West Balkan Tour Again. And Again…

Albán Alpok

Megvert az Isten a MÁV-val meg a szerb vonatokkal. Alapvetően imádok vonatozni, lehet közben olvasni, aludni, na meg hatalmasakat piálni. De néha túl nagy az időveszteség. Eszterrel elhatároztuk, hogy szokásos éves nyaralásunk helyett egy kevésbé hosszú útra, kevésbé távoli, de legalább annyira szórakoztató helyre megyünk: Albániába.

Az eredeti terv ugyan Szlovénia volt, de néhány letöltött kép alapján elment tőle a kedvem. Ezeken ugyanis nem volt más, mint a gyönyörű tájban kiépített kempingek, német családok lakókocsijai, és hatalmas tömeg mindenfelé. Nyoma sincs embermentes természetnek. Így aztán eltoltuk beláthatatlan időre.

Tehát a vonatozás: a Budapest-Belgrád hihetetlen, emberi agy által befoghatatlan háromszázvalahány kilométerét (kocsival 4 óra) nem egészen 10 óra alatt sikerült abszolválni – igaz ebben volt némi késés, vagyis inkább kocogó tempóban haladás. Belgrádban már szólnom sem kell, a pályaudvar melletti éjjelnappali kocsmában azonnal hozzák a kávét és a prepecsenyica nevű helyi pálinkát. Mindezt megfejelte egy alig 10 órás éjszakai buszozás, és máris Podgoricában, Európa egyik látványra legsemmitmondóbb fővárosában kötöttünk ki, persze kicsit sem pilledten.

Eszter indulás előtti este montenegrói képekre vadászott a neten, és talált egy fantasztikus hegyes-folyós képet, amit némi nyomozás után Rijeka Crnojevica néven sikerült beazonosítani, a Shkodrai tó északi csücskében, ami szerencsére pont útba esett. Így hát némi gyaloglás, egy gyors stoppolás, majd megint egy adag gyaloglás után megérkeztünk erre a helyre, amit másfél napja képről ismertünk meg. Ez amolyan helyi Dunakanyar, a gazdag podgoricaiak járnak ide nyaralni meg pecázni. Maga a terület hatalmas, a falu viszont parányi. Talán ötven ház, ha van benne, amiből legfeljebb húsz lakott. A falu szélén lévő tisztáson sátrat vertünk, aztán volt patakban fürdés, kilátóhelyre elstoppolás (brazil házaspár vett föl…), végül egy helyi minimál étteremben kötöttünk ki, ahol 12 euróért cserébe kisütött nekünk két hatalmas, frissen fogott pisztrángot Costa, a hely tulaja. Stresszes élet, télen közgazdász Podgoricában, nyáron szakács és kocsmáros és halász Rijeka Crnojevicában…

Másnap reggelre már szinte mindent láttunk, így elindultunk fő célunk, az Albán Alpok, még pontosabban Theth irányába. A stoppolás remekül ment, egyperces várakozásokkal eljutottunk Bogáig, ameddig az aszfaltozott út tartott. A hegyvidéken kiválóan működik az utazás ezen módja, általában az első ember megáll. Vagy ha nem áll meg, akkor elnézést kér, és a hátsó ülésre/platóra mutat, ahol vagy 3-4 ember, vagy mosógép, vagy valami hasonló foglal némi helyet. Minket végül 3 albán fószer vett föl egy hűtőszekrénnyel meg néhány tálca tojással, de azért még pont befértünk. Bogánál aztán hatalmasat kajáltunk, gondolva az előttünk álló útra, majd elindultunk gyalog. Állítólag itt az egyik házban megszállt Nopcsa Ferenc is, de nem láttuk nyomát. Boga után egyszer csak fékezett egy kocsi – a rendszámát nem is figyeltünk – majd kiszállt belőle négy magyar srác. Tökre meglepődtek, hogy édeskettesben stoppolunk, eddig azt hitték, ők itt a leghardcoreabb arcok, pedig nem is. Végül figyelmeztettek, hogy csak óvatosan a patakvízzel, mert napok óta fosnak. Szépen elindultunk a Theth felé vezető hágóhoz, de még időben lestoppoltunk két elolaszosodott albán srácot, akik aztán házhoz vittek – hatalmas mázlink volt velük. Az elolaszosodott albán azt jelenti, hogy Olaszországban élő albán, aki már nem tudja milyen az a kemény csávó: a hágó magassága mamma mia, az út nehézsége is mamma mia, és közben ész nélkül mobiloznak a legdurvább szerpentinen. De azért rendesek voltak, mert ahogy elnéztük a terepet, biztosan nem jutottunk volna még félútig sem, ha gyalogolni kellett volna.

Theth völgyben már ment le a nap, az első háznál megálltunk, és kezdetét vette az európai értelemben értelmezhetetlen nyaralás. A ház, ami mellett sátrat vertünk, malom volt egykor, most meg amolyan félig családi lak, félig guesthouse, benne éppen egy csomó belga ornitológussal, akiknek senki sem mondta el korábban, hogy ez a rész nem erős madarakban. De a legjobb az ázsiai-afrikai utazások flesse volt: amikor megkérdeztük, hogy mennyi a szállás, mennyi a sör, mindenre csak azt válaszolták, hogy amennyit adunk érte. Így aztán kitaláltuk, hogy ha a szoba mondjuk 10 euró, akkor a sátorhely kettő. Ha az étteremben 5 euró volt egy hatalmas ebéd, akkor itt is annyi. Na meg a sör, a pálesz és a többi. Három nappal később kiszámoltuk, hogy akkor a három napi sátorhely, egy gigavacsora, pár sör, sok pálesz, a joghurt, a rántotta meg a fürdőszoba-vécé, na meg a dinnye olyan 30 euró lehet kettőnknek. Na, annyit nem akartak elfogadni, hogy az túl sok, és visszaadtak 1000 leket, így lett az egész cehünk úgy 22 euró.

Első nap a legtutibb útikönyvből, a Magashegyi túrák a Balkántól Perzsiáig című remekműből tájékozódva felmásztunk a Peja-hágóhoz, majd onnan egy kis katlanon meg egy tavon keresztül egy pásztorszálláshoz, amiről volt a könyvben fénykép. Ott aztán megmutattuk a pásztornak a képet, aki tökre örült neki, és emlékezett még az arcokra. Maga a túra elég sejtelmesre sikerült, sokszor felhőben, szemerkélő esőben, félelmetes, függőleges sziklák között. Még ide is sikerült építeni néhány bunkert... Igazán sok esély volt arra, hogy a gaz imperialista hódítók egy olyan helyről támadják meg a Thethi völgyet, ahonnan csak 1800 méter magas hágón át lehet átjutni, teljesen lakatlan környezetben. És aztán ha elfoglalták a pár tucat család által lakott völgyet, ismét nekivághattak egy 1750 méteren lévő hágónak, hogy eljussanak a többi hegyhez.

Másnapra Eszter rosszul lett, volt rókamóka meg egyebek, így csak egy lazább sétát vállaltunk be, ami így is eltartott vagy hat órát. A baj ott volt, hogy a szállásunk olyan 7-8 kilométerre volt a jelzett túrák kezdőpontjától, így ha nem stoppoltunk volna, minden nap 15 kilométer extra séta keretezte volna a napot. Megint sikerült platós teherautót leinteni, ezúttal egy láncfűrész volt hátul, úgyhogy fél szemmel azt kellett figyelni, hogy nem jött-e közelebb a rázkódástól:-) Szóval másnap megvolt Theth "City", meg a nagyobbik vízesés. Útközben találkoztunk azzal a francia történelem-földrajztanárával, aki egy 25 éves 500 köbcentis motorral vágott neki a Balkánnak, hogy kipihenje a középiskolát. Bogában együtt ebédeltünk, két nappal később újra találkoztunk Thethben, igaz,a motorját nem hozta, mert nem bírta a hágót. Estére azért sikerült elpilledni, és vacsi előtt kértem egy rántottát, hogy ne vesszek éhen, amíg elkészül a nagy zaba. Ez lett a vesztem. A rántotta elkészült, remekbe sikerült (sajttal egybesütve), de mellé kaptam egy mélytányér pacallevest "Tradicional" felkiáltással. Csak 3-4 kanállal kóstoltam bele, de már akkor tudtam, hogy végem. Kezdődött a színesen kiabálás, és még hajnalban is üvöltve hánytam ki a pohár vizet, amit fájdalomcsillapításként magamba toltam. Reggelre aztán valamivel agilisebb lettem, de nem bírtam bevállalni a tervezett nagy túrát a legmagasabb csúcsra, a Jezercére, így az lett a végső döntés, hogy induljunk neki a hágónak a Valbona-völgy és Bajram Curri felé.

Thethben még elidőztünk egy darabig, vártuk, hogy legyen friss kenyér (nem lett). De közben megszemléltük az ide járó társaságot. Volt egy tízfős cseh csapat, kizárólag hippikből. állt. Kicsit olyannak tűnik nekem ez az Albánia, meg főleg a hegyek, mint Afganisztán vagy Thaiföld vagy India lehetett a békés '70-es évek elején. Legalábbis a csapat olyan, azzal a különbséggel, hogy ide még annyira sem jönnek az európaiak, mert nem tudják, hogy mi van. (Albánia? Úristen, azok komcsik/gyilkosok/maffiózók/szervkereskedők/csempészek. Az utobbi három egy kicsit igaz helyenként és időnként, de akkor is: Jaj.) Aztán volt négy dzsippel nyolc litván, meg egy magányos német srác. Ennyi előnye feltétlenül van Szlovéniával szemben, hogy egy nap nem tudunk találkozni 3-4 társaságnál többel egy útvonalon, még a legforgalmasabb csúcsszezonban sem.

A mászás kicsit megviccelt, a térképek több száz méteres szintkülönbségeket jeleznek, de valójában csak egy van: olyan bő ezer métert kell felmászni, majd közel ugyanannyi leereszkedni. Közben azért leraboltunk egy komolyabb szamócamezőt. Semmi sík terep vagy hullámzás. Valbonában kitaláltuk a tutit, hogy füves vízparton fogunk sátrazni, de egy csepp víz sem volt a folyóban, nem úgy, mint másfél hónappal korábban. De mivel nem volt vizünk, választásunk sem maradt, csak az, hogy bármi áron találunk. Már erősen ment le a nap, amikor valahonnan vízcsobogást hallottam. A cuccokat ledobva megkerestem a susnyásban… Először csak egy kislányt láttam, meg egy tehenet, aztán előjött egy öregasszony is, aki megengedte, hogy ott sátrazzunk a patak mellett. De ahogy elkezdtünk sátrat állítani, meginvitáltak magukhoz, és a kertbe költöztünk. Mégiscsak védettebb. Aztán szép lassan előkerült az egész család is. A tiranai rendőr a tanárnő feleségével, meg a bajram curri rokonsággal. Sütöttek házi bureket, adtak sört, megtáncoltattak, még jó, hogy az eszméletlen hónaljszagot kimostuk a kristálytiszta, 10-12 fokos patakban.

Másnap reggel aztán a szokásos kör, Bajram Curriba stop, majd onnan szintén stop először Topojába, ahol a miniszterelnök, Salim Berisha született, és ennek megfelelően hibátlan aszfaltút van úgy 50 kilométeres sugarú körben. Aztán irány Koszovó, Prishtina, majd egy komoly esti sörözés Zolival és Jetmirrel. Deja Vu. Prishtina egyébként durván fejlődik, átlag fél év per vadi új lakótelep tempóban. Most, hogy közelednek az önkormányzati választások, hirtelen leaszfaltozták a belvárost, és EU-konform játszóterek ütötték föl a fejüket. A kedvenc pljeskovicásom megismert, végre. Másnap aztán jöttek a csúnya kibaszások…

A szerbeknek mocskosul fáj a szerb trianon, vagyis hogy Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia is darabjaira esett. Montenegró elég békésen leszavazta magát a nacionalista testről, Koszovónak ehhez a sarkára kellett állnia és kikáltania függetlenségét. A szerbek persze ennek egyáltalán nem örültek, és nem is ismerték el a független államot. Hogy kicsit kellemetlenkedjenek, úgy zárták le a szerb-koszovói határt, hogy csak azokat a kocsikat engedik át, akik Szerbiából léptek be. Legalábbis így hittem egy darabig. Tavaly nyáron aztán nyomtam egy olyan kört, hogy Koszovó-Albánia-Macedónia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán volt egy Szerbia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Aztán idén volt egy Szerbia-Koszovó-Albánia-Koszovó-Szerbia. Kiengedtek. Most volt egy Szerbia-Montenegró-Albánia-Koszovó. És most nem engedtek ki. Koszovói pecsétünk egy darab nem volt…

A buszunkra már Prishtinában sem jutottunk föl, mert a szaros sofőrök saját zsebre dolgoznak, és mire Prishtinába ért a busz, már nem volt rajta hely. Mire reklamáltunk, már a busz el is húzott úgy, hogy 12 óra múlva jön a következő (nekünk meg 9 óra múlva van egy vonatunk Belgrádból…) Nagy nehezen visszaszereztük a jegy árát, és gyorsan eltaxiztunk a határra, hogy stoppal még elérjük az esti vonatot. És akkor nem engedtek ki a mocskos határőrök. Azt hiszem, az a policy, hogy ezzel a blokkolással hátha elveszik a kedvet Koszovó meglátogatásától, de én inkább Dél-Szerbiát mellőzöm legközelebb (is), és Koszovóban szórom el a jó eurót, ha már a szerbeknek nem kell. Végül visszastoppoltunk Prishtinába, lebuszoztunk Szkopjébe, onnan éjjel körben visszabusz Belgrádba, és alig 30 óra (és 700 km) folyamatos utazás után megint Budapesten rontjuk a levegőt. Huh, még elmesélni is hosszú…