Az eddigi hosszú mesék helyett most csak egy perc vidámságot kaptok. Mindenkit szeretettel meghívok egy kecskefejre a Sierra Leone-i Bo városának Áldott Csibe (esetleg Szent Pipi?) nevű éttermébe. Ha valaki viszolyogna a nemes étektől, kiváló Star és Maltina sörökkel lehet bemelegíteni, hogy ne fájjon annyira – igényesebbeknek kapható itt Carlsberg és Heineken is. Az írástudatlanok kedvéért (úgy a népesség fele-kétharmada) a menü az ajtóra is föl van festve, ebből kiderül, hogy a fejhús mellé jár egy darab nyak is.
Amikor megláttam az utcára kitett étlapot, annyira elkezdtem röhögni, hogy kénytelen voltam megállni és percekig élvezni a látványt. Élvezzétek ti is. Jó étvágyat!
Valamiért azt hittem, hogy Guinea után már nem lesz olyan kalandos az afrikai túra, de megint hatalmasat tévedtem. Három napja hajnalban kimentem a bamakói taxisterminálba, ahonnan a guineai Kankanba indulnak járatok, 11 fő per kombi. Hogy az út még sikeresebb legyen, találtam egy jó arc sierra leoneit, aki Konoba tartott, csakúgy, mint én.
Előtte azért elolvastam, mit írnak az okos útikönyvek az általam kitalált útvonalról. Mert a térképen tök jól néz ki, hogy A-ból B-be van út, de hogy milyen akadályokat kell ehhez leküzdeni, az természetesen nem látszik. Az én tervem az északról történő belépés volt Sierra Leonébe. A Lonely Planet azt írja, hogy a sierrai határőrök nem fogadják el a vízumot, és vetetnek a turistákkal még egyet (már azzal a sokkal, aki erre jár, 100 euró per darab). Az útlevelem tele, ez a veszély nem fenyegetett. Aztán azt írja, hogy rosszak az utak, és alig van forgalom. De a legjobb tanács az, hogy messzire elkerülendő. Ez éppen eléggé felkeltette a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, megnézem magamnak a helyet, amit senkinek sem ajánlanak. Nem volt nehéz döntés, a B-terv szerint 20-24 óra taxizás vissza Conakryba, ott egy éjszaka, másnap reggel taxizás Freetownba, utána meg fel északkeletre, vagyis három nap utazás, ráadásul a csodálatos Conakry érintésével, míg a másik csak kettő. Arra gondoltam, ha minden simán megy, nyerek egy napot, ha pedig valami kaland lesz, akkor az még pont befér a többi mellé. Neccesen, de befért:-)
A guineai Kankanig minden simán ment. Ezer és egy iszonyatosan ronda, ótvar várost láttam életemben, de Kankan valamennyit veri. Atomtámadás utáni helyzet, földszintes, teljes pusztulat és nihil, pedig egyeteme is van, gondolom nem túl sok vendégoktatóval. Tehát Kankanból elindultunk a 180 km-re lévő Kissidougou felé, hogy még sötétedés előtt kényelmesen odaérjünk. Nem értünk… egyetlen indulófélben lévő taxi volt, és már azon is meglepődtem, hogy a gumik elbírják a kocsi súlyát. Beindítani csak betolással lehetett. Ja, 1,3-as Opel Kadett, aki ismeri, tudja, hogy hatalmas autó, kilencen pont beférnek. Nem szépítem a dolgot, a 180 kilométert 9 óra alatt tettük meg, kilenc lerobbanással. Ebből három defekt volt, a pótkeréken nem látszottak barázdák, és a kilógó szövet miatt a gumi is alig. Másrészt a kocsiban nem volt sem csavarkulcs, sem emelő. Az utolsó defekt végzetesnek bizonyult, úgyhogy sierrai cimborámmal, Solomonnal fogtunk egy éjszakai stoppot és leléptünk a többiektől. Solomon hajnal óta velem volt, és folyamatosan fordította, amit a helyiek beszélnek egymás között bambarául meg más nyelveken. Ennek nem örültem, mert mint kiderült, párszor ki akartak zsebelni (a bamakoi pályaudvaron egy csapat röhécselt, és egy csávó elindult felém azzal a felkiáltással, hogy ő az enyém… de nem lettem:-) Aztán arról is szó volt lerobbanásnál, hogy leadják a drótot a rendőrségnek vagy a rosszfiúknak, akik gyakorlatilag kifosztanak éjszaka az út mellett. Ezért is sürgetett nagyon stoppolni, pedig én eleinte gyalogolni akartam. Guineában az a szokás általában, ha valaki bajban van, főleg ha külföldi, akkor megnézik, mit lehet kiszedni belőle, kiszedik, és otthagyják. Ezt már többen mondták, magam is tapasztaltam, egyszerűen gátlástalanul imádják a pénzt. Itt Sierra Leonéban pedig utálják a guineaiakat, pont emiatt. Ebben az országban elképzelhetetlen, hogy valaki ne segítsen. Állandóan megkérdezem, hogy mi mennyibe kerül, meg hogy azonnal kell-e fizetni, de mindig az a válasz, hogy nyugi, a pénz nem számít. Ennek ellenére egyszer sem vertek át, pedig kezdetben minden szerencsétlennek ötezressel fizettem, de pontosan visszaadtak a legapróbb részletekig. Megkérdeztem pár sierrait, hogy miért van ez a hatalmas különbség két szomszédos ország mentalitása között, nem meglepő módon a gyarmatosítással, a brit uralommal magyarázták. Valamit nagyon elnéztek a franciák…
Kissidougou előtt egy katonai ellenőrzőponton aztán durvulni kezdett a helyzet. Először belekötöttek abba, hogy nincs meg egy oltásom. Pedig mind megvan, annyi betűt életében nem látott egyszerre az a katona, aki lapozgatni kezdte. Végül félórás vitatkozás után kiegyeztünk 15 ezer frankban, vagyis 2,5 euróban – először 40 ezerről indítottak. Ennyit arról, hogy a nagyszerű, századosból lett új elnök (ez a karrier még Kadhafinak sem sikerült) majd megszünteti a korrupciót. Mégis, a balga nép elhiszi. Bárki bármit mond, biztos vagyok abban, hogy még generációk fogják nyögni ennek a terhét.
Kissidougouban újabb veszély leselkedett, a gátlástalan szállásadók, akik szintén bárkinek leadják a drótot, ha fogás van. Solomon tanácsára megpróbáltunk még az éjjel továbbállni a határváros, Guéckédou felé. Egyetlen kocsi ment arra, egy katonai dzsip, aminek 3 eurónyi frank ellenében fölcuccoltunk a platójára úgy tizedmagunkkal. Először 15 ezer frankot kért a parancsnok, de amikor a kezébe adtam, mondta, hogy ez kevés, és higgyem el, sokkal jobb lesz nekem, ha adok még egy ötöst. Nem volt túl sok ellenérv a tarsolyomban… Hajnali kettő körül sikerült elindulni, iszonyatos utakon – nekem még jó hely jutott, hátul feküdtem, és lelógott a lábam. De legalább az ellenőrző pontoknál nem abajgattak a féleszű katonák. Három körül aztán megálltunk egy órára, akkor mély álomba zuhantam. Kalandnak tökéletes, majdnem teliholdkor keresztül a dzsungelen, egy dzsip platóján…
Guéckédouban aztán apokaliptikussá vált minden. Solomon elé egy ismerőse jött motorral, hogy átvigye a határon Konoba. Kérdeztem mennyiért, azt mondta 80 ezer. Mivel Guineában voltunk, gondoltam guineai frank, vagyis 16 euró, elég reálisnak tűnt egy négyórás kegyetlen terepen való motorozásért – később kiderült, hogy leoniban értette, ami ennek pont a duplája. De mivel a két ország között gyakorlatilag nincs forgalom, túl sok lehetőségem amúgy sem maradt volna. A városból természetesen ellenőrzőpontok húznak le minden egyes alkalommal, ezért az okos tanácsra hallgatva egy rejtekúton mentünk a dzsungelben, pici falvakon, gyalogösvényeken keresztül. Már ez mindent megért, imádok motorozni, és ez a legszebb dzsungel, amit valaha láttam. Az összes nő félmeztelenül járkál, cseppet sem szégyenlősek, és minden férfi izmos.
Amikor három órája zötykölődtünk az ösvényeken, kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, Solomon célja a zöldhatár, vagyis az illegális határátlépés. Találtunk egy csónakos embert, aki szerencsére nem volt hajlandó átvinni a folyón, csak akkor, ha hívunk egy határőrt, aki átvizsgál minket. Fél órán belül szereztünk két határőrt, akik darabról darabra végignézték az összes cuccunkat (nekem csak a kistáskámat felejtették el, pedig abban volt a fényképezőgép a határról készült képekkel, meg az összes valuta…) Később Solomon megnyugtatott, hogy mivel a katonák nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit keresek itt, azt találta ki, hogy az itt élő állatokat vizsgálom, meg hogy milyen betegségei vannak. Mivel nálam volt a laptop, simán bevették, hogy éppen tudományos munkát végzek. Ugyanezt elterjesztette még egy faluban, hogy tökéletes legyen a fedősztori, miközben a zsebemben ott lapult az újságírós névjegykártya. De azért nem engedtek át, 25 eurót kértek kenőpénznek. Az rengeteg, hosszas vívódás után adtunk négyet, azt eltették, és közölték, hogy itt nem megyünk át, és menjünk vissza oda, ahonnan három órája elindultunk. Ehhez persze egyikünknek sem volt kedve, ezért még egy jó órát motorozgatva a dzsungelben, kerestünk egy másik csónakos embert. Én már az elejétől fogva emlegettem, hogy nekem kell kilépőpecsét, vagy ha az nem, akkor legalább egy belépőpecsét, hogy el tudjam hagyni az országot, de no problem volt a válasz.
Meglett a másik csónakos ember, és akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz kilépő pecsét, sem belépő. Két választásom volt: vagy maradok egyedül a dzsungelben, és egy ösvényen elindulok, és a falvakban kérdezgetem, hogy merre kell menni, de ez nem lelkesített annyira négy óra motorozás után – annyit egy nap alatt sem tudok legyalogolni. A probléma az volt, hogy ha belefutok egy guineai járőrbe, bajosan magyarázom ki franciául, mit keresek egy laptoppal és fényképezőgéppel a dzsungelben ezen a határszakaszon, és egyáltalán hogy kerültem oda, mindentől távol. A másik opció az illegális határátlépés, és aztán lesz ami lesz – mondanom sem kell, ezt választottam. Szerencsére a guineaiak nem vettek észre, az lett volna a nagyobbik baj, mert teljesen kifosztanak, és gyakorlatilag váltságdíjért engednek el – így viszont a sierra leoneiek kaptak el az első rendőrállomásnál. Solomon próbálta menteni a helyzetet, meg úgy általában rengeteget segített, de mégiscsak miatta kerültem ilyen helyzetbe. Ha az elején tisztázzuk, hogy illegálkodunk, azonnal otthagyom. Az első reakciójuk az volt, hogy most nagyon nagy bajban vagyok, és nagyon sokba fog kerülni, különben kitoloncolnak. Száz euró alatt szóba sem álltak velem, úgyhogy ennyiben maradtunk. Ezért a pénzért írtak egy levelet a rendőrfőnöknek, hogy a tudtukkal léptem be az országba, csak nincs pecsétem. Solomon mondta, hogy ne fizessek nekik, amiben lehet, hogy igaza volt. Csakhogy ő otthon van, ismeri a járást, én meg idegen vagyok egy teljesen idegen országban. Afrikának ezen a részén a pénz nélküli fehér ember legfeljebb áldozat, esetleg potenciális pénzforrás, úgyhogy inkább fizettem. Ha megpróbálnak visszaküldeni, sokkal rosszabbul járok, és sokkal többe kerül.
Végül még 6 óra motorozás után beértünk Konoba. A távolság nem volt nagy, csak az utak… Inkább tűntek természetes képződménynek, például vízmosásnak, mint ember alkotta valaminek. Csak motorral lehet közlekedni, esetleg egy jó terepjáróval meg lehet kockáztatni a 15-20 kilométert óránként. Pár helyen motorral sem ment, ilyenkor következett a gyaloglás, kegyetlen hegymenetben, a rekkenő hőségben. Ebből a szempontból Sierra Leone világcsúcstartó: ez a világ legkevésbé hideg országa. A hőmérő feltalálása óta nem mértek itt 19 foknál hidegebbet.
És hát az afféromról pár szó. Solomon este elment a rendőrfőnökhöz, aki jó haverja, hogy egy kicsit puhítsa. Vitte az útlevelemet és 150 ezer leonit, vagyis olyan 40 eurót. Végül sikerült megegyezniük, bár ezért a szolgáltatásért (extra pecsét illegálisan) a normál ár 500 ezer leoni, ami 130 euró – ez kábé annyi, mint amennyit, amit a rendőröknek és a főnöknek adtam összesen. Ha a nettó buktát nézzük, még kevesebb, hiszen a guineaiak 25 euróval próbálkoztak az első helyen, vagyis egy optimista becslés szerint sem úsztam volna meg a dolgot 30 euró korrupciós díj nélkül – és akkor még szóba sem jött az az eset, hogy a sierrai határőrök is levesznek egy vízumdíjra. Vagyis ezzel a mókával anyagilag pont úgy jártam, mintha minden „szabályosan”, az eddig beszerzett információk alapján történt volna a legrosszabb esetben. Úgy fogom föl a dolgot, hogy jó drágán befizettem egy egynapos motoros dzsungeltúrára, guidedal és sofőrrel, és tulajdonképpen megérte. Csak most 15 euróm maradt, a legközelebbi automata egynapi utazásra, ha egyáltalán működik. Ha nem, akkor marad a Western Union… Igaza volt tehát a Lonely Planetnek: messzire elkerulendo...
Reggel megkeresett Solomon az útlevéllel, meg azzal a hírrel, hogy fizessek még 20 eurót utólag, úgyhogy befigyelt a Western Union. Cserébe kaptam egy olyan pecsétet, ami egy hónapra följogosít, hogy bárhova menjek az országban, és hogy Kononál léptem be. Mar csak egyetlen probléma lehet, ha a guineai határőrök kisakkozzák, hogy egy kilépőpecsét hiányzik, ettől azonban nem félek, mert van vagy 100 pecsétem, köztük guineai kilépő is (igaz, Maliba). Másrészt meg annyira félanalfabéta, képzetlen és ostoba csürhe ott a katonaság, hogy kizárt dolog, hogy rájöjjenek a turpisságra, főleg ha kapnak egy kis pénzt. This Is Africa – itt ez a módja az ügyintézésnek.
Most Bo-ban vagyok, holnap pihenek, 4 nap folyamatos utazás után rámfér.
Azt eddig is tudtam, hogy Afrikához sok idő kell, és tegnap volt az a nap, amikor rájöttem, mennyire cudarul állok vele – megállhatott volna az időm. Egyszóval ha nem kéne rohannom Sierra Leone-ba, akkor még maradtam volna Moptiban legalább 3-4 napot. Mopti az a hely, ami azonnal rákerült legalább a TOP 10-es listámra – Afrikában eddig a number one.
A Niger és a Bani folyók találkozásánál fekszik, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb kereskedőváros, többek között Dzsennét köti össze Timbuktuval, már amikor hajózható a Niger. Timbuktuból tömbökben hozzák a sót és fűszereket, na meg időnként egy kis marokkói hasist, de ez egy másik történet. Ennek megfelelően hihetetlen mennyiségű csónak kószál fel-alá a folyókon – egy részük hatalmas, több tonnát megmozgatni képes, három ember által hajtott hosszú pirog, a hosszú távú kereskedelemre, mások parányi lélekvesztőről vetnek hálót, ők jobbára a szomszédos tuareg halászfalvak lakói.
A jókedvemen sokat lendített a szállás is. Afrikai építészet, európai sztenderd. Vagyis maradéktalanul tiszta, van áram, van víz (még jó, két folyó találkozásánál), és ha nagyon sok pénzem lett volna, még bordeauxi vörösbort is vehettem volna magamhoz. Az elmúlt két hét után kifejezetten jól esett, és annyira külön tudtam vonulni, hogy a nyugat-európai nyugdíjas turistacsoportok sem tudtak megzavarni. Félreértés ne essék, semmi bajom velük, de meggyőződésem, hogy miattuk baszogatnak állandóan a helyiek, mert főleg ők veszik meg azokat a cuccokat, amit épeszű ember nem cipelne magával, de ők igen. Nem tudok mit kezdeni azzal az árussal, aki egy kétszer akkora agyagedényt (hú, nagyon jól nézett ki!) próbál meg rám sózni, mint a hátizsákom. A nyugdíjas csoportok meg minden este befutnak szépen a mikrobusszal, és hordják be az újonnan vett szobrokat, ruhákat, miegymást. Talán a nagyszülők gyűjtögető mániája ez, és talán a korral jár. Legalább munkát adnak a helyieknek…
Végre megismerkedtem egy igazán jó arccal, Kiros-szal, aki nem görög, hanem brit, és a British Council oktatója, programszervezője. Ő megtalálta az álommelót: négyéves etapokban szinte bárhol élhet a világon, ahol akar, mármint ahol van BC. Mondjuk Budapesten van, meg Kartúmban is, ezzel talán elég jól lefedtem a skálát. Úgyhogy lehúzott négy évet Mexiko Cityben, hét évet Isztambulban, most végez Tuniszban, és alighanem költözik Dakarba. Hosszú idő után először élveztem valakinek a társaságát, és akivel értelmesebb dolgokról is sikerült beszélni, mint a honnan jövök, hova megyek, és miért nem beszélek franciául.
Egyik reggel felkerekedtünk Kirosszal, hogy járunk egyet hajnalban, mielőtt beüt a 40 fokos perzselő nap a hozzá tartozó égető széllel. Volt napfelkelte! Gyönyörű színekben pompázott a Bani, a folyón pedig egyik kis szigetről a másikra hajtották a marhákat. Valahogy elkeveredtünk a ruhapiacra. Ott megtalált minket egy csontra beszívott tuareg srác, hatalmas burnuszban, és meginvitált egy haverja boltjába. Mivel Kirosnak ez volt az utolsó reggele, ő akart vásárolgatni ezt-azt. Végül ez betett nekem, és varrattam egy dogon dizájnos inget. Ezzel már háromra nőtt a pólóim száma, és gyakorlatilag megmentett attól, hogy a következő 4 napban mosnom kelljen:-) A tuareg srác, Músza levette a burnuszát, és kőkemény raszta feje volt alatta. Kérdezte, nincs-e kedvem délután csónakázni egyet, és mivel a dogonok földjének megtekintéséről kényszerűségből lemondtam, persze hogy volt. 9 eurót kért egy kétórás útért, a halászfalvak meglátogatásáért, a teáért meg árukapcsolásként egy rendes mennyiségű ghánai spangliért.
Hát igen, a dogonok földje. Moptitől és Dzsennétől keletre, a burkinai határig van egy jó dunántúlnyi területük, Bandiagara központtal. Innen aztán autóval, motorral, szamárkordén vagy gyalog elég sok falvat végig lehet látogatni egy helyi guidedal, akik kezdenek elég profi túrákat szervezni eléggé borsos árakon. Ez általában egy három napos utat jelent, benne van a transzfer, a vezetés, a kaja meg a szállás. 500 euró körül volt a kezdőár, amit hosszas alkudozás után, mindenféle módon lealkudtam 100-ra (bár a legelején leszögeztem, hogy 60-am van erre a célra, ha nem jön ki; akkor hagyjuk), amennyi nem állt a rendelkezésemre, meg időm sem volt sok. Úgyhogy hagytam az egészet, azzal a felkiáltással, hogy egyszer biztosan visszajövök, mert ez olyan hely, ahova mindenki visszajár.
Tehát, amire mindig emlékeznem kell, amikor arra gondolok, hogy vissza kell jönni: a dogonok földje, jópár nap Moptiban, és egy három napos csónakút föl a Nigeren, Timbuktuba – ez három embernek egy nádfedeles csónakban, csónakban főzéssel, teával együtt olyan 600 eurójába kerül. Viszont a látottak alapján mindenképpen megéri.
Délután találkoztam a szálláson negyven valahányas backpackerrel, akinek szintén voltak gondjai Bamakóban. Elmesélte két amerikai történetét, akik ugyanott laktak a katolikus misszión, ahol én. Ott egy csávó azt mondta nekik, hogy ő ott dolgozik a misszión, és adják oda a csomagjaikat, majd ő elteszi. Közben valahogy eltűnt belőle 200 euró. Leírta a faszit. Ő korábban megszívta ugyanezt, amikor ugyanez a csávó fölajánlotta, hogy felvált neki 100 eurót, csak adja oda neki. Cserébe felmutatott 200 dollárt, amit letett az asztalra, hogy ha nem bízik benne, akkor ő ezt ott hagyja biztosítéknak. Mindkettő hamis volt, a 100 euró meg eltűnt. Ezek szerint még jó, hogy óvatos voltam, és kis részletekben váltottam, így csak 16-ot buktam, ugyanannál a faszinál. Illetve csak 8-at, ez is egy szép történet. A katolikus misszión nekem nagyon gyanús volt, hogy miután kiderült, hogy hamis pénzt kaptam, megkérdeztem a valóban ott dolgozó, egyébként nem túl szimpatikus srácot, hogy nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki minden nap itt van, és azt mondja, itt dolgozik. Nem lepett meg, nem ismerte. Én meg nem hittem el, hogy az, aki mindig itt van, és egész nap az őrökkel dumál, az nem tudja, hogy mi zajlik itt, főleg, hogy mindenki nála reklamál. Amikor ki akartam fizetni a szállást, visszautasított, hogy majd reggel. Figyelmeztettem, hogy reggel 6-kor lelépek. De akkor nem volt ott. Pénzt elöl hagyni nem akartam, úgyhogy leléptem fizetés nélkül. Nem voltam rá büszke, de most, hogy ilyen szépen kikerekedett a történet, az összeget jóváírom az átverés oldalon:-)
A csónakázás délután kettő helyett ötkor kezdődött, szerencsére. Olyan meleg volt, hogy én elaludtam, Músza meg beszívott, és attól aludt el, úgyhogy mindketten fél ötkor másztunk elő halál kipihent fejjel. Már leszervezte a csónakot, kimentünk a kikötőbe, útközben vettünk hibiszkuszt meg mentát, és megkerestük a csónakos embert. Músza egyből aktivizálta magát, majd egy olyan hibiszkuszteát készített, amit be fogok vezetni otthon. Néhány levél helyett telerakja a teáskancsót hibiszkusszal, és 3 deci vízzel forralja egy darabig, majd jól megcukrozza. A végén egy hihetetlenül sűrű, nagyon édes, de közben kellemesen savas gyümölcsös teát kap az ember – fejenként egy deci megteszi. Azonnal feléledt tőle a szervezetem.
Később kikötöttünk egy tuareg halászfaluban. Annyira beszippantott a látvány meg az élmény, hogy a faluban egyetlen darab képet sem csináltam. Az egész olyan volt, mint egy festmény, mint Hobbitfalva, csak minden szalmakunyhóból. Az egész tele tök kicsi emberekkel, még minibb gyerekekkel. A színek csak a sárga és a barna árnyalatai. Minden tiszta, takaros, tiptop, csak az a két kisgyerek nem, akik mindkét kezemet megfogták, és sehogyan sem akarták elengedni. Azt utáltam, mert láttam magam kívülről:-) Megnéztük a Niger egyik homokpadján, illetve most szigetén lévő csordát a pásztorokkal meg halászokkal, tisztára NatGeo volt az egész. Később aztán tovább relaxáltunk, a következő falu meg már túlságosan nyüzsgőnek tűnt, úgyhogy inkább fetrengtünk a csónakban, miközben undorító módon lement a nap:-)
Músza utána elhívott kajálni az óvárosba, ahol addig sajnos nem jártam. Az is időutazás, egy archaikus vályogváros. Az utcán megálltunk egy asztalnál, valahonnan előrángatott egy nénit, aki borzasztó szertartásosan elkezdett sütni, én meg megőrültem a látványtól. Hatalmas, húsos hal, sült krumpli meg saláta, jó sok kenyérrel meg vízzel, az eddigi top kajám. Két és fél euróért… már csak annyira maradt erőm, hogy egy picit drukkoljak, hogy fájdalommentes legyen a másnapi út Bamakóba.
Nem az lett. Maliban a közlekedés valahol a szar és az elviselhető között van, de semmiképpen sem kielégítő, jó, pláne nem kellemes. Rengeteg busztársaság működik, a szar és a nagyon szar közti kategóriában, egyetlen „jó” van, a Bani (meg jó a Bittar is, de nem annyira). A jó azért idézőjeles, mert nekem nem volt az. Percre pontosan indult, ami csillagos ötös a négy-hatórás várakozások után. Csak éppen az üléstámla majdnem függőlegesen állt, a térdem nem fért be, és a két szék olyan közel volt egymáshoz, hogy nem fért el a vállunk egymás mellett. Szerencsére sokat aludtam.
Bamakó most egy kedvesebb arcát mutatta, mint legutóbb, de továbbra sem jön be. Találtam egy iszonyat lerobbant szállást nagyon jó helyen. Egy család üzemelteti, egy hihetetlenül mocskos belső udvaron (a bejáratnál a csatornában hemzsegetek a patkányok – először látok Afrikában, és meglepő módon csótányt is csak egyet láttam, a conakry reptérenJ Talán ez még nekik is sokJ Egyelőre csak egy unatkozó-kurvázó belga operatőr van itt, meg egy kameruni testépítő. Viszont 8 euró egy udvarra néző kétágyas szoba, bár tiszta (nem a falak), de végtelenül kopott. Egy ájulásra megteszi, holnap hajnalban indulok Guineába, Kankanba, és napok óta titkos álmom, hogy Kankanból Kissidogouba jók az utak, és talán egy nap alatt lenyomom a két napra tervezett távot. Feltéve, hogy Kankanban gyorsan találok egy taxit Kissidogou felé.
Túl vagyok a nehezén. Eddig sosem látott hosszúságú, 10 napos holtponton sikerült túljutni. De mint mindig, most is az elején kezdem. Gyémántkereskedő pártfogómmal – utólag azzá lépett elő – megérkeztünk Siguiribe, egy órányira a mali határtól. Késő este volt, esélyem nem volt továbbjutni, na meg ő sem tanácsolta, úgyhogy betett egy szállásra, amit magamtól nehezen találtam volna meg egy városban, ahol nincs közvilágítás, sem utcanévtáblák. Reggel értem jött, és kivitt a pályaudvarra, ahol pénzt is váltottam. Nagyon nagyon lehúzósan, nem egy világváros, így minden egyes eurón 20 centet buktam, és csak egy ötvenesem volt. Ennyit a spórolásról, de visszafelé sokkal óvatosabb leszek, eldöntöttem.
Lassan megtelt a taxi, minden eddiginél nagyobb nyomorban zsúfolódtunk össze. Szám szerint 17-en, egy sima Peugeot kombiban, csomagokkal. Elöl négyen ültünk, én az öveket rögzítő vasakra, egy kabátra. Még el sem indultunk, amikor már nem éreztem a lábam. Csak ezen legyek túl… Ami azt illeti elég hamar túl lettem, mert az első defektnél úgyis mindenki kiszállt, aztán következett a semmittevés a határon, majd még egy defekt, végül befutottunk Bamako külvárosába, alig 5 óra alatt, de már csak 15-en. A tetőn utazó csávó eltűnt, meg egy másik, aki a csomagtérben gubbasztott.
Bamako elsőre nagyon letört, ugyanolyan szeméttelepre érkeztünk, mint amilyenről elindultunk. Később valamivel jobb lett. Váltottam pénzt, majd kiderült, hogy volt benne egy hamis tízezres – újabb 16 euró bukta, de legalább nem a rendőrségen kellett kimagyaráznom. Most újabb bankjegy került a gyűjteményembe, úgyhogy tulajdonképpen megérte, bár nem volt olcsó. Viszont Bamako annyira szmogos, mocskos és büdös, hogy a megérkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy másnap hajnalban lelépek. Látnivaló itt sincs sok, de legalább vannak emeletes házak. A piacon beszereztem a legszükségesebb dolgokat a laptophoz és a fényképezőgéphez, úgyhogy gyakorlatilag mindenem megvan, kivéve a törülközőt, ami nem fontos, mert bárhol megszáradok öt percen belül. Viszont Afrikába soha, de soha nem jövök nagy hátizsákkal, még szerencse, hogy elveszett:-) - így nagyon kényelmes utazni.
Hajnalban megint buszállomás, elvileg reggel hétkor indul a járat. Később kilencre módosítják, majd tízre. Közben rosszul lettem, először maláriára gyanakodtam, mert az ellen nem voltam védve egészen az előző napig, vagyis simán lappanghatott. Legyengültem, alig bírtam eszméletemnél maradni, a Moptiig (10 órás út) szóló jegyemet átválttattam egy Segouig szólóra (csak 5 óra). Közben a 10-es indulásból 11 lett, majd dél, végül egykor indultunk. Újabb 6 óra várakozás, ezúttal a pokol bugyraiban… amint elhagytuk Bamakot jobban lettem, Segouban pedig azonnal beültem egy normális étterembe, és magamhoz vettem mindent, amit kívántam, az rendbe hozott. Csak legyengültem, mert napok óta nem ettem. Egyszerűen nem volt olyan kaja, amit kívántam volna, így inkább nem ettem semmit, ami a meleg miatt föl sem tűnt.
Segou nem tett rám túl mély benyomást annak ellenére, hogy kulturális főváros volt egykor. Ma gyakorlatilag egy földszintes porfészek, aminek vannak hangulatos részei. A legfőbb érdeme az, hogy minden évben itt rendezik meg a Niger Fesztivált, Nyugat-Afrika (sőt, az egész kontinens) legrangosabb zenei happeningjét, amit a 100 eurós belépő ellenére azért csak meg kéne látogatni pár éven belül. Összességében pozitív élményekkel sikerült lelépni, bár minden ellenkező véleménnyel szemben még mindig úgy gondolom, hogy egy napra bőven elég volt…
Segouban gondoltam egy merészet, hogy a fene sem fog egyenesen Moptiba menni, hanem előbb megnézem magamnak Dzsennét. Ez az a város(ka), aminek az a jó kis vályogból épült mecsetje van, amiből gerendák lógnak ki. A jó kis mecsetbe állítólag 5000 ember elfér, ami majdnem annyi, mint a város népessége. Erre az UNESCO idejében rájött, így 1988 óta a világörökség része.
A busz a tervezettel szemben 5 órát késett, ami 300 kilométeren nem gyenge teljesítmény. Már órák óta sötét volt, amikor beszólt a sofőr, hogy Dzsenne, és leszálltam a buszról. Egy tök sötét kereszteződésben álltam egy kávét áruló bódé mellett. Forgalom egyáltalán nem volt, Dzsenne 35 kilométerre balra, és az elmúlt 10 napi negatívoskodás után azonnal rám tört a mérhetetlen boldogság: EZ AZ, AMIÉRT ELINDULTAM, VÉGRE KEZDEM IGAZÁN ÉLVEZNI AZ UTAZÁST. Mintha elindulásom óta erre a pillanatra vártam volna…
Leültem a porba, ittam egy kávét, és azon gondolkoztam, hogy ha elindulok gyalog, reggelre pont odaérek. Később megtalált egy faszi, hogy szívesen elvisz 35 euróért, ami nem rossz pénz egy 35 kilométeres fuvarért. Logikusan levezette: egy embert 2,5 euróért visz, 14-en férnek a kocsijába, az összesen 35. Ha egyedül vagyok, nekem kell kifizetni, ha találok még valakit, akkor csak a felét, feltéve, hogy az a valaki hajlandó kifizetni a másik felét. Mondanom sem kell, senki sem volt ott. De annyira boldog voltam, hogy nem is érdekelt, leültem, hogy ha fél órán belül nem történik semmi, elindulok gyalog. A táj kísérteties, a Bani folyó ártere, a hold mindent bevilágít, és erősen fúj a meleg harmattan (az a szél, ami felkavarja a port, ami hónapokra eltakarja a kék eget, és amitől sem napfelkelte, sem napnyugta nincs, csak egyszerűen sötét lesz, majd világos).
Történt valami. Valahonnan előkerült egy kisgyerek, hogy 9 eurónyi frankért elvisz motoron. Imádok motorozni, azonnal igent mondtam. Persze le akartam alkudni, de már 8-ért sem volt hajlandó, úgyhogy azonnal odaadtam neki a pénzt, ő elszaladt benzinért, és már robogtunk is a kihalt éjszakai ártérben. Fél órával később elértük a folyót. Átüvöltött a révésznek, aki percekkel később megjelent egy 15 méteres pirogon állva, hosszú rúddal tolva magát a folyómederben. Kikötött, beleraktuk a motort, csöndben átkeltünk. Mindezt holdfényben, sejtelmes, poros szélben – ezért az érzésért a 35 eurót is kifizettem volna. A túlsó partról berobogtunk a városba, ami már majdnem teljesen kihalt volt. Mindenütt ódon vályogfalak, időutazás. Kerestem egy olcsó szállást, amiről tudtam, hogy a tetején lehet aludni. Bekopogtam, nem volt senki. Benyitottam, kiabáltam – senki. A belső udvarból olyan lépcsőrendszer vezetett föl, mintha egy Escher rajzról lesték volna el. Senki. Fölmentem a tetőre. Senki. Benyitottam a szobákba. Senki. Végül lecuccoltam a dormitóriumban, és kiszolgáltam magam. Kísérteties volt, mint az egész este. Később az esélytelenek nyugalmával kimentem valami kaját szerezni, találtam egy sült halat áruló nénit, akit alighanem kint felejtettek éjszakára. Betoltam a halat, közben találkoztam még egy emberrel, akinek elmutogattam, hogy a házban, ahol alszom, nincs senki, és hogy ez vajon normális-e. Fél óra dörömbölés után egy addig nem látott vasajtó mögül előjött egy alvó öregember, kezébe nyomtam a pénzt, mire visszaájult.
Reggel 6-kor keltem, mert mindig elfelejtem, hogy itt nincs napfelkelte, meg hajnali fények, csak a sötétszürkéből lesz világosszürke. Mászkálás közben beszélgettem pár helyivel, végül az egyik meggyőzött, hogy jó lesz az, ha körbevezet engem. Éreztem, hogy jó lesz. Először is csomó helyen bevitt privát belső udvarokra, és mindenféle cseles lépcsőkön keresztül fel a tetőkre. Másrészt meg senki sem szólt be a fotózás miatt, úgyhogy végre tudtam elfogadható képeket lőni. Bár naponta buszszámra hozzák ide a turistákat, így a helyiek hozzászokhattak a fényképezgető tömegekhez, meg esetleg a kulturálisan nem túl érzékeny lesifotósokhoz is. A mecsetbe állítólag azért tilos a belépés, mert a tetejéről gátlástalanul fotózták a helyiek életét, de olyat is hallottam, hogy egy amerikai párt elkaptak a mecsetben smárolás közben. Hogy mi az igazság azt nem tudom, csak azt, hogy a mecsetbe igenis be lehet menni, csak fizetni kell érte az imámnak, szóval az is lehet, hogy egy lehúzós trükk az egész. Ebben az esetben egyébként teljesen jogosan, mert az esős évszak annyira megrongálja a mecsetet, hogy hatalmas munka folyamatosan karban tartani – ez egyébként az egész városra igaz. Esős évszakban pedig annyira megárad a Bani, hogy teljesen körbeveszi a várost, és csak hajóval lehet megközelíteni. Még egy ok, hogy miért kell ide visszajönni egyszer – mondjuk decemberben. A mecset egyébként nem túl régi, 1905-ben épült, igaz, az eredetije a 13. században, de azt 1810 körül porig rombolták.
Dzsenne ma technikailag egy miniváros turistáknak, de szerencsére van benne élet bőven, van dzsuva, úgyhogy attól nem tartok, hogy kinyalt skanzen lesz belőle. Évszázadokon keresztül a városon ment keresztül az arany, az elefántcsont, az ólom, a gyapjú és a kóladió kereskedelme, innen csónakokon vitték az árut Timbuktuba, ahonnan a Mediterráneumba és végül Európába. Ma főleg az itt élő dogon és bambara törzsek faragott kézművescuccaival kereskednek.
Nagy nehezen elhagytam Dzsennét, egészen szeretnivaló hely, még egy napot kibírtam volna itt, de Mali felfedezése nem ennek az útnak a célja, most csak megkóstolni jöttem. Újabb 3 óra várakozás, hogy megteljen a taxi, és irány Mopti. Előre kinéztem egy Y á Pas de Probléme nevű hotelt. Hulla fáradtan elbandukoltam ide, és kétnapos pihenőt tartok: hihetetlenül kellemes dormitórium, tetőteraszon étterem, hosszú bárpulttal (kedvelem a hosszú bárpultokat), és a kertben hideg vizű úszómedence. Napi 8 euró, végre nyaralok.
Holnap leszek az út felénél. Hét napot szívtam asshole city Conakryban. Hat napja folyamatosan úton vagyok, kétszer nem aludtam vagy ettem ugyanott. Nem utaztam úgy taxival, hogy ne kaptunk volna defektet, és úgy sem, hogy ne négyen ültünk volna egy sorban. Sosem vártam három óránál kevesebbet (igaz hatnál többet semJ, és egyszer sem volt öt óránál rövidebb az út. Itt a szálláson elbeszélgettem pár emberrel, úgy tűnik, nagyon hardcorenak számítok ezzel az idejutással. Úgyhogy igyatok egy sört az egészségemre, én is iszom a sajátomra. A vendégeitek vagytok.
Az utóbbi két napban megint túl sokat láttam, talán picivel többet, mint amennyit szerettem volna… Elhagytam Conakryt. Nem volt egyszerű és nem volt rövid sem. Az ország középső hegyvidéke, a Futa Dzsalon egyik kisvárosa, Mamu felé vettem az irányt, egyenesen északnak, Mali felé.
Megint kénytelen vagyok a közlekedésről írni. Az utak elképesztően rosszak helyenként, a gépjárműpark úgyszintén. És az összes autó, mikrobusz és kamion az elmebetegségig túlzsúfolva. 200 kilométeren belül négy balesetet láttam, ebből egy súlyos koccanás volt, három pedig tragédia. Az orrom előtt mentek tönkre az emberi sorsok, megdöbbentő élmény végignézni az ilyet. Az első egy felborult kamion volt, marhákat szállított. A baleset következtében az összes állat megsérült vagy elpusztult, és végignéztem, ahogy az arra járó tömegek késekkel és fűrészekkel az út szélén szétkapják a tetemeket. Mi is megálltunk, szerencsére nem henteskedni. Az első ember, aki szembe jött, egy fél négyzetméter oldalassal a hóna alatt vonszolódott, az előttünk lévő rendőrautó tetejére meg három véres fej volt felkötözve – vagy tucatnyi marmonkanna tetejére. Egy kilométerrel odébb hatalmas füst miatt állt a forgalom. Pár perccel korábban gyulladt ki egy olajoskannákat szállító kamion, mi pedig végignéztük, ahogy kiég az egész. Senki sem mert közelebb menni, mert nem tudtuk, mikor fog fölrobbanni. Azt azért tudni kell, hogy Guineában a rendőr, a mentő és a tűzoltó felejtős, senkit sem lehet hívni, ha baj van, legfeljebb az ismerősöket. A kamionsofőrt teljes sokkban hozták el a kocsi mellől, alighanem ő lesz a conakry nyomornegyedek következő lakója. Biztosítás? Ezekre a roncsokra még egy bevállalós fogadóiroda sem vállalna semmilyen kockázatot. Egy órával később egy domb alján egy felborult és teljesen összeroncsolódott mikrobuszból húzták ki a testeket, közben még folyt ki a benzin a tankból. Egy-két perccel korábban történhetett a dolog. A sérülteket ilyenkor legfeljebb kamionok tetejére tudják föltenni, hogy aztán bedöcögjenek velük a következő városba. Mondanom sem kell, egy mikrobuszban ha húsznál kevesebben vannak, akkor épp 19-en… Mivel már voltak elegen menteni, és egyikünk sem volt orvos, továbbálltunk, szájtátás helyett. Akkor megfogalmazódott bennem, csak ezt országot ússzam meg ép bőrrel… Itt tényleg zéró a túlélés esélye, nincs mentő, amikor pedig a kórházakról beszélgettem valakivel, említette, hogy nagy bátorságra vallana, ha bármilyen indokkal befeküdnék.
Egyébként az utak mellett szinte folyamatosak a félreállított kocsik. Ma például 120 kilométeren belül ötször álltunk meg. Volt egy kerékcsere, egy gumiragasztás, egy olajcsere, egy olaj utántöltés, meg valami buhera, amire nem jöttem rá, hogy micsoda. Ettől persze eszméletlenül gyorsan haladtunk. Az utak minősége pár helyen, főleg északon elég jó, de ahol rossz, ott nyugodtan lehet számolni 30 kilométerrel óránként – legalábbis mi ennyivel mentünk egy nem túlzsúfolt, jó karban lévő Mercedesszel. A kátyúk olyan 30 centi mélyek általában, és mivel az aszfalt közepén vannak, ezért nem szép terebélyes gödrök (mint amilyenek a földúton lennének), hanem lyukak. Volt, hogy 5 percig nem mozdult el a kilométeróra mutatója a nulláról…
Estére szerencsésen Mamuba értem, ahol egyből kiszúrt a tömegből a rendőrfőnök, és magához rendelt. Hulla fáradt voltam, de nem akartam ingerelni, úgyhogy megnéztem a rendőrséget. Összevissza magyarázott, hogy a testvére vagyok, meg hogy szeret, úgyhogy jobbnak láttam lelépni, mielőtt elfajulnak a dolgok. Előtte persze kért ajándékot, végül odaadtam neki a parlamentes öngyújtómat, csak hogy szabaduljak. Legközelebb tizet hozok.
A szálláson aztán minden jóra fordult. Rendesen bekajáltam, vettem sört (Skol), és elkezdtem piálni, amihez fura csapat csatlakozott. Három testvér volt, az egyik nagyon megörült nekem, mert járt már Budapesten, el volt ájulva a vártól meg a filharmonikusoktól. Amúgy az Interpol tisztje, és Interpol konferencián volt nálunk. Azért az nem zavarta, hogy mellettünk egy csapat ott tolja a hasist. A másik egy útépítő mérnök volt, ő az utak biztonságáról mesélt, de a lényeg nem ez volt. És itt egy kis kulturális érdkesség következik.
Ez a Guinea közepén lévő Futa Dzsalon régió régen – mint Afrika legtöbb része – egyszerű pásztorok és törzsek otthona volt, akik az iszlám befolyás elől menekültek ide. A 17. században aztán Mali és Szenegál felől betették a lábukat az első fula (vagy futa) törzsbeli muzulmánok. Ők aztán elterjesztették az iszlámot, ami végül oda vezetett, hogy 1730-ban a dzsihád eredményeképp létrejött a Futa Dzsaloni muszlim teokrácia. Ennek a vezetője egy Karamoko Alfa Barry nevű fószer volt, aki egy Timbo nevű helyen alapított fővárost. Az 1890-es évek végére gyakorlatilag egész északkelet Guineát uralták egészen addig, amíg a franciák be nem tették a lábukat – az uralkodók leszármazottai viszont a mai napig népi hősi kategóriába tartoznak.
Hogy ez miért érdekes? Mert az egyik beszélgetőtársamat Alfa Barrynak hívták. Azért jöttek Mamuba, mert attól nem messze van Timbo, ahol újjáépítették az ország első mecsetjét, és másnap helyezték üzembe hivatalosan. És ez az ő feladatuk – ők a 18. századi Karamoko Alfa Barry leszármazottai. Viccelődtek is, ha nem jöttek volna a franciák, most aligha beszélgethetnénk, mert nem is láthatnám őket, miközben nekik vagy 20 feleségük lenne. És meglepő módon, terveimmel ellentétben, de sikerült megállnom Timboban, ahol hatalmas népünnepély volt a mecset miatt (a megállóért köszönet a lerohadt kocsiknak, amíg javították a gumit, pont körül tudtam nézni).
Közben kérdezgettem a Barrykat, hogy hogyan látják Guinea jövőjét. Dióhéjban annyi történt, hogy elmentek a franciák, jött 50 év extrakorrupt katonai diktatúra, a nyugatiak kizsákmányolják az országot, a diktátorok meg jól elvannak. Az utóbbi főnök, Conté tavaly decemberben meghalt, majd a hagyományokhoz híven a katonák egy csoportja azonnal magához ragadta a hatalmat – ezúttal egy Dadis nevű százados, aki nyomban bejelentette, hogy jövőre demokratikus választások lesznek, és fölszámolja a korrupciót és a drogkereskedelmet. Úgyhogy most az egész nyugat és az egész ország rettentően várja, hogy kitörjön a demokrácia. A Barry család optimista. Dadis valóban elkapta a fő drogkereskedőket, és minden jel arra mutat, hogy belátható időn belül Guineából valami rendes ország lesz. Közben persze belejött az elnöki szerepbe, minden nap szerepel.
Kívülállóként én nagyon nagyon szkeptikus vagyok, bármit is mondanak az okos nyugati elemzők – ők valószínűleg elfelejtettek a helyszínen tájékozódni. Egyrészt TIA, vagyis This Is Africa. Itt más logika szerint történik minden. Másrészt Afrika történetében nálam járatosabbak megszámolhatnák, hogy a dekolonizáció óta hány katonai hatalomátvételből lett demokrácia . Sőt egyszerűbb azt megszámolni, egyáltalán hány helyen van demokrácia van Afrikában… (tudtommal 5: Botswana, Mali, Ghana, Namibia, D-Afrika,koszi Ferko - atlagosan 10 ev alatt jon ossze egynek...)Az is erősíti a kétségeimet, hogy itt a harmadik generáció nő föl az eszméletlen korrupcióban. Vajon ismernek bármilyen más mintát? Aligha, és a korrupció mind a mai napig jelen van. Ha nem a politikában, akkor a katonai ellenőrzőpontokon, a rendőrségen, a hivatalokban, az élet minden területén. Ezt nem lehet parancsra megszüntetni, ehhez kell egy (két) újabb generáció. Most az a normális, hogy mindenki korrupt…
Ami pozitív, hogy a drogkereskedelem ellen valóban föllépett az új rezsim. Guinea és Conakry a nyugat-afrikai drogkereskedelem központja (volt?), Mexikóból és Kolumbiából hajózták be a cuccot Conakryba, aztán onnan terítették Mali felé északra, meg a környező országokban. Itt nem termelnek amúgy túl sokat, és a fogyasztás sem kiemelkedő, szóval csak a tranzit volt jelentős, nyilván a diktatúra szép jattot kapott belőle.
Mamu után folytatódott a szopás. Erre nem tudok jobb kifejezést. Minél előbb el akartam hagyni az országot, így reggel 7-re kimentem a taxiállomásra, hogy napfelkelte előtt lelépjek északra. A taxi 11-re telt meg, ötször lerohadt, úgyhogy délután négyig sikerült 150 kilométerre eltávolodni Mamutól. Elég katasztrofális, nem? De aztán mellém szegődött a szerencse, egy Dabola nevű porfészekben (mondjuk az ország összes városa porfészek) azonnal találtam valakit, aki privát kocsival, némi extra pénzért öt percen belül elindult a mali határ felé. Csak öten ültünk a kocsiban, a projekt tulajdonosa egy gyémántkereskedő volt, aki éppen 15 kiló arany beszerzése miatt indult sürgősen útnak. Vannak amerikai, svájci meg francia megbízói, akik időnként küldenek neki pár tíz- százezer dollárt, hogy nézzen körül a térségben, és ha talál szép követ, vegye meg. Jó meló, ha itt kéne élnem, alighanem ezt csinálnám a legszívesebben. Elmesélte, hogy Sierra Leonéban most nem találnak olyan jó köveket, jelenleg Guinea a number one, annak is a Libéria-Elefántcsontpart határvidéke. Kérdezte, hogy nem akarok-e venni. Persze akarok, csak nem vagyunk egy súlycsoportban…
Tegnap írta Markó Ferkó barátom, azt olvasta egy blogon, hogy Dzsibutinál egyetlen szarabb főváros van Afrikában, és az Conakry. Összehasonlítási alapom ugyan nincs, mindenesetre Ferkó volt akkora mázlista, hogy Dzsibutiban eltölthetett némi időt, ami meggyőzte arról, ha van a világnak segglyuka, akkor ott már járt. Nos, ez a Conakry azért megér egy bejegyzést, ezúttal extra kalandok nélkül.
Néhány dolgot nem árt tisztázni, mielőtt lelkendezésbe kezdek. Guinea a világ egyik leggazdagabb országa lenne, ha nem katonai diktátorok vezetnék, ha nem lenne korrupció, és ha a franciáktól a nyelven kívül innovatív dolgokat is elsajátítottak volna az itt élők. A világ legnagyobb bauxit-exportőre; rengeteg vassal, arannyal és gyémánttal a földjében kell boldogulnia. Vízzel elég jól ellátott, gazdag földjén pedig szó szerint minden megterem a mohán, a zuzmókon és a hóvirágon kívül. Van vagy 320 km tengerpartja, van gyönyörű hegyes fennsíkja, őserdei és folyói. Száraz évszakban a klímája egyenesen isteni, esősben meg nem tudom milyen, de a víz biztosan nem tesz rosszat a környezetnek.
Conakry fekvését bármelyik főváros megirigyelhetné, nem viccből hívták Afrika Párizsának. (Vagy mégis???) Az „óvárost” (le Ville) gyakorlatilag minden irányból óceán veszi körbe, mindössze egy párszáz méter keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. De a város többi része sincs messze a tengertől, egész pontosan 270 fokban óceán van körülötte. Hogy milyen a tengerpart? Nos, amit láttam belőle, az több mint hervasztó. Egyrészt közvetlenül a parton vannak a legdurvább nyomornegyedek. Ahol nem nyomornegyed van, ott iszonyatosan lezúzott kikötő a bauxittal érkező vonatnak, a maradék helyeken meg szeméttelep, amit apálykor elözönlenek a legszegényebbek és összegyűjtögetik azt, amit az óceán kidobott.
A hosszú és keskeny városban egyetlen főút van, a Route du Niger, a városrészek arról ágaznak le, így igen könnyű a közlekedés, persze csak ha nincs dugó (éjjel). Az óvárostól például 15 km-re van a repülőtér, jó esetben 10 perc alatt kiérek oda, illetve inkább 30, mert a taxiban ülő hat utas folyamatosan cserélődik, úgyhogy állandóan meg kell állni. Ez a nyomorgós taxi legalább olcsó, a 15 km ára 1500 guineai frank, vagyis 70 forint. Járnak mikrobuszok is, az alighanem még olcsóbb, de sokkal durvább: egy sima Barkas nagyságú zárt (illetve az oldalán vannak flexszel kivágott lyukak) raktérben olyan 30-an utaznak, gyakorlatilag kitöltik az összes teret. Ha két ilyen furgon durván összeütközik, simán lehet, hogy ötvenen meghalnak. Van viszont vonat! Igaz, csak teher, még a francia időkből. Először azt hittem már rég nem jár, mert a sínek közti terület egy része focipálya, a másik részén meg tonnaszám égetik a szemetet. Ma viszont láttam egy végtelen szerelvényt, bauxitot vitt a kikötőbe.
Az út mellett edzenek az extrém sportok szerelmesei (futók, focisták). Adott egy 2x2 sávos út 2x4 sávnyi forgalommal. A légszennyezés elképesztő, ennek ellenére mindenki az út mellett fut a napon, a bűzben. Valaki szólhatna nekik, hogy ha otthon ülnének és dohányoznának, nyernének az élettől úgy 6-8 évet… Ugyanígy azok is, akik a soksávos út felett húzódó felüljáróra vezető lépcsőn lépcsőznek.
Az óvárosban lakom a katolikus misszión. Végtelenül puritán, de tiszta, és van benne internetkávézó, meg főznek ebédet – igaz kétszer annyiért adják a kaját, mint egy helyi étteremben. Errefelé elég sok hangulatos kis utcácska van egy-kétemeletes házakkal, gyarmati francia dizájnnal, olyan, mint a vietnámi Hoi An, de minden végtelenül lerobbant és forgalmas. Egy napot mászkáltam itt, azalatt pont kinéztem belőle minden élvezhetőt. Az itt élők a semmittevés (aki árnyaltabb megfogalmazásra vágyik, és érzékeli a különbséget, annak: baszódás) felsőfokát mutatják be, ami egyáltalán nem meglepő, mert a környezet annyira nem inspiráló, hogy tömeges jelenség az agyhalál. Engem ez a veszély nem fenyeget, mert egész nap pörögnöm kell a csomagjaim visszaszerzése érdekében, ami néhány óránként internetezést, folyamatos smsezést és felszólító és fenyegető levelek megfogalmazását jelenti, de erről majd később írok.
Hogy miért mégis a világ legszarabb fővárosainak egyike? A fent leírt előnyeiből semmit a világon nem használ ki. Ha az ember nem vásárolni akar (lehet venni szép afrikai faragványokat meg ruhákat, de turistaként nemigen költök felesleges dolgokra), akkor a kávézáson és internetezésen kívül az égvilágon semmit sem lehet csinálni. Márpedig ezt a kettőt nagyszerűen tudom abszolválni a Margit körúton, úgyhogy önmagában ezért kár volt ilyen messzire jönni.
Látnivaló semmi nincs, csak az előző bejegyzésben említett nagymecset (csak kívülről, 5 perc), botanikus kert (10 perc), meg a nemzeti múzeum (15 perc), amihez ha hozzácsapok mondjuk másfél óra vásárlást, meg 3 óra közlekedést, akkor pont 5 óra alatt lehet vele végezni. Hogy a világlátott kollégák el tudják helyezni a külcsínt, olyan, mint Kabul, csak amit ott 25 év háború zúzott le, azt itt simán megtette 50 év béke a francia béklyó nélkül. Persze Kabulban sokkal több a látnivaló és érdekesség, úgyhogy itt tényleg csak a lezúzottság állapotáról beszélek – és ebbe beleértem a gépjárműparkot is. A közbiztonság meg sokkal rosszabb éjszaka, mert itt még safe taxi sincs, úgyhogy gyakorlatilag az rámol ki, aki akar. Mindezt súlyosbítva azzal, hogy rengeteg alkoholt lehet kapni, és arcátlanul olcsón. Tegnap esti utcakép: a porban imádkozó emberek fejétől 2 méterre két felespohár a földön, telerakva valami helyi vakulóssal és két meglehetősen vidám ember beszélget fölötte. Egy sarokkal odébb meg egy másik imádkozó totál más irányba hajolgat…
Fontos megemlíteni, hogy a helyiek nagyon komolyan veszik a francia nyelvet. Egész pontosan páróránként a szememre hányják, hogy mit keresek itt, ha nem tudok franciául. Néha úgy beszélnek velem a félig analfabéták, mintha akadémiai tagságért kuncsorognék nyolc általánossal. De az itt dolgozó franciákkal sincs ez másképp. Eddig 4-5 francia NGO munkással találkoztam, abból egy törte az angolt, egy meg jófejségből megpróbált kevésbé fejhangon beszélni, hátha akkor rájön a dolog nyitjára, és angolul szólal meg. Persze belátom, a hülye én vagyok, hiszen én jöttem ide, és én nem beszélem a nyelvet, ami pótolandó hiányosság, ha az életben vissza akarok térni ide…
Végül pár keresetlen szó az elveszett pakkomról: hat napja várok rá teljesen fölöslegesen. A megérkezésem pillanatában megmondták, hogy Las Palmasban van, de azóta sem küldik. Az otthoni iroda, akinél a jegyet vettem, nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Az itteni Royal Air Maroc címét meg sürgősen átadom a CIA-nak, hogy al-Kaida fészek, kéretik minél előtt lepredatorozni. Eddig ugyanis semmilyen kompenzációt és segítséget nem kaptam tőlük. Annyira nem, hogy amikor rákérdeztem, hogy mi van azzal, hogy egy elvileg üzleti útból (mert ugye dolgozni jöttem, anyagokat gyűjteni, különben mehettem volna Ausztráliába is tengerparton dögleni) hat nap buktáért csak jár valami, ha nem kápé, akkor szállás, repjegymódosítás, túlélőcsomag, stb. akkor azt a választ kaptam, hogy nem, nem jár semmi, és nem segítenek(!). Annyira nem segítenek, hogy telefonálni sem voltak hajlandóak az ügyem érdekében, és a saját mobilomat erőltettem az ügyintéző – nézzétek el, hogy ilyet mondok egy kedves csajról – picsa kezébe, és a saját számlámra intéztettem volna bármit. Amikor kértem a főnökét, hogy beszélni akarok vele, először egy órát várakoztatott, majd megüzente (a főnök), hogy nem akar látni, menjek el innen(!). Azt hittem rosszul hallok, de tényleg ezt mondta. Amikor megemlítettem, hogy nincs pénzem szállásra, azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de őket ez nem érdekli, oldjam meg. Így hát életemben először szembesültem azzal, hogy egy nemzetközi légitársaságnak fizettem egy szolgáltatásért, és amikor nem kaptam meg, ki lettem dobva. Ettől kezdve a dolog jogi úton folytatódik, de a fölöslegesen elvert napokat sehogy sem csinálhatom vissza (kerek perec megtagadták a repjegy módosítását).
Délután aztán újult erővel kezdtem előröl az egészet. Bence barátom fölhívta a casablancai Air Maroc központot, ahol közölték vele, hogy ha 5 napot késik a cucc, jegyzőkönyvet kell fölvenni az értékéről, és ha 21 nap után sem lesz meg, fizetnek. Ehhez csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a helyi irodába (ahonnan egyszer már kipateroltak, ugye), és ott fölvetetem a jegyzőkönyvet. Mondanom sem kell, az irodában azt mondták, ez lehetetlen, mert ők csak jegyárusítással foglalkoznak, és mindezt a reptéren kell megtennem, nem az irodában - cégen belül tök ellentétes infók… Ehhez ajánlották az elveszett csomagok atyja, Mr. Barry segítségét. Az iroda összes dolgozójának az a meggyőződése, hogy Mr. Barry beszél angolul, annak ellenére, hogy ő határozottan tagadja ezt. Ezért fölhivattam Mr. Barryt (nem saját mobilról!), aki azzal kezdte, hogy parle no anglé, adjak valakit, aki beszél franciául… A fent picsának nevezett nőszemély öt percig üvöltött vele, majd mondta nekem, azonnal menjek ki a reptérre, ott majd Mr. Barry felveszi a jegyzőkönyvet. Ki a reptérre (ma már másodszor), ahol természetesen nem volt semmilyen Mr. Barry, ellenben pár telefonnal és némi mutogatással kiderítettem, hogy ki kell mennem este 9-re az Air France járathoz. Nocsak, új szereplő. Még nem biztos, hogy kimegyek, mert nem látom, hogy jön a képbe az Air France. Nem tudom, van-e olyan fejezet a Guinness Bookban, hogy az 5 napon belül legtöbbet taxizott fehér Conakryban. Ha van, azt ezzel ki is írtam a jövő évi kiadásból. Ja, és meggyőződésem, hogy a tűz felfedezése óta az emberiség legnagyobb találmánya a mobiltelefon. Minden segítséget az otthoni szeretteimtől kaptam, akiktől ezúton is elnézést kérek a casablancai telefonszámla miatt – remélem cégesről intézkedtek…
Azt hiszem, addig is hozzácsaphatok a veszteséglistához vagy 500 eurót, mert ha holnap sem lesz cuccom, mindenképpen elindulok Maliba, hogy a maradék idő legalább vidáman teljen. Ott meg majd veszek egy nejlonzacskót, veszek bele egy pokrócot, egy inget meg egy alsógatyát meg kábelt a fényképezőgéphez, és úgy fogok utazni, mint Tuskó Hopkins a látcsőtokkal. (Van hozzá egy nagyon zsír AC Milanos papucsom
Hát, mára ennyi a kaland, legközelebb remélem 3 nap múlva jelentkezem Bamakóból. Egyelőre úgy néz ki, azt az úticélt fogom föladni emiatt, ami miatt idejöttem: Timbuktut. Ezzel ugyanis visszanyerek három-négy napot. Insallah…
Elöljáróban: kicsit meg vagyok zúzva. Öt nap után ma aludtam először többet 2 óránál. Írás közben az ujjaim alatt sistereg a billentyűzet, pár percenként megcsap az áram (legalább vanJ), ilyenkor kicsit hunyorog a lámpa és hörög a légkondi. Fotókat sajnos nem kaptok most, mert a kábelem a hátizsákban volt. Igen, alapvetően ez a fősztori. Meg azért sincsenek fotók, mert nem vagyok elég rámenős. Eddig háromszor vettem elő a gépem itt Conakryban. Egyszer nem vette észre senki, egyszer mindenki üvöltözött meg mutogatott, egyszer meg el akarták kérni ajándékba. Igaz, fényképezgetős turista egy darab nincs, és akiket eddig backpackereknek néztem, azok mind NGO-sok. Négy nap alatt egyetlen turistával találkoztam, egy őrült finnel, aki viszont nem túl szimpatikus.
Milánóban persze még teljesen más gondjaim voltak. Nagy nehezen megtaláltam az előre kinézett szállást, a helyén igazán remek romkocsmát lehetett volna csinálni. Reggel kilenckor egy halom cigány raklapokból rakott tűz körül üldögélt egy romos, sittes udvaron, úgyhogy nem álltam le dumálni velük, hogy alhatok-e ott. Elmentem a város második legolcsóbb helyére (21 euró per éjszaka, dormitórium – az összes milánói hospitalityclubos bekaphatja, negyven megkérdezettből senki sem fogadott), ahol az utolsó ágyat kaptam meg. Milánóról igazából csak jót tudok mondani. Most a hosszú kultúrmese helyett röviden annyit, hogy két dolog zavart igazán, de az is csak a dóm körül: az iszonyat mennyiségű cigány koldus, meg a jófej feketének álcázott, de egyébként igen agresszív szenegáli karkötőárus. Már akkor eszembe jutott, ha Milánóban ennyire felhúznak a fekák, mi lesz Afrikában – hát, nem lett semmi, az itteniekben van némi tartás, igaz nem túl sok. Másnap reggel léptem a reptérre, és a sorsomat kísértve azzal viccelődtem becsekkolásnál, hogy nagyon remélem, megérkezik a cuccom Conakryba. Ezt nem kellett volna…
A casablancai átszállás üdítő színfoltja volt eddigi utamnak. Nem kell vízum, nem kell fizetni, nincs csomagom – ideális pár órás programnak ígérkezett egy városnézés. Mivel nincs busz a városba, kezdtem kicsit elszontyolodni a 25 eurós taxiút miatt, de szép lassan kiderült: busz nincs, de van vonat: 35 kilométert visz a városig, 35 perc alatt, 35 dirhamért (olyan 3,5 euró). Erre a sok 35-re nagyon büszke volt a jegyeladó bácsi. Pont előttem ment el a járat, úgyhogy az új időzónából adódó egy óra extra szabadidőm azonnal elolvadt. A vonat tiszta, modern, és nagyon gyors. A MÁV az én életemben már biztosan nem lesz ilyen. (pillanatra megszakítva: most hívott egy tök ismeretlen arc egy helyi számról, hogy muszáj találkoznunk valamiért. Azt hiszem még a napokban számot cserélek… egyébként is folyamatosan dezinformálnom kell az embereket, mert mindenki akar valamit, általában olyat, amit én egyáltalán nem.)
Tehát Casablanca: ott ültem a vonaton fél órával naplemente előtt, térkép és minden infó nélkül, és még világosban látni akartam ezt-azt. (Gyors volt az ismeretlen, már hívott is, hogy itt áll a kapu előtt. Valóban találkoztam vele vagy 2-3 napja, és elkérte a számomat. Eddig azt szoktam meg, hogy úgysem hívnak vissza, de mostantól óvatosnak kell lennem. Egyébként burkoltan pénzt kért: éhes, haza akar menni Freetownba, végül csak taxira kért haza. Mondtam neki, hogy max. 15 percre lakik gyalog, miért nem sétál, de erre nem reagált. Végül elhívott sétálni, de ahhoz meg nekem nem volt túl sok kedvem: ilyenkor mindig az a vége, hogy igyunk meg valamit, és legyek szíves fizessem én.) Taxiba ültem, megnéztem a faszi térképét és saccra belőttem egy árat, amit fizetek a kinézett útért, a tengerpartra a Hasszán-mecsethez, Afrika legnagyobbjához, több mint 200 méteres minarettel. Jó árat lőttem be – neki. Alig fél perc alatt rábólintott, gondolom a dupláját fizettem. Cserébe viszont már az óceánparton néztem a naplementét úgy harmincezredmagammal, na meg befotóztam a térképet, így legalább a kijelzővel és a zoommal tudtam magam navigálni. Casablanca elsőre szinte Európa, határozottan városias benyomást kelt, helyenként szép is, és látszik benne a gazdag múlt, meg a modern fejlődés. A reptérre emeletes vonat vitt vissza… Ja, egyedül a nyelvvel volt gond: angolul nem beszélt szinte senki, franciául meg spanyolul meg én nem, ami meg arabul jutott eszembe pár szó, azt meg ők nem értették.
Az afrikai vesszőfutásom viccesen kezdődött. Landolt a gép, majd 180 fokos forduló a leszállópályán, visszagurultunk az elejére, és beparkoltunk az épület mellé. Nem volt más gép… A cuccaimmal meg az útlevelemmel nem nagyon törődtek, oltási könyv nélkül viszont nem lehet belépni az országba, ez volt a legnagyobb baj, mert eleinte nem találtam. Gondoltam, biztos a nagyobbik hátizsákban van, de végül nálam volt, szerencsére. Bár azt nem tudom, mi lett volna, ha nincs meg, visszatesznek a casablancai gépre?
Viszont a pakkom eltűnt. Illetve nem eltűnt, hanem Conakry helyett Las Palmasba ment (ezúton is átok a Royal Air Marocra, akik három alkalmat is kihagytak, hogy visszajuttassák nekem a cuccaimat, ugyanis minden nap van járat a Zöld-foki szigetekről…)
Eldöntöttem, hogy teszek a csomagomra, nyakamba veszem az országot egy szál laptopban, mint az afrikai túlélés nélkülözhetetlen elemével. Ehhez előbb a reptéren ki kellett várni a napfelkeltét, mert csak utána indulnak járatok vidékre. Éjjel nincs közlekedés egyrészt a térdig érő kátyúk miatt, másrészt meg az utakon lévő katonai ellenőrzőpontokon berúgnak a katonák, és attól kezdve csak olyan dolog történik, amit ők karnak – és ez a legjobb esetben a lehúzás.
Az első kultúrsokk reggel ért egy piac-pályaudvar kombón. Alapvetően nem volt nagyon durva, de Milánó és Casablanca után leginkább egy élő szeméttelepre emlékeztetett, ahol valamiért fontosnak tartják, hogy vegyek fogkefét (ezt mondjuk meg kellett volna lépnem már akkor:-) meg elemlámpát. Kitaláltam, hogy egy Kindia nevű városba megyek, 130 km-re Conakrytól. A döntésben sokat segített, hogy egyrészt akartam látni egy kis természetet, másrészt meg az itteni 22 eurós legolcsóbb szállás helyett az oda-visszaút a szállással együtt volt 7. Mikrobusszal mentünk, tizennyolcad magammal. Később megbántam. Igaz, kényelmesebb, mint a taxi (abban 11-en ülnek általában, még többszáz kilométeres útra is. A kombikban a csomagtartó helyére is beraknak egy sor ülést.), de 2 helyett 4 óra alatt értünk oda. Ennek részben a sok ellenőrzőpont volt az oka. A katonák/rendőrök/zsandárok/vámosok/mindenféle militáris és paramilitáris alakulat ugyanis a mikrobuszokat szereti a legjobban lehúzni. Ilyenkor nincs mese, fizetni kell. Lehet velük viccelődni, kicsit méltatlankodni, pofázni, csak vitatkozni nem, mert akkor simán félreállítanak 3-4 órára, és kitalálják, hogy nem jó a vészvillogód, miközben lámpa nélküli, sima gumijú, ajtó nélküli harmincéves Dacia-Renaultok mennek el mellettük kilenc emberrel és hat köbméter bálával meg két kecskével a tetejükre kötözve. Az autópark lenyűgöző, gyakorlatilag olyan gépeket hívnak és használnak kocsinak, amit otthon a lakótelepek széli dzsindzsásban lehetett látni gazzal benőve, kibelezve. Ma reggel, amikor jöttem haza (eltaláltátok, a reptérről:-), defektet kapott a taxink, és számomra hihetetlen módon a faszi 2 (!) perc alatt kicserélte a kereket.
Tehát Kindia: először azt hittem, hogy megérkeztünk a külváros leglerohadtabb piacára-pályaudvarára, de elég gyorsan kiderült, hogy az maga a city. Aztán az is, hogy amit útközben láttam a buszból, az a város legjava volt, amihez már csak egy 10 méteres ronda beton templomtornyot meg egy ugyanilyen minaretet kellett látnom, és tudtam, hogy a turisztikai lehetőségek véget értek. Elkezdtem szállást keresni, végül összvissz egyet találtam. Először taszított a ronda és nyomasztó kerítése, de aztán kiderült, hogy az maga az épület. Jobb híján kivettem egy szobát, és azon drukkoltam, hogy minél kevesebbet lássak belőle. Ez kiválóan sikerült, ugyanis semmilyen fényforrással nem rendelkezett. Az asztalon kívül csak egy betonból öntött ágy volt, de az látszólag tiszta, legalábbis a helyi sztenderd szerint. Állatokat nem láttam, de tudtam, hogy vannak, mert a tető nagyon durván nézett ki. A nap hátralevő részét végül laza sétával töltöttem, meg jelentős mennyiségű kávé és kóla megivásával. Mással nem mertem próbálkozni, mert egyrészt palackozott vizet nem láttam sehol, enni meg nem mertem, mert ha ott tör rám a fosás… Ott akkor megfogadtam, ha egy mód van rá, továbbra sem repülök. Főleg Afrikába nem. Egyszerűen kell az a pár nap, pár hét akklimatizáció a szervezetnek, a szemnek meg úgy általában az agynak, hogy képes legyen befogadni a környezetet.
A Kindiában töltött estém felejthetetlen volt, este 8-kor lefeküdtem aludni, mert egyrészt közvilágítás nélkül nehezen boldogultam, meg nem is ismertem a helyi viszonyokat annyira, hogy célszerű-e mászkálni egyedüli fehérként a tartományi fővárosban. Azt álmodtam, hogy Obamával cigizek egy fogadás után valahol, tök sokat dumáltunk, meg is lepődtem, hogy ennyire rámér.
Visszajöttem Conakryba. Az volt a tervem, hogy elintézem a mali vízumot, meg rákérdezek a cuccaimra. Mindkét projekt sikeres volt, vízumot egyből kaptam 10 euróért, a cuccaimra meg azt mondták, hogy hajnalban jönnek. Nem vettem ki szállást, gondoltam minek, ha úgyis csak éjfélig maradnék, úgyhogy hatalmasat mászkáltam. Megnéztem például a szaúdi pénzből épített nagymecsetet, az ország legnagyobbját. A lenyűgözőtől messze áll, a széptől is, de legalább jó nagy. Amikor be akartam menni, kiderült, hogy kell valami engedély hozzá, de hitetlenként egyébként sem kapnám meg. Aztán le akartak venni egy kis pénzzel, hogy talán kívülről benézhetek, de addigra magamtól is rájöttem, hogy ezért tök fölösleges fizetni. Helyette megnéztem a botanikus kertet, ami szemetes volt, és olyannak tűnt, mintha egy üres telken csak meghagyták volna az eredeti élővilágot.
Esti séta közben aztán csomóan leszólítottak, csomó emberrel dumáltam, és tévedésből megadtam párnak a telefonszámom, akik azóta is keresnek, ha hagyom. Végül összejött a kirabolni próbálós sztori: összehaverkodtam egy szimpatikus csávóval, jól eldumáltunk, és beültünk egy kellemes helyre kávézni. Nemsokára felbukkant egy sierrai haverja, aki olyan angolt beszélt, amiből egy szót sem értettem. Vetített nagyokat, hogy kiket ismer odahaza, de az egésznek az lett a vége, hogy hívjam meg őket egy italra. Mivel 50 forint egy feles, gondoltam egy euróból pont kijön egy kör dupla hármunknak, mondtam, o.k., rendben, de akkor én is iszom velük. Egy feltételem van, hogy minden kör előtt fizetek, mert nem akarom, hogy az este végére kitalálják, hogy elittam egy marmonkanna viszkit… Erre kikértek maguknak két triplát. Gondoltam kapják be, hogy kihagytak, de ilyenekkel amúgy sem innék. Mondanom sem kell, több kör nem volt. Aztán az egyik nagyon kezdte forszírozni, hogy menjünk át egy másik helyre, de akkor már pontosan tudtam, milyen véget szánnak nekem, hála két évvel ezelőtti isztambuli baromságomnak. Végül leszögeztem, hogy nem megyek sehova, de ha akarnak, menjenek, megvárom őket. Nélkülem nem akartak, pedig addig fontos volt nagyon. Kértek még piát, de mondtam, hogy szar arcok, és nem kapnak, erre sugdolózni kezdtek. Az egyik pénzt kért taxira, hogy meglátogassa a családját. Mondtam, hogy ha olyan fontos a család, akkor talán nem töményezni kellett volna, hanem taxiba ülni. Végül egyre erőszakosabban kértek pénzt, majd az egyik elment hugyozni. Akkor szóltam a másiknak, hogy én most lelépek, és amíg bambult, hogy mit csináljon, bekocogtam egy jó sötét utcába, majd pár cikkcakkal ki a főútra, és első taxival a reptérre. Ott röpke 8 órát vártam, hogy ne jöjjön meg a csomag, se vécé, se víz, se ülőhely és még az áram is elment egyszer. Aztán, mivel nem akartam több éjjeli kalandot, megvártam a napfelkeltét és visszataxiztam a városba.
Megkerestem a helyi katolikus missziót, mert ott van a legolcsóbb szállás a városban, 13-17 euróért, de nem volt szoba. Elmentem a második legolcsóbba, ott volt, csak még drágábban sokkal szarabb, úgyhogy visszamentem a katolikusokhoz, hogy ha nem bánják, a napot a kertben tölteném olvasással. Így is lett, éjjel egy padon aludtam, és hajnalban – elég parás körülmények között, de legalább a kishátizsák nélkül – kitaxiztam a reptérre, hátha megjön a cuccom. Útközben checkpoint, részeg katona kérte a papi papi pippipirjaimat, mutattam az útlevelem, de nem értette a helyzetet, végül a taxis a kezébe nyomott egy kis pénzt, és akkor tovább engedett.
A reptéren ugyanazok a körök, mindenkit le kell kenni, hogy beengedjenek a csomagokhoz, de megint nem jött semmi. Hazaindultam iránytaxival meg vagy hat fekával, de ezt sem kellett volna. Valami elbaszott helyen lekanyarodtunk az útról, a sofőr nem volt hajlandó megállni, hogy kitegyen valami jó helyen, és egy olyan városrészbe mentünk be jó mélyen, ahova legfeljebb egy tankkal mennék – úgy is nézett ki. Közben fölhívott egy fasz a reptérről (angolul nem tudott, de azt mondta hogy bagázs, gondoltam, a csak 1 százalék esély van arra, hogy meglett a cuccom, akkor már megéri visszamenni). Végül mindenki kiszállt a taxiból, én meg visszavitettem magam az utolsó pénzemen. Persze a csomag sehol… Viszont a reptéri biztonsági őrök nem engedtek még egyszer taxiba ülni, azt mondták, nekem annyi, meg ne próbáljam, és bent tartottak a váróteremben napfelkeltéig. Harmadik éjszakám a reptéri váróban… Közben muszáj volt kicsit visszaszoknom a cigire, mert ez a napi 2 óra szakaszos alvás kíván valami szert, és az alkohol nem a legjobb erre.
Hogy mi van most? Kivettem egy szobát a misszión (tegnap lett végre), fürdés, alvás. Elmentem a légitársaság irodájába, hogy levezessem a feszültségem, de nem volt kinJ. Két tök kedves fiatal csajszit találtam ott, nagyon sajnálták a dolgot, de mondták, hogy ők semmit sem tudnak intézni. Próbálkozzak a reptéren, vagy menjek vissza holnap. Eddig négy teljes napot és legalább 30 eurót buktam miattuk, úgyhogy ez édeskevés, de túl sok választási lehetőségem nincs: vagy bevállalom, hogy egy szál pólóban egy laptoppal nekivágok egy szűk hónapra Afrikának, vagy megvárom a cuccost, akár egy nap lesz, akár tíz. Ami a legrosszabb, hogy túl sok érdeket nem tudok érvényesíteni, mert nem beszélek franciául, amúgy meg aki számít, az tökre segítőkész, csak éppen semmi sem történik. Azt hiszem, végső célom, Timbuktu feladása lesz az ára ennek a kalandnak. És ha valakinek van ötlete, hogy hogyan lehet bármit kisajtolni a légitársaságtól, ne fogja vissza magátJ Nem pénz kell, hanem a repjegy helyszínének vagy időpontjának ingyenes módosítása is megteszi.
Azért a végére némi vidámság: rengeteget fogytam, és folyamatosan 30-35 fok van.
