the next Balkan trip - storms in the albanian alps

Albán repperek, keletre menjetek

Mindig vicces fölszállni a Keletiben a Belgrád felé tartó éjszakai vonatra. Sosem lehet tudni, hogy hatalmas alvás lesz egyedül egy fülkében, baráti berúgás a határig, és onnan ájulás a végéig, esetleg valami démoni hajléktalan vagy őrült félnótás kerül mellénk.

Ezúttal ez utóbbi jutott nekünk. Beszélni alig tudott, fölszállás előtt valószínűleg kézzel végigellenőrizte az egész szerelvényt, hogy minden meg van-e rendesen olajozva, majd fölvette a kondás legszennyesebb ingét, és beült közénk, megbénítva ezzel minden beszélgetést. Szerencsére hamar bealudt, miután udvariasan visszautasítottam a fél órán keresztül ajándékul kínált üres sörösüveget, Kiskunhalasnál meg leszállt (mert időben felkeltettük Áronnal…), így két nagy ampulla fröccs bevétele után sikerült mindent fájdalommentesen átaludni.

A belgrádi pályaudvar előtti szabadtéri kocsma-kávézóban már kívülről megy az árlap, annyit voltam ott, a kávé-sör-pálinka kombó másodszor ismétlésre visszahoz a földre, és délben már a Pristina felé menő buszból bámuljuk a hegyeket, meg Novi Pazar előtt egy hatalmas Hollywood feliratot a hegyoldalban. A koszovói határon azért óvatosan megkérdezik a határőrök (illetve nyelvtudás híján ráutaló magatartást tanúsítanak, na meg minden utas besegít egy-egy szóval), hogy ezen a határátkelőn akarunk-e távozni, mert ha ezen, akkor azt felejtsük el, itt ugyan mi ki nem megyünk. Koszovói pecsétet továbbra sem osztanak, nem tudom, honnan veszi, hogy itt nem léphetünk ki, de nagyon erősködik, így belenyugszunk. Nekem mindegy, Albániába megyek tovább, de Áron ugyanerre jönne.

A pristinai megérkezés mindig feldob, a buszpályaudvar mellett ugyanis egy Bill Clintonról elnevezett márványvágó üzem hirdeti magát, nem is kicsiben. Este befészkeljük magunkat Venczel Zoliék lakásába. Ha másfél éve, a függetlenségi bulin is itt lakott volna, ezer euró per napért kiadhatta volna a CNN-nek vagy a Reutersnek – éppen a Grand Hotel bejáratára néz, ahol mindig minden történik. Közben megjelent Jetmir, elkezdődött a mindenkori gasztro-ámokfutás. Belvárosi kiülős, pleskavicás-sültmájas-csevapos hústál, saláta, friss kenyér, sajt, hét deci pálesz meg vagy öt sör. Két órával később teljesen elkészülünk, főleg amikor megkapjuk a 32 eurós számlát – ötünkre.

Másnap minimális kalandvágytól hajtva átnézünk Gracsanicába, az ortodox szerb kolostorba. És mint ilyen, önálló kis szerb enklávé az albánok között. Éppen ezért a KFOR őrzi. A busz hatalmas vaskapunál tesz ki, tisztára mint valami kastélykapu. Bátran becsöngetünk, majd két perc múlva kinyílik, mint valami drakulás filmben. A falon belül szerzetesek kapálgatnak, megtalál pár cigány koldusgyerek, végül csak bejutunk a templomba is. Aki már látott egy ortodox templomot, az kis túlzással látta az összeset – kivéve persze ha freskójunkie az illető. Egyikünk sem volt az, öt perc alatt megnéztük, az egész épület magasabb, mint szélesebb, el lehet képzelni. Viszont tényleg csodás, padlótól a kupoláig telis tele freskókkal…

Kifelé sikerült a hivatalos kijáraton elhagyni a helyet, a bejáratot őrző svéd KFOR-osokat cseppet sem zavarta, hogy nem láttak bemenni. Később még egyszer elsétáltunk feléjük, hogy megkérdezzünk valamit, de nem alkalmas időben érkeztünk, mert dőlt ki a spanglifüst az őrbódéból. Hiába, nehéz a szolgálat, és főleg unalmas. Mindenesetre kellőképpen kikacarásztuk magunkat a stresszelő svédeken.

Lassan egy éve nem jártam Pristinában, már hiányzott. Kedvenc helyünk, a kiváló halétterem, a Hemingway új dizájnt kapott, és már nem az a füstös-gerendás kisétterem többé, úgyhogy szomorúan lemondtam róla. A Jonny Depo is bezárt.

De rengeteg új hely nyílt, amikben az a közös, hogy nehéz őket megtalálni. Jetmir például a fő sétálóutcán, a Nina Terezán sétálva egyszer csak lefordult egy kapualjba, lement egy szintet, majd a hátsó bejáraton kivezetett a házak közti sitthalmos, lezúzott, túlzsúfolt parkolóba, olyanba, ahol nőket erőszakolnak a filmekben, és ahol még Jackie Chant is elintéznék a helyiek. Azon átkelve azonban hihetetlen fain kis kiülős kocsmára bukkantunk. Aztán meg találtunk egy retrokocsmát, meg egy olyat, ahol a horvát Osijecko sört csapolják, úgyhogy hamar lett pár törzshely.

Itt találkoztunk Totonnal, azzal a pristinai DJ-vel, aki a függetlenségi bulin 17 órát játszott folyamatosan a -20 fokos hidegben, és úgy elfagyott a keze, hogy azóta sem százas. Mesélt egy-két elég súlyos történeket Mitrovicáról és a szerbekről. Fél évvel a függetlenség kikiáltása után, tavaly nyáron történt, hogy szerb titkosügynökök azzal a feladattal érkeztek a városba, hogy tüntessenek el minden olyan szerbet, aki együttműködik az UNMIK-kel vagy a KFOR-ral. Az egyik haverja nekik dolgozott, mint portugál tolmács. Amikor jött ki a bázisról, elkapták a szerbek. Szerencsére a kocsijában hagyta a kabátját meg az iratait, így kimagyarázta magát, hogy ő portugál, és elengedték. Többeket viszont megöltek vagy összevertek…

Másnap lelépett Áron. Előtte két napig sakkoztuk, hogy tud százszázalékos biztonsággal átjutni a határon, mert végig a levegőben volt, hogy visszaküldik. De hajnalban jött az üzenet, hogy átjutott. Elmebetegek találták ki ezt a határrendszert…

Közben kezdett körvonalazódni az Albánia túra terve is. A terv lényege, hogy minden pontja tetszőlegesen megváltoztatható, mindjárt kiderül, hogy miért. Tehát a legelső olvasatban a koszovói Prizrenen keresztül le Kukesbe, onnan egy túrázás a Valbona völgyében, majd komppal Skodrába, onnan meg Montenegró és haza. Majd kiderült, hogy félre lettem informálva, Kukesből nincs komp, ahonnan van, onnan sem Skodrába megy.

Ahol túrázni akartam, onnan nem lehet átkelni a hegyeken. Nincs is komp. Napi két komp van, de csak nyáron. Mindig egy komp van, és az is reggel hétkor indul Bajram Curriból. Bajram Curriban nincs is komp, csak Fierzeben. És 10 euróba kerül. Illetve csak három és félbe… Szóval abbahagytam a tervezést, hogy lesz, ami lesz.

A koszovói Prizrenből egy gyors átszállás Djakovacba, onnan meg át a hegyeken Bajram Curriba. Annyira olcsó volt, hogy meg sem próbáltunk stoppolni, pedig az volt az eredeti terv. A határátkelő annyira félreeső helyen van, hogy még pecsétet sem kaptunk, Jetmir meg a lejárt útlevelével jött át (a koszovóiaknak amúgy nem kell semmi más, csak egy bármilyen ID Albánia felé – máshova nem mennek, mehetnek…)

Bajram Curri városként van jelölve a térképen, de csak amíg meg nem nézem, hogy ez 5000 lakos alatti települést jelöl. Elindulunk gyalog a Valbona völgyébe, Valbona city felé (500 fő alatti izé… nem falu). Mindenki óvva int, meg hogy menjünk mikrobusszal, csak 25 kilométer, másfél óra és másfél euró. Csábító, de addigra már nagyon gyalogolhatnékunk volt… később persze megálltunk stoppolni, föl is vett a hegyvidékek legalkalmatlanabb járműve, a telepakolt pótkocsis teherautó, ami sétatempóban nyomta végig a szakadékos földúton – de közben legalább tudtunk fotózgatni. A Valbona Albánia talán legtisztább folyója.

Minden pontján látszik az alja, vagy egy liter vizet betoltam belőle. Később tovább stoppolgattunk, és összejött az az álomfuvar, ami olyan ritkán sikerül csak, és akkor is valahol a Közel-Keleten vagy Közép-Ázsiában: platós dzsipen hátul állva élvezni a száguldást. És közben felbukkantak ezek a kellemes küllemű hegyek…

A patak mellett sátorozásról valamilyen isteni sugallatra lemondtunk, és bekéredzkedtünk egy helyi arc kaszálójára, ahol a tökéletes munkamegosztás folyt. Négy férfi ült a szénaboglya előtt, mindenkinek egyik kezében cigi, a másikban raki, előttük kávé. A boglya aljában meg két nő forgatta a szénát, hogy jobban száradjon. Közben meg kaptuk az infókat… A Valbona-völgyben muszlimok és keresztények élnek együtt. Sosem volt konfliktusuk egymással, csak ellesték a hasznos dolgokat. Itt a muszlimok isszák a rakit, és disznót is esznek. Ezt jól eltanulták a keresztényektől, de megvolt az oka. Évi hat hónapon át hó alatt van a falu, és még a legmelegebb nyáron sem tűnik el a hó a hegyekről, pedig csak 2000-2500 méter magasak, kivéve a legmagasabb pont, a Jezerce, ami 2694 méteres. Ideális hely a turizmus kiépítéséhez, Jetmirrel el is időztünk a gondolattal, hogy kéne venni egy darab földet, építeni rá valamit, aztán szépen eléldegélni.

Az alapkérdés az volt, hogy lehet-e 10 ezer euróért venni egy hektár földet. Hát nem. Egy hold ára 50 ezer euró, és nem eladó amúgy sem. A helyiek nagyon lelkesek voltak, hogy megjelentek az „internationelek”. „Persze, egy csomóan járnak ide. Ha elindultok föl a hegyekbe, naponta akár tízzel is találkozhattok.” Igen, ez még rendben van…

Közben fölvertük a sátrat a kaszálón, kaptunk páleszt meg sajtot vacsira, aztán elájultunk. Viharra keltünk. Olyanra, ami reggel sem ért véget, így egész nap a sátorban maradtunk, miközben biztos voltam benne, hogy egy órán belül véget ér az egész. Délutánra azonban eluntuk a sátrazást, bementünk a házba, ahol bemondta a tévé, hogy akkor most négy nap eső lesz. Másnapra beáztunk, úgyhogy a hegyen átvágós kalandozás helyett visszastoppoltunk Bajram Curriba, ahol aljas módon kivettünk egy szállást. Négy euróért, szállodában. Víz meg villany néha volt, néha nem, de este mindkettő igen. Kiderült, hogy honnan megy a komp, reggel már csak oda kell vergődni egy hajnali ötös keléssel.

Az esti beájulás hajrájában egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a szállóból, hogy járjak egyet a város vagy tucatnyi utcájának egyikén. És csodák csodája, mindenki a két főbb utcán mászkált, úgy látszik egy ilyen kisvárosban ez a minden esti program. Végül egy sör mellett belefutottunk a város repperébe, DMC Bablokiba, aki saját bevallása szerint a környék egyetlen igazi gangszta reppere, aki szerint minden rendőr bekaphatja, és akinél mindig van egy jó kis hazai spangli. Úgyhogy fölmentük a múzeum tetejére a haverjaival, mobiltelefonról ment az alapzene, ő meg előadta magát. Hát, itt rendőrnek lenni sem stresszes. Csak furikáznak föl-alá a kis mikrobuszukkal, senkit soha nem piszkálnak, de mindig megállnak smúzolni egyet a haverokkal. Az ittas vezetőket sem nézik, mert itt az a szokás, hogy mindenki max.10-zel megy, őrjítően lassan. Hivatalosan egyébként zéró tolerancia van Albániában, de ezt senki sem veheti komolyan, amikor a piacon 3 euró egy liter pálinka a jobbikból (és ami a legszebb, hogy valóban kiváló…).

Másnap hajnalban Jetmir lelépett haza, én meg a komp felé. Ott találkoztam megint a repperrel. De a lényeg nem is ez, hanem a kompút. Földuzzasztott folyón, olyan hegyek között, ahol gyalogláson kívül semmi sem működik. Helyenként még az sem. A Koman-tavon megy végig a hajó naponta egyszer. A belsejében büfé, van sült virsli, kávé meg sör, na meg a nélkülözhetetlen tömények.

Ezek után a hazaút szinte már eseménytelen volt. Egy jó kétórás mikrobuszozás Skodrába. Ronda. Úgyhogy azonnal indultam a montenegrói határ felé, de 10 eurót akartak kérni egy 30 kilométeres fuvarért. Végül lealkudtam a felére, a határtól meg elstoppoltam Podgoricába. Az esi buszig volt nyolc órám, ennyi idő alatt pont meg lehet nézni mindent, ki lehet élvezni, és egy picit meg lehet unni. Szóval léptem. Aztán már csak egy 12 órás buszozás Belgrádba, ott egy gyors pálinkavásárlás, majd 8 óra hazavonat. A végére csak összejött 36 óra folyamatos hazajövés. Az utolsó szakaszon a változatosság kedvéért már egy amszterdami bankárral együtt…

Ja, majd el felejtettem, pár hasznos infó, akik esetleg arrafelé csavarognak:

Budapest-Belgrád retúr vonatjegy: 7400 HUF, indulás este 11 a Keletiből.

Belgrád-Budapest vonat: 7.30, 10.05, 21.20.

Belgrád-Pristina busz: 19 eurónyi dínár, minden nap délben indul Belgrádból.

Pristina-Belgrád busz: indul egy délelőtt, meg este 10 és 11 között több, szintén 19 euró.

A komp Fierze és Koman között reggel hétkor indul (tízkor vissza Komanból, 400 lek - 3,5 euró, 2,5 óra)

Podgorica-Belgrád: óránként kábé két busz van, 23-25 euró, 10-12 óra.

Belgrád-Tuzla busz: reggel 9-kor megy, 15 euró.

Albániában eltörölték a 10 eurós ki/belépti díjat. Sőt, Koszovó felől már pecsétet sem kaptam.

A szerbeknél alap, hogy minden utazásra rá kell számolni minimum 1-2 óra késést. Remélem hasznos volt...

hungarian PRT&OMLT at work

Élet a végeken

Járőr, konvojok kísérése, kiképzés. Vagy éppen dartsverseny, hússütés és csocsó. Egyeseknek tűzharc, másoknak gyúrás közben meghúzódott váll jut osztályrészül. Vannak köztük mérnökök, orvosok, ápolók, tanárok. A közös bennük, hogy mindannyian magyar katonák. Afganisztánban szolgálnak.

Igazi álomutazás. Mintha szaunában ülnénk, mindenkiről folyik a víz. A hőmérséklet kint 35 fok, bent inkább 45. Az átizzadt póló felett jó tízkilós repeszálló mellény, a fejen sisak, vagy ahogy katonai szlengből nem sokkal korábban megismerhettük, kupak. Levenném, de akkor a fejem törne be, akkorákat dob a teherautó. Egy izzó, páncélozott fémdobozban ülünk vagy kéttucatnyian, katonák és újságírók vegyesen. A hátul ülők kifelé néznek a parányi ablakon, a többiek meg egymás képét bámulják a félhomályban. Még két óra ebben a helyzetben, feltéve, hogy nem történik semmi. Katonáink sztoikus nyugalommal viszonyulnak ahhoz a logisztikai rémálomhoz, amit az újságírók jelentenek számukra. Számukra ez csak egy meló, púp a hátukra, nélkülünk lett volna egy fél szabadnap a táborban, lehetett volna aludni vagy gyúrni. Most meg figyelhetnek, hogy szét ne szaladjon a kíváncsi nyáj. Legutóbb egy fotóst úgy kellett elrántani a helikopter mellől, másodpercekkel azelőtt, hogy fejjel belesétált volna a forgó farokrotorba.

Még csak egy napja vagyunk úton, de mintha egy hete tartana. Összerázódik a csapat, a miniszter, a vezérkar, a fotós meg az újságíró. Tizenhárom órára összezárva egy vascsőben, kétszeri tankolással a volt Szovjetunió déli végein, majd megérkezés az észak-afganisztáni Mazari Sharif mellett lévő német táborba. Hatalmas város ez. Földszintes, egyszerű, szögletes, ingerszegény, de a hozzáférhető legnagyobb komfortban berendezve. Betonozott utak, fehér páncélkonténerek, köztük minden talpalatnyi felület fölszórva kővel, hogy ne éljenek meg benne a rovarok és a kígyók, meg hogy megfogja a mindent belepő port. A hatalmas kantinban százak férnek el, a választék bőséges, de valódi ízek és fűszerek nélkül. Az ajtón plakátok, az egyik a BL-döntőt, a másik a hétvégi rockbulit hirdeti. Az ebben a táborban dolgozó orvosok, ápolók és egyéb kisegítő személyzetek egészen élhető börtönt kaptak, sokan ugyanis fél évet húznak le anélkül, hogy elhagynák a területet. „Ennyi erővel lehetnénk akár az Alföldön is. Csak itt melegebb van.” – vélekedik egyikük. Igazuk van, ezen a helyen biztonságban vannak. Körülöttük két és félezer jól felszerelt német, azok körül biztonsági zóna, a közeli falvak vezetői lojálisak, a gyanús elemeket földobják. Ha hirtelen gránátot lőne be valaki, csak be kéne menniük a páncélozott konténereikbe, ha meg valaki robbanószert próbálna meg becsempészni, elkapnák a keresőkutyák. Az az afgán is megjárta, aki a műlábában vitt volna be robbanóanyagot a kórházba…

Estére, a fent említett zötykölődés után a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) bázisán vagyunk Puli-Humriban, az észak-afganisztáni Baglan tartományban. A látszólagos biztonságnak itt vége, a környezet ugyan nem ellenséges, de állandóan résen kell lenni. Az itt missziót teljesítő magyarok feladatai közé ugyanis olyan tevékenységek tartoznak, mint a járőrözés, a helyi infrastruktúra javítása, az információszerzés, a helyi közösségekkel való bizalomépítés, a szállítmányok kísérése, vagy akár az afgán rendőrség és katonaság segítése. Komplex munka ez, rengeteg terepen töltött idővel, kimerítő megbeszéléssel, feszült figyelemmel jár. Az erőfeszítések eredménye nem nagy, nem látványos, de annál fontosabb: kutak, kisebb hidak, iskolák a helyieknek, megszerzett bizalom, cserébe néha jön egy-két füles a térségben megjelent idegen elemekről. Az igazi eredmény azonban mégis az, ha mindenki életben marad. Életek múlnak a legkisebb apróságokon is.

A délelőtti program egy iskolalátogatás. Most adják át azt a falat, ami a helyi lányiskola köré épült. Ez is a magyar PRT-nak köszönhető, egy helyi vállalkozó építette fel, de máris reklamálnak az afgánok: nem elég magas, be lehet látni, de azért köszönik szépen. De ugye lesz ez magasabb is? Közben a gyerekek megkapják azt a tonnányi csomagot, játékmacit és füzetet, amit magyar iskolások gyűjtöttek össze nekik. Az egész esemény bájosan amatőr, mindenki csetlik-botlik, a szégyenlős kiskölyköket előre kell lökdösni, a technika beadja az unalmast, páran elkésnek, a háttérben pár kissrác gyepálja egymást. Hogy mégsem viccből vagyunk itt, az azonnal kiderül, ha körbenézünk. A terep biztosítva, a katonák meg a fogukat szívják, amikor az ezüstpapírba csomagolt ajándékokra beriaszt a detektor.

Visszamászva a kellemetlen páncéldobozba Kilagaj felé vesszük az irányt. A Puli-Humritól 15 kilométerre lévő egykori szovjet bázis helyén új tábor épül. Amerikai pénzből, amerikai felszereléssel. A magyarok egyik legérdekesebb szerepvállalása ez, amelyben az ohioi nemzeti gárda tagjaival közösen képeznek ki 700 afgán katonát a mieink. A feladathoz rengeteg türelem és állandó odafigyelés kell. A két nyugati, a magyar meg a tengerentúli könnyedén szót ért egymással, ismerik egymás fegyvereit, egymás nyelvét, egymás gesztusait. Az afgánoktól egy szakadék választja el őket, még akkor is, ha az itt szolgálók igyekeznek megtanulni a nyelvüket és kultúrájukat. „A helyieket könnyű motiválni, de sem pszichikailag, sem fizikailag nem bírják annyira a gyűrődést.” – meséli Belecz István zászlós. „Eleinte előfordult, hogy egy-két óra kiképzés után egyszerűen leültek a földre pihenni, vagy elaludtak. Most az a taktikám, hogy rövid, negyed órás etapokban beszélek hozzájuk, annyi ideig fenn tudom tartani a figyelmet.” – folytatja a szakállt növesztett katona. Emellett természetesen tiszteletben tartják a vallásukat, így lehetőségük van a napi ötszöri imára. Olyan is volt korábban, aki felvette az első fizetését, és szó nélkül eltűnt két hónapra, persze aztán visszatért – ezért ma már kirúgnák. De az tagadhatatlan, hogy folyamatosan fejlődnek. Legutóbb a 15 afgán zászlóalj közül a bázison lévők kapták a legjobb minősítést. Most éppen az aknavetőt tanulmányozzák. Nem mintha nem láttak volna még ilyet, talán többször is, mint az őket kiképzők, de a célzáshoz elengedhetetlen precíziós műszerekkel még meg kell ismerkedni. Ezek már nem azok az idők, amikor a hegyoldalból kellett a várost lőni – valljuk be, azt könnyebb volt eltalálni, mint a mostani kis célpontokat.

Sötétben érünk vissza a Puli Humri bázisra, a Camp Pannoniába. Lámpát mérsékelten lehet égetni, a tábor kicsi, körülötte hegyek, elvileg bárki beláthat. A családias hangulatot már csak egy úszómedence fokozhatná, panaszkodnak is jópáran, hogy miért nincs. Ugyanis volt. Pár évvel ezelőtt a hollandok építették, de aztán lett némi visszhangja odahaza annak, hogy az idegenbe küldött hős katonák úszómedence partján sütkéreznek, így aztán betemették. Helyette a Hard Rock Cafe Puli Humri logo jelzi a magyar lazaságot.

Másnap sikerül szerezni két német helikoptert, hogy visszarepítsenek a mazari táborba. Gyerekes örömünk akkor csökken egy kissé, amikor a katonák „viszonthányásra” köszöntéssel búcsúztatnak. Ahogy a rotor mozgásba lendül, és a helikopter felemelkedik, már senki sem beszél, inkább a tájat nézzük a lenyitott hátsó rámpán keresztül. Terepkövető repülésnek nevezik, ahogy pár méterrel a földfelszín felett haladunk. Lehet, hogy ez tart életben: messziről nem nyújtunk jó célpontot, a hegyek között pedig csak másodpercekre vagyunk szem előtt, amikor előbukkanunk a hegygerinc felett, vagy amikor befordulunk egy kanyonba. Elöl két géppuskás pásztázza a terepet, hátul, a rámpa szélén lábat lógató katona ül. Ő maga az egyszemélyes hátsó radar, ami az esetek többségében mindössze egy fullpanorámás sétarepülést jelent a gyakorlatban. Állítólag nem veszélytelen munka ez, néhány ilyen hátsó embert már elhagytak… És hogy miért kell két helikopter? Azért mert Afganisztánban mindenből több kell. Ezt a biztonsági helyzet indokolja: ha az egyik járgánnyal (helikopter, páncélozott dzsip) történik valami – ahogy ők neveik, incidens – , akkor a másiknak kell fedeznie és adott esetben kimenekítenie a benne ülőket. Így lehetséges az, hogy ha egyetlen embernek kell elmennie A-ból B-be, ahhoz legalább két helikopter, vagy több kocsi szükséges.

Utolsó este magyar buli van Mazarban. A sört a német boltból, a bepácolt húst a barbekjúhoz a kantinból szerezzük. A bolt a globalizáció legjobb példája: a német hely bosnyák menedzsere kínaiakat alkalmaz, akik a dán legót árulják a norvég orvosnak Afganisztán északi részén. Rejtő itt jól érezné magát. És ha már itt tartunk: a szeszesitalra kemény limit van, egyszerre legfeljebb hat doboz sört adnak ki egy embernek. A tábor fennállása óta egyszer sem volt gond a részegséggel, pedig háromezer kiéhezett és felfegyverzett férfi és tizedannyi nő él itt összezárva. A fáradt gőzt ki kell engedni valahogy, és mindenki tudja, ha vállalhatatlanul viselkedik, nagyon gyorsan hazakerülhet. Akkor pedig oda a jó fizetés is. De ennél sokkal profibb a hozzáállás.

Ahogy lemegy a nap, egyre jobban oldódik a hangulat. Már nem gondolkozunk sztereotípiákban. A katona már nem az a baka, akivel fogkefével mosatták fel a vécét a rendszerváltás környékén, sokkal inkább egy nyelveket beszélő, remekül kiképzett vidám és segítőkész cimbora, és már mi sem a hazudós, elferdítős, megbízhatatlan, őscivil újságíróknak érezzük magunkat, akikben az a legjobb, hogy mindjárt hazamennek. Ők viszont maradnak még három hónapot, addig helyt kell állniuk. És másnap folytatják az operálást, a járőrözést, magyarázzák az afgán katonáknak az új felszerelés működését, tárgyalnak a falusi vezetőkkel, bütykölik a kocsit, és tervezgetik, hogy otthon majd mire költik az itt megkeresett pénzt.

A képekért hálás köszönet Kállai Marcinak, Dévényi Verának, Nyulas Szabolcsnak, na meg nekem:-)