...és még csak nem is vagyunk síiták

Jazd, egyetlen iráni testvérvárosunk

Hazánk Iránnal folytatott gazdasági és kulturális együttműködése átlagosnak mondható. Egy iráni legfeljebb annyit tud rólunk, amennyit a hétköznapjaiban lát: Teherán utcái tele vannak Ikaruszokkal, de Magyarországról – vagy ahogy ott hívják, Madzsarisztánról – inkább a nálunk gyártott finn mobiltelefonok jutnak eszükbe. Irán közepén van azonban egy város, amely 1996-ban Jászberény testvérvárosa lett: Jazd

A két városnév egybecsengése korántsem véletlen. Évezredekkel ezelőtt a közép-iráni Jazd tartomány volt a Magyarországon jászként ismert nép eredeti lakóhelye. A Lut és a Kavir sivatagok között fekvő város „az "ősi gyökér" az a kapocs, amely elősegítette a régi rokoni viszony felelevenítését, szorosabbá tételét, testvérvárosi kapcsolattá fejlesztését.” – állítják a jászberényiek.

Jazd első látásra is annyi különlegességet kínál, hogy a ráérős és kíváncsi utazók képesek heteket eltölteni ebben a városban. Ami azonnal feltűnik, az a rengeteg széltorony, helyi nevén badgír, ami az egyszintes házakból álló, több ezer éves óvárost tarkítja. A 10-15 méter körüli tornyok funkciója a sivatag közepén lévő házak hűtése. A forró szelet ugyanis az agyagból készült, belül mindig hűvös „kémények” levezetik a szobákba. Ez, és a régi város összevissza, kanyargós utcái és belső udvaros házai szemet szúrtak az UNESCO-nak is, ami gyorsan a világ egyik legrégebbi városának nyilvánította, megvédve ezzel a fejlesztésnek nevezett rombolástól és a lassú lepusztulástól. A két sivatag közti elhelyezkedése már korán fontossá tette kereskedelmileg, viszont mivel mindentől távol esett, aránylag kimaradt a nagy pusztításokból. A Selyemút egyik fontos állomása volt egykor és 1272-ben Marco Polo is megfordult errefelé. A város melletti 4000 méter magas Shir-Kuh-tól, vagyis Oroszlán-hegységtől földalatti csatornák rendszerével vezették a vizet Jazdba, virágoztatták ki a sivatagot, majd külön múzeumot szenteltek a víznek.

Jazd vallási toleranciája messze földön híres, évezredek óta békésen egymás mellett élnek zoroasztriánusok, zsidók és muszlimok. Napjainkban a zoroasztriánus vallás legjelentősebb központja Iránban. Európai ember jobb esetben legalább két dolgot köthet ehhez a valláshoz. Egyrészt a hazai kultúrába is beszivárgott Nietzsche magyar fordításban Ím-ígyen szóla Zarathusztra című műve, másrészt a tájékozottabb rockrajongók tudhatják, hogy ez volt Freddy Mercury vallása. Mindkettőnél jóval fontosabb, hogy sokan ezt tekintik az első monoteista vallásnak, megelőzve ezzel a zsidókat. Világképe dualista ugyan – vagyis a világ jó és rossz harcából áll –, de ez a két oldal egyetlen isten, Ahura Mazda két megjelenési formája. Persze ahányan állítják ennek az elsőségét, legalább annyian vitatják is, az azonban kétségtelen, hogy itt fordul elő először a zsidó-keresztény kultúrkörből jól ismert, mennyország, pokol, próféta, Ítélet napja, angyalok, eljövendő Messiás alkotta szereplőgárda. Zarathustra – vagy görögül Zoroaszter – tanítása Ahura Mazda, az egyetlen isten üzenetein alapul. Ő a menny és az anyagi világ megteremtője, köztük az embereké, ő a sötétség és a fény forrása, a rend és a jog őrzője, tőle ered minden, ami jó, tiszta és igaz. A zoroasztriánusok rendkívüli módon tisztelik a négy alapelemet, a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt, ezért a világért sem szennyeznék be egyiket sem.

Az elhunytakat hagyományosan a város szélén lévő úgynevezett Hallgatás Tornyaiba vitték, ahol a keselyűk, nap és a szél gondoskodtak a hullák higiénikus eltakarításáról. Ezeket a dombokat ma már nem használják, helyette betonszarkofágba teszik a holttestet. A mélyebben a sivatagban lévő Hallgatás Tornyait pedig vagy elfelejtik az öregek, vagy a fiatalok bejáratják piknikezőhelynek. A város határától alig húszpercnyi kerékpározásra és feleannyi sziklamászásra akad még ilyen fölfedezetlen „titkos” hely, ami megfelel az ilyesfajta temetkezési helyekről kialakult képnek. A hegy tetején, egy gödörben emberi csontok és koponyák maradványai, azonban évről évre kevesebb. Nem úgy, mint az egykori városszéli domb, amelyet mára körbeépítettek, széthordták róla a csontokat, és cserébe teledobálták csikkekkel.

A zoroasztriánusok számára alapvetően fontos a Tűz Temploma. A tűznek tulajdonítanak minden jót, és ez istenük, Ahura Mazda jelképe is, ezért soha nem hagyták kialudni. Minden templom tüzének megvan a maga családfája, hogy melyik híres tűzről gyújtották meg évszázadokkal ezelőtt. A jazdi tűztemplomban lévőt például az egyik első tűz lángjáról gyújtották meg, aztán 700 évig őrizték, majd átvitték máshova, ahol 300 évig… és ez így ment századokon át.

A város sok nevezetessége közül az egyik a helyi zurkhaneh. Szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes volt, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.
A félgömbalakú helyiség közepén kör alakú mélyedésben (egy mély ciszterna fölött) koncentrikus körökben 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. Háttérben, de nem mellékszereplőként a murshed dobol, és verseket énekel Ferdózi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zurkhanék is. A dolog testgyakorlás része – ami miatt az Erő Házának nevezik – a bemelegítés után abból áll, hogy hatalmas tekebábúra emlékeztető, 5-30 kilós fadarabokat tekergetnek maguk körül, néha pedig zsonglőrködnek vele. Ettől olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. A birkózás meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér. Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zurkhanék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A 3000 éves zegzugos sikátorokban csak az arra járó motorok jelentik a modern kort. A házak befelé épültek, kívülről csak a fal és egy ajtó látszik. Minden ajtón van két kopogtató, egy a férfiaknak, és egy a nőknek. Az oka igen egyszerű: mivel bentről nem látni, hogy ki érkezik, a kopogtató hangjából tudják megállapítani a látogató nemét. Ha ugyanis férfi érkezik a családhoz, az otthon lévő nők felveszik a kendőt, vagy bemennek a lakrészükbe.

Az utcára nyíló pékségek, textilüzemek és vályogvetők inkább a középkort idézik. A pékek még mindig agyagkemence falára tapasztva sütik a lapos, kerek kenyeret, igaz, a sütéshez már gázlángot használnak. A friss kenyérre mindig sokan várnak, és mindenkinek egyénileg sütnek. Aki korianderrel vagy szezámmaggal kéri, annak úgy. Iránban elképzelhetetlen, hogy valakinek nem telik a napi kenyérre. Ez ugyanis a legolcsóbb étel, 5 forintnak megfelelő riálba kerül darabja.

Egy sarokkal odébb, az agyagfal sárgaságát megtörve azúrkék mozaikos mecset bukkan elő. Jazd egyik legismertebb mecsetje, a Péntek mecset a 14. században épült, és egyike Jazd legrégebbjeinek. A helyiek hite szerint, ha a meddő nő fölmegy a minaret tetejére, és minden lépcsőfokon megtör egy mogyorót, termékennyé válik. Felvilágosult kísérőm, egy perzsa lány szerint ez természetesen nem igaz, ennek ellenére mégis sokan követik ezt a szokást, mit lehet tudni…

Testvér(város)i kapcsolat

A Jászberénynek is nevet adó, iráni alán törzsekből származó jászok a tatárjárás után kerültek a Kárpát-medencébe. Testvéri kapcsolatukat így 800 évre lehet visszavezetni. Az 1996-ban megkötött testvérvárosi szerződés 2006-ban új lendületet kapott, azóta a kulturális csere sokkal aktívabb lett. 2007 tavaszán a jazdiak jártak Jászberényben, amit ősszel viszontlátogatás követett. Azóta volt a városban kulturális műsor, amit budapesti fogadás követett, később iráni népművészeti zenekar látogat Jászberénybe. Ugyanitt tervezik a testvérvárosok parkját, valamit a jazdiak felépítenének egy városukra jellemző hagyományos széltornyot. Évente tartanak jász világtalálkozót, idén Pusztamonostoron, ahová iráni focicsapatot is meghívnak. A jászság iráni kapcsolata felpezsdítette a hazai jász falvak és városok közti együttműködést.

lovagok és lovaginák

A hétvégén Boszniában kalandoztam, legközelebb arról írok, csak muszáj kialudnom magam. De addig is íme egy kis csemege egy korábbi szíriai utamról:

Lovagvárak Szíriában

Szinte nincs is olyan európai nép, ami valamilyen módon ne hagyott volna nyomot a Közel-Keleten – akár a századforduló körüli brit és a francia mandátumterületekre, akár a keresztes háborúk összeurópai lovagjaira és azok lerobbant sleppjére gondolunk. Mi magyarok sem maradtunk ki ebből. A legnagyobb szír lovagvárak sokat köszönhetnek egy magyar királynak, és majd’ 800 évvel később egy magyar régésznek.


A Krak des Chevaliers az a keresztes lovagi erőd, amelyet minden kisgyerek megpróbál megépíteni Legoból: hegygerincre épített vár, kör, félkör és négyzet alapú bástyákkal, tornyokkal, felvonóhíddal, több falsíkkal, vastag várfallal és lenyűgöző belső terekkel.
A tengerparti Tartus, és a szárazföldön beljebb lévő Homs városa között félúton helyezkedik el, stratégiailag a legmegfelelőbb helyen ahhoz, hogy ellenőrizze a szárazföld és a tenger közti kereskedelmet.

Amikor 1218 elején II. András hazaindult a Szentföldről, az ötödik keresztes hadjáratból, meglátogatta Krak des Chevalierst. A külső falak némi megerősítésre szorultak, így királyunk a ma Erdélyben lévő szalacsi sólerakat jövedelméből finanszírozta az építést. Ezzel akkor könnyen dobálózott: a sókereskedelem hatalmas bevételi forrást jelentett a királynak, amelyből elsősorban egyháznak jótékonykodott – mint ahogy a keresztes vár támogatása is az egyház célját szolgálta. Az adományt rögzítő oklevél értelmében az adományt „örökkön-örökké”, minden év húsvétján kellett küldeni. A tengerparton lévő Magrat várát hasonlóképpen szponzorálta. Ettől kezdve a magyar szerepvállalás a szír erődökkel kapcsolatban nyolc évszázadra megszűnt, majd az utóbbi évtizedben nemzetközi elismerést kiváltó módon újra elkezdődött.

Az új vállalkozás Szíriai-Magyar Régészeti Misszió névre hallgat, és Major Balázs régész vezetésével megkapták a Szíriai Régészeti Főigazgatóság felkérését Margat várának tudományos kutatására. Korábban már feldolgozták a keresztes erődök hálózatát a tengerparti régióban. Az expedíció eddig több száz lelőhelyet talált meg, tárt fel és dokumentált, mint amilyenek az Orontész-völgy keresztes barlangvárai, Tartus óvárosának középkori erődítései vagy a Krak des Chevaliers középkori graffitijei. Ez utóbbit középkori keresztes helyőrség katonái karcolták a vár kápolnájának falaiba, és hasznos információkkal szolgált a korabeli viseletről, fegyverzetről és gondolkodásmódról.

A csodás romok könnyebben hozzáférhetőek bárki számára, mint azt a legtöbben gondolják. Szíriát lassan kezdik fölfedezni a turisták, akik az Egyesült Államok által szajkózott negatív kampánnyal cseppet sem törődnek. A közbiztonság kiváló, a nyugat dekadenciája, mint az alkohol vagy az utcai öltözködés kellemes egyensúlyban van az európai vigalmi negyedek és az iszlám tiltásai között, az árak alacsonyak, és ami a legfontosabb, az itt élők nyitottak és kedvesek minden vendéggel. Látnivaló annyi van, hogy két hónap alatt keresztül-kasul buszozva és stoppolva az országon sem sikerült megnyugtatóan hátradőlni, hogy na, most aztán mindent láttunk. Diákoknak különösen ajánlott célpont Szíria. Ennyi kulturális örökséggel talán egyetlen más ország sem rendelkezik, a múzeumokba és a romokhoz a diákbelépő nagyon barátságos összeg. Margat várába például a felnőtteknek szóló 300 szír font (50 font = 1 dollár) helyett mindössze 15, Krak des Chevaliers-be 30 fontba kerül.

Ez után szinte kínálja magát a 200 kilométernél is rövidebb, remek fekvésű, de nem véletlenül nem felkapott szír riviérának és hátországának felfedezése. Északról érkezünk a hatalmas Magrat vára alatti Banyoszba, ahonnan gyorsan fölstoppolunk az erődhöz. Óriási kaktuszok, mediterrán növényzet, alattunk gyárkémények, és a Földközi-tenger adja a hátteret a Közel-Kelet legnagyobb várához. A nagyját a 11. században építették a keresztesek, amelyet folyamatosan 7 hektár alapterületűre bővítettek – hála többek között a már említett II. András adományainak, aki szintén a sólerakat jövedelméből évi száz ezüstmárkát adott Margat fenntartására. A többórás bolyongás után megszállunk a tengerparti Tartusban, ahonnan másnap célba vesszük a legismertebb várat, a Krak des Chevalierst.

A lenyűgöző erődítés a johanniták központja volt a 13. század környékén, és több ezer fős helyőrség elszállásolására volt alkalmas. Három méter vastag külső várfallal és 13 bástyával vették körül. A labirintusszerű belsejében kiválóan el lehet veszni órákra, de a vártól kicsit elbandukolni sem rossz, a helybeli kiskölkökkel focizva közben, onnan látszik ugyanis az a képeslapszerű kilátás, amiért az ember ifjú korában rászokik a lovagos filmekre. Az ízlés szerint 1-2 órás, vagy akár egész napos kaland után jó órás gyaloglással, vagy tízperces mikrobuszozással visszamegyünk az autópályára, és kíváncsian stoppolni kezdünk: vajon azonnal fölvesz valaki, vagy akár perceket is az út mellett kell töltenünk, mire az első mikrobusz megáll?

afgán földben

Afganisztán befogadta…

Egy évszázaddal korábban legalább annyira kevés hazánkfia vágyott a világ egyik legelzártabb országába, mint ma. Stein Aurél volt az egyik első magyar, aki lábát afgán földre tette. Egész életében oda vágyott, és a sors iróniája-, vagy inkább kegyeként egy héttel megérkezése után, 81 évesen elhunyt Kabulban. Sírját a várost romba döntő polgárháború, és a tálib uralom is megkímélte.

„Csodálatos életem volt, melyet nem is fejezhettem volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahová már hatvan éve el akartam látogatni.” – mondta halála előtti napon. Ha egészen pontosan vesszük a határátlépést, akkor már 1900-ban, a Pamír megmászása után egyszer elérte az ország nyugati határát, és tett is pár lépést afgán földön, ez azonban aligha tekinthető hivatalosnak. Egy későbbi expedíciója során engedélyt kapott arra, hogy a Brit India és az Orosz Turkesztán közötti vékony ütközőzónán, a kelet-afganisztáni Vakhánon átkeljen, ez azonban csak egy háromnapos hegyi túra volt, teljesen lakatlan vidéken. Összesen mintegy fél évszázados levelezésébe került, hogy valóban beléphessen Afganisztánba.

Mára ez a probléma megoldódott: Bécsben 30 euró befizetése után bárki hozzájuthat ahhoz a dokumentumhoz, amellyel átlépheti Stein álmai országának határát. A fél évszázados várakozás is egy napra rövidült, és már kapcsolatok sem kellenek hozzá. Ennek ellenére tucatnál nem sokkal több azoknak a magyar utazóknak a száma, akik teljesen önszántukból valaha Afganisztánban töltik drága szabadidejüket. Ők nem újságírók, katonák, segélyszervezetek dolgozói vagy honvédelmi miniszterek.



A Stein által kedvelt Kabul mára jócskán megváltozott. Az akkor 120 ezres nyüzsgő város mára bő hárommilliós még nyüzsgőbbre duzzadt. A lazúrkék cserepekkel fedett mecsetek romba dőltek, csakúgy, mint a csodák házaként emlegetett Kabul Múzeum gyűjteménye – az épület például 1992 és 1994 között a mudzsahedek egyik bázisa volt, közvetlenül az egyik frontvonalon. A város a ’70-es évekre a klasszikus Isztambul-Katmandu hippiútvonal egyik állomása lett, tízezerszám stoppoltak és mikrobuszoztak ide nyugati virággyermekek, hogy mértéktelen hasisszívással megtalálják Istent vagy önmagukat. A szovjet invázió és az azt követő zűrzavaros évtizedek véget vetettek ennek, és a világ egyik legrosszabb hírű városává tették az egyébként csodálatos fekvésű Kabult. A turista szó kikopott a használatból, egy generáció nőtt fel úgy, hogy sosem találkozott ezzel az emberfajtával. Amikor helyi fiatalok megkérdezték, hogy milyen minőségben vagyok Kabulban, először nem értették jól, amikor azt mondtam, turista. „Terrorista?” - kérdeztek vissza furcsán, mert fonetikailag ez volt a legközelebb álló értelmes szó. A történet itthon nagyon vicces, de ott egyáltalán nem volt az. Főleg, amióta az al-Kaida és a Talibán aktivizálódott a városban, és szinte hetente robbantanak az öngyilkos merénylők. Túl sok a célpont, és ez sokat visszavesz az elérhető komfortból: kormányzati épületek, kínai éttermek (ezek gyakran kuplerájok a zsoldosoknak, természetesen az országban egyébként tiltott alkohollal), és legutóbb egy nyugati szálloda. A biztonságot sehol nem lehet garantálni.

Az utóbbi három évtized háborúi és az ezzel együtt járó népességnövekedés meglepően kevés turisztikailag értékelhető dolgot hagyott azoknak az utazóknak, akik egyáltalán látnak fantáziát a városnézésben errefelé. Ha valaki fanatikusan végigjárja az összes látnivalót, 3-4 nap alatt garantáltan végez.

Ebben a pár napban fél órára üde színfolt a brit temető – vagy ahogy itt hívják, a „fehér temető” felkeresése. Jellegtelen vályogfal, íves kapu, egyedül egy tábla segít az eligazodásban. A százötven éves nyughelyen főleg új sírok vannak, elsősorban az itt állomásozó nemzetközi haderő halottai: rengeteg németet, egy 23 éves önkéntes egyiptomit, briteket, és egy törökországi repülőbalesetben elhunyt 62, Kabulból hazatérő spanyol békefenntartó halálát gyászolják az emléktáblák. Itt nyugszik Stein is.

A temetőt őrző Rahimulla emberöltő óta a sírok gazdája. Hűségesen gondozza a sírokat, ez az otthona. Itt él egy viskóban, mellette veteményes. Túl sok információja nincs a sírokról, írni-olvasni nem tud. Egyszerűen csak rendben tartja a temetőt. Karrierje Afganisztánban tipikusnak mondható: amikor a temető előző gondnoka eltűnt, elkezdett ide járni legeltetni a tehenét. Pár hónappal később már fizettek is azért, hogy a temetőben tanyázzon, közben megdöglött a tehén, és ő lett a gondnok. Azóta a brit követség minden hónapban helyi viszonylatban tisztességes bért juttat neki, hogy a halottak háborítatlanul pihenjenek.


„Magyarország felnevelte
Anglia taníttatta
Afganisztán befogadta.”

Ez áll 2003 augusztusa óta Stein Aurél sírkövén a kabuli Gora Kaburban, a „fehér temetőben”. 1862-ben született Pesten, Németországban tanult, majd brit szolgálatba állt. Régészként, orientalistaként, geográfusként és művészettörténészként Belső-Ázsia és Perzsia területén vezetett expedíciókat, miközben a mai Pakisztánban (az akkori Brit Indiában) található Lahore egyetemén tanított szanszkrit nyelvet és irodalmat, majd Kolkatában (régebbi nevén Kalkuttában) folytatta ugyanezt. Az 1880-as évektől kezdve fél évszázadon keresztül járta Kelet-Turkesztán sivatagjait, a Takla-Makánt, Kasmírt, a Tarim-medencét, a Kunlun hegységet és Perzsiát. Ősi romvárosokat tárt fel, és térképészeti képzettségének köszönhetően számos fehér foltot tüntetett el a térképekről. A mai Irán, Szíria és Irak területén feltárta az ókori népek vándorlási útjait, és a Közel-Kelet és India kapcsolatát kutatta. Élete álma, Afganisztán meglátogatása csak 81 éves korában vált lehetővé, miután egy évvel korábban az afgán kormány engedélyt adott rá.

őrült hollandok

A történelem első médiahackje

Nemigen szoktam könyvet ajánlani ezen a blogon, de lehet, hogy mától kezdve fogok néha. Nemrég fejeztem be Geert Mak: Amszterdam. Egy város életrajza című könyvét, minden Amszterdam-rajongónak melegen ajánlom. Az alábbi néhány kis történet vagy érdekesség csak a jéghegy csúcsa. Aki eddig nem tudta, hogy a hollandok elmebetegek néha, annak különösen ajánlom figyelmébe. Íme:

Angolnalázadás

Ez volt Amszterdam történetének első munkáslázadása. Az angolnalázadás egy régi holland népszokásról, az angolnahúzásról kapta a nevét. Kifeszítettek egy kötelet a városi vagy hajózási csatorna fölé, amire felfűztek egy élő angolnát, amelyet még kenőszappannal is bekentek. A résztvevőknek csónakban állva le kellett húzni az angolnát a kötélről, gyakorlatilag olyan erősen kellett ehhez megfogni, hogy leszakadjon a feje. Az értelmetlen játék lényege természetesen az erőlködéstől a vízbe esőkön való nevetgélés volt. A hatóságok már a 19. században betiltották. Mindenesetre 1886-ban pár vicces amszterdami felelevenítette a szokást: mindenki bedobott fél guldent és vettek egy angolnát. Amikor a rendőrség a tudomására jutott, leoldozta az előre kifeszített kötelet. Erre kisebb dulakodás támadt, az egyik rendőrt megütötték esernyővel, egy másikat meg ledobtak egy pincenyíláson. Később a kiérkező rendőrosztagot kőzápor fogadta, majd beszálltak a nem messze gyűlésező szocialisták is. A helyzet másnap eszkalálódott, bevetették a hadsereget, végül 26-an haltak meg az összecsapásokban. Az ominózus angolnát később kiszárítva elárverezték, majd nyoma veszett.

Felemelkedés

Amszterdam lehetetlen helyszín volt: mint a Gyalog Galopp félnótás trónörököse „mi apám, a függöny?” jelenetében, itt is minden elsüllyedt, amit eleinte építettek. Mi vezetett hát a felemelkedéshez? Egyrészt a kogge feltalálása. Ez a hatalmas egyárbocos elődeinél ötször-tízszer nagyobb, kb. 100 tonna szállítási kapacitással rendelkezett, így sokkal olcsóbbá vált a szállítás. Ekkoriban lendült fel a Keleti-tengeri kereskedelem Dél-Európával. A földesurak és az egyház (az utrechti püspök például) az útvonalakat elsősorban pénzforrásnak tekintették, útvámokat szedtek, zárógátakat építettek a csatornákra, később rablóportyákra indultak, megfojtva ezzel a szárazföldi kereskedelmet. Idővel mindenki elkerülte ezeket az utakat, így kézenfekvő lett az Amszterdamon való átkelés, ráadásul itt még útvámot sem vetett ki a gróf. Tudatában voltak annak, hogy a kereskedő nem jobbágy, és lehetősége van más utakat választani. Ebből alakult ki a legfontosabb holland hagyomány, hogy az új és idegen dolgokat nem szabad bezárni a szabályok, a tilalmak és a pillanatnyi haszon ketrecébe. A kereskedők kitalálták a kockázatmegosztás rendszerét, így egyre nagyobb veszélyeket vállaltak, egyre nagyobb haszonra téve szert: az értékes szállítmányokat több hajó között elosztották, illetve minden kereskedőnek több hajón voltak az értékei, így ha el is veszett egy hajó, a maradék még hozhatott hasznot. A dominancia évszázadokkal később is megmaradt: 1600 és 1800 között 9641 hajó indult el Európából Ázsiába. Ennek majdnem a fele, 4720 Hollandiából…

Szégyen

Amikor ’41-ben egyre agresszívebbé vált a zsidóüldözés – számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megesett Amszterdamban, de például a kávéházakban ki kellett függeszteni a „zsidóknak tilos” táblát, emiatt a legtöbbnek be is kellett zárnia – egy zsidó boksziskola pár bokszolója úgy döntött, nem hagyja annyiban. Harci csoportot szerveztek, heti három edzést tartottak, és összeeszkábáltak egy rohamkocsit. Ettől kezdve, ha meghallották, hogy valahol verik a zsidókat, azonnal a helyszínre siettek rendet tenni. A klubok jó viszonyban voltak egymással, így ha bármilyen probléma támadt, nem zsidó bokszoló fiatalok siettek sporttársaik segítségére. Ez a szép összefogás sem volt elég, hogy megakadályozzák a végkifejletet. A háború alatt – a lakosság arányához viszonyítva – Amszterdam zsidósága szenvedte el a legnagyobb veszteséget: 80 ezer zsidóból mindössze ötezren élték túl a deportálásokat annak ellenére, hogy az ellenállás rengeteg embernek segített. És ez az arány Hollandia szégyene. A náci Németországnak mindössze 60 emberre volt szüksége ahhoz, hogy megsemmisítsen tízezreket, a holland közigazgatás, rendőrség, vasút szemet hunyva intézte a „piszkos munkát”. Közben a mauthauseni táborból érkeztek vissza rosszat sejttető levelek, a deportáltak ugyanis rájöttek, hogy ugyanazt a szerelvényt használják minden egyes transzporthoz. Addigra már a kerékpározást is megtiltották a zsidóknak, jóval azután, hogy a villamosozást és az autózást is lehetetlenné tették számukra. A háború után közel félmillió olyan holland nevét vették jegyzékbe, akik valamilyen formában együttműködtek a megszállókkal.

PR 1921

Az amszterdamiak már 1921-ben rájöttek a média hatalmára, és elkövették minden idők első médiahackjét. Az időközi választásra egy anarchisták, független szocialisták és dadaisták alkotta társaság egyik este megalapította a Rapaillepartijt, vagyis a Csőcselék Pártját, amelynek listavezetője egy Nelis de Gelder nevű csavargó lett (ismertebb nevén Hadjememaar, azaz Teazenyéménatied). Az alkoholista-kőműves-cirkuszi akrobata a Rembrandtpleinen koldult, és néha indiántáncot járt. A választási programja egyszerű volt: ötcentes szíverősítő, tizenegycentes kenyér, harmincötcentes zsír, valamint hogy lehessen horgászni a Vondelparkban. 14 ezer szavazatot kapott és megválasztották képviselőnek. Karrierje nem volt hosszú, a választás másnapján annyira berúgott, hogy hónapokig tartott mire összevakarták. Ami érdekes a sztoriban, az a kampány. A plakátokat művészek tervezték, az újságok fotósorozatokat közöltek Hadjememaarról, mindenki róla beszélt. A dadaisták célt értek, a média először „csinált meg” egy politikust. Az ötlet szülőatyja egy Erich Wichmann nevű burzsoáellenes költő, Hollandia első fasisztája volt, és arról ismerték, hogy állandóan ki-be rakosgatta a szemgödrébe az üvegszemét.

ablak a világra

Képek a NatGeo-ban

Megjelent egy képem a legfrissebb NatGeo-ban. Kicsi és hátul van, de azért az enyém. Most felteszem ide is, hogy szépen meglegyen. A helyszín Hazarajat régió, úton a közép-afganisztáni Bamijantól (ahol a felrobbantott Buddhák fülkéi vannak) a Band-e Amiri tavakhoz, 2006 februárjában.

Az alábbi képnek is van köze a magazinhoz, a 2006-os fotópályázatára küldtem be, aztán meg jól kiállították. Érdekes módon mindkét kép a 2006-os afganisztáni úton készült, ráadásul egy nap különbséggel. Ezen egy hazara család látható a Band-e Amiri tavaktól egy hegygerincnyire lévő apró faluban.

Még egy gyors reklám: a Földgömbnek megjelent a Balkán különszáma. Van benne egy cikk Szarajevóról...

mit adtak nekünk a rómaiak?

Izrael 60

Eddig még sosem foglalkoztam a blogban Izraellel, most minden bizonnyal itt az ideje: a világ egyik legproblémásabb állama ma 60 éves. Emellett kicsit ellensúlyoznám az itt felbukkanó bejegyzések iszlám-dominanciáját is. A cseppet sem unalmas történeti részeket mellőzve nézzük csak, mit adott nekünk Izrael '48 május közepe óta.

Krav-Maga
A hírhedt Haganában, majd két évtizedig az Izraeli Védelmi Erőknél oktatott közelharcot az a budapesti születésű Lichtenfeld Imre, aki kifejlesztette a Krav Maga (közelharc) önvédelmi stílust. Lényege a hatékonyság, amellyel az ember az ellen irányuló puszta kezes vagy fegyveres támadást „kezeli”. A Krav-Maga ma már nem csak Izraelben része a katonai képzésnek, de bekerült a katonai közelharc oktatásba Svédországban, Finnországban, Dániában, Norvégiában, Lengyelországban, Franciaországban, Indiában, az Egyesült Államokban és Magyarországon is.

Nobel-díjasok
Izrael nyolc Nobel-díjjal büszkélkedhet, köztük három béke Nobel-díjjal. Kettőt 1994-ben Jitczak Rabin és Simon Peresz kaptak, a palesztin Jasszer Arafat társaságában az oslói békeegyezmény aláírásáért. 1978-ban Menachem Begin vehette át a béke Nobel-díjat az Egyiptommal kötött békéért. Emellett Izrael egy irodalmi Nobel-díjjal (Smuel Joszef Agnon, 1966), két kémiai (a Magyarországon született Avram Hersko és Aaron Ciechanover 2004-ben a fehérjék lebontásának kutatásáért nyert) és két közgazdasági kitüntetéssel (2002-ben Daniel Kahneman, és 2005-ben Robert Aumann) büszkélkedhet.

Ékszeripar
A kultúrák és hagyományok keresztútján lévő Izraelben keverednek a nemzetközi minták, anyagok, technikák és színek legjobbjai. Az itteni mesterek kitűnően értenek ahhoz, hogy vegyítsék a kelet és a nyugat, az ősi és a modern, a zsidó-keresztény és az iszlám hagyományokat. A 390 millió dolláros éves forgalom egyre növekszik, ennek oka pedig a vámmentesség, a művészeti változatosság, a minőség és a relatív alacsony ár: a gyémántkereskedők és a gyémántcsiszolók, valamint az ékszerkereskedők között nincsenek közvetítők. Izrael a világ egyik legnagyobb csiszoltgyémánt-központja.

Jerida
Jerida – azaz az Izraelből hosszú időre, esetleg örökre „lemenő”, kivándorló zsidót jelenti. Bizony az állam alapítása óta ezzel a számmal is meg kellett birkóznia a hivataloknak. 2007-ben a csaknem 20 ezer bevándorló ellenére majdnem ugyanennyien távoznak az országból. Utoljára az 1973-as jom kippuri háború után hagytál el többet a zsidó államot, mint ahányan alijáztak (kivándoroltak). Egy tanulmány szerint Izrael fiatal lakosságának a fele gondolkozik azon, hogy elvándorol Izraelből a kormánnyal és a biztonsági helyzettel való elégedetlenségük miatt, és jobb karrierlehetőségek érdekében. Sokan más menekülő utat választanak: az európai ősökkel rendelkezők kikérik az uniós útlevelet (2007-ben Izrael lakosságának 42 százaléka jogosult ilyet kapni), vagy esetleg az Egyesült Államokban próbálnak papírokat szerezni.

Biztonság és honvédelem
Izraelben 1948-as megalapítása óta az első számú prioritás a honvédelem. Függetlensége kikiáltásának napjától folyamatos, létezéséért folyó harcban vagy fenyegetettségben edződik, fejlődik. Az országban 450 cég foglalkozik olyan biztonságtechnológiai fejlesztésekkel, mint az automatikus beszédfelismerő rendszerek, mozgásérzékelők vagy arcfelismerő programok. Különösen a terror elleni háború óta repülőtereken, kikötőkben, kormányzati- és pénzügyi központokban világszerte használják Izrael hat évtizedes tapasztalatát.

Megújuló energia
Ahol nincs olaj és ásványkincsek, nincsenek kihasználható folyók, ott különösen fontosak az alternatív energiaforrások. Izrael egyvalamiben bővelkedik: napfényben. Mára az elektromosság egynegyedét adja a napelemek által termelt energia. Az országban több mint 100 cég foglalkozik a megújuló energiával a geotermikus forrásoktól a biomasszán át a szélenergiáig. Az állami intézmények és a tudományos szervezetek teljes kapacitásukkal támogatják erőfeszítéseiket, az új technológiát pedig már az amerikai Mojave-sivatag kilenc erőművében alkalmazzák.

A kibuc
A héberül „csoport”, „összegyűjteni” az izraeli társadalom egykori alapegységének a neve. Olyan kollektív közösség, ahol a vagyon közös, mindenki képességei szerint dolgozik, és szükséglete szerint kap a jövedelemből. A kibuc a cionizmus (egykor a földeket többek közt Rotschild báró pénzén vették) és a szocializmus (megművelői viszont főleg Oroszországból érkezett zsidók voltak) sajátos keveréke. 1908-ban a zsidók palesztinai letelepedését segítő "zsidó nemzeti alap" egy Bejrútban élő perzsa családtól megvásárolt kb. 3000 hektár földet Genezáreti-tó partján, majd a földet átadták 12 vállalkozó szellemű fiatalnak. Ők 1910-ben büszkén vállalták, hogy „megalapították az első héber munkások független települését nemzeti földünkön, egy kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli kollektív települést, egy kommunát”. Ez volt az első kibuc, Deganya alef. Mára már ezt is elsodorta a privatizációs hullám. A kibucok ma már egyre inkább élnek iparból és turisztikából. Egykor az izraeli elit is „kibbucnyik” volt, ám a második-harmadik generáció tagjait a fényes katonai karrier, a zsírosabb állások elcsábították. A kibucok lakói egykor, talán naivan azt szerették volna elérni, hogy Izrael kibucok hálózata legyen. Ma már viszont a kibucok alig különböznek a többi településtől, várostól.

Makkabi Tel Aviv B. C.
A kosárlabda a második legkedveltebb sportág Izraelben, a labdarúgás után. Európa egyik legjobb csapata a Tel-Avivi Maccabi Tel Aviv, ötször nyerte meg az Európa Bajnokságot (1997, 1981, 2001, 2004, 2005), és 12-szer játszottak a döntőben. A csapat 47-szer nyerte meg az 1954-ben létrehozott nemzeti bajnokságot, 1970 és 1992 között 23-szor sorban. 2005-ben a Maccabi Tel Aviv legyőzte az amerikai NBA-ben szereplő Toronto Raptors csapatát, s ez a győzelem több szempontból is fontos volt: 21 éve először nyertek NBA-s csapat ellen, 17 éve vert meg NBA-s csapatot európai csapat, és először nyert európai csapat NBA-s csapat ellen Észak-Amerikában. Ugyanakkor az izraeli kosárlabda-közösség egy része szerint a Maccabi dominanciája ellehetetleníti az igazi versenyt, s a rajongók ezért átpártolnak a focihoz.

Bor
Az utóbbi években Izrael fölkerült a világ bortérképére is. A világ legbefolyásosabb bormagazinja, a Robert Parker által alapított Wine Advocate 14 izraeli bort sorolt a legjobbak közé. A kritika szerint „vonzó, a fajtajelleget tükröző, helyenként kiváló borokat készítenek.” A Yatir Borászat 2003-as Yatir Forestje (cabernet sauvignon-merlot) kapta a legtöbb pontot. A legjobb borok a Júdeai dombokról, a Golán-fennsíkról és a Galileai hegyekből kerülnek ki. Az ország 130 pincészete az elmúlt évben 140 millió dolláros forgalmat bonyolított.

Dana és a többiek
Dana International, az 1972-ben született izraeli popénekesnő (eredeti neve: Sharon Cohen 1998-ban Diva című számával megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált. A transszexuális művésznő részvételét a dalversenyen Izraelben hevesen ellenezte a vallásos közösség. A szomszédos Egyiptomban is betiltották arab számait. Dana már 1995-ben is részt vett az Eurovíziós Dalfesztivál izraeli selejtezőjében, de akkor csak a második helyezett lett Layla tov Europa című számával. A 2005-ös, jubileumi 50. dalvesztiválon is szerepelt Koppenhágában, vendégként újra előadta az 1998-ban győztes dalát a közönségnek. Dana a harmadik izraeli, aki győzni tudott a dalversenyen, korábban 1978-ban Izhar Cohen & Alpha Beta együttes az A-Ba-Ni-Bi című számával tudott nyerni, majd rá egy évre a Milk & Honey a Hallelujah-val győzedelmeskedett.

Vallás
Zsidók: 76 százalék, muzulmánok: 16,3 százalék, keresztények 2,1 százalék, drúzok 1,7 százalék. Egy 2004-es felmérés szerint a zsidó lakosság 8 százaléka vallja magát haszid, ultraortodox zsidónak (ruhájuk miatt „feketék”-nek hívja őket a köznyelv), további 9 százalék mondja magát vallásosnak (főleg vallásos cionistákat, horgolt kipásokat jelent), 12 százaléka a társadalomnak vallásos-tradicionálisnak tartja magát (hagyománytartók), 27 százalék nem-vallásos tradicionalista (csak nagyobb ünnepeken vesznek részt a vallási szertartásokon), és 43 százalék szekuláris. Ugyanakkor a szekulárisok 53 százaléka hisz Istenben.

IT
Izrael 7,1 milliós népességének 99%-a rendelkezik vonalas telefonnal, és a mobiltelefonok aránya 110%, ezzel mindenképpen a világ élvonalába tartozik. Ez nem véletlen: egy főre számítva itt található a legtöbb high-tech vállalat a világon – a Szilikon-völgyet leszámítva. Több mint 100 millió wirelessre alkalmas laptopot működtet az Izraelben tervezett Intel Centrino processzor, az izraeli Vocaltec pedig kifejlesztette a Voice-over-Internet protokolt. Az IT üzletág 5 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le 2006-ban, évi 17%-os növekedést produkálva.

Teva
A legtöbb turista és sportoló ismeri az izraeli Teva szandáljait és sportcipőit. A több mint 100 éve Jeruzsálemben alapított gyógyszergyártó cég eleinte teve- és szamárháton juttatta el termékeit a megrendelőhöz. Mára hatalmas cégbirodalommá nőtte ki magát, 1995 óta 520 millió dollárt fektetett be hazánkban, és további 110 millió dollárt költött kutatás-fejlesztésre. Magyarországon két és félezer embert foglalkoztat. Legutóbbi, 15 milliárd forintos debreceni beruházásával a város egyik legnagyobb adófizetője lett.

UZI
A világhírű UZI géppisztolyt Uziel Gal százados tervezte az első arab-izraeli háborút követően az Izraeli Védelmi Erők részére. Népserűsége azóta is törtetlen: kicsi, könnyű, hatékony, viszonylag kevés részből áll, olcsó és biztonságos. Zárt szerkezete miatt elég jól használható mostoha körülmények között is. Először 1956-ban alkalmazták nagy sikerrel, majd később tovább fejlesztették. Eddig kétmilliárd dollárért adtak el belőle 90 országnak, köztük az Egyesült Államoknak, Németországnak, Franciaországnak de Kolumbiának és Szomáliának is.

Rekordok
A világ népei között Izraelben a legmagasabb az egyetemet végzettek aránya.
250 F-16-osával az Egyesült Államok után Izraelnek van a második legnagyobb légiflottája.
Az összes többi országénál magasabb Izraelben az egy főre jutó múzeumok száma.
Ugyancsak itt a legmagasabb az egy főre jutó otthoni számítógépek száma.
Izrael vezeti a kutatókat és tudósokat számon tartó rangsort: 10 ezer emberből 145 tartozik közéjük, szemben az amerikai 85-tel, a japán 70-nel és a német 60-nal.
Az egy főre eső új könyvek számával a második a világon.
Golda Meir miniszterelnök volt a modern idők második választott női vezetője 1969-ben.
A népességéhez képest Izrael fogadja be a legtöbb bevándorlót, akik elsősorban a magasabb életszínvonal, az üzleti lehetőségek és a szabadság miatt választják.

(Aki hasonlóságot vél felfedezni a Népszabadság Izrael 60 melléklete és eközött, nyert: volt hozzá közöm. Mint ahogy Eszternek is van az itteni bejegyzésekhez.)

Koninginnedag

Isten óvja a koningint!

Ha minden országban csak egy napot tölthetnék, Hollandiába mindenképpen április 29-én este érkeznék. Ekkor kezdődik ugyanis a királynő születésnapi előestéje, a Queensnight, amit hatalmas, egész napos őrület követ Hollandia-szerte.

Április utolsó napján félmillióan vonultak Amszterdam utcáira, hogy megünnepeljék a Királynő Napját, a Koninginnedag-ot, népszerűbb nevén a Queen's Day-t, Hollandia legbulizósabb nemzeti ünnepét. A város egyik legnagyobb terén, a Museumpleinen háromszázezren gyűltek össze a holland Radio 538 által szervezett koncertekre. A hagyomány szerint a királyi család két helyszínen teszi tiszteletét ezen a napon. Idén Brabant és Den Bosch volt ez a két város, ahová hatvanezren zarándokoltak el Beatrix és családja uralkodói vizitjére.

Nyolc évvel ezelőtt kezdtünk kijárni a királynő születésnapjára. Három évig lelkesen jártam is egészen 2002-ig, amikor is a nyári utak kezdtek annyira költségessé válni, hogy le kellett mondani az éves őrületről. Öt évig nem is hallottam felőle, de idén nem hagyhattam ki. Főleg, hogy közben lett egy csomó holland barátom. Decemberben napokon keresztül próbáltam szállást foglalni az április végi hétvégére Amszterdamba, de már akkor sem volt túl sok esélyem. Végül közvetítőkön keresztül lett egy napi 100 euróért, majd időközben a Teheránban megismert Arthur kölcsönadta tetőtéri lakását, 10 percre a Rembrantpleintől. A Wizzairrel jók voltunk Eindhovenig, onnan vonat.

(egy gyors fika: a Wizz olcsó ugyan, de annyira szar, hogy ha nem lenne ennyire olcsó, inkább mással mennék. Ferihegyen késtek pl. indulásnál, eddig mindig, ahányszor csak igénybe vettem. És nem repülnek semmilyen normális helyre. Sem Amszterdam, sem Barcelona, és mindenhol csak a külvárosi repterek, honnan egy rakás pénz bevonatozni. Hála a reptéri macerának, a késésnek és az eindhoveni érkezésnek, a Budapest-Amszterdam háztól-házig 10 óra volt. Ennyi idő alatt kocsival kivisz egy-egy lendületesebb barátom, úgyhogy akár vonatozhatnék is: azon legalább lehet aludni meg olvasni, és nem kell féloldalasan ülnöm a pigmeusoknak épített helyeken. Fikázás vége, végül is mégiscsak ezt használom:-)

A szokás 1891 óta él, amikor a III. Vilmos halála után regnáló Wilhelmina hercegnő augusztus 31-én először ünnepelte nyilvánosan születése napját. Az ötlet nem tőle származott. A Liberális Párt kezdeményezte, hogy ezzel a gesztussal fejezze ki a nemzet egységét. Az esemény eredetileg tehát tisztelgés a monarchia előtt, gyakorlatilag a „királynő születésnapja” néven vált legendássá – igaz, ebben van némi csúsztatás: a jelenlegi királynő, Beatrix január végi születésnapján még igencsak hideg van, viszont édesanyja, az 1909-ben született (és három éve elhunyt) Juliana április 30-i születésnapján épp megfelelő az időjárás. Amikor Beatrix trónra került, úgy döntött, nem bünteti a hollandokat a téli ünnepléssel, így megmaradt a kellemes tavaszi időpont.

Április 29-én este Amszterdam-szerte minden jelentősebb téren feltűntek kisebb-nagyobb színpadok, vidámparkok, sörsátrak. Másnap reggel az egész ország „vrijmarketté” vagyis szabadpiaccá alakult: a holland kormány ajándéka az embereknek, egy nap, amikor bárki bármit adómentesen árulhat. A parkok és az utcák megteltek árusok ezreivel, és biciklicsengőtől a felfújható narancssárga kalapácson keresztül a ’60-as évek slágereiig bakeliten mindent meg lehetett kapni. Kár, hogy nem értek a kacatokhoz, egy jó szemű kacatmester vagyonokat kereshetne velük, mondjuk itthoni trendi boltokban árulva a retrót. A bolhapiac méreteiről egy tavalyi adat: egy holland bank becslése szerint ezen a napon 200 millió eurós forgalmat bonyolított országszerte az 1,8 millió árus.

A világhírű, koncentrikus körökben futó csatornarendszer ideális helyszín a partizásra. Hajók tízezrei szelik át a csatornákat. Van köztük, amiben csak három-négy öregúr borozgat egy jó szivar társaságában, őket vagy háromtucatnyi táncolóval megtömött, veszélyesen merülő diszkóuszály követ, majd párfős dzsesszkoncert úszik el mellettünk. Ha a parton is elég jó a buli, megállnak, kikötnek, vesznek sört, majd folytatják egynapos narancssárga túrájukat. Mert az ünnepi szín a vidám narancs, hála a Hollandia függetlenségét kivívó Orániai-háznak. Egy mai holland számára nincs kéjesebb öröm, mint talpig nemzeti színű narancssárgába öltözve látni a holland sört vedelő és holland füvet szívó briteket, spanyolokat, de különösen a németeket.

Az amszterdamiak nagy része rendesen készen van. Kitalálták például a human casino nevű őrületet. Félkarú rabló, megvan? Tudod, amikor a narancs-banán-csengettyű kombinációjú tárcsákon lesz három banánod és ömlik az apró… A human casinoban három ember ül egy-egy széken, fallal elválasztva. Csengőszóra mindenki felemel valamit az előttük lévő gyümölcsök közül. Ha mindhárman ugyanazt, lehet is a kasszához fáradni. Mások az utcán guminőznek. Vagy például lehet héliumos lufit venni 3 euróért, vajon mire? :-)

Minden kedves rastaérzelmű zöldembert figyelmeztetek: nincs sok ideje az amszterdami vizitre. A jelenlegi 240 coffeeshop többségét belátható időn belül bezárják, és mindössze 16 marad. Az ok igen egyszerű, itt is életbe lép az „iskola körül tilos a cucc 250-500 méteren belül” elgondolású szabály. Ezzel egyébként semmi baj sincs, csak éppen átrendeződik a belváros meg a piros lámpás negyed. Állítólag a szervezett bűnözés is rátette a kezét, nem utolsó sorban azt akarják visszaszorítani. Queensdayen a fenti műintézményekben kevés az ülőhely, de ez senkit sem zavar, mert a marihuána édeskés füstje minden sarkon érezhető. Ezen a napon az egyébként sem túlzottan szigorú holland gyakorlat még elnézőbb. A „marihuána-városnak” nevezett Amszterdam szlogenje is erre figyelmeztet: „Kereskedhetsz, bulizhatsz, táncolhatsz, ihatsz, vagy szívhatsz az utcán, de figyelj másokra!” Ja, hallucinogénjunkieknak is van egy rossz hírem: jövőre bezárják az összes smart shopnak nevezett helyet, ahol eddig a kalapurat (gomba, magic mushroom, etc) árulták.

Arthur megmutatott pár tuti helyet, ami nincs benne az útikönyvekben. Íme pár közülük. Az egyik személyes kedvencem az Excalibur, a Hell’s Angels által üzemeltetett motoroskocsma-coffeshop. Néha motorosokkal van tele, néha szolidabb arcokkal is. Az örökmetál garantált, a falon a metálélet összes kelléke: viking bárd, Indian motor, pallos, gitárok, lovagi páncél. Egy teljes Manowar lemezborítót össze lehetne rakni az itt lévő relikviákból.

Ugyancsak kellemes kocsma az „Angol Segg” nevű krimó, Amszterdam egyik legrégebbi kocsmája. Belül minden sötétbarna, állítólag azért, mert négyszáz éve nem újították föl, azalatt meg nyilván legalább húszezer ember lett tüdőrákos a falai között. Itt ittam koldusokról (geuze, vagy mi) elnevezett sört, kicsit savanyú volt, és életem egyik legjobbja (holtversenyben a Simkentszkajával és a Baltika 9-cel:-)

Szintén említésre méltó hely a NEMO tetőterasza. A Nemo a helyi csodák palotája, az a bazi nagy világoszöld hajóorr a Központi Pályaudvar mögött. Isteni kilátás, napozás, teraszok, kár, hogy ötkor bezár. De szerencsére ott van mellette a 11. emelet nevű hely. A Stedelijk Museum (éppen a „60 éves a Magnum” fotókiállítás van itt) – mily meglepő – 11. emeletén lévő bár tetőteraszáról van szó. A Corvintetővel ellentétben itt a bárpult mögött nem fal meg drótkerítés, hanem valóban a mélység van. Elég kicsi hely pár párszékkel és nagyon sok elfekvős résszel. Egy biztos, az ilyen helyek miatt Amszterdamban sosem tudtam volna elvégezni egy egyetemet.

Amszterdam egyébként sem unalmas hely, állandóan van valami pörgés, de ezen a napon valami hihetetlen módon elszabadul az emberek önkifejező hajlama. Egy idős házaspár beöltözik királyi párnak, és sarokerkélyéről integet az előttük vonuló tömegnek. Nem sokkal odébb ablakpárkányra szerelt dj-pulton teljes extázisban lévő önjelölt titán keveri a zenét az utcának. A valamivel csöndesebb szűk csatornában narancssárga hajú punkzenekar ad koncertet motorcsónakról, miközben néha versenyben szórakoztatják a járókelőket egy-egy kapu alatti dzsessz- vagy dixielandzenekarral. A híd alatt vagy ötven fekete kongázik, amire többszáz ember verődik össze közös táncra és zsonglőrködésre. Nem a zene az egyetlen szórakozás. Néhány éve az akkor meggyilkolt homoszexuális politikus, a nyilatkozataival sok vihart kavart Pim Fortuyn rajzolt ánuszába lehetett csúzlizni vizes szivaccsal. Máshol egy euróba kerül egy dobás a dartsszal, és aki háromból háromszor beletalál a céltáblára erősített tízeurósba, megkapja azt. Rendkívül népszerű az utca közepére tett kempingasztalról árult feles tequila. Az italozással azonban nem árt csínján bánni, a legtöbb letartóztatás ugyanis az ittas hajóvezetés miatt van, sőt a belvárosba be sem hajózhatnak azok, akik már ittasak.

Az a baj a Queensdayjel, hogy csak egy napos, és csak egyszer van évente. Most várhatok vagy 355 napot a következőre. Egy biztos: jövőre is megyek.

Na, azért a végére pár érdekesség. Kezembe került a Cannabis City Amsterdam legújabb száma. Ebben vagy egy cikk, Aszterdam számokban. Tehát: 174 nemzetiség él a városban. A Központi Pályaudvar szigetét 6000 cölöp tartja. A 743 ezer lakosra 600 ezer bicikli jut. 1281 híd van a a 165 csatorna felett. 220 ezer fa van Amszterdamban. 2556 helyen lehet alkoholt fogyasztani. Hivatalosan 234 coffeeshop volt 2007 januárjában, de ez semmi, mert 2005-ben még 350.

city of the dead, Cairo

A holtak városa

Kairót lehetetlen pár szóval bemutatni. Ha mégis meg kellene próbálnom, a közhelyekkel kezdeném: piramisok, mecsetek, kopt-negyed – csak hogy rávilágítsak a történelmi-kulturális sokszínűségére, majd a forgalmi dugókkal és a Nílus parttal folytatnám. Van azonban a városnak egy olyan része, ami legalább annyi spiritualitást hordoz, mint Kheopsz gúlája vagy a Szfinx. Becslések szerint 30 ezer – 1 millió kairói él temetőben.

A kairói citadella és Mukattam városrész nyomornegyedei között több temető is található. Élő és holt lakói nem jókedvükben kerültek oda. A holtakat egészen az arab hódításoktól kezdve temették erre a területre, amikor még a városon kívül eső sivatagos hely volt. Hétköznapi emberek egyszerű sírjai ugyanúgy megtalálhatók, mint hatalmas mauzóleumok, amelyekben szultánok és emírek nyugszanak. Az egyiptomiak – és általában a muszlimok – szerint a temető nem kizárólag a halottaké, hanem az élők találkozóhelye is egyben, piknikezni és beszélgetni járnak ide a családok vagy a fiatalok. A Holtak Városát benépesítő kairóiak egészen racionális céllal kerültek ide: nem volt hol lakniuk.

A probléma gyökere az állandó lakáshiány, amit átmenetileg vagy véglegesen meg lehet oldani a nagyobb sírokba való beköltözéssel. A sírokat ne európai mintára képzeljük el. Hagyományosan az egyiptomiak teremszerű sírhelyet építenek halottaiknak, ahol együtt tudnak élni velük a gyász negyven napja alatt. Utána a kaput bezárják, és csak az üres helyiség marad. Kairó lakossága az utóbbi húsz évben megduplázódott, és ezzel 15-20 milliósra nőtt. A lakásépítések nem tudták tartani a tempót, így a hajlék nélkül maradtak, elsősorban a munkalehetőség reményében a városba özönlött vidéki népesség beköltözött az elhagyott sírhelyekre. A kormányzat pedig képtelen kilakoltatni őket, nincs hová – inkább megtűri.

A holtak városának lakói egy bizonyos szempontból kicsit szerencsésebbek, mint a többi kairói. Lakhelyük nyugodt, csöndes, a labirintusszerű utcácskákban nincsenek autók, legfeljebb egy-egy motoros. Furcsa látvány, ahogy egy innen származó fiatal karriert csinál, és visszamegy meglátogatni a szüleit. A poros kis utcában a legnagyobb természetességgel ül műanyag sámlin a megkopott öregember, mellette elegáns öltönyben fia, aki az öreg szamárkordéja mellé parkol fekete luxusautójával.

A közösség tagjai egymás sorstársai, ismerősei, egy falu Kairó embertelen betondzsungelében. A sírkövek között húzzák ki a szárítókötelet, sírkövet használnak asztalnak, padnak. Iskola, orvos nincs a környéken, áram is csak pár helyen, legfeljebb egy-két parányi vegyesbolt. A kairóiak véleménye megoszlik a Holtak Városáról. Egy részük számkivetettnek tartja őket, a rendőr sötétedés előtt már utánam rohan, hogy ne menjek arra, mert veszélyes. Egy sarokkal beljebb befordulok, és barátságosan elbeszélgetek egy itt élő férfival, később egy csapat utcagyerek narancshéjjal dobál, az anyuka meg szétkergeti őket. Pont úgy, mint a város többi részén.