltos beültetett magához, és hozott nekünk. Aztán egy szőnyegárussal cseréltünk eszmét, és megint bebizonyosodott, hogy amiről Teheránban nem tudnak, az nem is létezik az országban. A fickó a nomád szőnyegeket gyűjti. Fél évet vándorolt egy olyan törzzsel Irán középső-keleti részén, amelynek nincsenek jószágai, hanem kizárólag méhészkednek. Zanburdaran a törzs neve, ami méhészt jelent. Gyorsan megkérdeztem pár hasonszőrű embert, hallott-e már róluk, de még senki sem. Él Iránban vagy 200 törzs, ebből 4 közismert. Úgyhogy kedves isteni szikrára váró antropológusok, lehet jönni ide. A szőnyeges fickó, Husszein, könyvet is írt róluk.

Teherán fejlődik, fejlődget. A 2x5 sávos út közepére korlátot raktak, ahol csak busz és rendőr közlekedhet. Eddig jó. A hangulat is, teljesen otthon érzem magam. De az árak, jajaj. Az elmúlt egy évben minden a duplájára nőtt. A benzin literje már 33 forint (első, 2001-es vizitemkor tombolt a népharag, mert 10-ről 16 forintra emelték literjét), de minden jelentősen drágább. Találkoztam damavandi hegymászótársammal, Alirezával, ő sincs elájulva. Bérelnek lakást, megvenni nem tudják. Egy négyzetméter ára Teheránban 3000 dollár átlagosan. A kormányt meg a rendszert nem kritizálom, mert aljas megalkuvó vagyok, és szeretnék még vízumot kapni, de erről majd írok a választással kapcsolatban. És végül egy kis színes: a mai Iran Dailyben megjelent egy cikk arról, hogy az Iráni Információterjesztési és Könyvtártudományi Társaság tiltakozó levelet küldött a Google-nek, hogy a Google Earthön található Arab-öböl elnevezésnek semmilyen történelmi vagy jogi alapja nincs, úgyhogy gyorsan írják át helyesen Perzsa-öbölre, hogy ne dezinformálják a népességet. Vegyétek ezt szimbólumnak, Ahmedinezsád mosolyának.

4 megjegyzés:

Gergely írta...

"elsuhantam a kedves azeriek által működtetett kis sikátorba eldugott törzshelyemre"

Hotel Khazar Sea?

Daniel írta...

Azaz:-)

Bálint írta...

Szevasz!

Augusztus elsejen szeretnek Isztambulbol Budapestre utaznı. Tudnal esetleg adnı par tanacsot, hol tudok utanna neznı a vonatnak, meg ugy altalanossagban hogy mukodık ısztambulbol? A mav honlapon nem sok mındent talaltam!
Valaszod elore ıs koszonom,
Udv:
Balınt

Bálint írta...

bocs nem elsejen, hanem augusztus vegen akarok utaznı :)