Jópár nappal megcsúsztam az írással, de átlépett rajtam a történelem. A sztorim annyiból érdekes, hogy a többi párezer újságíróval ellentétben én nem a függetlenség miatt mentem Pristinába, hanem mindenképpen ott lettem volna. Persze így sokkal jobb volt… A dolog politikai részéről most nem írok, nincs író-olvasó ember, akibe ne verte volna bele a magyar média, hogy mi van.Szarajevóból olyan hóesésben indultunk, hogy órákkal korábban kimentünk a pályaudvarra megkérdezni, hogy mennek-e egyáltalán a buszok. Mentek, igaz csak harminccal, és a mitfahrer tízpercenként leszállt lekaparni a szélvédőről a ráfagyott vizet. A szerb határőrök sem szívattak, így nyugodtan léptünk be a még 12 óráig Szerbia részének tekintett, nem függetlenedett Koszovóba. Az élmény sztalkeri, mintha a Zónában lennénk. A táj miatt nem bírtam aludni… Az útlevélbe kaptunk egy UNMIK-os papírt, amit kifelé menet elvettek. Mint valami vízum:-)
Pristinában volt vagy -10 fok, ha nem kevesebb, de ez senkit sem zavart, hogy már reggel hétkor rakétákat és albán zászlókat áruljon szerteszét a városban. Kijött elénk Jetmir, a helyi Express napilap fotósa egy friss újsággal, függetlenség napi címlappal: Pasic, Tito és Milosevics képével, alatta nemes egyszerűséggel: Fuck Yu (1913-2008). Lassan fölmásztunk a szállásunkra, a hegyre, állítólag a szomszédaink magyar újságírók voltak. Velük csak utolsó este találkoztunk. Valószínűleg Pristina utolsó ágyát kaptuk meg, annyira tele volt a város a világ minden részéről érkezett tudósítóval. Mi két olasszal kerültünk egy szobába, és ott is csak egy franciaágy jutott kettőnknek.Az eredeti terv a pihenés volt, de azonnal beszippantott a tömegek hangulata. Zsebre tettem fél liter slivovicát meg a fényképezőgépet és hajnalig barangoltunk. Először is a hihetetlenül jó kajákba
futottunk bele. A szokásos döglött birkát eszik általában csevapnak vagy pleskovicának (ugyanaz mint a csevap, csak egy nagy dög sok kicsi helyett), a hamburger akkora, hogy egy Ruhr-vidéki bányásznak is elég egy munkanapra, a pedig döner jobb mint bárhol máshol. Szükség is van jó kajára, mert Pristina elég ronda hely. Ami szépnek mondható, azok a mecsetek, amit mondjuk Szarajevóban vagy Isztambulban észre sem vesz az ember, annyi van belőlük – itt üdítő színfoltok. Anélkül, hogy végigmennék a citromdíjas építészeti remekeken, íme pár példa. Az függetlenségi események központja a Grand Hotel Pristina volt. A hátsó tetőteraszán a trafóház mögött kakihalom, ráadásul oda járnak spanglizni a helyi fiatalok, 20 méterre innen közvetít a CNN – ez a helyi Kempinsky. A másik gyöngyszem a pályaudvar. Nem is tudtam, hogy van vonat Pristinában, de az olaszok mondták, hogy érdemes lenne kipróbálni. Hát, mit mondjak, érdemes volt. Ez ugye egy főváros, még ha csak egy napja is. A pályaudvart alig lehetett megtalálni, de ezért sikerült. Nincs rá kiírva semmi, teljesen elhagyott, és két sínpár van. Ebből az egyik rozsdás. A váróterem zárva, menetrend nincs. Végül szereztünk valami helyi mindenest. Azt javasolta, menjünk busszal, mert a következő vonat egy hónap múlva indul Belgrádba – ha minden jól megy. Az egyetemi és a nemzeti kömyvtár közös épülete is megér egy misét. olyan, mintha a hatvanas években kiírtak volna egy pályázatot apáinknak, hogyan képzelik el a 90-es évek űrállomásait. Kicsit emlékzetet a régi űrös legóm egyes elemeire. Tudjátok, az a nagy, kék átlátszó kupola. ..A koszovóiak komolyan gondolták az ünneplést, ilyen dzsemborin még sosem voltam, pedig jártam már pár eszeveszett össznépi partizáson. A helyi sört, a Peját ingyen osztogatták. Volt csapolt és 2 literes kiszerelésű, mondanom sem kell, csak az nem döntötte magába, aki túl fiatal volt hozzá. Nekik volt ingyen üdítő, csipsz, és egy legalább 20 méteres torta. A sokat szenvedett pristinaiak 5000 kalóriás darabokban tömték az arcukba. Meglepő módon látványosan részeg embert nem láttam egyet sem – igaz olyat sem, akiben ne lett volna valami. Közben mindenhonnan üvöltött a zene, mindenki táncolt, lengette az albán zászlót, na meg az amerikait. Ez a világon a második ország, ahol nem ciki egy kicsit sem az USA lobogót éltetni. Egyébként nagyon hálásak az USA-nak, mert bombázta Szerbiát, és az egész Nyugatnak is, hogy próbálják fenntartani a békét és megvédik őket a szerbektől. A várost teleragasztották „Köszönjük” feliratú plakátokkal amerikai, brit, és EU-s zászlókkal díszítve. A plakátokban egy közös van: a bal felső sarkukban egy albánból amerikaiba forduló zászló előtt Clinton mosolyog. Ő itt az atyaúristen. Van Clinton utca, Clinton sugárút, de még Bill Clinton márványfaragó műhely is.
Mivel sokat nyomultunk Jetmirrel, akinek ugye fotósként jócskán akadt munkája, állandóan a fősodorban mászkáltunk. Pontosan úgy, ahogy a veterán tudósítók mondják: „Amikor Koszovóban kikiáltották a függetlenséget, egész éjjel a szerkesztőség és a Grand Hotel között rohangáltunk.” Na, ez pont ilyen volt. Meg pont ilyen lesz, amikor az unokáknak mesélem a „nagyapa, mesélj arról, amikor Ádámmal pálinkázni menetetek a Balkánra!” típusú nyaggatásukra. A függetlenség kikiáltásának a pillanatát talán egy sör beszerzésével töltöttem, később a Grand Hotelben a tömegek fújoltak, amikor Belgrádot mutatták, és volt némi ováció, amikor megjelent a miniszterelnök. Utána vissza a szerkesztőségbe, ahol csapra vertünk egy palack Taklert, közben elhagytam a kesztytűmet, ami másnap meglett.Éjjel valamikor rendeztek egy tűzijátékot, amit a túlhevült helyiek jócskán megspékeltek némi éles lőszerrel. Habár a rendőrség szigorúan megtiltotta az indokolatlan fegyverhasználatot (szép megfogalmazás, nem igaz? Mert nem a fegyverhasználat volt megtiltva…), a legtöbben tettek rá. Másnap reggel lépésenként ötösével rugdostam odébb a kilőtt hüvelyeket. A hegyoldalban a Kalasnyikovból, a belvárosban a pisztolyból kilőttek voltak többségben. De a tömegben is csak annyi látszott, hogy őrület van, hirtelen egy kéz a levegőben, benne pisztoly, a teljes tárat a Holdra lövi, aztán gyorsan zsebre teszi a fegyvert és odébb lép kettővel. Aztán hirtelen jön egy osztag rendőr, kicsit úgy tesznek, mintha keresnék a jóembert, aztán lelépnek. Közben együtt nyomult a magyar kontingens, a Népszabi, a Nemzet meg a Hír tv, de szerencsére volt akkora buli, hogy ne egymást kelljen fényképezni.
Később még elvetődtünk a Jonny Depo-ba, ami olyan, mint a Fekete Lyuk volt, csak sokkal kisebb, majd egy utcai DJ partiján tértünk magunkhoz. A faszi 13 órát játszott folyamatosan a dög hidegben, nem tudom, mit szedett, hogy nem fagyott szét. A függetlenség ünnepelgetése még napokig tartott, egyre csökkenő intenzitással. A rendőrök nyitottak voltak nagyon, amikor pár ember a kocsik közé ment táncolni és dobolni, nem zavarták el őket, és amikor kicsit nagyobb lett a tömeg, elterelték a forgalmat.
Kíváncsi lennék arra, hogyan és mennyi idő alatt szervezték meg ezt az eseményt: a Peja irgalmatlan mennyiségű sört szétosztott, és kinyomott külön függetlenségi sört. Megjelentek a „193. ország a Földön – www.recognise.ks” , az „Independence is better than having electricity” , a „Bye bye Serbia” és egyéb pólók, valamint a KS autójelzések.A szerbek megfelelően gondoskodtak arról, hogy a hazaút is emlékezetes legyen. Kettőnknek volt 50 eurója, hogy hazajussunk. Megvettük a Pristina-Belgrád buszjegyet, hogy ha minden jól megy, egy szűk nap alatt hazaérünk. Buszunk indulása előtt még ettem egy utolsó hamburgert, ami ellátott 2 napi zsírral, szerencsére. Evés közben kopogtattak nekünk az állomás ablakán, hogy valamit mondani akarnak. Ez volt az a jó hír, ami miatt 37 órás hazajutást produkáltunk olyan 700 kilométeren…
„A szerbek lezárták a határt, legkorábban négy nap múlva nyitják meg”. Szerintem Szerbia azzal, hogy lezárta a határait Koszovóval, közvetve elismerte a függetlenségét, de lehet, hogy csak én látom itt az öngólt. Gyors brainstormingot tartottunk, hogy Podgoricába vagy Szkopjébe menjünk-e, végül felszálltunk az első buszra Szkopje felé. Ott röpke 6 órás városnézés a belgrádi vonatig, amivel alig 11 és fél óra alatt megtettük mind a 400 kilométert. Komolyan, Szerbia vasútjainál fejletlenebbet én még nem láttam, egy alig szétkokszozott Tour de France-os biztos ráverne vagy másfél órát ezen a vonalon. A pakisztáni Lahore Express is gyorsabb volt ennél, komolyan… Éjszaka Leskovacnál fölszállt egy horda igazi primitív részeg szerb fiatal, alvás közben ránk törték az ajtót, hogy meggyőződjenek, eléggé szerb szimpatizánsok vagyunk-e, különben jaj lesz. A zsákomban volt egy albán zászló, azzal kellett volna megfojtanom a hangadót, de hárman voltak. Valamit pofáztak Mexikóról, aztán végre elhúztak. Volt ökölrázás meg keresztvetés. Mentek a nagy sikerű belgrádi tüntetésre hőzöngeni. Nem tudom mit vannak úgy oda Koszovóért, amikor én még életemben nem láttam olyan szerbet, aki járt volna ott. A magyarok legalább járnak Erdélybe meg a Felvidékre. Emellett a saját fővárosukat verik szét az ostobák. Bár ebben mi sem vagyunk rosszak…
Belgrádban fél órával késtük csak le a budapesti vonatot, így maradt 14 óránk a következőig, de addigra elegünk lett
az emberekből, úgyhogy az első busszal léptünk tovább Novi Sadig. Itt közölték a pályaudvaron, hogy fél nap múlva indul egy busz Budapestre, de az ma pont nem megy. Ja, a nagy nacionalisták: a tüntetés napján tanítási szünet volt, nehogy aznap bárki is okosabb legyen. A pályaudvaron Karadzsicsos üvegben árulták a pálinkát. Mivel úgy tűnt, fél napon belül nem tudjuk elhagyni az országot, stoppolni kezdtünk. Nagy nehezen fölvett egy nagyon laza szerb kamionos, és eldobott a határig. Tompánál átgyalogoltunk, és már sötétedett, amikor stoppolni kezdtünk. Persze nem állt meg senki, csak a határőrök, akik nagyon rendesen eltaxiztak minket a legközelebbi vonatig. Szép túra volt, de Szerbia továbbra sincs rajta a 180 legkedvesebb országom listáján… de legalább elcsíptem az utolsó függetlenségi bulit, most belátható időn belül úgysem lesz ilyen. Középen a szkopjei Szkender bég szobor látható. Mi lesz még itt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése