meseország királyai

Hippiút retro

Irán, Afganisztán, Pakisztán. Jól csengő nevek, ugye? Ma már nehéz elképzelni, különösen a fiataloknak, hogy három évtizeddel ezelőtt nyugati és japán hippik tízezrei keresték erre a megvilágosodást. Távol az otthontól, a mainál sokkal elzártabb környezetben, végtelen mennyiségű olcsó hasissal.

2001-ben, akkor még teljesen tudatlanul, de valamire nagyon ráérezve végigjártam a híres-hírhedt hippie-trailt. Afganisztánban épp a tálibok terrorizáltak, és sehogysem akartak beengedni. Így végül a klasszikus helyszín kihagyása helyett a pakisztáni Beludzsisztánon, Kvettán keresztül érkeztem Lahoreba, majd onnan Indiába és Nepálba. Annyi szőkített japán Tokióban sincs, mint amennyit ott leltem.

2004-ben újra nekifutottam egy résztávnak. Akkor már Afganisztánt is belevéve eljutottam Iszlamabadba, de Indiát közben annyira megutáltam, hogy helyette a Karakorum Highway, Kína és Kirgizisztán lett a végcél. A klasszikus hippiutat így részben sikerült abszolválni, egyedül Kandahár maradt ki, mert az még az én sokat elbíró kalandvágyam szerint sem tartozik ma a "jobb helyek" közé.

„Amikor az ember meghallja ma Kandahár nevét, szinte mindenki bin Ladenre és az al-Kaidára gondol, romokkal és minden sarkon géppuskafészekkel. Én úgy emlékszem Kandahárra, mint rendkívül egzotikus, kalandos helyre. Forró éjszakákon át ültünk az étteremben és ettük a kebabot, különleges fűszerek illatát szívtuk be, és mindenhonnan a biciklicsengők zenéje hallatszott.” – írja a dán Erik Pontoppidan 1969-es útjáról. Koppenhágából indult, és Budapesten, Isztambulon, Kandaháron, Kabulon és Delhin keresztül érkezett Katmanduba.

Az út, az utazás romantikája, kitörés a hétköznapok monotóniájából, a drogok élvezete, élménygyűjtés, felfedezés, kíváncsiság, számunkra ismeretlen kultúrák megismerése – nagyjából ezek voltak a legfőbb hívószavak, amikor a nyugati virággyermekek útra keltek a mainál minden szempontból ismeretlenebb kelet felé. Na meg persze azért, hogy megtalálják Istent vagy önmagukat. Vagy ha túl jól sikerült, akkor önmagukban az Istent.

A ’60-as és a ’70-es években még valóban az ismeretlenbe indultak, és valóban kaland volt az utazás. Internet, hitelkártya és mobiltelefon nélkül, útikönyvek helyett közismert szállásokon beszerzett személyes beszámolókra támaszkodva. A hazatelefonálás luxusnak számított, és csak a legvégső esetben éltek vele. Különböző útvonalakon, például egy Szíria-Jordánia-Irak kanyarral jutottak el Nepálig vagy az indiai Goáig, ahonnan aztán a többség nehéz szívvel hazajött, de rengetegen leragadtak évekre – valószínűleg azok, akik megtalálták önmagukat, vagy nem volt jobb dolguk a világban, mint beszívva mezítláb közlekedni.

De nem vádolhatjuk felszínességgel az útra kelőket. Egy egész generációnak okoztak kultúrsokkot ezek az utak. Korábban csak rádióból, tévéből, vagy még onnan sem ismert helyszínekre jutottak el személyesen. Látták azt a fokú vendégszeretetet, tiszteletet vagy éppen szegénységet, ami nyugaton mindaddig teljesen ismeretlen volt számukra.

Aztán eljött 1979. Iránban elűzik a sahot, és Khomeini kerül hatalomra. Az új rendszer nem rajong a nyugati értékekért. Afganisztánba bevonul a vörös hadsereg és néhány év alatt meghal vagy elmenekül több millió ember, az infrastruktúra elpusztul. Pakisztánban a tömeg felgyújtja az amerikai követséget. A hippiút egy csapásra elnéptelenedik, és ez így is marad örökre.

Ma már minden túl egyszerű. Van internet, mobiltelefon és bankkártya (még ha Iránban nem is tudjuk használni – egyelőre), útikönyvek foglalkoznak a térséggel. A vízumokat aránylag könnyen be lehet szerezni, az úthálózat, ha nem is mindenhol kiváló, de azért kielégítő. Az élet továbbra is olcsó arrafelé, napi 10 dollárból ugyan egyre kevésbé, de még ki lehet jönni útközben. De az idealizmusnak lőttek: a korábbi tündérkertek vagy eltűntek, vagy turistagettókká váltak. A nagyvárosok lakossága két-háromszorosa lett az akkorinak, Isztambul turisztikai központ lett, Teheránban megöl a szmog, Kabul szétlőve és nyomorban, Katmandu legendás turistanegyede pedig bahiabolt. Erik 20 évvel később, 1989-ben visszatért Katmanduba. Egykori hoteljét alig találta meg két hatalmas luxusszálló között. A hely közben szövőműhellyé alakult. Többé ő sem ment vissza.

instant kalandok

Háromnegyed évre összezárva

Néhány utazási iroda minden korábbinál hosszabb utat kínál időben és térben. A megszállott buszon ülők akár 40 hetet is eltölthetnek együtt Afrika megkerülése közben, de a Selyemút sem akadály Tunisztól Pekingig. Igaz, azon 20 hét alatt rohannak végig.

„Évekkel ezelőtt megpróbáltam elbuszozni Angliából Ausztráliába és vissza. Akkor csak félútig jutottam, mert több határ le volt zárva. Néhány éve azonban rájöttem, hogy ma már meg lehet tenni ezt az utat. És miért ne indíthatnék buszjáratot, amikor évente több ezren járják meg a London-Sydney távot, és a repülésnek eddig nem volt alternatívája?” – merült fel a kérdés Mark Creaseyben, a londoni székhelyű OzBus társaság vezetőjének fejében. Ezzel rögtön telibe is talált egy olyan csoportot, amelynek elegendő ideje és pénze van utazni, de nem elég bevállalós ahhoz, hogy a helyiek között kényelmetlenkedve küzdje keresztül magát Közép-Ázsián vagy éppen Nyugat-Afrikán.

„Nem láttál errefelé egy sárga kamiont az elmúlt napokban?” – kérdezte Daniel, egy negyven körüli svéd csapos, miközben a szudáni Kartúm egyetlen kempingjében próbáltam kiimádkozni a vizet a csapból. „Mostanában kellene megérkeznie, azzal megyek tovább Nairobiba.” – avat a részletekbe. És valóban, estefelé bekanyarodik mellénk egy hatalmas citromsárga bulikamion vagy harminc emberrel a fedélzetén. A gép oldalán rekeszekben mindenféle sivatagi túlélőfelszerelés, többszáz liter víz és tucatnyi sátor szolgálja a kényelmet. A nagyrészt amerikaiakból álló társaság szolidan körülnéz, sátrat állít, boltba megy, majd együtt beszélget az este hátralevő részében. Egyetlen pihenőnap után indulnak Dél-Szudán felé, kipipálva ezzel Kartúmot, Afrika egyik legnagyobb városát. Ők az OzBus konkurense, az Oasisoverland utasai, akik 16 hétre vállalták az önkéntes összezártságot mintegy 2250 fontért, vagyis 650 ezer forintért cserébe. Ebben még nincs benne a Kairóba való kijutás és a Fokvárosból való hazarepülés költsége, na meg a költőpénz.

„Mindenki valami mást keres. Vannak, akik romantikát, kalandot, mások kipróbálják magukat és rájönnek, hogy ez a fajta utazás nem nekik való. A legtöbben élvezik az út lassú tempóját és a helyiekkel való találkozásokat.” – ecseteli Mark a résztvevők motivációit. Ebből a felsorolásból a helyiekkel való találkozás eléggé vitatható, hiszen az út során sosem laknak vagy utaznak együtt a helyi lakosokkal, inkább csak a túravezetőkkel és az integető kisgyerekekkel kapcsolatban gyűjthetnek tapasztalatokat. De ez a legtöbbeknek nem is lényeges, hiszen az ilyen stílusú utazás célja nem a megismerés, inkább a szervezett kaland, az „ott is jártam” érzés, a buli és a gyakran szappanoperába hajló egymásra találások. Nem véletlen, hogy a cégek honlapjai roskadoznak az őket dícsérők leveleitől.

Az Ozbusnál egyelőre 300 főt tudnak utaztatni évente, elsősorban az angolszász országokból. De a kereslet, és vele a kínálat is dinamikusan nő. „Idén elindítottuk a London-New York, New York-London buszjáratot is.” – mesél Mark a legújabb fejlesztésekről. A fenti viszonylatot természetesen nem az atlanti átkelésben kell értelmezni, hanem a sokkal kalandosabb Európa-Belarusz-Oroszország-Kazahsztán-Kína-Kelet-Oroszország-Alaszka-Kanada-USA útvonalon, alig 18 hét alatt mindössze 5000 fontért, vagyis alig másfél millió forintért. Ebbe aztán belefér az amszterdami elhajlás, és az amerikaiaknak „titokzatosként” beállított Minszk ugyanúgy, mint az Urál-hegység, a Nagy Fal vagy a Niagara. A biztosítás, a vízumok, a belépők, a repülőjegy és a személyes kiadások ebben még nincsenek is benne.

Az efféle utazás másik varázsa a rugalmasság. A buszok gyakorlatilag úgy működnek, mint menetrendszerinti járatok, amelyek megadott napon megadott városból indulnak szigorúan betartott menetidő szerint. A sok szabadidővel rendelkező kalandvágyók természetesen végigélvezhetik a Tunisz-Peking utat, de lehet csatlakozni rövidebb időre is, például a turisták között populárisnak számító Tunisz-Kairó útvonalra, ami nem egészen három hétig tart. A Selyemút mellett a másik tematikus útvonal az úgynevezett „hippi trail”, vagyis az a „zarándokút”, amelyet a ’60-as - ’70-es évek környékén nyugati hippik tízezrei jártak végig Isztambul és Katmandu között, keresztül Törökországon, Iránon, Pakisztánon, Indián át egyenesen Nepálba. A retro-útvonal ma már elkerüli az olcsó hasis miatt a hippik körében egykor igen kedvelt, mára túl veszélyessé vált Afganisztánt, és az egykori motivácó, a megvilágosodás és a jobb világért való idealista rajongás is a múlté. A „világ egyik utolsó nagy kalandjaként” reklámozott túra mindössze hét hetes, és közel 2500 angol fontba kerül, vagyis körülbelül ötször annyiba, mint ha saját magunk próbálnánk meg boldogulni.

És ha már világot látunk, annak akár lehet valami társadalmi haszna is, vélik az irodák. Útvonalaikon rendszeresen támogatnak különböző alapítványokat és helyi iskolákat. Tőlük kapnak segítséget a Kairóban élő szudáni menekültek, ugandai iskolák, zimbabwei gyerekek, na meg az árván maradt kenyai elefántbébik. Ez igen jó pr a cégeknek, miközben esélyt ad arra is, hogy az önfeledten összezárt instant kalandorokat egy kicsit megismertesse a valódi problémákkal.

A képek nagyjából a Selyemút vonalán készültek Iránban, Szíriában, Pakisztánban és Kínában.

srebrenica solidarity march

A halál és a szabadság útja

Szolidaritási menet Srebrenicába


„Allah u Akbar” – üvöltötte több száz torok, amikor az Egyesült Államok boszniai nagykövete, Charles English befejezte rövid beszédét a boszniai Szerb Köztársaság erdeinek egyik tisztásán. A szaúdi zászlókkal tarkított szürreális jelenet csak egy volt a sok közül, amely a srebrenicai áldozatok iránti szolidaritásért rendezett háromnapos meneten történt.

Hála a fantasztikusan értelmetlen vasúti menetrendnek, összesen egy napig tartott megtenni a Budapest-Tuzla vonatút 480 kilométerét (de most tényleg, magyarázza már el valaki, hogy az eddig remekül működött Balkán felé tartó éjszakai vonatokat miért kellett nappalra tenni? Eddig este 8-kor elindultam Budapestről, reggel 5-re Szarajevóban voltam. Most elmegy rá egy egész nap, és még a végén szállás is kell…), átszállással Pécsen, Eszéken, Vinkoviciben és Brckoban…

A menet nem Tuzlából indult, hanem Nezukból, ami olyan kicsi falu, hogy még az autóstérképen sem volt rajta – minek is, amikor egysávos út meg föl a hegyekbe legelők mellett, hogy aztán a párszáz fős falu végén földúttá, majd ösvénnyé szűküljön. Tuzlában mindössze egy címem volt, ahol este hatkor kellett lennem. Csak egy nagy házat találtam, először elmentem mellette, majd bemásztam a kertbe, ahol pár francia meg olasz nyugdíjas beszélgetett. Kiderült, hogy őket kerestem… nagyon reméltem, hogy nem unatkozó nyugati nyugdíjasok között kell majd menetelnem. Mindenesetre kedvesek voltak, és a mikrobuszukkal átvittek Nezukba, ahol nekik más előre lezsírozott szállásaik voltak, csak úgy, mint az út további részén. Én gyorsan elvegyültem a helyi arcokkal, amit később kicsit megbántam, mert kizárólag üvöltve tudtak beszélni egészen hajnalig, amikor egy másik csoport kezdett üvöltözni a mindenképpen nélkülözhetetlen hajnali focizáshoz. Mindenesetre egy félkész ház korlát nélküli teraszán aludtam sokadmagammal.

Miután fölkeltem, egy öregurat láttam, ahogy elvan egyedül, de ez csak addig volt így, amíg el nem kezdett pálinkával kínálgatni. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem lehet, de annyira tukmálta, meg annyira jó volt, hogy reggel 7-re enyhén kapatos lettem, teszem hozzá sajnos, ugyanis több mint 30 fok volt már akkor, plusz négy órát aludtam összesen az elmúlt három napban. Ez aztán oda vezetett, hogy amikor megálltunk egy tisztáson, azonnal elaludtam, és arra ébredtem, hogy mindenki szedelődzködik. Két nappal később mesélték, hogy a bosnyák elnök volt ott beszédet tartani:-). Mindenesetre bevettem pár energiafokozó herbál kapszulát, föltettem a napszemüveget és jó metálzenét, amitől járógéppé alakultam, és egy óra gyaloglás után már teljesen jól éreztem magam. A legtöbben hátizsák nélkül jöttek, mert volt olyan opció, hogy teherautóra teszed a cuccod, és az az esti állomáson vár, de ezt semmiképpen sem akartam csinálni, mert nem bohóckodni jöttem ennyit. A menetben mindenféle korú emberkék voltak, olyan 12 és 80 között…

„Ezeknek a fiataloknak egy része még meg sem született akkor, amikor a srebrenicai mészárlás történt. Most meg itt gyalogolnak velünk” – méltatta az ifjú bosnyákok felelősségtudatát a mellettem bandukoló 68 éves Alija. Hajlott kora ellenére immár harmadszor gyalogolja végig a 105 kilométeres távot Nezuk, egy észak-boszniai hegyi falu és Potocsari, a délszláv háborúban a hollandok által elvileg védett biztonsági övezet főhadiszállása között. „Az a trükköm, hogy lassan megyek, de egyszer sem állok meg” – avat be az időskori hosszú távú gyaloglás rejtelmeibe. 25 kilométer megtétele után mégis megpihen pár percre, de így is az elsők egyikeként ér az aznap esti táborba. Út közben naponta átlag egy kisboltot találtunk, mondanom sem kell, jól kifosztottuk mindent, sok-sok heti forgalmat bonyolítva egyetlen óra alatt, úgyhogy mindenhol örültek nekünk.

A menet persze nem verseny, hanem megemlékezés, tiszteletadás, passió. Amikor 1995. júliusában a Ratko Mladics vezette szerb erők bekerítették Srebrenicát, az addig biztonsági zónának számító boszniai enklávét, a holland katonák tehetetlenül néztek szembe a túlerővel. Srebrenica körbezárása után a népek a békefenntartók közeli támaszpontján, Potocariban (itt van a mostani megemlékezés) kerestek menedéket. Mivel az ENSZ-katonák tehetetlenek voltak a túlerővel szemben, a szerbek zavartalanul elkezdték a menekültek szétválasztását. A férfiakat a tizenöt éves korúaktól az egészen öregekig külön csoportba terelték a nőktől és a gyerekektől. Sok bosnyák harcos is volt köztük, akik megpróbáltak elmenekülni a szerbek elől. A menekülési kísérlet azonban tragédiába torkolt. A szerb katonák körbezárták a bosnyák csoportot, és légvédelmi és nehézgépágyúkkal tüzet nyitottak rájuk. Több százan azonnal életüket vesztették, a sebesülteket egytől egyik kivégezték. Ettől kezdve senkinek sem volt kegyelem: az elfogott vagy önmagát feladó embereket is agyonlőtték. A Tuzla felé menekülő csoportokat üldözték a hegyek között is, és több százat megöltek közülük, mire a csoport egy kisebb része eljutott a boszniai kormány által ellenőrzött, biztonságos területre, át a fronton. A 12-14 ezer ember közül alig ötezren élték túl. A kivégzettek közül a legfiatalabb 14, a legidősebb 94 éves volt. A többséget a szerbek lelőtték út közben, aknára léptek, vagy eltűntek. A szolidaritási menet az ő útjukat követi vissza, Srebrenica felé. „A menekülés helyett a visszatérés, a remény. Ezt jelenti a menetünk.” – hangzik a közvélekedés.

Első nap kialakul a rend. A szervezők vezetik és zárják a mintegy kétezer bosnyákot számláló csoportot, rengeteg orvos nyüzsög mindenfelé, sebet kötöznek, tanácsot adnak. Fegyvertelen görög KFOR-katonák, az EU rendőri missziója keretében olasz és portugál rendőrök biztosítják utunkat a boszniai Szerb Köztársaság rendőrei kíséretében. A rettenetes hőségben tartálykocsi jön a tömeggel, hoz vizet, ameddig tud. Estére a bosnyák hadsereg által felállított katonai sátortáborba érkezünk, 41 kilométer megtétele után. Menekülttáborra emlékeztető sorban állás a kantinos menzakajáért, fürdés a patakban, kivetítőn dokumentumfilm Srebrenicáról, esti ima leterített műanyag fólián, körülöttünk szétlőtt házak, a bejáratnál tömegsír – ezek a tábor képei. A kajaosztás nem volt túlspirázva, mint ahogy a többi szolgáltatás sem. A napi menü este egy tál babos-sültbirkás kaja fél kiló kenyérrel és májkrém konzervvel. Ez utóbbi a reggeli volt, valamint a kenyér fele is. A szállás katonai sátrakban, illetve szabad ég alatt, én megengedtem magamnak a saját sátor luxusát, cserébe cipelhettem végig.

Másnap a Kamenica-völgyben, ismertebb nevén a Halál völgyén vonulunk végig. Nevét onnan kapta, hogy az itt található tíz tömegsírban 4200 ember maradványait találták meg eddig, és ki tudja, mit rejt még az erdő. A sírok kitáblázva, lajstromba véve, minden fontos információval ellátva szegélyezik az utat, amelyet eltéveszteni sem lehet: ha pár száz méteren belül nincs tömegsír, aknát jelző tábla, vagy sárga szalaggal körülvett aknamező, már gyanús. Útközben együtt érző falusiak segítenek, ahogy tudnak. Hoznak gyümölcsöt, uborkát, szörpöt osztanak, slaggal töltik a kulacsokat, kávét főznek. Harmadnapra, száz kilométer után mindez rutinná válik.

„Srebrenica soha többé nem ismétlődhet meg!” – fejezte be tartalmilag egyébként semmitmondó ünnepi beszédét az amerikai nagykövet, majd egy-két kilométeres távra csatlakozott a menethez az utolsó szakaszon. Az Allahot éltető tömeg szaúdi, török, bosnyák, illetve a pakisztánihoz egészen hasonló zöld alapon fehér holdas-csillagos, a boszniai muzulmán közösség zászlóját lengette. „Arábia az iszlám szent helyeinek őrzője, hazánk pedig évszázadokig a török birodalom része volt” – avat be a menet szimbolikájába Vahid, a banovicsi autószerelő. A tömegben pár külföldinél még svájci, olasz és francia zászló is akad, holland egy sem.

A legtöbben mélységesen kiábrándultak a hollandokból és az ENSZ-ből. „A hollandoknak azt mondták a politikusaik, hogy nem küldhetnek haza hullazsákot. Közülük csak páran haltak meg, de tőlünk sok ezren. Nem értjük, hogyan nevezhetnek biztonsági zónának egy olyan helyet, amit nem képesek megvédeni. Csúnyán átverték azokat, akik a kéksapkásokban bízva itt maradtak” – dühöng Vahid a megváltoztathatatlan tragédián. Mintha az előző este látott dokumentumfilm képei ismétlődnének: fájdalom, könny, keserűség, harag. Valami, ami igazán az érzelmekre hat, ha már a józan észre nem lehet. Sosem felejtik el megemlíteni, hogy a 2. világháború utáni legnagyobb népirtást Európában a szerbek követték el, és az ENSZ végignézte. De a szerbeket már nem is emlegetik, tőlük nem vártak mást. Mielőtt átkelnénk egy szerb falun, a szervezők figyelmeztetnek: ne engedjünk az esetleges provokációnak. Előző évben Mladics és Karadzsics képeket raktak ki a kerítésre. Idén ennek nyoma sincs, látszólag néptelen a néhány házból álló kis település.

Utunk végén néma tömeg fogad Potocsariban. Éppen a koporsókat pakolják ki a teherautóból a másnapi temetésre, ugyanis mind a mai napig újabb és újabb tömegsírokat tárnak fel. Így minden egyes megemlékezésen további áldozatokkal bővül az emlékpark. Az út túloldalán táborozunk, egy lebombázott akkumulátorgyár telepén.

A potocsari emlékhely a reménytelenség parkja. Több ezren vannak, akiknek rokonuk vagy családtagjuk nyomtalanul tűnt el. A DNS azonosításnak hála, sokakat „megtaláltak”, de ez gyakran csak egy darab csontot vagy egy ruhafoszlányt jelent. Bizonyosság híján a síró asszonyok a jelképesen számozott koporsókat ölelgetik, talán éppen abban rejlenek életük darabjai. Idén 308 áldozatot temettek az eddigi 8372 mellé.

„Magyarországról jött, és Nezukból gyalogolt ide a menettel” – meséli büszkélkedve a taxisnak meg a boltosnak Halil Rahmanovics, miközben a vállam veregeti. A srebrenicai maffiózó a háború alatt kisebb csapatot vezetett, elmondása szerint egyszer leszedtek egy repülőt is. Azóta volt kickboxer, karateedző, majd panziókat épített. „Meine Kollegen”, így nevezi harcostársait, az egyiket be is mutatja: széttetovált, húsvét-szigeteki szobor fejű ágyúgolyó, akivel diszkókat védenek. Nem sok kétséget hagy afelől, hogy végigjárták már az utat. „Pár év múlva talán én is végigcsinálom ezt a menetet. Most még képtelen lennék rá. Egyszer már végigmentem rajta „mit meinen Kollegen”, de akkor fegyverrel, az ellenkező irányba, Tuzla felé. Nem volt vizünk és élelmünk, az aljnövényzetben kellett menni. Hat napig tartott. Minden egyes óra, minden egyes perc végtelennek tűnt. De egyszer végigmegyek az ellenkező irányba. Talán.”


A menetben körülbelül 40-50 külföldi volt, ebből csak páran voltunk végig a bosnyákokkal. És ha a Szarajevóban élő lengyel újságíró lányt helyinek számítom, egyedül voltam egész Közép-Kelet-Európából.

my house is your house and your house is mine

A múlt héten a boszniai szerb köztársaságban túráztam. A mindenféle kalandok holnap vagy holnapután jönnek:-) Kis türelmet...

Ingyen szállás világszerte

Az alacsony költségvetésű utazás bajnokai már évek óta nem költenek sem szállásra, sem idegenvezetésre. A trükk nem más, mint a kölcsönös bizalmon alapuló közösségi hálózatokban való aktív részvétel. Képzeljük el, hogy megérkezünk egy nagyvárosba, mondjuk Milánóba. Három nap a szabadidőnk, a várost nem ismerjük, olaszul nem tudunk, és van nálunk 50 euró.


Magunktól bizonyára megnéznénk a főbb turistalátványosságokat, kávéznánk a sétálóutcákban, miközben hátizsákosok szállásán aludva próbálnánk meg faragni a kiadásainkon.

Most azt képzeljük el, hogy megérkezünk Milánóba. Fölhívjuk Andreát vagy Guidót, aki kijön elénk a pályaudvarra, vagy angolul elmagyarázza, hogy hol találkozzunk. Elmegyünk hozzá a belvárosba, letesszük a csomagokat, majd megmutatja nekünk a környék legjobb bárjait és éttermeit. Estére meghív minket egy barátja bulijába, ahol alapos italozásba fullad az este, és másnap öt új telefonszámmal és három igen jónak ígérkező ebéd/vacsora/kirándulás/buli meghívással (meg némi harangozással odabent) ébredünk. Három nap alatt nem feltétlenül jutunk el múzeumba, de ez nem is baj: cserébe megismerjük az "igazi" Milánót.

A fenti történet nem fikció, a kaland bármelyikünkkel megeshet. A Föld összes országában majd 400 ezer tagot számláló "hospitality club", vagyis vendéglátó klub tagjának lenni a legjobb befektetés. Budapestről indulva utazzunk akár Szegedre, Bécsbe, Zimbabwébe vagy a Csendes-óceán szigeteire, mindenhol találunk hasonszőrűt, akinél megszállhatunk, jóllakhatunk, szórakozhatunk. Alapszabály, hogy szállásért és idegenvezetésért nem szabad pénzt kérni, a telefon használatáért vagy az ételért igen - de általában ezért sem szoktak.

A klub lelke egy internetes közösségi oldal, a Hospitality Club, illetve a hasonló elven működő egyéb portálok. A rendszer lényege, hogy minden regisztráló megbízik a többi klubtagban. Regisztrációhoz hosszas profilt célszerű (de nem muszáj) kitölteni, amelyben részletezzük lakhelyünk megközelíthetőségét; hány embert mennyi időre és milyen feltételekkel tudunk fogadni (ezt sem muszáj fölajánlani); vállalunk-e idegenvezetést; lehet-e nálunk dohányozni; merre jártunk korábban, és még bármely más személyes dolgot. Ezek után várhatjuk a jelentkezőket, akik megközelíthetőség, fotó, közös érdeklődés vagy bármi más alapján nálunk szeretnének megszállni.

A szállások skálája gazdag. Szerencsés esetben vendéglátónk csak a kezünkbe nyomja stockholmi lakásának a kulcsát, hogy három hétre mienk a hely, dobjuk a kulcsot a postaládába. Ugyanígy összejöhet egy mocskos matrac egy nyolcfős családdal egy szobában valamelyik ázsiai metropolisz kevésbé előkelő negyedében. Alhatunk kanapén, padlón hálózsákban, sátorozhatunk kertben, vagy ötödmagunkkal lakhatunk villában.

És a bizalom? Ezt mindenki maga döntse el. A regisztrálónak gyakorlatilag semmit sem kell felajánlania a tagsághoz. Érthető, hiszen főbérlő, lakótárs miatt ez sokaknak okozhat gondot. Ugyanígy bármilyen indokkal vissza lehet utasítani egy megkeresést, így garantáltan csak a nekünk szimpatikusakkal találkozunk.

Stoppolással kombinálva gyakorlatilag a végtelenségig csökkenthető az utazás költségvetése. Csak el kell indulni...

hurrá, nyaralunk!

A fantasztikus Kabul

Afganisztán köztudottan nem vidám hely. Volt itt 25 év háború, részben polgár, részben a szovjetek elleni, volt (és van) Talibán, aztán meg ide jött mindenki a bosnyákoktól a nepáliakig, mint katona, mint ENSZ, mint NGO, mint befektető. Élnek itt nagyrészt pastuk, kisebb részben tadzsikok, üzbégek, hazarák és türkmének, még kisebb részben még kisebb törzsek százával, akik egymás hatalmi ambícióit törögetik le különböző módon. Aztán vannak itt szép számban szunniták, síita hazarák, szúfik, szikhek és Kabulban még egy zsidó is.

Északról a túlbürokratizált posztszovjet diktatúrák, nyugatról az atomkeményen Amerika-ellenes Irán, a többi részről meg a kétarcú Pakisztán veszi körbe az országot, beszorítva ezzel a drog, az atom és a szélsőséges iszlamizmus virtuális arany háromszögébe.A nők lassan kezdenek magukhoz térni, a tömeggyilkosok és a hadurak (általában értsd: drogbárók) a parlamentben ülnek, az utak lassan épülgetnek, az emberek gyorsabb változást akarnak és egyre rosszabb a közbiztonság. Nagyjából ezek az okai annak, hogy miért nem Afganisztán a legkiemeltebb turistacélpont Thaiföld után.

2006. februárjában valamelyik hajnalon egy TU 154-es landolt a taskenti repülőtéren. Még mindig azon kacarásztam, hogy 3 hetes levelezés és több bécsi látogatás után is csak 3 órával a ferihegyi indulás előtt szíveskedtek kiadni az üzbégek a vízumot. Bécsben. Az afgánokhoz elég volt pár telefon és 5 óra…

A reptér monitorjain a Félelem és reszketés Las Vegasban ment oroszul, ami megadta az alaphangulatot a következő három hétre. Szamarkand egynapos érintésével, 750 kilométeres taxizással (50 USD) értünk Termezbe, az afgán határhoz az Amu Darja partjára. Először tévedésből a kikötőbe keveredtünk, ahol mindenki bámult és rajtunk röhögött, valószínűleg azért, mert olyan 20 kilométerrel mellélőttük a határátkelőt. Minden taxis 50 dollárért ajánlkozott, de kitartásunk meghozta gyümölcsét, és fél órával később már az elektromos kerítés tövében, kalasnyikovos üzbégek szájtátása közepette ettük utolsó otthonról hozott kolbászunkat. Alig félóra séta, orvosi vizsgálat (–„Van valami baja?” – „Nincs.” – „Jó, itt a pecsét.”) és háromórás szétpakolás után már sétáltunk is át az Amu Darja hídján. Várt minket az ország, ami az elmúlt időszak hírei szerint a legkellemetlenebbek egyike egy nyugati számára.

Alig egy héttel indulásunk előtt a dán karikatúra-botrány miatt csaptak fel az indulatok, majd pár nappal később újabb fotók kerültek a nyilvánosság elé az Abu Ghraib börtönbeli kínzásokról. Ugyanekkor irakiakat vertek a britek Bászrában. Afganisztán volt addig az egyetlen hely, ahol pár nappal korábbi komoly összecsapásokban halálos áldozatok is voltak. Tüntetések Kabulban, Maimanában, drogháború délen, harcok a tálibokkal délen és keleten. Ideális időpont a vizitre, mi meg csak a fogunkat szívtuk, csak ne nézzenek dánnak, csak ne nézzenek dánnak…Hairatanban, az afgán oldalon már nem volt idő gondolkozni ezeken. Megjelent két dzsip, hogy a város hírszerzési főnökéhez vigyen minket. Erről a programról egyikünk sem tudott, de ha már így adódott, nem hagytuk ki. Akbar Khan géppisztolyos testőrei kíséretében jelent meg, akik a szemünk láttára szinte megszállták az épületet. Rövid beszélgetésünk alatt mosolyogva megnyugtatott, hogy semmi bajunk sem történhet, ez egy biztonságos hely, garantálja a sértetlenséget. Nagyon hangzatos kijelentés, csak nem lehetett komolyan venni. Szerencsére igaza lett.

A következő napok azzal teltek, hogy Mazar-i Sharifban és környékén a Vöröskereszt prodzsektjeit látogattuk végig. Dari Zindaz völgyben, mintegy 100 kilométerre Mazartól délre egy kiskölykökkel teli iskola fogadott. A Nemzetközi Vöröskereszt tartott nekik felvilágosító előadást az aknaveszélyről, azonban viszonylag kevesen vették komolyan, legalábbis szinte mindenki minket bámult, amikor megérkeztünk. A tantestületben mesélték (és a Világbank adatai is erről szólnak), hogy az iskolák 80%-ában nincs víz és áram. A tanárok a legtöbb helyen három műszakban tanítanak, átlagosan 40 gyereket osztályonként. A havi fizetésük mindezért 50 dollár, ami még elegendő is lenne egy kenyérkereső férj és egy kis család mellett, ez azonban a legritkább esetben van így. Ebből a pénzből sokan 8-10-12 gyermeküket tartják el egy aknától megrokkant férjjel, vagy pedig háborús özvegyek. Okolják is az NGO-kat, hogy szép, hogy ennyi új iskolát építenek, de hogyan tanuljanak ott a gyerekek víz és áram nélkül? Jómagam is láttam kisgyereket az iskolaudvaron sáros pocsolyából inni…

Napokkal később már Kabulban találtuk magunkat. Ebben is a Vöröskereszt keze volt, ugyanis hetente két gépük szállít utasokat Mazar-i Sharifból a fővárosba. Előrelátásból gondoskodtak megfelelő pakisztáni vízumról is, mivel a karikatúra-botrányt követő tüntetések miatt kellett egy alternatív célpont Kabul helyett, hátha ott túl forró lesz ott a talaj. Ez a menedék Pesavar lett. A sors fintora, hogy a gép indulásának napján derült ki, hogy mégis inkább másnap repülhetünk, ugyanis éppen Pesavarban 75 ezres tüntetés volt nem éppen a békésebb fajtából, és kellett az Aircraft evakuálni a Vöröskereszt ottani munkatársait. Ha az ember repülővel érkezik, lenyűgözi a táj, Kabul ugyanis hatalmas kopár hegyek közé van szorítva. Innen még csak a magasra épült vityillók és a kaotikus belváros rengetege látszik, az állandó hangzavar, az életveszélyes közlekedés és a levegőben lévő por és fekália nem. Aki nem tudja értékelni a repülőtér épületének betonkockáját, jobban teszi, ha megbarátkozik vele, mert sokkal szebbel nem fog találkozni a városban. Ami szépség volt, ma már romokban. Esetleg nem romokban, csak kellőképpen, mondhatni festőien szétlőve. Ilyen a királyi palota és Nadir Sah mauzóleuma is, ahonnan szintén a gyönyörű kilátás feledteti el a valóságot. A benne lévő épületek nem különösen érdekesek, de még mindig sokkal változatosabbak, mint mondjuk egy szovjet panelvárosban, aminek egy szelete azért valahogy ide is került a Mikrorajon nevű városszéli panelcsoda képében. De ami a legjobb, hogy van benne élet, legalábbis nappal. Éjszaka nem járkál az utcán senki, csak a hosszú útról megérkező afgánok, éjszakai járőrök és részeg nyugatiakat szállító Safetaxinak (valóban safe) nevezett szolgáltatók... Helyi ismerősök, előre leszervezett programok és megfelelő mennyiségű pénz nélkül Kabul nehezen élvezhető.

Van pár múzeum – szó szerint pár, nem kifejezetten érdekes mind, amióta a tálibok kultúrsokkot okoztak a világnak azzal, hogy elpusztítottak mindent, ami nem volt eléggé muszlim nekik, többek között a Bamijani Buddha-szobrokat vagy a Régészeti Múzeum egyedülálló gyűjteményét – néhány mauzóleum, kertek, temetők, mecsetek és pár szétlőtt palota, valamint az állatkert, amin még a National Geographicosok is sírva fakadtak. Egy magyar számára szívdobogtató látványosság lehet még Stein Aurél sírja, ami azért nem egész napos program, tekintve, hogy kis brit temetőben nyugszik, ahova ritkán tévednek más látogatók. Fanatikusok még kívülről megtekinthetik az ENSZ Afganisztáni Missziójának a központját, ahonnan ’96-ban a tálibok kirángatták az oda menekült Nadzsibullah elnököt, hogy aztán csúfosan föllógassák. Ha minden érdekel, 3-4 nap alatt megnézheted. Körülbelül ennyi az az időmennyiség, amit egy nyugatról beesett turista első nekifutásra aránylag kényelmesen el képes viselni a városban, legalábbis én mindkétszer a negyedik napig bírtam hasznosan tölteni az időmet.

Ami ezután következik, ahhoz sok pénz kell és némi helyismeret. Az Afganisztánban megtámadott turisták száma talán a legalacsonyabb a világon, ehhez azonban nem árt figyelembe venni, hogy évente mindössze néhány tucat eltévedt vándor lép be az országba. A biztonság sokba kerül, egy legolcsóbb védett szoba átlagosan napi 50 dollárba. A nemzetközi szervezetek erődítéseket építettek a központjaik közé, ami homokzsákokkal megtámasztott falat, szögesdrótot, külső fegyveres és belső fegyvertelen őrt jelent. Ebben a rendszerben legfeljebb tankkal lehet kárt tenni, de ez az utóbbi időben nem jellemző Kabulban.Ami elviselhetővé teszi az életet egy évekig ott dolgozó ENSZ-es számára, az nem más, mint a gondosan elfedett „otthoni” körülmények. A nagyjából négy méter magas mocskos fallal, szögesdróttal és kalasnyikovos őrrel körülvett csillivilli szökőkutas luxuskertek, ahová afgán nem teheti be a lábát, például pont ilyen helyek – a legnépszerűbb a l’Athmosphere (jól berúgtam, jaj). Vagy a kényelmes lakások biliárd- és pingpongasztallal, a kötelező bunkerrel és házimozival szintén a tartós ittlét elviseléséhez szükségesek. De a legjobbak azok az éttermek, amelyeknek semmi jele sincs az utcán, és csak a bennfentesek ismerik őket. Ezek az ENSZ által ajánlott helyek a saját munkatársaik és az NGO-k számára. Az árak, a kiszolgálás és a választék európai, az őr, a pincér és a csapos afgán. Van itt minden, spanyol konyha, Heineken, wifi, egyedül az erdélyi törkölypálinka hiánya miatt szomorkodtam egy kicsit. Kabulnak ez az arca mintha félig illegális lenne, legalábbis ami a szabadosságot illeti. Ide aztán nyugodtan kiöltözhetnek a nők nőnek, dzsip hozza-viszi őket, esetleg valami megbízható taxi, és nyugodtan lerészegedhetnek együtt a férfiakkal anélkül, hogy kövezés lenne a vége. Alkoholt máshol nem is nagyon lehet szerezni, bár egyes hotelek mellett lévő boltokban pult alól adják a jó erős Baltika 9-est, ami garantáltan lapra tesz – ha máshogy nem, hát anyagilag.

A város veszélyeire állandóan felhívják a figyelmet. Az elsődleges célpontok az amerikai katonák, de nem árt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy egy afgán számára minden fehér ember amerikainak tűnik első ránézésre. A kockázat abban rejlik, hogy az egyébként barátságos és vendégszerető afgánok között megbújnak ahhoz hasonló szélsőségesek is, mint amilyenek például az iraki tevékenységük miatt a nyugati médiában fegyveresen megjelenő alakok, akik a képeken a zsákos fejű térdelő újságírók és kamionsofőrök mögött szoktak állni. Hónapokkal ezelőtt például izgulhattunk elrabolt nepálig gurkákért és négy albán segélymunkásért is, ez utóbbiakért sajnos hiába, ugyanis meggyilkolták őket a tálibok, míg afgán kísérőiket szabadon engedték. A két német zsurnaliszta nem volt ilyen szerencsés a nyáron. Igaz velük Kandahár környékén történt mindez, amihez képest Kabul jobb helynek számít. A külföldiek elleni nagy irtó hadjárat eddig elmaradt, a legtöbben ugyanis felismerték, hogy a nemzetközi haderő, az ENSZ és a segélyszervezetek igenis képesek segíteni az országon, még akkor is, ha a helyiek szerint nem elég fürgék és nem elég hatékonyak ebben. A legbiztonságosabb bérelt kocsival és sofőrrel járni a várost, de ettől el lehet tekinteni abban az esetben, ha nincs sok vesztenivalója az embernek, mondjuk, ha csóró turista. Ez az a kategória, ami a legtöbb Afganisztánban tartózkodó ember számára (értsd: helyiek és nyugatiak egyaránt) abszurdum, bár a magyar katonák meséltek olyan norvég házaspárról, akik a mézesheteiket töltötték itt, csak hogy egy extrém példát is említsek. Egyik este, sötétedés után akartam mandarint venni, amihez a szállásunk mellett működő étterem vezetője mellém adott egy 15 év körüli türkmén gyereket, hogy vigyázzon rám. Igazán meghitt séta volt egy feleakkora gyerekkel a sötét Kabulban, de tény, hogy annyira bebeszélték, hogy jobb így, hogy biztonságosabbnak éreztem, hogy ott van.

Potenciális veszélyforrás a közlekedésben való részvétel, azaz minden olyan cselekvés, ami a szállodai szobán kívül zajlik. Ehhez persze hozzá lehet szokni, azt a szabályt figyelembe véve, hogy mindig az erősebb járműnek van elsőbbsége. Ez alól kivételt képeznek azok a katonai dzsipek, amelyek aljas módon gépfegyverrel és konvojjal a hátuk mögött kényszerítenek útfélre soktonnás telepingált teherautókat. Szerencsére az állandó dugók miatt a haladási sebesség meglehetősen alacsony, sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy gyalogos átkelésnél egy kocsi odanyom egy másikhoz, mint hogy százhússzal elgázol. A közlekedésben nem is ez a rossz, hanem a legfinomabb kendőn is áthatolni képes por. A mérések szerint a városi levegő 60%-a ilyen, és ennek a 80%-át alkotja az a fekália, amely a csatornázás híján előbb-utóbb az utcán köt ki, aztán a nap kiszárítja, a szél felkapja, és máris a tüdőbe kerül. Mindezt kombinálva egy 45 fokos nyári nappal vagy mínusz 20-30 fokos téli hideggel és egy 1800 méteres tengerszint feletti magassággal mindjárt kellemesebbnek tűnik egy pohár sör a kora tavaszi Firenzében. Más veszély nem nagyon leselkedik a gyanútlan utazóra. Ha valaki véletlenül angolul szólítja meg, nagy a valószínűsége, hogy az illető a kabuli egyetem orvosi karának hallgatója és minimum középosztálybeli. Nagyon meg tudnak lepődni azon, ha az első üdvözlő körök lefutása után felállítjuk nekik ezt a diagnózist. Ezek már nem azok a szakállas fickók, akiket a filmeken lehetett látni mudzsahid harcosként – legfeljebb az apjuk volt ilyen. Nem is azok a szigorú és fanatikus Hekmatjar-tekintetű titánok, akik a pakisztáni medresszékből kikerülve élik zűrös életüket. Farmer, ing, bőrdzseki és borotvált fizimiska, mintha Stallone jött volna divatba megint.Pár nap után feltűnnek a város apró finomságai: hajnalban a parkban kocogó emberek, a Törzsi Ügyek Minisztériuma előtt álló turbános atyafiak, a katonai járőrök biztonsági intézkedései, vagy a kínai éttermeknek álcázott kínai kuplerájokba járó zsoldosok apró-cseprő ügyei. Mindezek valahogy élhetővé, talán még szerethetővé is teszik Kabult, igaz csak pillanatokra…

Ilyen pillanat például, amikor az utcán megállunk beszélgetni egy helyi fazonnal (csak fazonnal, nővel soha). Normális esetben külföldi nem tesz ilyet, mert vagy kocsiban ül, vagy életveszélyben érzi magát és siet. A legegyszerűbb „Merre van a …?” kezdetű kérdés másodpercek alatt 20-30 fős tömeget képes generálni, ami vita esetén duplájára duzzadhat. Ennek legfőbb oka, hogy kellőképpen ráérnek az emberek. Itt elképzelhetetlen, hogy a borbély, a szakács vagy az eladó ha valami érdekeset lát az utcán, nem megy oda közelről is megbámulni, félbehagyva ezzel minden aktuális tevékenységét, amit itt munkának hívnak. Ilyenkor az érdeklődő rengeteg impulzust kap nagyon gyorsan. Egyrészt megpróbálja kitalálni, hogy ekkora társaságban mekkora veszélyben van, másrészt igyekszik tartani a frontot az egyszerre érkező kérdések tengerében. Ilyen tömegben lehet egyébként a legjobb portrékat készíteni, az afgánok ugyanis hamar beőrülnek, ha fotózzák őket. Az első kép után már ők kérik a következőket, és egy digitális kamera kijelzőjével hosszú időre le lehet kötni egy kisebb csoportosulást. Az ilyen kaland vége mindig ugyanaz, bár érdemes lenne megismerni azokat a körülményeket, amelyek között olykor elrabolják az embereket. Az átlag afgán persze nem tesz ilyet, de éppen ebben rejlik a kockázat, hogy mikor nem átlag afgánnal hoz össze a balszerencse.

Összességében érdemes tehát meglátogatni Kabult, mint tette ezt Stein Aurél vagy a hippik a ’70-es években, igaz ők más megfontolásból mentek oda más körülmények között. A hippik India felé menet álltak meg, a híres afgán hasist szívni. Ma már nem vetemednek ilyesmire, és repülővel mennek Delhibe vagy Katmanduba, Stein pedig egy komoly ember volt, aki a világért sem cserélte volna le a könyveket dzsointra. Néhány napos tartózkodás után Kabult elhagyva kitérőt tettünk Bamijanba a tálibok által lerombolt Buddha szobrokhoz, és még azon is túl. Mosolyogtak az istenek, a téli Hindukusban egészen meleg napsütés és kellemes idő fogadott, ami az út végére havazással tért vissza a normális kerékvágásba. A 150 kilométeres utat 8 óra alatt sikerült teljesíteni terepjáróval, és áldottam a szerencsémet, hogy amikor legutóbb erre akartam jönni helyi tömegközlekedéssel, nem tettem meg. Afganisztánnak ez a középső része a hazarák birodalma. Ez az a népcsoport, amelyik Dzsingisz kán leszármazottjának tekinti magát, és rengeteget harcolt és szenvedett síita hite miatt. Mongoloid vonásaik és szőrzetük miatt volt bajuk a tálibokkal is, ugyanis a genetikai adottságaik miatt nem tudtak megfelelő szakállat növeszteni. Bamijan „city” a központja Közép-Afganisztánnak. Az elmúlt évezredek alatt itt találkozott a zoroasztrianizmus, buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám, és a Selyemút is vezetett erre. Bamijan ma az adatok szerint százezres város, gyakorlatban ez nem látszik, a maximum kétemeletes házak és az egyutcás szerkezete miatt. Ha nagyon siet az ember, egy óra alatt kényelmesen végig lehet nézni a Buddhák helyeit. Maga a város a világon semmilyen érdeklődésre számot tartó objektummal sem rendelkezik, ennek ellenére kellemes napokat lehet itt tölteni a környéken barangolva, vagy a csajkanák valamelyikében ülve. Ez utóbbiak a teaházak, amelynek padlóján törökülésben teát és kebabot fogyaszt minden jóravaló helybéli az elmaradhatatlan mazsolás rizzsel. Szükség esetén éjszaka aludni is lehet ilyenben, sőt akár szobát is bérelni. Ez utóbbi megoldás nagyon kényelmes, ugyanis a konyhából nyílik be ablak, így ébredés közben, fekvésből is lehet reggelit rendelni.

Ahogy lassan szorított az idő, hogy visszaérjünk Mazar-i Sharifba, úgy döntöttünk, visszafelé nem megyünk be Kabulba. Útközben már többször is feltűnt, mintha ebben az országban mindenki ismerne mindenkit. Ezt kombinálva a biztonsági szempontokkal, nevezetesen hogy ne használjunk ismeretlen sofőrt és hasonlók, elég nehézkesnek tűnt az utazás. De a gyakorlat azt igazolta, hogy talán mindenki mindenkit ismer. Még a Vöröskeresztnél ajánlottak nekünk egy megbízható tolmácsot. A tolmács ajánlott egy megbízható sofőrt, nyilván az egyik barátját, hogy legyen neki is jó. Aztán kellett volna egy másik sofőr, aki fölvitt volna északra, de az is került hamar. Kabultól nagyjából 120 kilométerre szinte saccra megálltunk egy falu szélén, és amikor híre ment, hogy Mazarba megyünk, elő is került egy fickó, aki – hogy, hogy nem – vezetőnknek az egyik barátja volt, természetesen „megbízható” sofőr. Hittem is a dolgot, meg nem is, de egy próbakérdéssel kiderült, hogy valóban ismerik egymást. Innen nem volt más hátra, mint mobiltelefonon bediktálni a rendszámot mazari barátunknak, aki két perc múlva azzal hívott, hogy a kocsi a helyi rendőrfőnök nevén van. Ettől kezdve nem is kérdeztünk többet.

Valahogy még útba ejtettük a Pandzsir-völgyet, ahol Ahmed Sah Maszúd odavert párat a vörös hadseregnek. Maszúd sírját is megnéztük, ha jól tudom, Badakhsanban robbantották föl, de áthozták ide. A sír már megépült, mi még csak a puszta téglafalakat láttuk.

Háromhetes, aránylag izgalommentes utunk végére kellett egy slusszpoén, amit az üzbég bürokrácia mindig képes produkálni. A Mazar-i Sharif piacán vett dokumentarista jellegű videocédéket az utóbbi afgán háborúkról elég hamar kiszúrták az üzbég határőrök, és azonnal elkobozták egyikünktől. Zene van rajta – mondtam az őrnek, aki erre visszaadta az enyémeket. Bő óra várakozás és semmittevés után jött egy magasabb beosztású tiszt azzal a szöveggel, hogy nagy bajban is lehetnénk, mert a cédéken államtitkok vannak (valószínűleg olyan dolgokat láttak, ami rossz fényt vet Üzbegisztánra vagy egyes politikusaikra). Nyilván nem kellett volna balhézni velük, hogy adják vissza a cuccokat, mert nem kémek vagyunk, és legálisan vettük a piacon, de sajnos nem így történt, így hamar kiderült, hogy nálam is vannak ilyenek, ezért elvették azt is. Ezt félórás telefonozgatás követte (Üzbegisztánból, magyar kártyáról, üzbég vonalast), majd kiegyeztünk egy döntetlenben: az egyik sorozatot megtarthatjuk, a másikat eldugjuk a többi cédé közé, és nem vesszük elő. Ha esetleg bukunk vele, akkor minden a mi felelősségünk. Így esett, hogy fogtak kémeket meg nem is, mi meg az állítólagos államtitkokkal együtt felszálltunk a TU-145-re Moszkva felé.