Irán vetítés

Azt hiszem, elnézést kell kérnem mindenkitől, aki szokta látogatni az oldalt. Az utóbbi időszak eléggé eseménytelenül telt, és időm sem nagyon volt írni ide. De ez most jól megváltozik.

Először is, meghívok mindenkit a Budapest, Teréz körúti Overland boltba (ha jól emlékszem, 45. a házszám) egy irános vetítésre. Az időpont december 6-a, hétfő, este 7 óra. Főleg az idei iráni útjaim képeit láthatjátok, ezeknek egy része egyébként a www.iranpictures.blog.hu -n is fönt van, úgyhogy aki nem tud jönni, szerényen és visszafogottam kárpótolhatja magát:)

Megosztok egy-két jövő évi tervet is: január közepén Utrechtben leszek egy utazási kiállításon az egyik Irán pavilonban, aztán egy Egyiptom-Izrael-Palesztina nyaralás következik, végül ha minden jól megy, Perzsa-öbölbeli búvártúra jön, de azt még csak szervezem. Aztán meg lassan itt a Queensday, és beköszönt a május közepe. Úgyhogy már csak a december kell kibírnunk (főleg nekem, ti szerintem jól elvagytok nélkülem is), aztán jöhet a rock'n'roll.

És végül a fenti kép, a lehető legtipikusabb iráni szituáció: iráni család pózol Perszepolisz romjai között, két erős emberrel a szélen, akik vigyáznak, hogy föl ne boruljon az oszlop.

somewhere in europe

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.


A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.


Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

sudan dreamin'

Szudánról álmodom

Tudom, kicsit giccses, kicsit nyálas, de a gépemről véletlenül összekukáztam egy korábbi fotókból összerakott vetítést a 2007-es szudáni utunkról. Azóta megy az álmodozás a visszatérésről, legalábbis részemről.

A képek az asszuáni tó partján lévő Wadi Halfán, Atbara felé a vonaton, Meroe piramisainál, Kartúmban és Omdurmanban készültek. A 3 évvel ezelőtti út érdekessége, hogy ugyanezen a vonalon ment végig Michael Palin 1992-ben a Pole to Pole forgatásán. A köztük eltelt tizenöt év alatt egy porszem sem ment arrébb a Szaharában, mármint ami a fejlődést illeti, egyedül Kartúm csodaszállodája, Kadhafi tojása épült fel szépen (ezt 4:48-nál látjátok).

Csak kíváncsiságból: ha visszamegyek, hányan jönnétek velem? A kérdés nem költői, a kivitelezés annál inkább.

EU border assistance mission

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

new blog

Új blogot indítok

Az elmúlt hónapokban úgy láttam, Irán mindenkit lenyűgözött. A saját turistáim, meg a többi utazó is teljesen odavolt érte. Természetesen én is, de ez egy régebbi történet. Látták, hogy az ott élő embereknek egyáltalán nem az atom és az ajatollahok jutnak eszükbe, amikor meg akarják mutatni országukat.


Éppen ezért ismeretterjesztő-szemlegeltető céllal új blogot indítok http://iranpictures.blog.hu címen. Itt néhány naponta frissülő fotóblogot találtok, mindenféle kommentár nélkül. Persze az itteni aktivitásom is folytatódik, ahogy van időm.

Mt. Damavand - closer to God

A Damavand meghódítása

Nem vagyok hegymászó. Bármennyit tudok gyalogolni, kúszni, mászni, bármilyen magasan. De utálom a hideget és a havat, ezért sosem leszek Hópárduc. A Damavandra följutni csupán két-három napos elfoglaltság, kiadós séta 5671 méteres magasságra. Ott egy szál cigi nagyon vagány, pár népdal, majd laza lekocogás… Leírni persze egyszerűbb, mint lejönni.

Hat évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy akaratom ellenére megmásztam a vulkáni kúpot. Két útitársammal csak valami nagy hegyet akartunk látni (hetekkel később láttunk igazán nagyot is Pakisztánban a Rakaposhi, az Ultar meg a Nanga Parbat képében). A cél az alaptábor volt, felszerelés zéró, meleg ruha sehol, a gázfőző szóra sem érdemes. Ott aztán találkoztunk iráni hegymászókkal, akik magukkal ragadtak, és szó szerint fölcibáltak a csúcsra. Kaját adtak, a kezemre zoknit húztam, hogy el ne fagyjon, sapkát és polárt kölcsön kaptam valakitől.

A mostani mászás ennél lényegesen profibbnak ígérkezett. Az iráni csapat egy része ugyanaz, Meysam barátom vezette a csoportot, Meghdad pedig videózott. Ezúttal én sem amatőrködtem el a dolgot, maroknyi magyar érdeklődőt vezettem Perzsia tetejére.

Irán tetejére

A Damavand hálás hegy: közel van Európához, magasabb az Ararátnál (5165 m) és az Elbrusznál (5642 m) is, három nap alatt megjárható Teheránból tokkal-vonóval, egy nagy kúp az egész. Ha a pucér adatokat nézzük, a 3000 méteren lévő alaptábortól mindössze 8 kilométert kell baktatni a csúcsig, nagyjából 2600 méteres szintkülönbséget leküzdve. A 4200 méteren lévő Bargah nevű második alaptáborig a bandukolás joyride, ott a hegy vulkáni jellegéből adódóan meredekebbé válik, és a csúcsig tartó bő 3 kilométeren majd’ 1500 métert emelkedik. Az alaptábortól a csúcsig az összmászás tehát nagyjából 10 óra alatt lenyomható, de aki először jár ilyen magas vidéken, aligha lesz boldog a légiós tempótól. Bargahtól a csúcsig tart a valódi erőfeszítés. A magashegyi mászás átlagosan 6 órát vesz igénybe jó kondi esetén. Úgy 4800 méternél jön egy kis meglepi: rövid szakaszon 39 fokos emelkedő nehezíti a följutást, miközben az 5500 méter körül lévő vulkanikus lukakból sűrű kéngázt fúj le a szél. Ezen a szakaszon nincs megállás, és a nyílegyenes csúcshódítás helyett kerülgetni kell a kénfelhőt.

Eddig volt az elmélet. A gyakorlat kicsit kegyetlenebbre sikerült. Csapatom felét hajnali 4-kor szedtem fel a teheráni reptéren, reggel hétig összepakoltuk a cuccokat a túrára, a délelőtt már Reyneh felett ért a hegyen. Egy Zamyad márkájú autó platóján, tizenhatod magammal értem az aranykupolás mecsetes alaptábor, helyi nevén Gosfand Sara parkolójába.

Az idő kiváló, a csúcs kivételesen tisztán látszik, péntek reggel van, az utolsó hétvégék egyikén, amikor még járható a hegy. Az előző heti havazásnak nyoma sincs, a meteorológia szerint három nap tiszta, meleg idő, aztán tízfokos lehűlés – de addigra már lent leszünk, ha minden jól megy. Egy órát alkudozunk a szamárbérléssel kapcsolatban, zsákonként úgy 25 dollárban sikerül megállapodni. Én inkább viszem magam a sajátom, ha az irániak nem puncsoskodnak, akkor én sem. Szép hosszú napot nyomunk: előző reggel hatkor keltem, az aznap éjszakát a reptéren és utazgatással töltöttem, másnap estére fölballagtunk 4200 méterre. Hat évvel ezelőtti emlékeimnek alig van nyoma, a lepattant menedékház mellé hatalmas kőház épült, és az akkori szolid embermennyiség helyett komoly expedíciós tábor fogad – hiába, ez az utolsó alkalmak egyike idén. Iránban a hegymászás egyébként is népbetegség. Talán csak az én baráti körömben van némi torzulás, de mindenki vagy hegymászó, vagy nem az, csak rendszeresen mászik hegyet.

Csapatunk magyar fele rendesen odavan a felsétától, hiába, a közel tengerszinten lévő Budapestről érkezve a 4200 méter nem csekélység, főleg alvás nélkül. Másnap akklimatizálódás, ketten lent maradnak a táborban, a többiekkel fölballagunk a hegyre. Mindenki talál valami egyéni stratégiát, hogyan vészelje át a magaslati betegség kegyetlen óráit. A többiek mantráznak, én csak feltolom a fejemre a fülest és betolom az előző Kataklysm albumot, mert tapasztalataim szerint egy kis death metáltól beindul a járógép. Ettől visszatér belém az élet, megy a léggitár a mászóbottal, na meg a dúdolgatás. Kíváncsi vagyok, a popperek milyen zenékből merítenek erőt ilyenkor.

A csúcsra érve mindenki döglődik, sehol egy értelmes mondat, de legalább az egész csapat boldog félhalott. Egy órát töltünk a csúcson, ebédelünk a kráter szélén, meghallgatjuk, ahogy a rutinosabb irániak dalolnak egy fél órát, aztán ereszkedünk lefelé. Ez a túra legkegyetlenebb része, kikészíti a térdet és a combot. Seggen csúszva, óvatosan le lehet csalni több-kevesebb ereszkedést, de alapvetően nem sokat segít. Mire éjjelre leérünk az első alaptáborba, már mindenki zombi, és nehezen élvezi az egyórás pickupozást a zsúfolt platón, földúton. A levegő kellemes meleg, az alaptáborban mínusz pár fok volt éjjel, a csúcson meg olyan -15, de ebből nem sokat éreztünk a tűző nap és az euforikus állapot miatt.

A Damavand megmászása fizikai és lélektani szempontból helyretett mindenkit. Először is, az előkészített természetjárós programnak lőttek, senki sem lelkesedett további túrákért, de legalább az első élmény olyan sokkszerűen és gyorsan következett be, hogy az alkalmazkodás Iránhoz minden átmenet és kellemetlenség nélkül lezajlott. A túra után közkívánatra visszamentünk Teheránba, majd elmentünk a Zagroszba a nomádokhoz, aztán Iszfahán és Jazd következett. Ezt a túrát először és utoljára vezettem, elhatároztam, soha nem lesz két egyforma. Most egy-két hónapot itthon pihenek, aztán télen új kalandok következnek.

Life and death of the party in Tehran – Time Machine

Drog, kurvák, időgép - gigaparti Teheránban

Kénytelen voltam Alice Coopert idézni a Life and Death of the Party címmel (meg a Black Sabbathot a Time Machine-nel). Következzen a kulturális különbségek legtutibb megnyilvánulása a hedonista Teheránból.


Kivételesen fél nap alatt kijutottam második hazámba. Semmi busz, csak repülő meg taxi, ajtótól ajtóig 12 óra volt az út egy majd’ öt órás isztambuli dekkolással. Bejelentkeztem Behzan barátomnál, akit a CouchSurfingen keresztül ismertem meg, és volt olyan kedves, hogy ismét vendégül látott. Ezzel sokat vesztettem, és kimondhatatlanul sokat nyertem.

Egyszerűbb a veszteséggel kezdeni. Meysam barátom barlangászni hívott egy nyolc órás barlangi gyaloglásra, időnként mellig érő vízben. Sokat agyaltam, végül beadtam a derekam. A klausztrofóbiámat félre tettem – végül nem lett belőle semmi, egy hardcorenak beharangozott házibulit választottam, ami a tökéletes bukta ellenére sokat szélesített a világképemen. Vagy inkább visszahozott a valóságba.

Nyolc fiú, huszonöt lány, fű és pia – olyan hívószavak, amire részben vagy egészben minden egészséges férfiember megmozdul. „Rengeteg ribanc lesz, bármelyiket megkaphatod. Beszívunk, bebaszunk.” – hangzott az ígéret. Nem ma kezdtem a műfajt, sok újra nem számítottam. Dolgozott az egészséges szkepticizmus, meg egy nagy adag kíváncsiság, mit kínál a végtelenül konzervatívnak beállított Irán egy magamfajta figurának.

Először a buzis bejegyzésem jutott eszembe, amit bő két hónapja szenvedtem el egy tartománnyal odébb. Az este kilencre beharangozott összejövetelre már hatkor gyülekeztek a fiúk. Felcsavarták a szőnyeget (3000 euró per darab, nem cigizzük értéktelenné), leszedték a tükröket, összetörték a márványasztalt, majd elkezdték egymás séróját belőni, beszárítani, nem kevés homoerotikus kisugárzással. Arra azért futotta az energiából, hogy megkérdezzék, nem akarok-e átöltözni. Az érvem egyszerű volt, nem vitatkoztak vele: nem parádézni jöttem, hanem hegyet mászni, úgyhogy pont jó leszek a jelenlegi szerelésemben. A lakást befújták büdös dezodorral, mintha attól leesne a nők bugyija, de ebbe nem szóltam bele, elvégre vendégségbe jöttem. Pia sehol, fű sehol, csajok sehol, és már nagyon éreztem, hogy tizenöt évvel visszaröppenek az időben a lúzer tiniévekbe. Mind a három hálószobát „kúrós” szobává alakították, és akkor már nagyon röhögtem.

Este kilenc felé megjelentek az első csajok, egytől egyig ribancnak öltözve. Neccharisnya, cici, minden feszül, a srácok meg mutogatták a felhozatalt. Melyik kell? A lányokon látszott, hogy jobb híján ilyenek, sajnáltam őket. Beszélgetni persze nem lehetett, igazából a fajfenntartás szempontjából csak az tudott (volna) dönteni, hogy ki a parkett ördöge. Sosem hittem az autodidakta táncosokban, most is egy epilepsziás buli jutott az eszembe. Elég a strobi, zene sem kell. A fater persze „véletlenül” otthon felejtődött, ő a nagy alkesz, nélküle nincs buli (a fia csajait próbálja meg lenyúlni, néha sikerrel).

A bulira faszán rákészültek, először a laptopomat kérték kölcsön DJ pultnak, majd a pendriveomat, hogy tegyenek rá zenét. Még az is megfordult a fejemben, hogy ehhez az összejövetelhez pont én kellek… Szerencsére hoztak pár stroboszkópot meg diszkólámpát, hogy ne legyen olyan egyhangú a perzsa techno.

Este kilenckor megjelent a fater vagy két liter töménnyel, és bőkezűen szétosztotta. Mindenki percek alatt benyakalta, és attól kezdve órákon át részegek voltak. Előtte karót nyelve ültek egymással szemben a fiúk és a lányok, senki semmire nem jutott a másikkal. A fiúk piaci árunak nézték a csajokat, és szomorúan láttam, ők sem ellenkeznek a beállítás ellen. Amikor szóvá tettem, rohadtul nem értette senki, miről beszélek. A lányok sem igazán, ők inkább megütköztek. Szexuális tárgyak…

Miután mindenki eléggé bebaszott (én sajnos nem), kezdődött a tánc. A modern iráni technóra nem nagyon pörgök rá, kellett volna legalább egy kis gomba, hogy bennem legyen a bugi erre a cuccra. De az nem volt, és az előző este óta ígérgetett fű sem akart összejönni sehogyan sem. Igazából szánalmas volt az egész. A huszonéves srácok úgy viselkedtek, mint én az általános iskola hatodik osztályában, amikor még azt hittem, hogy a részegen csajozás a lányoknak is bejön. Közben erőszakkal táncoltattak volna, de kitűnően ellenálltam. Lady Gagát nem ismertem, erre csak egy fuck you volt a válasz, alighanem poénból. Vendéglátómtól nem vettem komolyan, nemrég jött haza Törökországból, és teljesen ki volt borulva, hogy a törökök hírből sem ismerik azt a szót, kultúra. Mondjuk ezt már sok perzsa mondta nekem.

Félidőben fater fölkapcsolta a lámpát, zene ki, húsz hamburger szétosztva, a neccharisnyás-műhajas-tűsarkús szexi csajok tele pofával burkolták a döghúst. Ezért kár lett volna felvennem a szebbik gúnyámat.

A parti gyorsan véget ért, az eredmény persze borítékolható volt: senkinek sem jött össze a dugás, a fiúk nyomták az iskolás style-t, hogy csípőben jól mozogva imitálták az aktust, a lányok meg éjfélkor leléptek. A maradó részeg csávók tizenkét éves koromba repítettek vissza, amikor vicces dolognak tűnt, hogy idegen nyelven szívatják a külföldit. Ezt mondjuk helyre tettem, egy beszólós arcnak megjegyeztem a farmerján lévő kecsapfoltra, hogy szerintem vérzik a fasza, egy másiknak meg hogy szívjon be és verje ki, attól elmúlik a feszültség, attól kezdve nem nagyon viccelődtek, legalábbis nem úgy, hogy feltűnjön.

Az este igazi vesztesei a lányok: szépek, üdék, fiatalok, ennél sokkal jobbat érdemelnek. Sőt, nagyon szépek. Beszéltek angolul, a fiúk nem. Nem értették, mi az az emberszámba vevés, amikor az embernek nincs kedve válogatni közülük, mert nem arról szól az egész, hogy rámutatok, epilepsziás rohamot imitálok, megdugom.

A barlangászás kimaradt, sajnálom, de mivel az iráni underground feltérképezése életem egyik komoly célja, nem hagyhattam ki ezt a performanszot. Legközelebb megpróbálom a huszonegykét éves korosztály helyett a tízzel idősebb brigádot, feltéve, hogy nem kokainos gruppenparti lesz.

A természetjárásról azért sem mondtam le, három óra múlva, reggel 6-kor kelek, hogy végre fölmenjek a Tocsalra és lesétáljak (4000 méterről 1200-ra).

Fényképek nincsenek, többen kérték, hogy fotózzak, de annyira gáz volt az egész, hogy magam előtt égtem volna, ha képileg is megörökítem ezt az állatkertet.

iranian camel business and industrial tourism

Iran - The invention of real industrial tourism

Crazy camel transfer by four Europeans

I’m absolutely sure that Ardakan has witnessed the birth of a new legend (and I’m not referring to Khatami now…). First, we have invented the notion of industrial desert camel trekking, which had been practically nonexistent before. Second, we managed to cause quite an upheaval when we – a Dutchman, a Swiss, a Russian and a Hungarian – emerged from the desert with a camel and a mountain sheperd dog as white as snow.

I reckon the story will be more clear if I start with the latter. Thinking about the preceding events, I’m sure of it.

We arrived to Yazd free of any touristic responsibilities. Since I had spent a whole month there before, I did not have to stress myself out about missing anything important. But, thanks to my friend Sebastian, who has been living there for four years, I managed to find something new right on our first night. Namely, it turned out that there is some kind of amusement park in the outskirts of town which is very funny through European eyes. Gokart court, luminous fake cactuses, blood pressure monitor and a fantastic fake river with fake waterfall right in the middle of the desert. The Persians seemingly don’t give a damn about the ugly-looking drain that carries the water up to the hill, they just enjoy the benefits of the cooling water falling down.

The next day we were up to some more serious business, and went to see a desert cave. One can get there through a canyon-like gullet. At first we couldn’t find it, as we went out to the desert only by feel with the huge Nissan Patrol. Then we found a gullet. We had a really hard time getting the car down, and got stuck in the porous gravel. We weren’t equipped for an adventure like that, so we had to dig the car out with our own hands, but didn’t succeed. At last we lifted up the back wheel with the erector, and rolled some rocks under it. In the canyon we found the gullet leading to the cave. Don’t think of anything exotic. Some locals know the place, and go there regularly to have picnic and smoke opium. They had also built a kitchen in the cave, and just like other Iranian picnic-sites it is full of rubbish. There is water dripping into a pool from the rock wall and one can drink from that. After an hour we got bored of it all, went back to Yazd, and started laying the basis of our surreal andventures of the upcoming few days.

A year ago Sebastian bought a camel. Fortunately it is of the the smaller kind that doesn’t grow bigger as time goes by. Being a wild animal, it had been forced to do different acts through beating, in accordance with the country’s camel keeping traditions. We named the project ’sleeping under the free sky desert tour’, to which Stefan, the Swiss, Sebastian, the Dutch and myself lent our names. Then, on the previous night we also took in Roman, the Russian into partnership. Our goal was to transfer the camel from Ardakan to a farm called Haft-a Dor, which lies some 25-40 kms from there (the name means ’Seven Pearls’in Persian – a perfect brand name for luxury goods, which I would surely make into a registered trademark if I ever needed one), and is a goddamn fucked up place in the desert. This needed to be done so that the camel could leave the closed Ardakan pomegranate garden and find a new home in the desert where it can be relatively free and make friends with other camels – you know, the camel is a social animal, just like man.

The enterprise was with no doubt adventurous, unpredictable and difficult, full of insecurities – a real mission impossible by European standards, or, if not completely impossible, then completely unplannable. First of all, we had no map. What’s more, the Internet connection had broken down the previous night, so we coludn’t check the details of our trip on Google Earth. As a result, we didn’t know the exact distance. We didn’t know how long our trip would take. We didn’t know what we would find once we reached our destination. And, on top of all these, we didn’t know how the camel would take all these, as well as how we ourselves would cope with walking in the unbearable heat. We knew only one thing: that we would have to walk parallel with the main road, as this way we could at least eliminate the possibility of getting lost.

There was only one problem with the distance: Iranians are not too good at estimating. Five minutes can be an hour, one kilometre can be two (or four) kiolmetres, four hours walk can take three or six hours, and right is sometimes left. In the desert, accompanied by a wild camel, these things do matter. For our team to be complete, we took Sebastian’s dog, Belle with us, whom he brought from Azerbaijan – first and foremost to walk him and make sure he doesn’t get lost while we are away.

On the way to Arkadan we popped in to a grocery and bought 27 kilograms of rotten watermelons, in order to fill up the camel’s belly, so that she would take the difficulties that lie ahead of us a bit more easily. When we reached Ardakan, the camel man was nowhere. For an hour we just wandered around in the endless pomegranate and pistachio plantation, until we got bored of it and climbed through the gate. That was the time I first laid eyes on Camille, the two-year-old, dark brown camel with moulting hair, who was to make the upcoming days unforgettable. In order for her to be more well-mannered and tractable, they had laced a piece of string through her nose, that got infected and was bleeding, and she got agressive every time someone touched it. We fed her all the 27 kilograms of watermelon, which was approximatley 10% of her body weight. This didn’t prevent her to prey on our bread as soon as she was finished with that – we could barely kick her off it. Talking about bread, I have to add that we bought three kilograms of dried bread, to have enough snack for the trip. It was an Ardakan speciality that lasts for years. On the outside it resembles crisps more than anything else. In its original form its a flat, scone-like thing that they dry out completely and crush into little pieces so that it can be transported in any kind of vessel – be it your pocket or a large barrel. To add some flavour to it, they bake all kinds of seeds into it. Camille loved it, or, more precisely, she would have loved it, had we let her to.

The minute we got her off the rope, she got mad. She went completely berserk: she kicked, jumped around, we could barely calm her down. Before all this, we had received a little training in what not to do to her, just in case. The most important thing is that one shouldn’t walk directly before the camel, because if anything upsets or terrifies it and it goes wild, it starts running forward, and crushes everything smaller than a plateau truck. That’s why it is more adviseable to always walk next to it.

It’s easy to see the difference between the heavy-handed cameldriving methods of traditional camelkeeping folks and the humanistic-liberal attitude of Europeans. Our cameleer tried to exert pressure on the animal with a big rod, while Sebastian tried to persuade him to stop doing it. Finally, we chose a third approach, and decided to calm the camel down, whispering to her ear and stroking her – which, to our surpirise, worked really well, as she gradually got more and mor relaxed. The method wasn’t perfect, but way more effective than beating her with a rod. When we inserted the string that was laced through her nose into the leading rope, Camille got terrified so much that she shitted and wetted herself. After all these trials and tribulations, our little team was more or less ready for the trip, and we headed for the most difficult task: getting across the motorway. To make matters worse, it was already growing dark, and we had only one hour left to leave the industrial field near Ardakan and pitch camp somewhere in the desert. Before we parted, somebody got the police on us. It was not out of hostility, they just wanted us to make clear who we were and what exactly we wanted. At such an extremely traditionalist place, our presence and project were both without example – we were about to go to places where no foreigner had ever laid foot before. Sebastian explained our plan to the policemen, and we exchanged numbers, so that we could call them in case anything would happen, and vice versa. Interestingly, the policeman was accompanied by a military man, and they were with an oldschool, Simson–like police motorbike…

We were really afraid of getting across the motorway. There was a big animal with us that hadn’t seen anyting like that before, and we had to navigate between speeding cars and trucks. As soon as we arrived at the side of the road, the drivers got so surprised at the sight of us that we almost caused a mass accident. Some of them even blew their horns, which caused the camel to go wild, but we managed to keep it off the road somehow. Later we got to the other side without much trouble at a roundabout, and headed for the industrial zone.

Belle, the dog faithfully walked by our side and the the sun was already setting, but the row of factories just didn”t seem to end. We had no other choice than choosing a quiet place at the side of a building and spend the night there. We pitched camp behind a pumphouse. There was some cement factory nearby, and a net of high voltage cables across the horizon ahead of us – it wasn’t exactly the kind of desert night we had in mind when we started our journey, but it was ok anyway. Meanwhile, we made jokes about this being the real industrial tourism.

It wasn’t completely dark yet when a man appeared out of the blue and started shouting. It turned out that he was from the nearest village, Torkham. Then came another, and another. Together they were like seven. He wasn’t shouting becase he was angry or something, that was just his way of speaking. We sat down behind the pumphouse together. They told us that they went there every evening to relax. Now, that’s a real perversion, at least in the Western eye. Among them was a truckdriver (who drives ten thousand kilometres a month, as he transports iron ore from the world’s largest iron ore mine to the nearby railway station), a teacher, a farmer, and the caretaker of the pumphouse. The latter got us some water instantly, which they pump up to the ground level from 150 metres deep. He made us tea and drew a cabel with an incandescent bulb to the back of the building, so that we didn’t have to sit there in the dark. After a quick introduction they asked us if we wanted to have some alcohol, and a chunk of opium also appeared out of the farmer’s pocket. Finally the policeman turned up, shook hands with us, asked if everything was alright or we needed something, and then left. World Tour á la Jenő Rejtő (famous Hungarian writer with rather crusty humour) again…

We woke at dawn in order to walk as much as we could before the heat got unbearable, but it turned out that we had wandered too far away from the main road, so we had to go back a little, and still couldn’t get out of the industrial zone. We wanted to see nature around us so badly… After a couple of hours we just gave up. The industrial field seemed endless, there were construction sites everywhere: road works, excavation, and these kind of things. At last we got jammed inbetween the industral field and the motorway, which is the worst possible way of touring, especially when one has a camel to look after. We had to call for a pickup truck to transport the animal to Haft-a-Dor. After an hour two men appeared with a ravaged local model called Zamyad. In the meantime, I took dozens of photos of trucks speeding by to kill time somehow.

As none of us had any experience in navigating a camel, we started a rather hopeless manouver to get the animal up the plateau somehow, when it was too obvious that she wouldn’t want to go there by herself. It didn’t make much difference either that we were six against one (out of that that six I was the biggest and strongest with my 80 kilograms). Forcing a 300-kilogram beast up to a truck is a pretty futile mission. First we trussed up its front legs so that she couldn’t get a foothold on the ground, and, having no other option, she would get up the plateu somehow with little jumps. Or at least we thought so. Fail. Then we bound up her eyes, so that she couldn’t see where we wanted to lead her. Fail. We parked the truck in front of a little hill and tried to lead her up from there. Fail again. In the meantime, two of us pulled and two of us pushed her, while the remaining one tried to tease her with bread. After an hour of hopeless trying we somehow managed to get her up. There she got such a shock that she shitted on Roman’s shirt and trousers, who was pushing her from the back. Once she stood on the plateau, we tried to get her to sit down, but didn’t succeed. Finally we decided to go. We thought that if it got too instable for her she would sit down by herself anyway. We had to drive at least another 20 kilometres to reach our destination, which would have been a mission impossible had we no car. I don’t even have to mention that we couldn’t find any shady places suitable for taking a life-saving rest alongside the road.

Haft-a-Dor is typically a place where only the most frugal can survive. Terrible heat (though it was only the end of March), hopeless desert at one side, factories only some kilometres away at the other. Fortunately they have enough water, thanks to the ancient canal system, which made life possible in the desert. It was developed thousands of yeras ago. The canals come from the mountains and through the desert deep down in the ground. It must have been a very tough job building them, especially if you think about the fact that they had to dig deep wells at every 50-100 metres in order for the system to be maintainable. If you take a look at the place with Google Earth, you can see these ancient canals (called kanats by the locals) clearly. If they were to follow these, they could dig out the ruins of ancient farms. Up from the air it is clear that man-made land once penetrated into the desert much more deeply than nowadays. But digging is tough work for sure, not to mention that metal detectors arre banned here in Iraq, so the project is bound to fail.

The place has been populated for thousands of years, nobody knows the exact date. Everything is ancient and timeless. There are wall ruins dating back far before islamic times everywhere, and you can see deserted caravan inns and canal systems, all in pretty good shape. We, Hungarians were still wandering somewhere around the north of the Caspian Sea and living a nomad life, when these folks built massive fortresses to protect the busy caravan roads they already had. I am always shocked by this kind of timelessness. This is not simply old, not even very old, this is something leading back to such a distant past that one can’t even imagine. At least I try, and these kind of experiences are very helpful in that regard.

At first sight Haft-a-Door looks like it was taken from the desert scenes of Star Wars, except that instead of the tusken raiders there are women at the door in black, white and colourful chadors. There is a huge pool in front of the house, full of water and half a meter long fish. In the background there are pomegranate gardens and pistachio groves, and a wheat field, or some other corn in the ear, I’m not a farming expert, you know. Mementos of the moder era come in the shape of rubbish, car tires, iron tanks, and a white sanitation container which Ayatollah Khamenei presented the owners with when he happened to pay a visit there some time ago.

And yes, there were some camels nearby, the reason why we brought Camille there. There was only one problem: the head of the family wasn’t at home, and nobody seemed to be daring enough to make such a big decision without him whether to adopt the camel or not. So we left her there and promised to get back a few hours later to talk about the matter. In the meantime, we went to see a little village approximately 15 kilometres away called Aqda.

Aqda is a typical tourist sight: ancient clay town with gate and tower and underground water reservoir, many wind towers, all of these in pretty good condition. The reconstruction of the place is still going on, so it is yet untouched by grand tourism, but it will be opened to the public in a few years. Hence, we were fortunate enough to get an impression of it in the last minutes before it gets altered by external effects. By the way, the village is also called the gate of Yazd.

They ordered the reconstruction of Aqda to pay tribute to the 30th anniversary of the Islamic Revolution, so it is quite a new project. The village, the caravan inn and the fortress are all located by the ancient Iranian caravan road. So far, they have managed to finalize the renovation of the city gate and the water reservoir, and there is still much work to do on the mosque, the baths, the arcades and the bazaar – as well as the houses inbetween them. A local man invited us into his private museum, which by no surprise had very few visitors so far: there are no tourists, and the locals are not interested in it, since there is nothing new for them to see there. The owner collected everything from the village and the villages nearby that the locals had found but no longer used and that had once been owned by the people living around the area. He told us about his fantastic vision of making the labirinth-like houses into guesthouses, but he will have to wait a few more years for this plan to come to fruition, since the renovation is still going on, and they are waiting for the necessary permissions. But I’m damn sure that in a couple of years it will turn to a goldmine, which of course will ruin the present atmosphere of the place, as more and more people will start coming here. Some will make good business and get really rich, new houses will be built, the Iranian will rediscover the area for themseves, and finally the whole place will turn into a big, bustling open-air museum.

We got really hungry on the road, and a local friend invited us for lunch to his fruit garden. We climbed over the fence, shook a strawberry tree and a plum tree, and ate ’til we were full. Meanwhile, he got home, and turned up again an hour later with a can of water, some tea, a plate of rice and a big portion of salad. He also took his younger brother with him, who happened to be a sprinter. The guy runs the 100 meters in 10.6 seconds. He trains in Isfahan. As we found out, it is not a bad business to own a fruit garden there: a quarter of a hectare costs ten thousand dollars and earns two thousand dollars a year. There is not much work with it: the water is there, and it is enough if one checks it once every week. Only harvest is hard work.

It was early in the evening when we got back to Haft-a Dor. We began a two hour-long negotiation with the head of the family until finally managed to get to an agreement. The biggest problem, as it turned out, was that owning a camel meant a lot of responsibility. Camels can die, or they can be hit by a car or train, and then it is not easy to account for them. Two weeks before, the man told us, four of their camels had died in some mysterious illness, which caused the family a four-thousand-dollar deficit. As if that wasn’t enough, the heart of one animal had been eaten by their dog which had also died. But our Sebastian is almost an expert in making business with the locals. To offer a monthly fee for camelkeeping is a failed business, as once the caretaker has the money, he is no longer interested in keeping the animal in good condition, only in preventing it from dying. Finally, they agreed that if the family took care of the camel, after two years half of its proprietary rights would be theirs. That way it would be in their own interest to keep it in good condition. Sebastian also promised to bring tourists there, and pay a fixed fee to the family for every camel ride. In the end, all were satisfied, especially Camille, who was now in good company, taken care of by professionals and getting enough to eat. The only concern was that she could be hit by a car if she wandered out to the road. Should this happen, traditions dictate that the driver pays for the camel if the accident takes place in broad daylight, and the owner of the camel pays for the driver’s damages if it happens at night. It is all well organised, you see, though there are endless quarrels coded in the system, as to what happens if such an accident takes place around nightfall.

When we got back to Yazd we only had energy left for a feeble decline: Roman carefully sneaked in his clothes full of camel shit into the laundry, and I came over to Isfahan to look for some new adventures. I was happy, as my enrty turned out to be just perfect: two white guys with a big land rover, a big, white dog at the back, the windows down, a cool night breeze, and, on top of all this, black metal on full volume.