Kairó expressz
Egy ideje már röhögcsélek azon, hogy jól eljövök nyaralni. Tavaly előtt Marokkóban fagytam szét, most Jeruzsálem örvendeztetett meg 5-10 fokos hőmérséklettel, kétnapos szakadó esővel és metsző hideg széllel. Szerencsére Egyiptom jóval melegebb, és ebben az esetben nem csak az időjárásra vonatkozóan. Amikor először hallottuk a híreket Kairóból, még örültünk is, hogy nem ott vagyunk, nem kell dolgozni. Aztán a hírek kicsit felcsigázták az érdeklődést, és nem volt tovább marad maradásunk. Ehhez persze kellett a kétnapos vacogás is, ami után minden jobbnak tűnik…
Hajnalban buszra szálltunk, hogy letudjuk a papíron tízórás utat. Igen, ahogy az nálam elő szokott fordulni, nem tíz lett, hanem huszonhat meg egy pici. Az eilati határátkelőig minden papírforma szerint alakult, de az egyiptomi oldalon kezdett minden elromlani.
Még indulás előtt elolvastam, hogy az egyiptomi átlépéshez mindenképpen kell érvényes vízum, a határon csak a Sínai félszigetre érvényeset adnak, igaz, azt ingyen. Ennek hatására elballagtunk a tel avivi egyiptomi követségre, hogy beszerezzük a papírokat. A konzul széles mosollyal fogadott, se figyelmeztetés, se lebeszélés, csak éppen vízumot nem adott, mert azt úgyis simán megkapjuk a határon. Nos, a határon simán meg is kaptuk, csak éppen fejenként 50 dollárt kellett kifizetni egy „utazási ügynökségnek”, ami meghívólevelet állított ki nekünk, hogy megkaphassuk végre az ország egész területére szóló, egy hónapig érvényes papírt. Erre rájött a 15 dolláros vízum, plusz a 15 dolláros „entrance fee” – miért is nem 30 dollár a vízum? Hogy korábban az izraeliek beszedték a maguk 25 eurós kilépési illetékét, már szinte fel sem tűnt ezek után. Így már a határon többet sikerült elkölteni, mint amit az egyiptomi tartózkodásra összesen terveztünk…
A határőrök megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj, mert 1. nincs közlekedés Kairó felé, 2. délutántól másnap reggelig lezárják a Szuezi csatorna alagútját, vagyis úgysem tudunk továbbjutni. Persze nem Közel-Keletnek hívnák a helyet, ha minden úgy lenne, ahogy a hivatalos közeg tudja. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztük, hányan léptek át aznap az egyébként forgalmas határon, és nem meglepő módon kiderült, mi voltunk a másodikak.
Taba city pontosan az a hely, ahol annyit érdemes tölteni, amíg az ember átszáll egyik taxiból a másikba, esetleg közben leküld egy teát, hogy mégis legyen róla valami emléke. Van pár szálloda, ami egy útra néz, a tengerben általában nem lehet fürdeni, és egyébként sincs semmi érdekes a közelben. A város alighanem abból él, hogy elhiteti az emberrel, hogy a Vörös-tengernél kolbászból van a kerítés, vagy inkább azúrból a tenger. Úgyhogy aki oda akar menni nyaralni, vigyen legalább napi egy liter töményet, hogy elfoglalja magát valamivel.
Busz persze egy darab sem indult, a legkedvezőbb ajánlat egy másnap délutáni járatra szólt, de azt inkább passzoltuk. Találtunk viszont egy öreget, aki 150 dollárért elvitt volna taxival, de azt sokalltuk. Végül úgy döntöttünk, százért már megéri gyorsan lelépni, ahelyett, hogy egy teljes napot meg pár órát egy teljesen értelmetlen helyen töltsünk, miközben bármi megtörténhet Kairóban. Végül szerzett nekünk egy mikrobuszt, ami a normál ár alig háromszorosáért bevállalta a fuvart. Szívtuk a fogunkat nagyon, de hamar kiderült, megérte. 
Már az első checkpointnál vissza akartak fordítani a katonák, végül az egyébként roppant ellenszenves sofőrünk egy óra alatt rávette őket, hogy az érvényes vízumunk birtokában mégiscsak jogunk van saját felelősségünkre Kairóba menni. Így aztán letelefonozták pár másik ellenőrző ponttal, hogy megyünk, és attól kezdve nem baszogattak. A buszban ülök amint megtudták, hogy Dániel vagyok, azonnal elneveztek Jack Daniel’s-nek, így végig volt min kacarászni.
Nem úgy a beduinok, akik az elszabadult indulatok és az elszabadult bűnözők miatt kezükbe vették az önvédelmüket – na meg a jelentős bevétel megtartását, amit a Vörös-tenger turistahelyei tejelnek nekik. A falvaik közelében, illetve a kereszteződéseknél saját posztokat létesítettek, kocsikkal, olajoshordókkal elzárták az utat, és mindenki alaposan megnéztek, igazoltattak. Mivel még pár nappal korábban sem voltak rendőrök meg katonák az utakon, kénytelenek voltak maguk megvédeni a környéküket. Toyota dzsipes, piros-fehér kefijjás, Kalasnyikovos beduinok állítottak meg, eleinte elég sűrűn, majd Kairó felé egyre ritkábban.
Szueznél aztán valóban beütött a valóság, és komolyabb útlezárásba futottunk. A kocsiban ülők kitalálták nekünk, hogy az lesz a mese, hogy a kairói reptérre kell eljutnunk sürgősen, hátha akkor átengednek. Üvöltöztek egy fél órát, végül megnyitották a csatorna alatt átvezető alagutat – nemcsak nekünk, mindenkinek. Az alagút túlvégén viszont nem lettünk boldogabbak, mert onnan már nem sikerült továbbjutni. Technikailag egy körforgalomban ragadtunk, balra Szuez, jobbra Iszmailia, egyenesen Kairó. 
Iszmailiában a zavargások miatt a katonaság lezárta az utat. A kezdeti barátkozás után mindenkit visszaparancsoltak a kocsikba, állítólag a biztonságunk érdekében. A katonákkal könnyű barátkozni, mindenki teljesen jó arc, és mindenki szereti őket, hiszen mindenki volt katona, tudja milyen az. Aki meg nem volt, az azért nem, mert vagy az apja idősebb 60 évesnél, vagy egyedüli fiú a családban, és így ő a családfenntartó.
Végül úgy három órát állhattunk a körforgalomban, majd megnyitották az utat – Iszmailia felé. Negyed óra vezetés után újabb checkpoint, ahonnan egyből vissza is fordítottak, hogy eszünkbe ne jusson továbbmenni. Újra a körforgalom, ezúttal Kairónak vettük az irányt. Fél óra múlva újabb ellenőrzés. Onnan is visszafordítottak. Körülbelül hat órával azután, hogy elhagytuk a Sínait, ismét úton voltunk a Sínai felé… De ezt már nem vártuk meg. Bekanyarodtunk egy útszéli etető parkolójába. A rádión pont akkor mondta Mubarak azt a beszédét, amelyben megígérte, hogy nem indul a következő, szeptemberi választásokon. A buszban kitört a vastaps, de aztán pár perc alatt mindenki bevallotta, hogy ez azért elég csekély gesztus. A sofőr szólt, hogy 6-7 óra múlva folytatjuk az utat, addig mindenki kösse le magát. Pár tea, és visszamásztunk a hideg buszba, hogy ülve alhassunk egy kicsit. Persze az arabok nemcsak ébren, álmukban is igen zajosak, úgyhogy feltettem a zenét, és ismét megmentettem magam egy kis death metállal, amit egyetlen arab sem tudott túlhorkolni.
Reggel végül eljutottunk Kairóba. Most az összes ellenőrzésnél bejött a mese, hogy a reptérre sietünk, és általában soron kívül átengedtek minket. Igaz, a sofőr arc annyira agresszíven és arcátlanul vezetett, hogy Európában fél óra alatt a szeme közé vert volna bárki…
Kairóba megérkezni mindig élményszámba megy: meleg van és hangulatos – legalábbis a belváros, ahova alig 15 megállót kellett metrózni. A város nyugodt, semmi nyoma nincs az elmúlt másfél hét zavargásainak, az akkor még”csak” száz valahány halottnak, és a zúzásnak. Kicsit olyan, mint egy lerohadt Párizs, és ezúttal forgalom és tömeg sincs a rendkívüli állapot miatt kihalt utcák miatt. Azon a helyen szálltunk meg, ahol néhány éve kiváló napokat töltöttem Frank és Kállai kollégákkal, hetedik emeleti tetőteraszon, a mostanában inkább hírhedt, mint híres Midan Tahrir tértől egy sarokra. És végre kezdődhetett, ami miatt idejöttünk. Irány a tüntetés...
Toyota has created something really cool decades ago. Japanese have found out that the greater part of the world's roads are not so good (the word ‘bumpy’ is just euphemism, those roads are hopelessly shit), while there is a lot of people who like to carry more and bigger things than their European counterparts. In contrast with the trunk designed for a weekend shopping at Wal-Mart, the pickup has unlimited space. You can mount a heap twice the car’s size on top of it, there is place for fifteen standing people, half a dozen sheep can also easily fit on there, even a camel, all of which is hardly true for a normal off-road car’s trunk. Not to mention the heavy weaponry or anti-aircraft guns built on the platform. 
The Toyota's career is unstoppable: In Afghanistan, the long-distance transport’s name is Toyota, not bus. The war between Chad and Libya in 1986-87 notorious called ‘Toyota war’ (or if you never heard about that, now is the time to read a little bit). In this war the Chadian troops invaded the Libyan troops on Toyotas, and they are very badly weakened, although there is little correlation between the two. In the past decade, the Saudis equipped the Taliban with this Japanese brand. 
tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről. 
A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.
